Okváth Anna: Más állapotok – 1.

A megállapodás

A meteorológusok előre jelezték, mégis hat embert ejtett foglyul a hirtelen jött őszi zivatar. Ezt a szeptembert amúgy is aggasztóan meleg idő jellemezte, mintha a Kárpát-medence nem kegyeskedett volna tudomásul venni, hogy alkalmasint el kéne engednie a nyarat. Alighanem ez ma bekövetkezett, a hőmérőn lassan, kelletlenül kullog lefelé a higanyszál és a csatornák kétségbeesetten nyelik a hömpölygő vízáradatot. Ezüst eső hull, még az illata is szürke. Az imént még úgy zuhogott, hogy szinte alulról fölfelé. A hat fogoly egy könyvesboltban rekedt. Közülük hárman már ismerik egymást régről, a másik három vadidegen. Már jó egy órája boldogítják egymást. Hogy neheztelnének az eső miatt? Igen valószínű, el lehet kapni pár óralapra sandítást, utcai látképet kémlelést, türelmetlenebb mozdulatot. Máris elunták a könyveket, pedig hosszú évekre elegendő olvasmányt nyújtanának, ha netán az eső nem maradna abba. Némelyikből azt is megtanulhatnák, hogyan építsenek bárkát, szükség esetén. Talán szerencséjük lesz, kezdenek előszállingózni az első, vakmerő járókelők, sietős léptekkel, esernyővel és térdig vizesen. Nos, végigtekintve a foglyainkon, ezeknek az embereknek nincs esernyőjük. Nyilvánvalóan vagánynak se elég vagányak, merthogy az utcán való elázást nem vállalják. Pedig nincs messze a metrólejáró. Ha alaposabban szemügyre vesszük őket, láthatjuk, hogy a történelmi könyveknél tobzódó fiatalember fordítva tartja a könyvet a kezében, és így imitál kulturált időelütést. Próbáljunk kicsit nem neheztelni a dekoratívnak mondott, feketített hajtövű platinaszőke vásárlóra, aki fehér, szögecses díszítésű, tűsarkú csizmában imbolyog egy helyben, miközben rózsaszín mobiltelefonnal a kezében már a századik SMS-t írja szimultán két úriembernek, melyek mellesleg egymás létéről nem tudnak, viszont randevújukat a szorgosan csordogáló őszi eső egyszerre hiúsította meg a már említett szimpatikus hölgyeménnyel. Azt mondhatnánk, az élet nem is bénult meg annyira, hogy ez aggodalomra adjon okot az itt spontán mód összegyűlt emberek számára, hiszen végső soron értelmesen ütik el az időt. Még nem említettem az idős hölgyet az útikönyvek között. Mindig is Provence-ba vágyott. Vagy Toscanába. Esetleg Egyiptomba. Hirtelen nem is tudja. Úgyis mindegy, az ő korában már nem utazgat egyedül az ember. A rózsaszín telefonos hölgy elküld egy újabb SMS-t, és az indulást fontolgatja. A fiatalember már kezd hozzászokni a felfordult betűkhöz. A rózsaszín telefonos leányzót méregeti fél szemmel. Nem akar tőle semmit, csak nem érti, mit keres egy könyvesboltban. Nincsenek előítéletei, mindössze arról van szó, hogy neki is ilyen barátnője van, aki a legutóbb a parketta szóról azt hitte, női név, az ex librisről pedig, hogy volt könyvesbolti alkalmazott. Inkább az órájára néz. Azon filozofálgat, vajon akkor is mind együtt maradnak így boldogan, egyetértésben, ha a boltnak lejárt a nyitvatartási ideje. Egyáltalán mikor zár ez a bolt? Nem kéne már zárva lennie?

De. Csak éppen az üzletvezető úr élénk beszélgetést folytat az egyetemi tanárral a pultnál. Az egyetemi tanár régi jó ismerőse, és törzsvásárlója. Az egyetemi tanár lazán a pultra könyököl, másik kezét a zsebébe tűzve. Nem látszik, de az öngyújtójával játszik. Bő egy órával ezelőtt csak átszaladni készült az út másik oldalán elhelyezkedő egyetemi épületből, és már vagy három-négy órája nem gyújtott rá. Kellemetlen. Az üzletvezető – testes, kopaszodó, szemüveges, vidám fickó – egy 9×13-as képet lobogtat az orra előtt, szemei büszkén csillognak, a tanár kiegyenesedik, a zsebeiben matat. A szemüvegét az irodájában felejtette. Szorgalmasan fókuszál a képre, de őszintén szólva nem biztos abban, amit lát. Biztos könnyebb lenne, ha cimborája nem mozgatná előtte az objektumot, de hősiesen bólogat, mosolyog, és gratulál a harmadik unokához. Megint lány. A tanár úr keze öntudatlanul ökölbe rándul, és inkább újra az öngyújtót forgatja a zsebében, kissé ideges. Nem az eső miatt, ma már nincs több órája se, nem siet sehová. A nagypapa örvendő szíve lassan veszi észre beszélgetőpartnere elködösült arckifejezését, amire ezúttal itt most felhívnám a figyelmet. Halkabbra fogják magukat.

Mindeközben a raktárban egy huszonhét éves lány válogatja az antikvár könyveket. Az üzletvezető úr beosztottja tisztelettel és szeretettel bánik a könyvekkel. Legszívesebben az egész kínálatot hazavinné magával elolvasásra. Neki, ellentétben a többiekkel, lett volna más dolga is. A munkaideje épp akkor járt volna le, mikor az eső, villámok és dörgések közepette, elszabadult, és természetesen ő sem hozott esernyőt, bár egyértelműen megérezte az időjárás-változást. Az egyetlen váltóruhája pedig egy balettcipő-táncdressz összeállítás. Feláldozta az edzést a csapadék oltárán. Mivel már épp eleget szöszmötölt, kikecmereg a raktár homályából, hogy ellenőrizze, távozhat-e már végre. Ekkor kapja el az üzletvezető és barátja, az egyetemi tanár tompított hangú dialógusát egy könyvespolc mögött megbújva. Nincs oka a bujkálásra, de nem szívesen mutatkozik az egyetemi tanár előtt, akinek a szárnyai alatt jó pár évig pallérozta elméjét. Akkor még docens volt. Tavasszal lett professzor, és nem gratulált neki. Direkt. A lány mindenáron fejébe vette, hogy a tanár valamiért neheztel rá, és ezért ő is neheztelni kezdett rá, amiről persze a professzor nem tudott, nem nagyon vette észre. Ha észre is vette volna, akkor se zavartatná magát. Ám ha tudná, hogy a lány úgymond kihallgatja, lehet, hogy kimenne az esőbe rágyújtani. Közben a rózsaszín telefonos hölgy SMS-t fogad és ajkai kacér mosolyra húzódnak. A történelemkönyves fiatalember az órájára pillant. Az eső mérséklődik, visszatolja a könyvet éppen nem arra a helyre, ahonnan kivette, ráadásul fordítva, és határozott léptekkel távozik, sportzakóját a fejére húzva. Nemsokára fehér csizmák kopogása követi, és az ajtóra szerelt csengő másodszorra is felcsilingel. Az idős hölgy fájó szívvel búcsút mond Görögországnak és apró léptekkel szendén kilép az ázott betonszagú nagyvilágba. A bolti alkalmazott pedig hihetetlen elhatározásra jut.

Mégis kilép a polcok oltalmazó rejtekéből és a pulthoz áll. A tanárára köszön. Ma még nem is találkoztak. Egész eső alatt a raktárban lapult. A férfi kelletlenül bólint; sosem vitte túlzásba az üdvözlő formulákat. A lány izgatott, de nyugalmat erőltet magára, a tanár alapvetően nyugodt természet, bár most már kezd eluralkodni rajta a vágy, hogy elszívjon egy szál cigit. Vagy kettőt. Most már neki is mehetnékje van. Ekkor azonban közös ismerősük erőteljes felszólítása vonja magára mindkettejük figyelmét, mely szerint az egyetemi tanárnak mindenképpen látnia kell azt az ősrégi könyvet, amit félretett számára. Megkéri a lányt, mutassa meg neki, amíg ő zárja a kasszát. Ez épp kapóra jön. A raktárba invitálja a férfit, és a kezébe nyom egy megviselt, bőrkötéses könyvet. A tanár elbűvölten forgatja, és láthatóan fontolgatja a vásárlást.

– Ezt tegye el nekem, Petrovics, később visszajövök érte. – közli határozott döntését a lánnyal. A lány most még meggondolhatná magát, de nem teszi. Egyre bizonyosabb, hogy mondani akar valamit.

– Mondani szeretnék valamit.

Na, ugye, mit mondtam.

A tanár visszaadja neki a könyvet, de a szemét le nem venné róla. A lány hiába vár visszajelzést, vagy engedélyt a felszólalásra, hát folytatja e nélkül.

– Véletlenül meghallottam, amiről beszélgettek.

A férfi bosszúsan felpillant.

– Nem akartam hallgatózni.

– Nem, általában senki sem akar. – veti oda szemrehányón a tanár úr.

– Ne haragudjon, de esetleg tudnék megoldást a problémájára.

Most egyszerre le kéne írnom a férfi reakcióját, valamint az ezt megelőző beszélgetést is. Az elsőre röviden a sokk a helyes kifejezés, az utolsóra pedig az, hogy magántermészetű.

– Nekem nincsenek problémáim. – védekezik a férfi. Tulajdonképpen most hazudott.

– Hallottam, hogy mit beszéltek. Tudom, mit érez. Én segíthetnék, ha hajlandó meghallgatni.

Alapjában véve fogalma nem lehet arról, mit érez, és arról pláne nem, most mi jár a másik fejében, különben még időben cipzárt húzott volna a szájára. De ha elragadja a saját fantazmagóriája, nem tudja, hol a határ. Még időben közbeavatkozhattam volna, de kevés vagyok őt ilyenkor, friss fellángolásaiban megrendszabályozni és alaposan le lennék hurrogva.

– Nem érdemes. – morogja a férfi. – Mennék.

– Még egyáltalán nem öreg ahhoz, hogy apa legyen. Magának is lehetnek unokái, és akkor nem kell összeszorított fogakkal hallgatnia Béci bá élménybeszámolóit, se másokét.

Béci bá az üzletvezető. A tanár úr pedig kezdi elveszíteni a türelmét.

– Fejezze ezt abba Petrovics, kezdem elveszíteni a türelmemet.

De Petrovics szereti túlfeszíteni a húrt.

– Én hajlandó vagyok megszülni a gyerekét.

– Tessék?! – fakad ki a tanár.

Egyébként jogosan. De nem abból a szándékból, hogy választ kapjon rá.

– Ha a felesége nem volt hajlandó, én benne vagyok, szülök magának egy gyereket.

– Magának elment az esze.

És ezzel nekihátrál a falnak. Pedig Petrovicsot nem az ördög szállta meg, csak a fantáziája szállt el kissé.

– Lehet, hogy elment, de mindkettőnk vágya egyszerre teljesülne. Nekem is régi vágyam egy gyerek. Férfi nélkül.

Régi vágya volt. Éppen három napos. Talán kicsivel több. Egyszeriben felötlött benne. Éppen egy karton tejet emelt be a bevásárlókocsijába, mikor beléhasított a gondolat. Hogy miért pont a karton tejnél és hajolás közben, az rejtély, fogalmam nincs, de tény, hogy így történt. Azóta Petrovics határozottan tudja, hogy ez a legnagyobb célja az életben, minél hamarabb teherbe esni és gyereket szülni. Nagyon hamar. Nem is tudja, van-e türelme kivárni. Olyan, mint egy beragadt rakéta, készen áll az indulásra, csak bajok vannak a felszállással. Ez alatt a három nap alatt ugyanis gondolatban glédába is állította a lehetséges apajelölteket és mindegyiket elvetette. Mert hát Petrovics nyomokban még hitt a nukleáris családmodellben, így a gyermekét semmi esetre sem fosztaná meg az apjától, de magát nagyon is a férfiaktól. Nehéz konstelláció. És akkor jött a gyermektelenségéről rezignáltan panaszkodó tanár úr. Aki sohasem vallaná be, hogy valaha is erről panaszkodott volna.

– Nem tudom, hogy képzeli ezt, de forduljon vele szakorvoshoz. Eszemben sincs megcsalni a feleségemet, és egyáltalán, hagyjon engem békén.

– Nem kell megcsalnia. Hozzám se kell érnie! Csak gondolja át! – győzködi. Logikus észérvei persze nincsenek. Csak egy ábrándkép, amit egyre szilárdabban lát manifesztálódni maga előtt a hölgy. Annál kevésbé a férfi.

– Na jó, nekem erre nincs időm. – fordul el a férfi. Távozhatnékján nem kíván tovább úrrá lenni.

– Nézze, én ezt komolyan gondolom, vagy magával, vagy maga nélkül, de összehozom, jövő hétig van ideje gondolkodni. Kérem! Aludjon rá egyet!

A tanár elgyötört arccal még visszafordul, a lányhoz lép és őszintén így szól:

– Akinek itt alvásra lenne szüksége, az maga, Petrovics. Pihenje ki magát, hátha nem maradandó.

És sarkon fordul és elviharzik. Még a barátjának se köszön, észre se veszi szegényt a pult mögött, az is csak a bevágódó ajtóra és a nyápic csengettyűpittyenésre figyel fel. Mire Petrovics kilép a raktárból, Béci bát egyre hangsúlyozottabban foglalkoztatja, vajon mi történhetett odabent.

– Hát ez meg mi volt, Anna?

Petrovics vállat von.

– Biztos eszébe jutott valami. – mosolyog.

Ekkor pár kilométerrel arrébb egy ügyvédi irodában egy nőt épp az ájulás környékezi, de nem az izgatottságtól, egy fogorvos kedvtelenül fehéríti páciense fogsorát, és egy lány a monitor előtt ül és arra a határozásra jut, hogy jobban kedveli az állatokat, mint az embereket.

Más normális embert nyugtalanított volna annak a következménye, amit Petrovics a könyvesboltban alakított. Nem is lenne érdekes róla mesélnem, ha ő nem pont másképp gondolná. Petrovics, akit valójában nem is Petrovicsnak hívnak, azonban speciális eset. Azt már tudjuk róla, hogy gyereket szeretne, és ezért bármit megtenne, akár még el is lehetetleníti magát volt egyetemi tanára előtt, de a szándékai és ennek megnyilatkozási formája talán némi magyarázatra szorulnak. Petrovics éppen százharminchárom napja szakított vőlegényével. Ennek alaposan megadta a módját: az esküvői szertartás előtt pánikszerűen kereket oldott. Bár ő biztos nem így fogalmazna, szerinte ő csak elandalgott. De kár lenne olyannak hinni, aki egy érthetetlen taszító erőre hallgatva esküvői ruhában passzírozta ki magát a házasságkötő teremmel szemben lévő női mosdó ablakán. Több szempontból is szerencséje volt, egyrészt hogy pont olyan magasságban volt ott egy ablak, s hogy a földszintről kellett kijutnia, és még a ruhája sem sérült meg. Mivel a nagy szökés híján volt minden szemtanúnak, sajnos az én elmondásaimra kell hagyatkoznunk. A menyasszony ezután a csodálattal határos módon feltűnés nélkül több háztömbnyit haladt előre, tömegközlekedett, átszállt, szóval csak úgy ment az orra után kikapcsolt aggyal, kilépve térből és időből. Ennyi erővel akár körbe-körbe is mehetett volna a tengelye körül. Hogy végül magára talált, három ismeretlennek köszönhette, akik nagy elánnal csattantak egymásnak a kereszteződésben, ahol a menyasszony épp a zöldre várt. Petrovicsra ekkor is vigyáztak odafentről, ugyanis ő a balesetben nem sérült meg, csak végignézte. Egy valaki azonban tényleg meghalt.

Most már persze bánja, hogy májusban akart házasodni. „Mense Maio malae nubent”[1] – szól a témát illetően alig ismert közmondás. Ovidius például nem átallott a halált emlegetni, ha valaki mégis erre az aktusra szánná el magát a megadott hónapban. Elátkozott frigy lett volna. Mi sem ékesebb bizonyíték erre, minthogy egy ember meghalt, kettő megsérült, mert ő inkább a menyasszonyi ruháját sétáltatta a városban. Jobban utána kellett volna olvasnia. Már a nagyorrú rómaiak is tudták, május tizenharmadika a lemuralia napja, a bosszúszomjas és félelmetes szellemek és halottak kiengesztelésének és elkergetésének jeles ünnepe. Ilyen szellemes napon botorság házasságot kötni, mindenki beláthatja. Petrovics azóta se hallott a lemuraliáról, de hitt az elátkozottságában. Tény, hogy tőle nem álltak távol a furcsaság bizonyos elemei, és időnként rendkívül boszorkányosan tudott viselkedni. Ha néhány évszázaddal előbb született volna, nagy valószínűséggel máglyán égették volna el.

Petrovics tehát mindannyiunk nagy örömére túlélte valahogy ezt az elbaltázott napot, és kissé estefelé – megkésve és meggyötörve – hazakeveredett. Itt aztán alkalmában állt elmagyarázni a hoppon maradt vőlegénynek, miért is kellett sürgősen távoznia a saját esküvőjükről, cserbenhagyva majd száz vendéget, nem is beszélve a riadalomról, melyet az okozott, hogy nem csak láthatatlanná, de elérhetetlenné is vált – a mobiltelefonját ugyanis otthon kellett hagynia. Petrovicsot felettébb foglalkoztatta az a gondolat, vajon a menyasszonyi ruhákra miért is nem gyártanak ilyen esetre zsebet. És az is rendkívül zavaros volt számára, hogy a korántsem szívderítő értekezés után miért mondta ex-leendő urának: „Azért maradjunk barátok.” Pedig ő maga sem akarta így, a gondolattól is undorodott. És soha ennél idegesítőbb, szánalmasabb és hasznavehetetlenebb mondattal nem találkozott még. Szégyen, hogy pont az ő száját hagyta el. Ennyiből azt is mondhatta volna: „Húsz deka párizsit kérek.” Kevésbé lett volna sértő.

A lényeg, hogy Petrovics sajátos elbírálásban részesíti tetteit és döntéseit. Néha ugyan élesen belemar a százharminchárom nappal ezelőtti eseménynek az emléke, de a szíve mélyén hiszi, sőt tudja, hogy jól döntött. Csak túl későn cselekedett.

Most talán kicsit túl korán.

Hogy mindez hogy jön ide? Csak mert ez jellemző motívum a lány életéből, továbbá ekkor fogalmazódott meg először a fejében, hogy kitől nem szeretne gyereket. És az majdnem a férje lett. Azóta más szemmel néz a férfiakra. Felhúzta magában a biológiai vekkert.

Petrovicsnak nincs más dolga, minthogy várjon. És ennek eleget is tesz. Minden nap vár és reménykedik. A naptárát nézi, számolgat, hőmérsékletet mér. Eleinte megingathatatlanul biztos volt a professzor megfelelően kétségbeesett állapotában, magában, és így a pozitív válaszban. Mostanra fogyóban van a lendülete. De még mindig hisz. Valahányszor kinyílik az ajtó és megcsörren a csengettyű, valahányszor a raktárba megy és megpillantja azt az ódon bőrkötéses könyvet. Hát, ha másért nem, ezért vissza fog jönni a tanár úr, és akkor ő ott áll majd lesben minden meggyőzőképességével felfegyverkezve. Várakozni mindig akkor a legkínzóbb, ha sürget az idő. Szinte érzi, ahogy napról napra, óráról órára, sorra jár le petesejtjeinek a szavatossági ideje, és sikítani lenne kedve tehetetlenségében. Micsoda pocsékolás. S bár töretlenül hisz, azért előhozakodik magának egyéb alternatívákkal, amik még szóba jöhetnek, de hamar meg is vétózza őket. Hozott egy döntést. Koncentrál és alkalmazza a vonzás törvényét.

Végül a nyolcadik napon bejön egy élő, két lábon járó kartográfus. Ránézésre száz éves lehetett, plusz-mínusz ötven év. Petrovics mindig úgy képzelte, a kartográfusok görnyedt öregemberek körzővel és szögmérővel, akik csupa málladozó lapú A0-ás méretű papírtekercsek és vaskos albumok között üldögélnek és a félsötétben vadregényes tájakat alkotnak. Ez a kartográfus is hajlott korú férfi már, de mint az beszélgetésük során kiderült, már a térképészeket is utolérte a modern kor, és számítógéppel meg szoftverekkel dolgoznak. Petrovics csalódottan hallja. Viszont annál jobban örül, hogy a férfi régi világtérképek, illetve térképekkel illusztrált régi kiadványok iránt érdeklődik. Készséggel igyekszik segíteni neki, átfésüli az egész boltot, most épp a felső polcokat rohamozza, miközben iparkodik szorgalmasan feldolgozni azt a kellemetlen hiányt, amit a létra megmagyarázhatatlan és hirtelen eltűnése okozott. Pillanatnyilag lábujjhegyen spiccelve nyújtózkodik, és centik választják el a céltól. Bár stabilan áll így, akkor sem elég magas, hogy elérje. És ahogy a bácsit elnézi, ő se fogja. A bácsi szerény hangon próbálja meggyőzni arról a lányt, hogy tovább tud élni, ha most nem talál neki semmit, csak az ég szerelmére, ki ne menjen a bokája miatta, de Petrovicsot nem kell félteni, a spicce és az egyensúlyérzéke már világszerte osztatlan sikert aratott, csak ezt itthon még nem vették észre. Az is eszébe jutott, hogy felmászik a polcon, de a bácsi szerint ez igazán szükségtelen. Ennyit még soha egyetlen eladó sem fáradozott érte, és egyetlen eladónak sem voltak még ilyen csodálatra méltó lábai. És szelíden elnézést kér az észrevételéért. Petrovics vidáman felkacag. Nincs is szebb a céltalan bókoknál. Váratlanul megjelenik a feje mellett egy kinyújtott kar, ami könnyedén leveszi azt a könyvet, amiért Petrovics percek óta elkeseredett, ámde mutatós vitustáncot járt. A kar ezután szótlanul a kezébe adja a zsákmányt és így a térképész is kézbe vehette a százéves könyvritkaságot, mely a Kárpát-medencét volt hivatott részletesen bemutatni. Hálásan megköszöni Petrovicsnak és a kar tulajdonosának a segítséget, majd félrevonul ismerkedni a poros prédával. Petrovicsnak van egy halovány sejtése, kinek köszönheti ezt az isteni beavatkozást. Magas, őszülő halántékú, sötétszőke, egyenes hajú, kék szemű, kiváló apa alapanyag, akinek az eljövetelét már kerek nyolc napja várja, mint a messiást.

Csak félig mer megfordulni, a férfi túl közel áll, itt hátul keskeny a hely a polcok között.

– Nem ártana váltanunk pár szót.

Nem kertel, mindig közli, amit akar. Buktatni is ebben a stílusban szokott.

– Mikor, hol?

– Öt után. Károlyi kert. Odaadná a könyvem?

Ilyen körülmények között nem egészen világos ugyan, mi volt az elsődleges ok, ami miatt visszajött, a könyv, vagy a válasz, de mégis itt van, és a munkaideje után a parkban válaszolni fog. Petrovicsnak most nagyon kéne örülnie. De amikor látja távozni a férfit, át a járdán, zebrán, villamossíneken a túloldalra, míg el nem tűnik a szeme elől, úrrá lesz rajta a rettegés. A tanár úr híresen nagy pókerarc, de most kivételesen látszódott rajta valamiféle nehezen definiálható kelletlenség. Ez rossz jel. Töpörödni érzi a gyomrát. Mint vizsgák előtt.

Az ember igazán bonyolult teremtmény. Megközelítőleg kétszázhat csont, hatvanmilliárd sejt és hetvenöt százalék víz alkotja. Egyetlen apró idegsejt hatvanezer másikkal áll kapcsolatban, és egymás között az üzeneteket bő háromszáz kilométer/órával küldözgetik. Petrovics idegrendszere most a túlélésért küzd. Csokoládéval támogatja agyműködését.

Nyolc napja vár erre a pillanatra, hogy most egyszeriben elveszítse a fejét. Tisztában van vele, hogy butaság, de most legszívesebben lelassítaná az időt az akaratával. Nincs benne sok gyakorlata, így mikor bezáródik mögötte a könyvesbolt ajtaja, zombivá változik, és saját lábon ballag a vágóhídra. Nem néz se jobbra, se balra, belépked a parkba, keres egy szabad padot, és felkészül minden eshetőségre. Elővesz egy könyvet.

Közben ugyanaz a fogorvos, aki a legutóbb páciense fogsorát fehérítette, most fájdalomcsillapító injekciót ad be egy másik páciensnek, míg az asszony, aki a rosszullétével küzdött, komoly beszélgetést folytat egy másik asszonnyal, aki egyelőre úgy tudja, az életében minden a legnagyobb rendben van, csak kissé fáradt.

Petrovics negyed órát tölt egy könyv társaságában a padon. Hogy olvasna, túlzás, inkább csak lapozgat, mikor a szeme a lap aljára ér. Kárba veszett információk.

– Szabad? – kérdezi a férfi. A hangja senki máséval össze nem keverhető. De hogy hogyan került oda észrevétlenül a pad mellé, az érthetetlen. Nem is hallotta. Biztos a füvön jött. Semmi kavicscsörgés, masírozás. Leül, nem vár engedélyre. Petrovicsnak torkán ragadnak az olvasott betűk.

Még le se ült, már a zsebében matat, szájába illeszt egy szál cigit, és villámgyorsasággal rágyújt. Mélyet szív, kifújja a füstöt, a kaviccsal felszórt utat fixírozza. Petrovics szoborrá merevedve figyeli a szertartást.

– Tudja, Petrovics… a maga ajánlata egyszerre nevetséges és felháborító. – szól az ítélet. – Fel sem tudom fogni, hogy juthatott ilyesmi az eszébe. Normális, józan gondolkodású ember nem tesz ilyen ajánlatot senkinek. Igazán úgy gondolom…

– Kioktatás nélkül is visszautasíthatja. Nem kell a hegyi beszéd.

Gondolta, veszítenivalója már úgysem lehet.

– Még nem fejeztem be. – figyelmezteti a tanár. Fenyegetően meg is emeli hangját. Petrovics nem akar háborút, elhallgat. Erre a férfi is. Egy darabig csak füstölög magában. Figyeli a parkot, csak a lányt nem, akinek ez nem igazán esik jól. Ő megfeszültem figyeli a tanár minden mozdulatát. Hátha sikerül megfejtenie.

– Nem valószínű, hogy maga átgondolta ezt a dolgot, igaz? Hát én se akartam. Nonszensz. Kétségkívül őrültség. Ez nyilvánvaló. Csak aztán… belefészkelte magát a fejembe. Maga elültette a bogarat a fülemben. Minél gyakrabban jutott eszembe, annál inkább háborogtam ellene. Mondván, ez lehetetlen. Maga meg ez a felajánlás.

Hatásszünet. Petrovics fejében nő a nyomás. Pontosabban, hol nő, hol csökken. De mindenképpen szélsőségesen.

– Petrovics, én szeretem a feleségemet. De igaza volt. Bánt, hogy nincsenek gyerekeim, és az is, hogy már nem leszek fiatalabb, és a feleségem se. Azt mondta, magához se kell érnem. Én magát a szaván fogom. Soha ennél nagyobb ostobaságot nem követtem még el egész életemben, de meghoztam a döntésemet. A válaszom igen.

Az emberi szervezetben több mint öt liter vér kering. Petrovics ebben a pillanatban úgy érzi, mind felszívódott, ismeretlen helyre távozott, képtelen érdemben reagálni, megszólalni, pislogni, a legminimálisabb életjelet adni. Nem gondolta volna, hogy a válasz ennyire meg fogja lepni. Pedig nem volt nagy dilemma, a válasz csak igen vagy nem lehetett, ötven-ötven százalék, és ez alatt a nyolc nap alatt mindkettőre gyártott forgatókönyvet. Valahogy nem sikerült belekalkulálnia, hogy ezt a férfi szájából hallani majd kissé más élmény lesz.

– Meg kéne beszélnünk a részleteket. – jegyzi meg monoton hangon a férfi.

Igaz is. A részletek. Petrovicsot váratlanul érte a felismerés, hogy most tovább kell gondolnia ezt az őrületet.

– Azt jobb lenne valami diszkrétebb helyen. – válaszolja kis habozás után. Ezzel egyrészt időt nyer, másrészt jobb az óvatosság.

– Jogos. – bólogat a tanár. – Hol és mikor?

– Tulajdonképpen akkor már bele is csaphatnánk a lecsóba.

– Micsodába?

– Túleshetnénk a dolgon.

– A dolgon?

– Azon.

– Ja, hogy azon.

– Ezt még pontosan ki kellene számolnom.

– Mármint, mit?

– Hogy mikor jöjjön.

– Hova?

Petrovics gyanakodva a férfira néz. Most vagy játszadozik az idegszálaival a tanár úr és össze-vissza bogozgatja őket, vagy szegény tényleg elvesztette a fonalat.

– Feltételezem, hozzám. Vagy van jobb ötlete?

A tanár utoléri a beszélgetést.

– Á, értem.

Halleluja. Érti. Ennek jeléül rágyújt még egy cigarettára.

– Na jó. Akkor számolgasson, Petrovics. Aztán értesítsen, mire jutott. Van magánál papír és toll?

Petrovics nagyon is jól ismeri táskája tartalmát. Toll mindig van benne, de papír..? És akkor eszébe villan a könyv, amit úgy markolászott a beszélgetés alatt, mintha az szorgos villámhárítóként képes lenne levezetni a benne felgyülemlett tetemes feszültséget. Bizonytalanul odanyújtja a tollal. Csak most van érkezése elgondolkodni azon, minek is kell az a másiknak.

A tanár megemelt szemöldökkel méregeti előbb a könyvet, aztán a könyv tulajdonosát.

– Jaj ezt ne, nincs más?

Petrovics a fejét rázza.

– Nem könyvtári. Az enyém. – közli. Ha ez számít valamit a tanár úr lelki békéje érdekében.

A tanár tétován beleír valamit. Visszaadja a könyvet. Becsukva.

– Most mennem kell. Jelentkezzen.

Elmegy. Gőzmozdony. Nagy, fekete és füstöl.

Petrovics csak most meri megnézni a rögtönzött dedikációt. Picurka, kék, decens írott számjegyek. A tanár úr hipertitkos telefonszáma.

– Ja. Hát ezt a mobilomba is beírhattam volna. – bosszankodik a lány félhangosan. Mindegy. Nagy anyagi kár nem érte. Csak a kommunikációjuk terén tapasztalt zűrzavar aggasztja. Nagyon nincsenek egy hullámhosszon, ennek még rossz vége lehet.

Petrovics agya lázas munkába kezd. Elveket fogalmaz meg kiáltvány formájában. Még szerencse, hogy a pliék, jeték és rond de jambe-ok nem akadályozzák az ilyen jellegű agyműködést és fordítva. Míg ő önmagával és a rúdgyakorlatokkal foglalatoskodik, ugyanaz a lány, aki a legutóbb az állatok iránt érzett szimpátiáját vallotta, a házi feladatait oldja meg. Nézetei továbbra se nagyon változtak, bár egész egyszerűen csak annyi gondja van, hogy túl fiatalon túl sokat tud az emberekről, és ehhez képest szeretethiányos. Mint még sok milliárd másik embertársa a földön.

Amint az elvek és az időpont is készen állnak a nyilvánosságra hozatalra, azon nyomban a tanár tudtára adja. Ő a nap folyamán vissza is hívja, ahogy illik, hogy véglegesítsék az üzleti találkozót. Minden megy a maga döbbenetesen egyenletes útján. Míg egyszer csak azon kapja magát, hogy a tanár úr szürke szedánját keresi a mellékutcában. Nincs nehéz dolga, a férfi ott ácsorog a kocsi oldalának támaszkodva az út másik oldalán és szokásához rendületlenül híven dohányzik.

– Elnézést a késésért. – meaculpázik már messziről, szaporán szedi a lábait, hátha előbb odaér, mint a hangja.

A férfi az órájára néz. Egyáltalán nem bosszús, sőt inkább meglepett, hogy valaki öt perc késésből ügyet csinál.

– Mit csinált itt? – mutat az operaház épületére.

– Próbám volt.

– Mit próbált?

– Táncolni. – zárja rövidre a beszélgetést Petrovics.

– Induljunk. – válaszol a férfi. Kinyitja a lánynak az ajtót, megvárja, míg beül az anyósülésre, és aztán ő is bekászálódik.

A kocsiban ártatlanul szól a rádió. Kereskedelmi csatorna, rongyosra játszott kommersz dallamokkal. Petrovics kisagyában gomolyogni kezd egy örvénylő kis vihar. Ha ezt tovább kell hallgatnia, kiugrik a résre tekert ablakon. Szó nélkül elkapcsolja.

– Hé! Mit művel? – háborog a sofőr.

– Ez förtelmes! Hogy képes ezt hallgatni? Borzalom!

– Engem nem zavart. Ne kapcsolgasson a kocsimban! A sajátjában azt csinál, amit akar.

– Nincs autóm.

– Pláne.

És a nézeteltérés közepette barátságosan felmorajlik Beethoven 7. szimfóniájának második, A-dúr tétele, amitől normál körülmények között Petrovicsnak szorgalmasan lúdbőrzeni szokott mindkét karja. Látja, hogy a férfi keze a rádiógomb felé tapogatózik. Megállítja.

– Várjon már egy kicsit! Hallgassa! Majd utána elkapcsolja. Kérem.

Ezúttal enged a lánynak. És utána se kapcsolja el.