Nyírő Szabina: A lombszöcske

Öt éves lehettem, amikor először öltem.

Apám születésemtől kezdve arra tanított, hogy tiszteljek mindent, ami él. Ha a szomszéd suhancok kaviccsal hajigálták a tópart melegtől lelassult, totyakos varangyait, ő sosem bírta elnézni.

– Mit csináltok!? Meg ne lássam ezt még egyszer!

A kölykök nem mertek eliszkolni a falu termetes, szakállas erdésze elől. Kezüket hátuk mögé rejtették, a kavics lopva csúszott ki nyirkos tenyerükből, és apám dühének súlyától megroskadva oldalogtak odébb. Ő utánuk szólt:

– Ugyanolyan élőlények, mint ti!

Majd visszalépett hozzám, és apró kezemet megkapó gyengédséggel fogta fakéreg tenyerébe.

Tanítványból idővel szenvedélyes követőjévé váltam. Ha valaki eltaposni készült egy csigát, már rohantam is felé, két copfom lángnyelvként csapkodta fejem:

– Ne csináld! Ő is él! Mit szólnál, ha jönne egy óriás, és csak úgy rád lépne?

Az erdészet folyosóján állt egy régi szekrény. Üveggel fedett fiókjaiban száz meg száz lepke, szitakötő és fényes hátú bogár pózolt. Gombostű emelvényeiken mutogatták hártyás szárnyukat, szőrös lábukat. Apám gyakran tanítgatott nevükre, mindig más és más fiókot kihúzva, de az én emlékeimben csak a cincérek képe maradt meg. Testüket keretező, hosszú csápjaik egyszerre bűvöltek és borzasztottak el.

Egy tikkadt nyári napon apám irodája mellett, az erdőszélen játszottam, és egy tölgy kérgén élénkzöld foltot pillantottam meg. Közelebb lopóztam. Nagy testű lombszöcskét találtam, szárnyain áttetszett karcsú potroha, hajszálvékony csápjai hosszan nyújtóztak előre. Nem ijedt meg tőlem, talán elkábította a hőség, azért húzódott a fa árnyékába. Az erdőből előkúszó hűvös nekem is jól esett; a tölgy törzsére dőltem, arcomat a papírszagú kéregre fektettem, úgy csodáltam őt.

Aztán támadt egy ötletem. Óvatosan eltávolodtam a fától, majd az erdészet épületei felé nyargaltam. A raktárból és az irodából minden szükségest összeszedtem.

A szöcske még mindig a tölgy kérgén pihent, pontosan ott, ahol hagytam. Tenyeremből egy-egy boltívet formáztam, éleit a fatörzsre támasztottam a szöcske két oldalán, és lassan közelítettem őket egymáshoz. A lélegzetem is visszatartottam, nehogy elijesszem. A kupola bezárult a szöcske felett. Majd kisujjaim is összetalálkoztak, és türelmesen, nehogy összenyomjam a rovar testét, kivártam, hogy a finom lábak csiklandozva a tenyerembe lépjenek.

Arra számítottam, hogy pánikba esik, és kiutat keresve csapkodni kezd markomban, de csak aprókat mocorgott. Leültem az avarba, és rászántam magam, hogy kinyissam a tenyerem. Ő újra mozdulatlanná meredt. Előkészítettem a hungarocell darabot és a gombostűt, majd a zöld testet finoman két ujjam közé fogtam, és átszúrtam.

A szöcske szárnyai megrezzentek, lábai a levegőt kapálták. Megdermedtem. Erre nem számítottam. Gyorsan a hungarocellbe böktem a tűt, rajta a szöcskével, de mozgása nem szűnt meg. Érezni akartam a jól végzett munka örömét, nézni a pózoló rovart, akit úgy csodálhatok, akár a cincéreket; ám csak vergődését láttam.

Aztán felfogtam, mit tettem. Azonnal kiszabadítottam szegényt, tenyerembe fektettem, és rémülten meredtem rá. Mozdulatai lelassultak, majd abbamaradtak. Meghalt? – forrázott le a gondolat, de amint szárnyához értem, a zöld test újra megrezzent. Próbáltam visszaültetni a tölgyfára, azt hittem, úgy semmissé tehetem, ami történt, de apró lábai nem akartak a kéregbe kapaszkodni. Nem engedte, hogy otthagyjam.

A hungarocellt és a tűt a raktár mélyébe rejtettem. Parányi dobozt kerestem, belsejét ronggyal béleltem ki, és belefektettem a szöcskét. Selymes fűszálakat szedtem neki, melyektől erőre kaphat. Még az után is órákig őriztem, hogy már egyáltalán nem mozdult többé.

A tölgyfa mellett temettem el. Senkinek sem mondtam el, mit tettem.

Amikor apám legközelebb kihúzta a rovargyűjtemény egyik fiókját, csak annyit kérdeztem:

– Megölték őket, igaz?

– Hát… igen – vallotta be. – Másképp nem lehet.

Soha többé nem akartam látni őket.

*