Nyírő Szabina: Rozsda és jég

Jégróka egy nyári alkonyon ügetett ki a teliholdból.

Rozsda már akkor elindult portyázni, amikor a nap még bőven a láthatár felett lógott. Azóta jó néhány pockon és gyíkon esett már túl, és éppen új zsákmány neszezése után fülelt, ám figyelmét furcsa árnyék vonta magára. A kelet felé húzódó lankák hajlatából úgy buggyant elő a hold, mintha tojást tojt volna a föld. Sápadt, foltos héján mocorgott valami.

Rozsda megdermedt, jobb mellső lábát felhúzta, teste egyetlen csupasz érzékszervvé vált, és várt. Szokatlanul hideg légáramlat borzolta meg szőrét. Orrába hó szaga kúszott, és vele együtt valami meleg, réges-régi illat, mely végigrezgette a csontvelőjét. Az árnyék elvált a holdtól, és Rozsda felé ügetett. Amikor közelebb ért, léptei lelassultak, aztán megállt, és óvatosan szimatolt. Szeme fényes hátú bogárként csillogott kékesfehér bundájában.

– Mit akarsz? – recsegett rá Rozsda.

– Jó estét, Vörös Róka. Jégróka vagyok. – Hangja egyszerre volt suttogás és csilingelés, ám kedvessége nem hatotta meg a másikat.

– Mit akarsz itt?

– Hát… rókákat keresek?

– Most mondod, vagy kérdezed?

– Rókákat keresek, azt hiszem.

– Minek?

– Vadászni.

– Én egyedül vadászom. Tisztulj innen! A nevem Rozsda, és ez a mező az enyém.

Rávicsorgott a betolakodóra. Az óvatosan hátrált, bogárszemét a földre vetette. Rozsda sarkon fordult, és elügetett.

Nyugtalanul folytatta a portyázást. Amikor már a második pocok csúszott ki a karmai közül, inkább feladta. Még nem lakott jól, de ideges gyomra nem kívánt több húst. Bosszúsan indult haza.

Egy öreg fák alkotta liget szélén apró viskó maradványai álltak, kőfalai szinte világítottak a telihold fényében. Az a fatörzs dönthette romba hajdanán, mely még most is egyik oldalának támaszkodott. Rozsda bemászott az egykori épületbe, majd átkúszott egy repedésen. Évekkel ezelőtt itt ásta meg kotorékját a fal alatt. Elégedetlenül gömbölyödött össze vackában, és jó ideig csak bámulta a sötétséget. Nem akarta bevallani magának, de felzaklatta a fehér bundás róka. Hozott magával valamit, ami a régmúltat zörgette fel. Rozsda azt kívánta, meneküljön el minél messzebbre, és soha többé ne kelljen találkoznia vele.

Hajnal előtt felriadt. Felkapta fejét, és ugrásra készen szimatolt. Alig hallható neszezés hatolt be a kuckójába, és a tél szaga. Majd a szagot a gazdája is követte.

– Jó éjszakát, Vörös Róka.

– Már megint te? Nem megmondtam, hogy tisztulj innen?

– De most aludni jöttem. Nem vadászni.

– Hogy micsoda? Aludni? – Rozsda egy szemvillanásnyi ideig döbbenten állt, aztán rátámadt. Vicsorogva ugrott neki, fogai a fehér róka füle mellett csattantak.

– Mit képzelsz te magadról? – Csatt! – Szerezz magadnak saját területet, te szemtelen kölyök! Behatolsz a mezőmre. – Csatt! – Elrontod a vadászatomat. És még aludni sem hagysz? – Csatt! – Takarodj innen, és soha többé ne lássalak, különben elharapom a torkod!

A fehér róka ijedten tekergőzött támadója harapásai elől, és vinnyogva igyekezett bocsánatot kérni, de végül megfutamodott. Halk nyüszögése egyre távolodott, aztán beleolvadt az ébredező rét hangjaiba. Rozsda akárhogy is próbálkozott, nem bírt visszaaludni. Kuckóját betöltötte az idegen szag, vére forrt a dühtől. Végül kimászott a résen át, keresett egy viszonylag védett sarkot a kőfalak között, és oda vackolta be magát. Ám a betolakodó szagától itt sem szabadult, mert az beleette magát az orrába, és nem hagyta nyugodni. Hosszú ideig hánykolódott álmatlanul.

Már kivilágosodott, amikor újabb hangokra figyelt fel. Hús és vér illata keveredett az idegenével, és Rozsda gyomra hangosan megkordult. Látómezejébe egy frissen megölt kisnyúl úszott be, majd meglátta körülötte a fehér bundát, a kékes bajszokat, a bogárszemet.

– Hofkam mekeg emmi.

– Hogy mi? – Rozsda csak azért nem ugrott a torkának, mert fogalma sem volt arról, mi is történik. A fehér róka óvatosan kiejtette a nyulat a fogai közül.

– Hoztam neked enni. Ne haragudj, hogy…

– Te vadásztál? Az én mezőmön?

– Nem, a szomszéd réten fogtam neked.

– Meg vagy te húzatva? Minek?

– Hát, mert mindig így szoktuk. És mert elrontottam a vadászatodat.

A fehér bundás róka lesütötte a szemét, és elhátrált a zsákmánytól. Rozsda gyanakodva lépett közelebb, hogy megszimatolja, aztán az éhség győzött. Nagy lendülettel nekilátott. Evés közben egyszer-egyszer felnézett, és fenyegetően rámordult az idegenre. A nyúl ünnepi fogásnak számított a pockok és gyíkok között, jólesően megtöltötte Rozsda gyomrát.

– Na, és te ki vagy? – kérdezte megenyhülve.

– Jégróka.

– Nem úgy értem. Mi a neved?

– A nevem?

– Én egy vörös róka vagyok, és Rozsdának hívnak. Azt mondod, te jégróka vagy. De mi a neved?

– Hát… Jégróka?

– Jól van, tőlem aztán Jégróka is lehetsz. No, és honnan jöttél? Hol van az, ahol szokás ételt vinni a másiknak?

– Ott, ahol mindig hideg van. Hó fedi a dombokat, és a pockok alatta szaladgálnak.

– Akkor rossz helyen jársz. Én itt már évek óta nem láttam havat. Most viszont megyek aludni.

– Aludhatok veled?

– Ugyan miért?

– Mert így szoktuk. Összebújunk mind, hogy melegítsük egymást.

– De itt nincs hideg!

– Kérlek szépen! Egyedül nem tudok.

– Szó sem lehet róla! Te aludhatsz itt, én meg megyek vissza a vackomba.

Jégróka a sarokba kullogott, egészen kicsire összekucorodott, Rozsda pedig a kőfal résén át visszakúszott a helyére. Az idegen szag már nagyrészt elillant, és a vörös róka végre nyugodt álomba merült.

Estefelé ébredt csak fel. Amikor kibújt a résen, Jégróka már türelmetlenül várta.

– Indulunk vadászni?

– Velem aztán nem.

– De miért?

– Mert egyedül vadászom.

– Kérlek! Annyival jobb kettesben!

– Nézz magadra! Ilyen bundával még a domb túloldaláról is meglátnak.

– De hiszen hajnalban nyulat is fogtam!

– Áhh! – mordult dühösen Rozsda. – Mondd, miért nem keresel magadnak másik rókát?

– Mert… – Jégróka szava elakadt, bogárszeme reszketni kezdett. – Mert csak téged találtalak.

A hold a felére fogyott, majd vékony héj maradt csupán belőle, mint a tojásokból a kirabolt madárfészkekben. A két róka esténként együtt indult vadászni. Ám hajnalban külön tértek aludni, ki-ki a saját vackába. Jégróka egyre kimerültebb és gyengébb lett. Egy napon, amikor újra átkúszott a kőfal résén, és könyörgőn nyüszögött, Rozsda már nem zavarta el. A fehér bundás test a hátához simult, és Jégróka azonnal mély álomba zuhant. Attól kezdve együtt aludtak. A vörös róka csontvelőjéből felkavaró képek hatoltak be álmaiba. Gyakran felriadt, aztán sokáig éberen feküdt társa mellett. A meleg, réges-régi illattól többé nem szabadulhatott. Olykor nem bírta tovább, kiosont a romos falak közül, és a ligetek alján megbújva fényes nappal járta a vidéket. Egyedül, ahogy mindig is tette. Ha ilyenkor visszatért, a fehér rókát mindig zaklatott álomban, nyöszörögve találta.

Nem beszélgettek sokat, és Rozsda örült ennek. Jégróka néma árnyékként követte őt. Világos bundája miatt hátrányban volt ugyan, de jóval ügyesebben vadászott. Rozsda gyakran csak akkor hallotta meg a pockot, amikor társa már a levegőben volt, hogy rávesse magát. Magasan, kecsesen ugrott, és mindig pontosan célzott. A vörös rókát ez bosszantotta. Nem mintha nem tudott volna elegendő élelmet szerezni. Sosem kellett szűkölködnie nyáron. A rét nyüzsgött a rágcsálóktól, békáktól, madárfiókáktól, másik róka pedig nem élt a környéken. Ám Jégróka ügyessége arra emlékeztette őt, hogy már nem fiatal. Az enyhe telektől ellustultak az érzékei, nem kellett akár hótakaró alól is meghallania a zsákmány mocorgását.

Jégróka minden éjszakán átengedte vacsorájának egy részét. Rozsda elfogadta, de megszokni sosem tudta.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte tőle egy éjjel, amikor a mezőt járták.

– Mert együtt vadászunk.

– Mert megengedtem, hogy a területemen vadássz?

– Nem azért. Ha az én területem lenne, vagy kettőnké, akkor is adnék.

– De ez az én mezőm! – fortyant fel Rozsda.

– Igen, a tiéd.

– Senkinek sem adok a zsákmányból!

– Tudom – felelte Jégróka, majd halkan hozzátette: – Ha egyszer majd mégis szeretnél, szívesen elfogadom.

– De nem szeretnék!

– Jól van.

Rozsda mérge elillant, és felsóhajtott.

– Nem értelek én téged, Jégróka.

– Én sem téged, de nem baj. Nem kell az a vadászathoz.

Felhevült a nyár, egyre forróbb napok jöttek. A rét felett szinte izzott a levegő, kisült a fű, a rigók tikkadtan lihegtek a bokrok ágain. A két róka a romos ház mélyére húzódva várta az enyhülést hozó estéket. A fal alá ásott vacok megvédte őket a hőségtől, hasukat a hűvös földhöz tapasztották, így aludták át a nappalokat. Egy napon azonban Rozsda arra ébredt, hogy társa orra az oldalát böködi.

– Ébredj!

– Mi a baj? – kérdezte álmosan Jégrókától.

– Mik ezek a hangok? Félek.

A vörös róka felemelte a fejét. Szőrszálainak tövében azonnal megérezte a levegőben zizegő elektromosságot. Kintről dallamos süvítés hallatszott.

– A szél rázza a fákat. Vihar közeleg.

– Nem arra gondoltam. A szelet ismerem. De az előbb…

Hatalmas csattanás hallatszott. Jégróka rémülten Rozsda oldalához ugrott, és reszketve simult hozzá. A csattanás öblös, mély visszhangja hosszan rezgett a földben és a kunyhó kőfalaiban.

– Erre gondoltam – suttogta Jégróka.

– Dörög az ég.

– Az mit jelent?

– Amikor túl meleg van, besötétedik, aztán nem bírja tovább, és szétreped.

– Mi reped szét?

– Az ég. Több helyen is.

– Ez rettenetes! – kiáltott fel Jégróka.

– Nem lesz semmi bajunk. Próbálj meg aludni!

– Én félek. Valami rosszat érzek. Ki kell mennünk innen.

– Dehogy kell! Itt biztonságban vagyunk.

– De, muszáj! Jönnöd kell, most azonnal!

– Menj, ha akarsz, én itt maradok! – zárta le a vitát Rozsda, és visszatette fejét mellső lábára. Ám Jégróka fogaival ráfogott a grabancára, és húzni kezdte őt kifelé. A vörös róka annyira meglepődött, hogy mire lefékezte magát, addigra elértek a kőfal réséig.

– Mit művelsz? – mordult rá durván Jégrókára. Az elengedte a tarkóbőrt, hogy válaszolni tudjon.

– Nem tudom, csak gyere!

Rozsda lendületből ugrott volna vissza a vacokba, ám a fehér róka gyorsabb volt, elébe került, és vicsorogva a kijárat felé terelte. Összecsaptak, csattogtak a fogaik, beletéptek egymás bundájába. Rozsdának fogalma sem volt arról, mi hajtja Jégrókát, de olyan hevesen támadt rá, hogy egyre kijjebb szorította őt. Már a résen is kihátrált, amikor végre meghallotta a zajt. Egymáson gördülő kövek zaját.

Felpillantott. A kidőlt fa, mely sok évig a falhoz támaszkodott, belógott a ház belsejébe, és a szél hatalmas erővel rángatta. A fal megmozdult. Kődarabok kezdtek záporozni az egykori szobába, éppen a rókalyuk bejárata mellett. A résből egy remegő orr nyújtózott kifelé, bajuszát súrolta egy lehulló kő. Az ijedtségtől az orr egy pillanatra visszahúzódott, majd Jégróka újabb lendülettel kúszott elő. Már a feje is kint volt, ám akkor nagy robajjal megindult a lavina.

– Rozsda, segíts!

A vörös róka csak egy pillanatig tétovázott. Ösztönei bekapcsoltak, izmainak nem tudott többé parancsolni. Sarkon fordult, és rohant kifelé a falak közül. Fájdalmas nyüszítés érte utol a ház bejáratánál, de nem állt meg. Menekült, ahogy bírt, hogy éljen.

Amikor biztonságos távolságba ért a háztól, az ösztön már nem űzte tovább. Lelassított, majd megállt, és visszanézett. Nézte, ahogy a szél a liget öreg fáit tépi, és leveleket rángat magával. A vacok feletti fal egy része leomlott. Rozsda lehunyta a szemét. Megjelent előtte a rókalyuk bejárata, ahol olyan régóta lakott már. Elképzelte az elé hullott köveket, melyektől nem tud bejutni többé. És akkor, legelőször akkor, a kövek alatt elképzelte Jégrókát.

Rettenetes fájdalom hasított a csontjaiba. Mert abban a pillanatban értette meg, hogy ha Jégróka nem rángatja ki őt erővel, akkor talán már nem élne. Ám azt is megértette, hogy cserbenhagyta a társát. A saját életét mentette. Ha abban a pillanatban megragadta volna Jégróka grabancát, és kihúzza a résből, talán most itt ülhetne mellette, és nem a kövek alatt feküdne.

Rozsda felpattant, és visszarohant a romos falak közé. Orrával lökdöste, lábával rúgta szét a köveket. Olyan erővel dolgozott, mintha a saját élete lett volna a tét. A vihar már messzire vonult, mire végre meglátta a fehér bundát, a koromfekete orrot. Hiába szólongatta társát, az nem válaszolt. Folytatta a munkát. Ahogy Jégróka testének egyre nagyobb részét szabadította ki, úgy fokozódott a fájdalma. A kékesfehér bundát vér foltozta, a lábak és a farok meg sem mozdultak. Rozsda kedveskedőn megnyalta a fülét, majd nyelvével tisztogatni kezdte a sebeit. Amikor az utolsó törmelékdarabot is félrelökte, gyengéden ráfogott a fehér róka grabancára, egy védett sarokba húzta a testet, és vadászni indult.

Három egérrel tért vissza, és Jégróka elé tette. Az továbbra sem mozdult, de a rágcsálók pihés szőre meg-meglebbent az orra előtt. Rozsda melléfeküdt, szorosan hozzásimult, és a kimerültségtől azon nyomban elaludt. Újra előkúsztak a felkavaró képek, és felverték álmából, de Rozsda most nem menekült el a szag elől, melyet fehér társa magával hozott. Kényszerítette magát, hogy maradjon. Már régóta tudta, mit érez rajta: a vackukban egymáshoz simuló, alvó rókatestek illatát.

Jégróka másnap tért először magához. Megrázogatta fülét, orrcimpája szimatolva mozogni kezdett, és kinyitotta a szemét.

– Hoztál nekem enni? – suttogta erőtlenül. Melegen illatozó pocok feküdt előtte. Az előző napon fogott egerek helyett Rozsda friss hússal látta el, és most közelebb lökdöste hozzá az ételt. Jégróka lassan nyalogatni kezdte a vért, majd újra álomba merült. Az elkövetkező napokban egyre hosszabb ideig volt ébren. Rozsda felváltva hordta neki a húst és a bozótosban gyűjtött gyümölcsöket. Mire a hold dagadni kezdett, a fehér bundás róka lábra állt.

Vackukat betemette a törmelék, így a rókák a liget sűrű bokrainak aljában húzták meg magukat. A viskó romjai közé inkább nem merészkedtek. Az élelemről Rozsda gondoskodott. Jégróka már követte őt egy-egy rövidebb sétára, de vadászni még nem volt ereje.

– Te tudod, hogyan kerültem ide? – kérdezte Jégróka egy hajnalon, amikor aludni tértek.

– Nem tudom. Egyszer csak kisétáltál a holdból, vagyis inkább kiügettél. Éppen a földet érte, és gömbölyű volt. Télszagot hoztál magaddal. Egy kicsit még mindig lehet érezni.

– Hiányzik a hó. Egyre gyakrabban álmodom fehér dombokról és jégrókákról. Pedig jó itt élni veled.

Rozsda a távolba meredt. Azokra a nappalokra gondolt, amikor nem bírja társa közelségét, és egyedül járja a mezőket. Azokra, amelyeken Jégróka nyugtalanul hánykolódik, és álmában egy másik meleg testet keres, hogy hozzábújhasson. És arra a napra, amikor hagyta, hogy a kövek maguk alá temessék őt.

– Nem. Neked nem jó velem élni – suttogta. Aztán erőt vett magán, belefúrta orrát társa bundájába, és elaludt.

Csontjaiból előkúszó álmai csak késő este ébresztették fel. A hold kikerekedve lógott a keleti égen, fénye a bokrok ágai közt utat talált a rejtekhelyükre. Rozsda nézte Jégróka összegömbölyödött testét. Gyönyörű volt. Mintha a telihold tükröződött volna egy barna tó vizén. Éppen olyan közel volt, és közben ugyanolyan végtelenül távol.

Nem ébresztette fel, hiszen Jégrókának még mindig hosszú alvásokra volt szüksége. Nyugat felé indult portyázni. Éjfél után azonban visszatért a ligetbe, és gyengéden megbökdöste társa oldalát.

– Gyere velem! Találtam valamit, amit látnod kell.

Átvágtak a békáktól hangos réten, majd egy keskeny erdősávot szeltek át. Amikor a túlsó szélén előbukkantak a bozótból, Rozsda lelassított. Lankás domb húzódott előttük a holdfényben, oldalát beborította valami hófehér, puha takaró. Jégróka némán állt, majd felnyüszített a boldogságtól. Ügetni kezdett a domb felé, aztán vágtába csapott át, és kecses ugrással vetette bele magát a fehérségbe. Rozsda követte. Szélsebesen rohant utána, ráugrott a hátára, és gombolyagként gurultak tovább. Önfeledten játszottak, békát és egeret fogtak, pitypangbóbiták ezreit zavarták fel, melyek hóesésként örvénylettek a levegőben.

Mire a hajnal ébredezni kezdett, a két róka teljesen kimerült. Leheveredtek a domb alján.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondta Jégróka. – Nagyon boldoggá tettél.

– Örülök – válaszolta Rozsda. Közelebb húzódott, és megnyalogatta társa fülét. Ő viszonozta a kedveskedést, aztán nyugat felé pillantott. A telihold elérte a domb hátát. A foltos, kerek tojás óriásinak tűnt a pitypangmező felett.

– Ilyen volt akkor is, amikor megérkeztél – mondta Rozsda halkan.

– Igen. Már emlékszem – válaszolt Jégróka. Majd odabújt az oldalához, orrát a nyakába fúrta, és a fülébe suttogott: – Köszönöm, hogy veled vadászhattam. Soha nem felejtem el, hogy mégis megosztottad velem a zsákmányod.

Rozsda szótlanul feküdt, amíg társa felkelt mellőle, és elindult felfelé a dombon. Nézte, ahogy Jégróka ügetésbe kezd, lépte nyomán pitypangfelhő kavarog, alakja sötét árnyékká válik a tojáshold előtt. A domb tetején megállt. Még egyszer visszatekintett, aztán megfordult, és Rozsda látta, ahogy egy kecses szökkenéssel beleugrik a teliholdba.

*