Nyírő Szabina: Időtlenül

(Már tart az előszűrés, de még nincs kikerülő írás. Olvassunk addig egy kedves novellát, amit az Alapozó kurzuson írtak.

Ez egy írástechnikai oldal, vagyis nyugodtan véleményezzetek minden írást, mondjátok el a benyomásokat. Nem baj, ha nem „szakmai”, nyugodtan tegyétek meg, hadd alakuljanak ki irodalmi beszélgetések. Később az Aranymosásra beküldött anyagoknál is örömmel vesszük az aktivitást. :))

Nyírő Szabina: Időtlenül

Lesz majd egy nap a világ folyásában, amikor az idő mérhetetlenné válik.
Legalábbis azokkal az eszközökkel és technikákkal, melyekkel az emberek akkortájt mérik. A naptárak, kalendáriumok, naplók és persze az órák: analógok, digitálisak, rádióvezérlésűek, internetesek, elemesek és a régi korokat idéző mechanikusak is mind haszontalanná válnak. Nem lesz ketyegés, ritmikus villogás, csipogás, csörgés, de még csak kakukkolás sem. Nem tudni, mikor kerül rá sor, sőt, akkor sem lesz képes senki megmondani, melyik nap volt, miután már megtörtént, és a világ a megszokott rendben folyik tovább.
Béla bácsi aznap is a kakasokkal kel, ahogy minden reggel. Lábát mamuszba bújtatja, és csíkos pizsamájában kiballag a hosszú ház folyosójára. Betér a kamrába az agyonkarcolódott műanyag tejtartóért, amelyben a zacskós tejet megaludni hagyta. A konyhába érve elővesz egy öblös alumínium kanalat, és leteszi az aludttej mellé. Kérges tenyerével végigsimít a vágásnyomokkal teli viaszkosvásznon, amely sok éve fedi már az asztalt. Újat kellene venni, tudja jól. Aztán a nagykéssel keresztet rajzol a cipó aljára, kanyarít belőle egy jókora karéjjal, és odakészíti mellé a bicskát is. Hiszen nem mehet kárba az a jó kenyér, meg kell szelni, hogy ne morzsálljon a töréstől.
A reggelihez bekapcsolja a régi Sokol rádiót, és komolyzene tölti be a szűk konyhát. Valami jó hosszú darab lehet, talán a felesége, Isten nyugosztalja, ismerte volna. Sebaj, nemsokára biztosan jönnek a hírek. A foltos macska Béla bácsi lába köré tekeredik, aztán felugrik az ölébe, kezét meglöki, és a kamrahideg aludttej lecseppen a viaszkosvászonra. Ő játékosan bosszankodik, mert ez is a reggelek része, de már nyúl is a csészealjért, és kanalaz egy kis csemegét az éhenkórásznak. Közben a kakukkos órára pillant, csak hogy tudja, mikor következnek a hírek, ám hiába nézi. A csontfehér számlapon nincsen mutató. Egy sem.
– Ej, ej… – csóválja a fejét tanácstalanul. – Hát ezt meg mi lelte? Csak nem te vótál, Mirci?
Hiába néz a macskára, az nem foglalkozik vele, elégedetten tisztogatja hosszú bajuszáról az aludttejet. A bácsi vállat von, és nekikezd a dolgos napnak.
Nem tudni, milyen nap lesz ez. Téli-e vagy nyári, esős vagy napsütéses, barackfametszős vagy kukoricakapálós. Az biztos, hogy Béla bácsi reggeli után felöltözik, leforrázza a darát a disznóknak, és az ellátásuk után hozzáfog a többi tennivalóhoz. No meg az is biztos, hogy a szomszéd Erzsi néni hamarosan a kapuban kiabál neki, itthon van-e. Béla bácsi csak sokára hallja meg, hiszen csengője nincsen, a kutyaugatással meg nem nagyon törődik, mindent megugat az a jószág, még egy arra repülő falevelet is. Erzsi néni már messziről sopánkodik:
– Jaj, Béla, hát képzelje, mi történt, nem jött a postás, pedig aszittem, hozza ma a nyugdíjat! Maga se látta?
– Nem én, nem járt az itten se.
– Magának is most köllene megkapni, nem? – Erzsi néni megigazgatja keleti mintás fejkendőjét, aztán a kiskapura könyököl.
– Tudja a fene – vonja meg a vállát Béla bácsi, aztán gondolkodóba esik, és megvakargatja őszes borostáját. – Lássa, azt se tudom, milyen nap van.
– Na, ez itt a baj, hogy én se. – Akkor Erzsi néni hangja pityergősre változik, közelebb hajol Béla bácsihoz, és odasuttogja: – Ott van az újságból kivett naptár a véce falán, aztán hiába nézem, nem tudom, hol tartunk. Attól félek, valami baj van az agyammal, tudja…
– No, no… nem köll azér má rögtön kétségbeesni. Menjen szépen haza, csinálja a dógát, a nyugdíja meg majd úgyis megjön. Ha meg valami köll, akkó csak szóljon.
Béla bácsi még megvárja, míg a néni visszacsoszog a szomszéd kapuhoz. Indulna újra a dolgára, ám akkor meg a telefon türelmetlen csörgése parancsolja vissza a házba. A lánya hívja, és sürgetőn szegezi neki a kérdést:
– Apa, te tudod, hány óra van?
– Szevasz, lányom. Tán olyan tíz fele járhat.
– Nem, apa, nekem pontosan kell! Mondd meg, mennyi az idő! Hány óra, hány perc!
Béla bácsi akkor a kakukkos órára néz, de rögtön eszébe jut, hogy már reggel sem volt mutatója.
– Nem tudom, kislányom. Valami baj van a faliórával, szólok is a Pistának, hogy nézze meg. Tán a Mirci játszotta el a mutatóját.
A lánya nagyot sóhajt, és megadóan közli:
– Nem, apa, nem a Mirci volt. Mindenhol ez van. Senki sem tudja, hány óra. – Aztán újra pánik költözik a hangjába: – Én nem tudom, apa, mi történik! Nem szólt reggel az ébresztő, azt hittem, csak a telefonom merült le, de egyik óra sem mutatott semmit! A gyerekeknek iskolába kellett volna menni, én meg nem találom azt a rohadt határidőnaplómat, tudom, hogy lett volna valami tárgyalásom, de fogalmam sincs, hova kell mennem és mikorra, és az már teljesen biztos, hogy ki fognak rúgni! – A végén már sírva kiabál, Béla bácsi hirtelen nem is tudja, hogyan fékezhetné meg. Ám azt tudja, hogy a kétkezi munka megnyugtatja az embert.
– No, hagyjad azt a naptárt, aztán gyertek el a gyerekekkel. Ha nem tudod, hova köll menned, úgyis mindegy – mondja neki, és hozzátesz valami olyasmit, hogy legalább segítenek neki a dologban, ami éppen van. Bár most még senki sem tudja előre, hogy az kukoricafattyozás, borsópirgálás vagy valami egészen más lesz.
– Jól van, majd meglátom – hangzik szipogva a válasz.
Ebben maradnak, Béla bácsi pedig folytatja, amit elkezdett. Aztán eszébe jut, hogy ha a gyerekek végül eljönnek, mégiscsak meg kellene borotválkoznia, ne legyen szúrós a puszi. Az állatokat ellátta, a tojásokat összeszedte, a többi munka meg nem szalad el, így hát betér a fürdőszobába.
Éppen végez, mire a két kis lurkó visítva, kergetőzve beront a konyhába. Az arcszesztől illatozó Béla bácsi hirtelen kihajol a fürdő ajtaja mögül, a gyerekek ijedtséget színlelnek, majd kacagva csapódnak nagyapjuk ölelésébe. Egymást túlharsogva újságolják:
– Papa, papa, képzeld, ma nem mentünk iskolába! Anya elaludt! – Egyikük egészen közel hajol Béla bácsi arcához, és döbbent arccal suttogja: – És képzeld, anya nem tudja, milyen nap van.
– Jóvan, jóvan, csibészek, nyugalom. Puszit nem kapok? Anyátokat hol hagytátok?
A lánya éppen akkor lép be a konyhába egy nagy szatyorral.
– Szia, apa. Tiszta őrület, ami van… Na de hoztam ebédet.
Leülnek az asztalhoz, hiszen a nap már jócskán delelőn jár addigra, és a gyomruk is jelez. Evés közben Béla bácsi lánya elmeséli, mekkora zavar támadt aznap a világban. Az utak tele vannak autókkal, céltalanul indulnak neki a népek, mert senki sem tudja, mit tervezett aznapra. Sokan nem is mentek el munkába. A buszok összevissza járnak: a sofőrök csak úgy elindulnak, amikor úgy érzik, már ideje volna. Nehezebb a vonatok és a repülők esete, még éjszaka eltörölték az összes járatot, nehogy baleset történjen. Az asztalon hagyott újságból nem tudják megállapítani, milyen nap lehet a mai, mert minden dátum eltűnt belőle. A tévé és a rádió sem segít, a hírekben csak annyit mondanak, hogy valami eddig megmagyarázhatatlan okból minden időmérő eszköz felmondta a szolgálatot.
Mikor a gyerekek jóllaknak, a lánya pedig kibeszéli magát és megnyugszik, Béla bácsi az aktuális tennivaló irányába tereli őket. Négyesben látnak hozzá annak, amit el kell végezni. Mindenkinek megvan a maga dolga, még a kicsiket is befogják, de csak úgy módjával. Közben be-bekiabál a kapun néhány ismerős, akivel pár szót váltanak elromlott órákról, egy számláról, amin nincsen fizetési határidő, arról, vajon nyitva van-e még a gázos, és hogy elmarad-e a tévében Kati néni kedvenc vetélkedője. Mindent egybevetve békésen és szorgosan telik el a délután, elvégzik a feladatot, legyen az meggymagozás, kukoricamorzsolás vagy akár szőlőkötözés. Már a nap is rég lemegy, mire Béla bácsi lánya és az unokák elbúcsúznak.
Az este csendben telik el a vidéki házban. A tyúkokat Béla bácsi bezárja, a disznókat elrendezi, és ha téli napra esik, a cserépkályhát is biztosan megrakja már addigra. Így hát belebújik csíkos pizsamájába, bekapcsolja a tévét, és keres egy olyan adót, ahol nem a hírolvasók és riporterek váltják egymást. Talál is valami régi játékfilmet, de nem sokáig követi a történetet; hamarosan elalszik, ölében a doromboló Mircivel.
Másnap megint a kakasokkal kel, ahogy minden reggel. Amikor kezében a tejtartóval belép a konyhába, tekintete a kakukkos órára téved. A szerkezet hűségesen mutatja a hajnali órát.
– Na… Azér! – mordul Béla bácsi elégedetten. Előveszi a csészealjat, és dupla adag aludttejet kanalaz a lába körül tekergőző Mircinek.