Okváth Anna: Más állapotok – 2.

1. részlet

A lány sikerrel hazakalauzolja mindkettőjüket, beavatja a tanárt az utcájába jutásnak minden trükkös tudnivalójáról, még parkolóhelyet is talál neki. Zavartan felcaplatnak a negyedikre és Petrovics beengedi magukat a lakásba. A tanár átfuttatja tekintetét a takaros kis fészken és miközben elönti a tanácstalanság, hogy most mit kéne csinálnia és hogyan, megpillant egy festményt az egyik falon. Hirtelen vonzalmat érez iránta, de mielőtt bármit tehetne, a lány visszarángatja a figyelmét.

            – Adja a kabátját. – veszi át az irányítást automatikusan a lány. Itt most ő az úr… nő. – Kér valamit inni?

            – Köszönöm, nem.

            – Enni?

            – Nem vagyok éhes.

            – Helyet foglalni?

            – Köszönöm, azt elfogadom.

Petrovics és a tanár a nappaliba tartanak, megkísérli még egyszer szemügyre venni a festményt, de feladja, és inkább követi a házigazdát. A nappaliban még több festmény van, de valamiért kevésbé érdekesek, mint az ott kint, inkább zsöllye után néz. Leülnek a dohányzóasztal két végébe, egymással szembe, tisztes távolságban.

            – Szeretném tudni, mik az elképzelései. – tér a tárgyra a férfi.

Pillanatok alatt összemozaikolja lélekjelenlétét és logikus fejtegetésbe kezd.

            – A gyerek a mi kettőnk tulajdonát képezi. Ugyanolyan jogokkal rendelkezik fölötte, mint én, vagy mint egy átlagos édesapa. Bármikor láthatja, elviheti, a maga vezetéknevét viseli, satöbbi. De ami ennél is fontosabb: csak a gyerekre tartunk igényt, egymásra nem. Csak semmi érzelmi kötődés. Nem akarok bonyodalmat. Nem kérek gyerektartást, engem nem érdekelnek az anyagiak. Ez egy becsületbeli ügy, ha megbízik bennem, megbízik, ha nem, nem. Nem fogom zsarolni vagy kellemetlen helyzetbe hozni.

            – Tőlem mit vár el?

            – Semmit. Adja bele az apai részét a projektbe. És tartsa magát az egyezségünkhöz.

            – Tartom.

– Esküszik?

– Már megesküdtem. De miért pont én?

            – Mert jókor volt jó helyen. Vagy rosszkor rossz helyen. Maga arról panaszkodott, hogy nincs gyereke, pedig mennyire szeretett volna, én pedig elhatároztam, hogy mindenáron teherbe akarok esni még idén, de nem akarok férfit az életembe. Kivéve, ha fiam lesz.

            – Maga egy fiatal, gyönyörű lány, mind a tíz ujjára találna férfit. Sőt, a lábujjaira is. Nem értem magát. Nem fogja megbánni?

            – Semmire nincs garancia. De valami azt súgja, nincs okom az aggodalomra. Magát már ismerem. Tudom, hogy jó apa lesz.

            – Ennyi?

            – Mit várt? Konfettit és rózsaszín lódobogást?

            – Honnan tudjam, hogy nem szegi meg a megállapodásunkat?

            – Igaza van, nem tudhatja. De én a szavamat adom. Esetleg írásba is foglalhatjuk, ha ismer olyan ügyvédet vagy közjegyzőt, aki nem röhögi el magát a szerződés megfogalmazásakor.

            – Megbízom magában.

Sutty, kicsúszott. Ez még a tanárt is meglepi. De így gondolja. Nagyon mást úgysem tehet.

Ekkor fura csattogás hallatszik a lakás mélyéből, és előbotorkál egy szőrtorpedó. Valójában három éves, kékesszürke színű cseh terrier. Kirobbanó örömmel fogadja gazdáját, és látványos óvatossággal, ám ugyanakkor kíváncsisággal az idegent. A férfi nem kedveli különösebben a kutyákat, és nem is számított rá, hogy ilyen találkozásban is része lesz, kissé megszeppenten kezeli a helyzetet.

            – Ő pedig Zsenya.

            – Még hogy nincs férfi a háznál. – motyogja a férfi és nem mer megmoccanni, nehogy megijessze a terriert, aki épp óriási koncentrációval veszi le és szkenneli be a vendég szagmintáját.

            – Akkor vágjunk bele.

            – Ha megmozdulok, széttép?

            – Megeshet. Ma még nem evett embert.

Mosolyognak. De talán nem meglepő, ha felfedem titkukat, hogy mindketten komoly gondban vannak azt illetően, hogyan palástolják idegességüket.

            – Nem tudom, hogyan kellett volna készülnöm. – szalad ki a férfi száján a vallomás.

            – Készülnie? Sehogy. Majd improvizál. – mosolyog a lány. – A fürdőszoba megfelel?

            – Príma.

            – Kér valamit? Szakirodalmat, vagy filmet?

            – Mi? Dehogy. Nem kell semmi.

Tégelyt nyom a férfi kezébe és magára hagyja a fürdőszobában.

            – Ha kell valami, szóljon, a szomszéd szobában leszek.

Az ágya szélére ül és feszeng. Pedig neki aztán jelenleg semmi oka nincs aggódnia. Percekig ül a néma csendben, Zsenya fültövét vakargatva. Unatkozik. Rémesen unatkozik. Elkövet egy hatalmas hibát: bekapcsolja a tévét. Válaszként nemsokára megjelenik a tanár úr feje az ajtóban. Szörnyen röstelli, de baromira zavarja a zaj. Kéri, hogy kapcsolja ki a tévét, ha nem nagy gond. Petrovics elpirul és szégyenkezve kikapcsolja a zajládát. A férfi hálásan megköszöni és visszahúzódik a fürdőszobába. Petrovics hangtalan rázkódik a nevetéstől zavarában. Rettenetesen szenved. Eldől az ágyon és az óra percmutatójára mered. Pöröghetne kicsit gyorsabban. A tanár úr is lehetne kicsit gyorsabb.

Kissé elbambult. Nem aludt el, de valami történt az időérzékével, mert mire ismét magához tér, a jeges rettenet önti el és majdnem légszomjat kap. Negyven perce nem tud semmit a fürdőszobájában leledző vendégről. Ha fél órája szívműködés nélkül hever a földön, míg ő a semmibe meredt, azt nehezen fogja elmagyarázni a mentősöknek meg a tanár úr feleségének. Felpattan, és az ajtóhoz lopódzik. Semmi hang. Kopogtat.

            – Tanár úr?

Semmi válasz.

            – Jól van? Minden rendben?

Semmi válasz.

Csak nem meglógott?

            – Tanár úr, kérem?

Motoszkálás hallatszik.

            – Bemehetek?

Csend.

            – Most bemegyek.

Nem biztos benne, hogy ez a legjobb ötlet, és abban sem, hogy felkészült arra, amit látni fog, de őszintén remélte, hogy nem lesznek rémálmai és maradandó lelki sérülései. Kár volt aggódnia. A tanár úrnak semmi baja nincs, nagyon is eszméleténél van, a vécé fedelén ül illendőképpen felöltözve, lehajtott fejjel és sűrűn szégyelli magát.

            – Mi a baj? – guggol le elé a lány.

            – Ezt most… nem lehetne, hogy ezt most ne?

            – Hogy érti ezt?

            – Nem fog menni.

Az arca nyúzott, megsemmisült. Petrovics szánja, de nem kegyelmez.

            – Dehogynem. Mennie kell.

            – Talán majd máskor.

            – Ez nem egészen így működik. Ez nem vacsorameghívás, hogy majd áttesszük máskorra. Nekem most van peteérésem. Most eshetek teherbe a legnagyobb eséllyel. Ne hagyjon cserben.

Ezzel kedvesen taszított még egyet az amúgy is zuhanó félben levő férfin.

            – Le vagyok törve. Ilyen még nem fordult velem elő.

Persze. Minden férfi ezt mondja. – gondolja magában a lány. De megérti a szegény donort, hiszen nem hazai pályán kellene teljesítenie, korántsem inspiratív körülmények között.

Nincs mit tenni, saját magának kell kézbe vennie az ügyet, ha meg akarja valósítani a mára szánt tervezetet. Este hat után a lány az ágyán fekszik és erőt gyűjt, a férfi a kocsijában ül, a kormányt fogja, a szájában meggyújtatlan cigaretta és mindketten ugyanazt érzik, csak nem tudnak róla: mérhetetlen káoszt.

            Márta negyvenkét éves, házas. Angol, német és latin nyelveket beszél, szereti a hivatását, habár nem jár mindig örömökkel, tudja, hogy nem választott egyszerűen. Onkológus főorvos, betegei kisebb százaléka gyógyul ki végleg az őket ért kórból, mint amennyi nem, durván fogalmazva – de ez egy ilyen szakterület. Emellett rendszeresen publikálja kutatásai eredményét, és elégedett szakmai sikereivel. Ugyanezt érzi, mikor hazamegy. Kiegyensúlyozott, biztonságot nyújtó házasságban él negyvennégy éves férjével, aki szintén sikeres a maga szakmai területén. Jóleső érzésnek tartja azt is, hogy amint átlépi lakásuk küszöbét, ott képes hagyni az összes őt ért aznapi kellemetlenséget és nehézséget, és belesüppedhet kettejük nyugodt, puha, bársonyos vörösborillatú magánéleti kerékvágásába. Márta még soha nem gondolkodott azon, vajon mire elég az a cirka hat óra, amit ébrenlétben tölt férjével egy fedél alatt. Régi házasok, megbízik az urában. Ismeri, mint a rossz pénzt. Ahogy a konyhaasztal fölött az arcát kémleli a lámpafényben, megállapítja: ma neki is nehéz napja volt. Kár azzal bosszantania, hogy faggassa. Kár emlékeztetni rá. Erős jellemű ember, művészet kihozni az egyensúlyából. Most ugyan a poharával játszik, és láthatóan töpreng valamin, inkább nem zavarja. Könyvet ír, lehet, hogy épp egy új fejezet van születőben. Vagy csak kissé szórakozott. Egyre megy. Viszont már betenné az edényeket a mosogatógépbe. Türelmesen vár, amíg a férfi észre nem veszi, hogy kinézik a poharat a kezéből.

            – Ne haragudj. – nyújtja oda az asszonynak. – Nem figyeltem.

Újra alkalma lenne megkérdezni, nyomasztja-e valami, de csak elmosolyodik, és így szól:

            – Semmi baj.

Megfordul, és a mosogatógépet tömködi.

– Márta? – szólítja meg saját indíttatásból a férfi.

– Tessék. – válaszol automatikusan az asszony, miközben a mosogatógép korlátozott térfelosztásával küzd.

– Idén is kaptál ajándékjegyet a havi premierre?

– Jaja, miért?

– Elkísérlek.

– Tényleg? Hogyhogy? – és hátrasandít a válla fölött. Muszáj ellenőriznie, tényleg élete párja mondta azt, és tényleg azt mondta-e, amit hallott. Férje nem egy színházbubus.

– Csak örömet szeretnék neked okozni. Ha terveztél menni.

– Igazán kedves, köszönöm.

 A férfi felkászálódik, összehajtogatja az abroszt, felteszi a díszterítőt, elteszi a bort a hűtőbe és szokás szerint megköszöni a vacsorát. Elvonul a dühöngőjébe, és monoton pötyögésbe kezd, míg Márta egy szaklappal a kezében a nappali foteljában olvasgat, amíg el nem fárad és aludni megy. Fogalma nincs, a férfi mikor követte az ágyba, addigra már mélyen aludhatott.

Hajnali három volt. Semmi különös, máskor is előfordult már ilyen.

            Telnek-múlnak a napok, és Petrovics a jelre vár. Bármilyen jelre. Ő már másnap várta, hogy Gábriel arkangyal betoppan hozzá az örömhírrel. De a haszontalan szárnyas csak váratott magára. Sok nő már az első hetekben érzi, hogy most már nincs egyedül. Nyilván a rosszabbik fajtából való édesanya, mert ő semmit se érez. Csak hihetetlen fáradtságot és feszültséget, legszívesebben egész nap csak aludna.

Aztán egy délelőtt beköszönt a várva várt hányinger. Petrovics szíve repes az örömtől. Nem akarja elkiabálni, de mostantól úgy sejti, anya lesz. Pedig hivatalosan ekkor már az ötödik-hatodik hétben van, sőt már akkor terhes volt, amikor még nem is. Ezzel minden nő így van, aki megesik. Jövő héten ünnepélyes keretek között megveszi a terhességi tesztet. De előtte még túl kell esnie a premieren. És egy munkás főpróbán.

Premierek előtt gyakrabban vesz ki szabadnapot a könyvesboltban, és mivel másodállásban dolgozik ott, ez már bele van kalkulálva a szerződésébe. A szokásos fellépés előtti zsongást leszámítva Petrovics jól érzi magát, nem aggódik, hogy rosszul lesz próba közben. De ha mégis, hatékony agykontrollal majd uralma alá hajtja a pocaklakót és egyéb rakoncátlankodó tartozékait. Nincsen semmi gond – a próba végéig. Mire kiér az öltözőbe, már lila-sárga színváltós ábrázatú, fehér harisnyás lábakon szaladó remegő gyomor. Még időben kiér a mosdóba. De nem hányingere van. Némán zokog a fájdalom súlya alatt.

Petrovics spontán elvetélt.

Vagy egyszerűen csak a szokásosnál brutálisabb havi örömök elé néz. Nehéz eldönteni, pont határeset. Késett is, de nem sokat. Most viszont határozottan történés van.

A többiek nem tudják, hova tűnt, csak páran lézengenek a folyosón, mindenki hazament. Ő a földön ülve senyved. Képtelen kiegyenesedni. Végre rátalál valaki. Úgy látja, Petrovicsot pont rosszkor érte utol a vörös sereg. Nagylelkűen kisegíti egy egészségügyi intimbetéttel, és felajánl neki egy No-Spát. Petrovics nem fogadja el, inkább azt kéri, hívjanak neki egy taxit, amíg felöltözik. Összeszorított fogakkal magára ráncigálja a gönceit. Sápadt, mint a lepedő, és gyűlöli magát, de egyéb embertársait is. Tudniillik egyértelműen átlátott művésztársa nagylelkűségének szitáján, felismerte a hanyagul visszafogott kárörömöt, de ez tulajdonképpen várható volt. Petrovics igen előnyös szerep birtokában van a holnapi premiert illetően, így ha lerobban, és kigurítják a bokszutcába, akkor végre felragyoghat a beugró csillaga is. Ezért válogatott szitkokat és esküket szűr ki a fogai között, mikor egyedül marad, többek között azt, hogy ha kell, az átkozott infúziós állvánnyal fog fellépni, vagy a sírból is kikel és eltáncolja a maga átkozott részét, de őt senki nem fogja most már az átkozott színpadról leszedni, amíg ő maga átkozottul így nem dönt. Továbbá átkozott opportunisták, hogy törne négyfelé az átkozott lábuk.

Ilyen jó hangulatban vágódik be a taxiba és kényszeredetten igyekszik gondolkodni. Teljesen üres a feje, képtelen elhinni, amin átmegy. Nem érti ezt az egészet.

            – Nem zavarja, ha felteszem a lábaimat az ülésre? – kérdezi olyan mérhetetlenül halovány hangon, hogy a sofőr hirtelen nem is biztos benne, hogy jól értette a lányt.

            – Csak tessék.

Kibújik a cipőjéből és összekucorodik. Nem, ezt most nem bírja felfogni.

            – Minden rendben?

A visszapillantó tükörben meglátja a sofőr szemeit. Őszinte aggodalmat és érdeklődést lát bennük, ezért most még jobban gyűlöli magát.

            – Ne haragudjon. – válaszol. Maga sem érti, miért kért elnézést. Magyarországon semmilyen törvény nem tiltja a taxiban szomorkodást. Úgy érzi, ezt most illik megmagyaráznia. – Csak tudja… azt hiszem, épp most vesztettem el a kisbabámat.

A sofőr, fiatal harmincéves férfi, megrökönyödve mered rá vissza – még szerencse, hogy a piros lámpánál.

            – Jézusom, borzasztóan sajnálom.

Petrovics vállat von. Hát most mit csináljon.

            – Nem kéne orvoshoz mennie?

            – Most egyelőre inkább csak vigyen haza.

Tíz perc múlva begördülnek Petrovics házának egyirányú utcájába. A fiú leállítja a motort, a Déli pályaudvarról vonat halad az alagút felé, és a lány mélyet sóhajt.

            – Mennyivel tartozom? – rebegi.

A fiú leolvassa az órát, és folyamatosan sajnálja utasát. Valamilyen oknál fogva magára vette a fájdalmát, mintha csak ő is érintett lenne a történetben. Vagy miatta történt volna az egész. Petrovics odanyújtja az összeget.

            – Tudja mit? – visszaadja a felét. – Vegyen belőle csokoládét.

Petrovics túlságosan indiszponált, hogy értékelje a gesztust.

            – Szeretne róla beszélni?

A lányt megdöbbenti az élénk törődés. Amióta Budapesten lakik, és ennek már jó pár éve, még nem kapott idegentől ilyen felebaráti figyelmet.

            – Én… én nem tudom. Most ezt miért..? Nem értem. – mondja ki hangosan.

            – Az ilyesmit átlag nem is lehet. – vigasztalja az idegen. – Szerintem aludjon egy jót és ne hibáztassa magát. És menjen el orvoshoz.

            – Hogy hívják? – érdeklődik a lány.

            – Gábor.

Akkor ennyit az angyalokról.

            – Köszönöm, Gábor, hogy hazahozott.

            – Köszönöm, hogy hazahozhattam.

Petrovicsnak imponál, hogy bár a köztük levő korkülönbség nem jogosítja fel őket a magázódásra, ők mégis ebben a formában társalognak.

            – Felkísérjem?

Nem tudja, honnan veszi, hogy innen felfelé vezet az útja. Hálásan megköszöni minden kedvességét, de nem kíván a terhére lenni. Most, hogy a sajátját elvesztette.

            – Azért ha szüksége lenne megbízható taxira, itt egy névjegy. Hívjon bizalommal.

            – Viszontlátásra, Gábor.

De már nem fogja Gábort viszontlátni.

Petrovics felvonszolja magát a negyedikre, célegyenesen az ágyához megy és lerogy. Embriópozícióba kuporodik, és hallgatja a város tompán beszűrődő hangjait. Elnyomja az álom és a kimerültség. Nem álmodik. Minden üres. Mégis leszalad pár könnycsepp az arcán. Zsenya az ágy mellett fekve őrzi gazdáját.

Este józan belátás alapján elmegy az ügyeletre, mikor képessé válik mozogni. Az orvos már nem tudja teljes bizonyossággal megállapítani, valóban áldott állapotban volt-e, csak ha ilyen irányú, alaposabb vizsgálatot kér vérvétellel, hiszen megkésett menstruációnak is betudható a dolog. Sok nő nem is tud az első terhességéről, mert megkésett menstruációként kivérzik. Csakhogy Petrovicsot nem érdekli sok nő tudattalan kivérzett első terhessége. Örvendetes lenne, ha nem erőltetné meg magát, és pihenne. És örüljön, hogy ennyivel megúszta, ha baj volt, jobb minél korábban megszabadulni tőle.  Ha a fájdalom erősödne, illetve a vérzés nem múlna hét napon túl, várja vissza szeretettel, de ha véget ér a ciklus, akkor is, hogy megnézze, kell-e további beavatkozás. Petrovics vegyes érzelmekkel lépked ki a kórházépületből. Azt imádja a nyugati orvoslásban, hogy olyan emberszámba veszik a betegeket. Modern mészárszék.

Még hogy ne erőlködjön és pihenjen! Holnap premier. De ne féltsük Petrovicsot, rendkívül erős példánya a gyengébbik nemnek.

            A baj nem jár egyedül, szokták mondani. Ugyan a bemutató kitűnő sikernek örvend, Petrovicson érződik, hogy túlköltekezett az energiáiból. A fogadáson nem kíván ott maradni, nemhogy elmenni bulizni a társulattal. Szépen csendben levakarja magáról a színpadi sminket, átöltözik, elbúcsúzik, akitől tud, és elindul át az épületen. Valamelyik bátyja biztos eljött, megnézi a zsibongóban útközben, míg meg nem jön a taxi. Össze is találkozik az egyikkel, aki már várta, mikor jön, fogadja a gratulációt, átveszi a virágcsokrát, röviden váltanak pár szót, majd sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzik, és továbbindul a főbejárat felé. Vele úgyis gyakran találkozik. Hiába sietett, a taxi még nem érkezett meg. Viszont zavarják az ajtóban lecövekelő beszélgetős-cigarettázós klikkesedések, arrébb vonul, és várakozón leül egy távoli kő kerékvetőre. Valamilyen misztikus oknál fogva megkérdezte a diszpécsert, vajon a Gábor nevű taxisuk az utakon mozog-e ma, de a hölgy a telefonban szentül állította, nincs ilyen nevű taxisuk. Petrovics hitetlenkedve fogadja a híreket, hogyhogy egy Gáboruk sincsen. Hiszen eggyel határozottan utazott nem is olyan régen, és más taxis társasággal nem szokott közlekedni. A tőle kapott névjegy pedig nyomtalanul eltűnt, talán kiesett a zsebéből, mikor kiszállt a kocsiból. Vagy csak képzelte azt a hazautat, taxistul, taxisofőröstül? Úgy néz ki, Petrovicsnak bele kell nyugodnia, hogy Gábor már nem szereplője a történetének.

Hogy annak mekkora esélye volt, hogy az egyetemi tanár pont meglátja őt elsuhanni a tömegben, valószínűleg nem valami magas. De tény, hogy pont akkor nézett oldalra, mikor a lány a bátyjával találkozott. Arra hivatkozva, hogy hoz a feleségének még egy pohárka pezsgőt, otthagyja gondtalanul parolázó társaságát, és Petrovics nyomába ered. Ott talál rá a kőtömbön.

            – Szabad egy balerinának ilyen cipőt hordania? – szólítja meg köszönésképpen. A tanár egyébiránt a lány hét centis tűsarkújára célzott. – Remélem, van biztosítása a lábára.

Finoman szólva halálra rémisztette Petrovicsot. Nem csak azért, mert nem vette észre, hogy valaki megközelítette, de azért is, mert pont neki kellett annak lennie.

Magának is jó estét. – gondolja. És a háta közepére kívánja.

– Maga meg mit keres itt?

            – Tudja, én vagyok a közönség. Megnéztem a balett premiert.

            – Mivel fenyegették meg, hogy eljött egy balettelőadásra?

            – Semmivel. – mosolyodik el. Szokásához híven vidáman rágyújt és olyan átszellemült arccal szívja magába a füstfellegeket, mintha a legpompásabb tengeri levegőt lélegezné be csontig-velőig. Petrovics is füstölög, csak ő más miatt. – A feleségem rendszeresen kap ajándékjegyeket. A művészeti igazgató a betege volt.

Petrovics a választ emészti. Inkább nem mond semmit. A professzor békésen bagózik. E rövid, eseménytelen intervallum lehetővé teszi számukra a következő tények észrevételezését: Petrovics kontyába aranyszalagok és gyöngyök vannak belefűzve, a tanár úron nincsen kabát, és hideg van.

            – Nem hívott. – töri meg a csöndet a professzor.

Jól látja a dolgot. Nem hívta. Elhatározta, hogy titokban tartja az eseményt. Nem biztos, hogy meg tudná indokolni, miért, de valamiért így látta jónak.

            – Remélem, azért nem, mert nem volt mit mondania, és nem azért, mert nem tart arra méltónak, hogy beszámoljon az eredményekről.

Petrovicsot első körben felháborítja a feltevés, hogy ő esetleg eltitkolná az eredményeket. Aztán második körben eszébe jut, hogy éppen ezt teszi. Azt se tudja, hogyan nyelje le az ide-oda irányuló háborgását. A tanár úr szorgalmasan pöfékel.

Ekkor legnagyobb örömére begördül a taxija. Lassan feltápászkodik, visszautasítva a tanár úr kézi segítségét. Megigazítja ruházatát, és higgadtan úgy határoz, nem tesz úgy tovább, mint aki jókedvében megkukult.

            – Biztosíthatom a tanár urat, pontosan annyit tudok, mint maga. Ha lesz végleges információm, mindenképpen értesítem.

Úgy legyen. – sóhajt a férfi, mikor látja elgördülni a lányt a taxival. Szokatlanul lehangoltnak találta. Az, hogy pikért volt, teljesen normális. De a letörtség nem. Egyáltalán nem lepődik meg, mikor a hétvége elteltével telefonhívása érkezik, hogy beszélniük kéne, és nem telefontéma, hogy miről.

Öt napra rá a férfi és a lány ismét a dohányzóasztal két végén ül, szembe egymással, és azt a bizonyos festményt megint nem volt alkalma tüzetesebben megvizsgálni. A lány kerüli a szemkontaktust, beszélgetőpartnere pedig provokálja. Kettejük között Zsenya hárítja a feszültséget jobbra-balra nézegetve hol az egyikre, hol a másikra, mint egy teniszmérkőzésen. Petrovics most bevallja, hogy a projekt kudarcot vallott. De legalább ennyivel megúszta.

            – Ez már biztos? – érdeklődik a tanár.

            – Eléggé. – bólogat a lány. Ezzel egyszeriben semmivé foszlatja a tanár úr reményeit.

A férfi sajnálja. A hangulat nem lett rózsásabb.

            – Akkor most? Hogyan tovább? – tekint a jövőbe a férfi. Ő könnyebben teszi. Nem kapott léket.

            – Én mindenképpen folytatom. Magával vagy maga nélkül. Most van alkalma kiszállni, ha meggondolta magát. Nem árulom el senkinek, ami eddig történt. Hogyan kíván dönteni? Vagy még gondolkodna?

            – Petrovics, én már elég alaposan átgondoltam ezt egyszer, nem szállok ki.

Petrovics tudomásul veszi. Tulajdonképpen fellélegez, hogy nem kell pánikszerűen új apajelölt után néznie.

            – Szabad megkérdeznem… – de nem teszi fel a kérdést. A lány végre ránéz. Nem érti, mit akar a férfi. Vetélés után hullafáradtan általában nehezen olvas gondolatot.

            – Mit?

            – Hogy hogyan csinálta? Ki segített?

A kis huncut. Kíváncsi a részletekre.

            – Senki.

            – Én azt hittem, hogy orvosi…

            – Ugyan kérem. Szingli vagyok, és tudtommal nem meddő. Ez törvény szerint nem így működik.

            – De hát akkor hogyan?

            – Házi barkács.

            – Tessék?!

            – Segíts magadon, Isten is megsegít. Házi inszemináció. Nem kell hozzá más, csak egy irrigátor, és…

            – Jó, jó, jó, nem akarom tudni! És akkor csodálkozik, hogy nem sikerült? Honnan a rossebből szedte, hogy ez működhet? És még örülhet, hogy nem szedett össze valami fertőzést. – kissé talán kikelt magából az úriember, de a védelmére legyen mondva, eléggé ledöbbent a hallottaktól.

            – Interneten olvastam. Sokaknak bevált.

            – Interneten, mi? Ahol az is rajta van, hogyan építsünk bombát vagy atomrakétát, meg növesszünk testrészeket. Jézusom, Petrovics, nem ezt vártam magától, maga ennél sokkal értelmesebb.

Petrovics tudja, amit tud. És mi is. Meg kell védenie magát.

            – Hirtelen nem tudtam leakasztani olyan nőgyógyász ismerőst, aki bevállalt volna egy fusi munkát. És nem vagyok annyira eleresztve, hogy lefizessek egyet. Maga talán ismer ilyet?

            – Nem, de…

            – Akkor mondjon jobb módszert.

A férfi elhallgat. Jobb módszer után kutat a fejében. A tanár úr szereti a jól bevált dolgokat. Mondhatnánk, konzervatív.

            – Jobb módszert akar? Mit szól ahhoz, amit őseink több ezer év óta sikerrel alkalmaznak?

Most Petrovicson van a sor, hogy elakadjon a lélegzete is. Guvadt szemmel mered a férfira, remélve, hogy most csak hallucinált.

            – Várjon, most nem értem, komolyan arra célzott, hogy…

            – Arra.

            – Bocsásson meg, de hirtelen megszomjaztam. – felpattan és mérföldes léptekkel a hűtőhöz robog. Megint felszívódott öt liter vér a semmibe. Nem ideges, csak összekócolódott az agya.

Most még a meggylé kitöltése is komoly akadályokba ütközik.

Mire megfordul, ott támaszkodik a férfi a konyhapultnál. Őt figyeli.

            – Nem akartam zavarba hozni.

A lány inkább szorgalmasan kortyolgat.

            – Ennyire lehetetlennek találja, hogy lefeküdjön velem?

Félrenyel. Felköhög, a szeme is belekönnyesedik. Ajánlatos lenne összeszednie magát. A szituáció határozottan megköveteli a józan, felelősségteljes lélekjelenlétet.

            – Azt tudtam, hogy utál, de nem sejtettem, hogy ennyire undorodik tőlem. – szinte meg is van lepve, hogy nem talált a lány lakásában darts táblát a falon a képével, amire szabad idejében alkalmasint célba dob.

            – Nem, egyáltalán nem erről van szó. Én nem undorodom.

Azt, hogy nem utálja, inkább nem hozza most elő.

            – Csak meglepett, hogy maga ajánlja ezt fel. Amikor maga akart a szavamon fogni, hogy hozzám se kell érnie. Én csak a házassága védelme miatt nem akartam.

            – Csak emiatt, mi..? – mosolyodik el a férfi. De miféle mosoly az. Petrovics azon kapja magát, hogy véletlenül elfelejtett lélegzetet venni. Joker itt áll a konyhájában!

Ez vajon egy teszt? – kérdezi magától gyanakodva. Sosem lehet tudni. Az idő telik, illene válaszolnia közben.

            – Emiatt. Tényleg. – bizonygatja bizonytalanul a lány. – Így szól a megállapodásunk. Nem akarom, hogy miattam csalja meg a feleségét.

            – A feleségem… legyen az én gondom. Majd én elszámolok ezzel.

Akarja mondani, velem.

Húha, mibe keveredtem! – suhan át Petrovics fején elveszett tisztességének fenyegető árnyképe. De hát, csak is magának köszönheti, ő kezdte. Érdemes tudni, hogy még soha életében nem tévedt egy ágyba olyannal, akibe nem volt szerelmes, nem fogott egyéjszakás kalandokba, korlátátlépdeső szárnypróbálgatásokba, nem voltak speciális igényei, ezek nem fértek volna bele a lányka ósdi, dohos, monogám kolostoréletmódjába. Így tehát ez az ajánlat alaposan felforgatja a belvilágát. Most legalább már sejti, min mehetett keresztül nem sokkal ezelőtt a férfi az ő akkori szürreális ajánlattétele után. Ez a felajánlás azonban annyira lehetetlenül émelyítően konkrét és visszataszítóan merész, hogy csak egy választ tud rá adni, a leghatározottabban:

            – Jól van, legyen. De nem az én ötletem volt. – emlékezteti a tanárt, aki megfejthetetlen arcot vág.

Ezek után már meg se lepődik azon, hogy a férfi alkudozni kezd az esemény időpontját illetően. Amíg annak egyes száma exponenciálisan meg nem szaporodik. Ha az időpontok is szaporodnak, az csak jó jel lehet. A férfi csupán több esélyt akar adni a dolognak. Nincs sok idejük, ha még idén teherbe akar esni. A lány nem nagyon tehet mást, belátja, hogy igaza van. Tartja magát ahhoz, hogy nem mondja el, az előző kísérlet sem volt eredménytelen. Akkor ugyan megúszná talán a fizikai kontaktust rettegett tanárával, viszont megkockáztatná, hogy az begurul rá, és otthagyja az anyaság iránti olthatatlan vágyképével együtt. Megegyeznek öt alkalomról, és az időpontokról. Petrovicsnak már most a hideg futkározik a bőre alatt. Annyi vigasza van, hogy remélhetően nem lesz hiábavaló rögtön ötéjszakás kalandba bocsátkoznia ezzel a díszhímmel, mert egyszer már átmentek a termékenységi teszten. A sok cigaretta ellenére nem steril. Ő maga meg nem meddő. Apropó kórságok.

– Ugye nincs semmilyen öröklődő genetikai vagy mentális betegség a családjában?

A kérdés címzettje értetlenül pislog, mint hal a szatyorban.

– A maga által is tapasztalt elmebajt leszámítva – melynek ékes bizonyítéka, hogy most egy „idegen” lakásán a hímivarsejtjeimről alkudozom, gondolja magában –, nem, nem tudok róla, hogy lenne. De nem késett el egy kicsit ezzel a kérdéssel?

– Pompás. Jobb később, mint soha. – veti oda félvállról. Aztán egyszer csak mobilizálja magát, és faképnél hagyja a férfit a konyhában. Az nem is érti ezt a váratlan menekülési akciót. De a lány csak térül–fordul, máris visszatér hozzá és egy kulcscsomót tart felé a tenyerében.

            – Minek ez?

            – Hogy ne lássanak minket együtt. Fő a diszkréció. Ez a ház csupa szem. És fül. És száj. Egy megátalkodott pletykafészek. Gondolom, nem hiányzik, hogy híre menjen, hogy én itt ki-be engedem magát. Ezzel elérjük, hogy ha észreveszi valaki, azt is meglássa, hogy kulcsa van, és négy emelet magasságban akármelyik lakóhoz mehet. Majd egymást gyanúsítják.

            – Azért csak nem ennyire tragikus a helyzet.

            – Mire hazaértem a rendőrségről, már az egész ház tudta, hogy elhagytam a vőlegényemet.

            – Mit csinált maga a rendőrségen? Magának vőlegénye volt? Hogyhogy elhagyta?

            – Hagyjuk. – legyint a lány. Nem akarja kiteregetni neki a szennyest, semmi köze hozzá. A lényeg, hogy ő, meg mi mindannyian tudjuk, mire célzott.

A tanár úr a maga érdekében átveszi a kulcsokat és megköszöni, hogy ilyen figyelmesen meg akarja óvni őt és a renoméját a világtól. Csak nem ezekkel a szavakkal.

Mikor magára marad, Petrovics őrületes felfordulást érez a fejében. Ezért gyorsan ragyogóra sikálja fürdőszobája összes szaniterét, feltakarítja az egész lakást, és rendet rak. Ettől nem támad benne nagyobb komfortérzet, de legalább minden más a helyére kerül.

            Noha megegyeztek, hogy erről senkinek egy szót se, azért szörnyen nehezen dolgozza vissza magába ezt a különös élményt. Folyton elő- előtörnek az aggályai, gondolatai és érzései a mélyből. Petrovicsot alapvetően nem kínozza közlésvágy, és mindig tudja, kinek mit szabad elmondania, bár olyan nagyon sűrűn nem is kellett titkolóznia. Rövidtávon, lojalitásból, vagyis mások miatt gyakrabban, maga miatt szinte soha. Nincs rossz érzése a döntését illetően, nem ilyen irányú tanácsra szorul, úgyse futamodna meg így a célegyenesben. Maga sem tudja, miért akar róla beszélni. De ha ezt az indíttatást súgja neki a belső hang, meg akaratomon kívül én is, hát nekiáll beszélni róla – szorult helyzetében, jobb híján Zsenyának. Nincs is jobb titoktár egy kutyánál.

            Petrovics felkészül. Porszívóz, ágyneműt cserél, elpakolja a cikisebb holmikat, nippeket. És vesz egy kis üveg vodkát. Petrovics csak ünnepnapokon iszik, akkor is édes bort, nőiesen aprókat kortyolgatva, esetleg martinit. Lássuk be, kissé talán kétségbe van esve. Kissé talán nem tudja, hogyan kéne kezelnie ezt a programsorozatot. Nagy gonddal lezuhanyozik, borotvál, illatosít, akkurátusan legurít némi vodkát, és úgy képzeli, jobban járna, ha alaposan leinná magát, hogy másnap már ne is emlékezzék semmire. Bár akkor kezdheti újra, még négy alkalmon át.

A férfi késik tíz-tizenöt percet, felháborítóan nyugodtnak tűnik. Udvariasságból váltanak pár mondatot, mely magába foglalja a ki hogy van, milyen napja volt, kér-e valaki valamit inni-enni című nótákat, majd nehezedni, ritkulni kezd a párbeszéd.

            – Inkább lásunk neki. – zárja rövidre a sínylődést a férfi. Nem lacafacázik.

Petrovics betereli a hálószobájába, meghagyja neki, hogy szabaduljon meg a ruhaneműitől, míg ő ugyanezt teszi a fürdőszobában. Mire visszatér, a férfi már a takaró alatt gubbaszt az ágyban, előre szegett tekintettel.

            – Esetleg őt kizárhatná. – mutat a küszöbön vádlón kuporgó terrierre.

Petrovics hirtelen a kutya helyett is elszégyelli magát. Vackára zavarja a kukkolót és bezárja az ajtót. Leengedi magáról szatén köntösét, de lesújtva tapasztalja, hogy a férfi még mindig inkább maga elé bámul. Ott áll, szégyentelenül pőrén, ösztönösen rejtegetve szemérmességét. Nem tudja, miért, az jut eszébe, az embert az isten eleve szemérmesnek teremtette, máskülönben miért adott neki pont olyan hosszú karokat, amivel még épp el tudja takarni magát odalent. Azért ez mégis túlzás, rázza meg magát dacosan, de a hidegre fogja. Nem fog szégyenkezni, bátran leengedi karjait szépen az oldala mellé és addig vár, amíg a paplan alatt kuksoló férfi rá nem pillant végre. Rém lanyhasztó, ahogy szendén végigsiklik rajta a tekintete és szűzies pislogásba torkollik. Ezután úgy dönt, bekúszik mellé a takaró alá. És elkezdődik Petrovics és az egyetemi tanár komikusan tragikus gyermeképítői szárnypróbálgatása. Mintha egyikük se sejtette volna, mi vár rájuk, hogyan kéne hozzáfogni. Teljes összhang híján sokáig és korántsem kellemes hangulatban küzdenek. Főleg saját magukkal, de egymással is bőven. Olyannyira, hogy Petrovics eleinte inkább az öklébe harap, hogy néma maradhasson küszködései közepette. Értsük meg, valóban súlyos belharcot vív, akarja is ezt az egészet, de közben mégse, fizikai fájdalmai vannak, de ugyanakkor nevethetnékje is, amit fel nem foghat, miért tört rá, ezért logikusan a vodkára fogja. Mindezeket körülményes módon nyomja el magában, nehogy bármi meglátszódjon belőle, és ennek eredménye egy lesikló könnycsepp, ami arcátlan módon csillogó, folyékony üstökösként szánt végig a szeme sarkából a füle tövéig, és onnan a párnára. Érthetetlen, hogy tud sírni, amikor épp egy nevetést próbál elhallgattatni magában. Micsoda kálvária. De mivel a férfi még mindig ignorálja a lány arcának jelenlétét, kár volt az összes áldozatvállalásért. Úgy gondolja, nyugodtan a fejére húzhatta volna a párnát, vagy ékesen sokatmondó pofákat is vághatott volna, észre se vette volna, de talán jobb is így. Elmerült a projekt mechanikai kivitelezésében. Ha őszinte szeretne lenni magához, és persze miért ne szeretne az lenni, amíg nem kell hangosan nyilatkoznia: nem egészen erre számított. Bár ha még ennél is egészen őszintébb szeretne lenni, nem igazán tudja, mire számított. És miközben a tanár úr a házasságát töri-zúzza nem túl vidám, ám annál autentikusabb módon, Petrovics arra gondol, milyen borzalmasan groteszk látvány lehetnek, ha valaki, vagy akár egyikük felülről látná magukat most ebben a tényállásban. Vagy például ha valamelyik volt szaktársa értesülne erről a különös együttműködésről, az illető milyen arcot vágna. És hirtelen, teljesen érthetetlen módon beugrik neki egy rövid vágókép a professzor mezítelen lábfejéről és ezzel együtt a férfi lábfejek iránt alapvetően érzett olthatatlan undora. Pontosabban, ennek a döbbenetes hiánya, mivel ez a lábfej nem undorító, ráadásul a lábfejek tulajdonosához tartozó kezek is csodaszépek, ápoltak. Most megint mi ez a szimpátiaroham? Rettegett Iván nem szorul Petrovics rokonszenvedésére. Micsoda ostobaságok özönlötték el, jó isten, hol vagy ilyenkor? Sokat elárul a helyzethez való viszonyulásáról, ha ilyeneket van érkezése kigondolni, és így elkalandozni a gyártási folyamat közben. De legalább nem unatkozik, miközben a tanár úr elmélyülten, szorgalmasan, önállóan, őt is kizárva dolgozik. Csak eltereli a figyelmét a kínlódásaikról. Így mindketten csak jól járhatnak. Egészen váratlanul azon kapja magát, hogy az előbbi, felforgató válságon túljutva szállingózik a biztonságot ígérő apátia irányába. Ám, talán csak azért, hogy Petrovicsot arra emlékeztesse a sors, hogy balsikerült akciójuk minden kínját külön meg kell élnie okulásképpen, a szépen ápolt kéz szorosabban összezárul az ujjai körül, és a gyűrűsujjon lakó hűségzálog, az az átkozott jegygyűrű alattomos, éles fájdalommal hasít két ujjának inaiba is, amitől nagyvonalúan újabb szakramentumozást kell magába fojtania, és kibuggyan még pár áruló, sós üstökös.

            Végre ismét egymás mellett fekszenek, mindketten a saját külső-belső sérüléseiket próbálván kiheverni. A lány mélyeket lélegzik és rekreálódik. A férfi borzalmasan fest. Egyszerre viaskodik a benne tomboló csüggedtséggel és dühvel, ráadásul még én is belengedeztem a fejébe észrevétlenül. A lány érzi, hogy a mellette nyugvó emberi lényben komoly érzelmi viharok dúlnak, esetlegesen bármelyik pillanatban forrongó vulkánként törhet ki belőle a feszültség, de éppenséggel nem érdekli, ma épp eleget gyötrődött ő is. Lassan, komótosan megfordítja magát az ágyban, dereka alá gyűri a párnáját, felteszi a lábait a falra szépen kinyújtva párhuzamosan, vagyis fél gyertyaállásba helyezkedik, és ezzel tisztességesen magára vonja omladozó kedélyű társaságának a figyelmét.

            – Mi a rossebet művel? – kérdezi ő tágra nyílt szemekkel. Nem igazán tudja mire vélni ezt a pozitúrát. Egyértelműen nem jógázik. Akkor tudná, hogy ez a viparíta karaní ászana.

            – Nem tudom, a legutóbb is így relaxáltam.

            – És bevált? – kérdezi a férfi némi élces gúnnyal a hangjában.

Petrovics lódított, testhelyzetének elsősorban praktikai okai voltak, röviden összefoglalva, gravitáció ellenes gyermekmegőrző szándék. Inkább nem magyarázkodik.

            – Próbálja ki. – vág vissza ő.

Meglepetésére a férfi követi a példáját. Ott fekszenek tehát feldobált pacskerral az égbe meredve.

            – Ez volt az első alkalom, hogy megcsalta a feleségét? – kezdeményez beszélgetést a lány, maga sem tudja, miért. És miért pont ezzel a kérdéssel.

A férfi átgondolja, hogy erre a felhívásra válaszoljon-e. Nem akar beszélgetni. Minek.

            – Igen. Már ha ez megcsalásnak számít. – feleli kisvártatva.

Petrovics akár meg is sértődhetne. De jelenleg a kíváncsisága nagyobb, mint a hiúsága.

            – Mihez képest megcsalás?

            – Tudja azt maga. Biológiailag minden bizonnyal.

De a férfi hiszi, hogy az ember emelkedettebb állatfaj annál, hogy a biológiai dolgokon rágódjék. Az értékesebb dolgok annál sokkal többől vannak összerakva.

Az eset után megmagyarázhatatlan módon mégis hosszú perceken át ül a kocsijában cigarettázgatva és a fejét csóválva. Ez alatt az idő alatt számos vonatszerelvény gördül ki és be a Déli pályaudvarra, és esni kezd az eső. Minden szürke és nyirkos. A városra leereszkedik a köd. A tanár úr elméjére is. Nagyon fáradt. Nehezére esik elindulni, kikecmeregni a forgalomba, részt venni benne, egyáltalán bármiben részt venni. Hazaérve minden vágya egy kis csönd és nyugalom a dolgozószobájában. Köszönti a monitor előtt ülő feleségét.

            – Hogy vagy, milyen napod volt? – kérdezi az asszony gyanútlanul.

A férfi lecövekelve áll a folyosó közepén. Talán egy röpke pillanatra bevillan előtte néhány filmkocka a napját illetően. Leereszkedik egy súlyos redőny az elméjére, mára már nem kommunikatív.

            – Mi legyen a vacsora, mit kérsz enni?

Szótlanul áll, mint akit megbabonáztak.

            – Megnémultál? – nevet az asszony. – Jó, értem, majd összeütök valamit.

A férfi megemeli szemöldökét. Láthatóan morózus kedvében van.

            – Köszönöm. Nem vagyok éhes. – majd hozzáteszi: – Ne haragudj.

Sarkon fordul, és a dühöngőjébe vonul. Az asszony tudomásul veszi. Máskor is volt már ilyen.

            Valaminek változnia kell. Világos, mint a nap. Nem tudnak róla, de ebben a pillanatban mindannyian ugyanezt gondolják. Petrovics, aki nemsokára végleg megszűnik Petrovicsnak lenni, a tanár úr, aki az egy helyben villogó kurzort bűvöli a monitorán egy fél éjszakán át, Márta, aki ma egyedül vacsorázott és korán aludni ment, a lány, aki az állatokat szereti, a nő, aki a rosszulléteivel küzd, és a fogorvos is. Közülük azonban csak kevesen merik venni a fáradságot, hogy megoldást találjanak a problémájukra. Petrovics a telefonhoz nyúl, és tárcsáz, a lány pedig, aki az állatokat szereti, becsukja szobája ajtaját, mikor anyja vacsorázni hívja. Érik benne egy gondolat. A többiek még kicsit húzzák-halasztják, tologatják a dolgot, amíg lehetséges. De vannak dolgok, amiket megállítani nem lehet.