Nyírő Szabina: A görbe fánál

Fogalmam sincs róla, mióta ások. Mintha órák teltek volna el. Minden mozdulat egyre nehezebb, minden átkozott ásónyi föld súlyosabb az előtte dobottnál. Úgy érzem, már a pokol kapujánál kellene járnom, ám a gödör fala épphogy a combomat takarja. A nyélre támaszkodva megpihenek, hogy elgyötört kezeimnek időt adjak. Beborult. A felhők alvadtfeketévé sűrűsödtek, szürkeség nyomódik a tájra. A tó vize higanyként nehezedik medrébe, tompa fényű tükre felett mérgező köd száll, partján az erdő égett csontok mezeje. Egy ideges hang szólal meg bennem: „Talán nem itt kellene ásnom. Talán rossz helyen vagyok. Igen jobb lesz, ha hazamegyek, semmi keresnivalóm itt!” Ám egy másik higgadtan vág közbe: „Áss. Áss tovább.” Keserű a torkomban a félelem, íze összeolvad a gödör szagával, mégis felemelem a szerszámot, és újra a föld húsába vágom.

Összerezzenek, de csak az elhagyott szélmalom kereke nyikordult meg. Hamarosan új zajra figyelek fel. A dombok felől varjak hangoskodó csapata száll, egyenesen felém! Kapkodva ások tovább, tenyeremen kifakad egy hólyag. Ujjaim elfehéredve szorítják a nyelet, de így legalább nem remegnek. Károgás közelít, és egy tépett varjú karmával nekiront a vállamnak. Csapkodva lerázom magamról, és felkészülök a következő támadásra. A varjak azonban letelepszenek a szélmalom lapátjaira. Száz apró, fekete szem figyeli minden mozdulatomat. Lopva pillantok rájuk, és tekintetüktől borzongás fut végig a testemen.

Ekkor felsikoltok a rettenettől. Bokámra bilincsként csapódik egy föld alól kinyúló, görcsös ujjú kéz. Karmai alatt fekete sár, bőre ráncos, és hiába rángatom a lábam, nem enged. Újra és újra kiáltok, pedig tudom, senki sem jár errefelé. Csak a varjak ülnek a lapátokon, és meg sem rezzennek. Eldobom az ásót, és lehajolok, hogy lefejtsem bokámról az ujjakat. A másik, földből kiemelkedő kéz a csuklómat ragadja meg. A karmok felsebzik az alkaromat. Vérzek és könyörgök, hogy eresszen, de ő egyre jobban szorít és húz lefelé. Aztán rájövök, mit csinál. Belém kapaszkodik, mert ki akar mászni a föld alól. Előbukkan a feje, a földes arcban két fekete szem nyílik, aztán egy száj, tele tűhegyes fogakkal. Sikítok, és várom a végzetem, ami elől nem menekülhetek.

Ám a végzet nem érkezik meg. A rémség még mindig szorítja a csuklómat, bokámat viszont már elengedte. Előttem térdel, földszagúan, lihegve kapkodja a levegőt, rongyos köpenye csupa sár. Vaksötét szemével engem néz, és én rémülten bámulok vissza rá.

A szörnyetegre, akit én ástam el.

Hat éve már annak, hogy itt jártam. Akkor nyugodt volt az erdő, és élettel teli: madárdallal, susogással, reccsenéssel és még ezerféle nesszel beszélgetett magával. A tó felett a délutáni nap tojássárgája ült, a meleg árnyalatú fény bársonyossá tette a falevelek zöldjét és a malom kőfalát. Narancs és bordó virágok pettyezték a füvet mindenfelé. Ám hiába kellették magukat, hiába szórták illatukat, nem gyönyörködni jöttem. Zsákot cipeltem és ásót. Egy olyan fát kerestem, mely különbözik a többitől. Görbét, torzat, különlegeset, amelyre emlékezni fogok. A tó partján találtam rá. Terhemet a földre hajítottam, és alaposan megfigyeltem a fa minden kínba csavarodott ágát és göcsörtjét.

Most újra itt állok, a görbe fa tövében, szemtől szemben a szörnyeteggel. Néhány zihálásnyi ideig csak meredünk egymásra. Aztán lazul a szorítása, véremtől ragacsos ujjai lecsúsznak a csuklómról, és kimerülten összeesik a verem aljában. Ahogy összecsuklik, a szája furcsán félrecsúszik. Erőtlenül hever előttem, félig a gödör falának dőlve, fejére minden lélegzetvételkor apró rögök potyognak.

Csillapodik a szívverésem. Állkapcsom ellazul, fogam alatt vad ízű föld korcog. Nézem a szörny arcát: a fáradt szempárt, a félrecsúszott szájat, és ráébredek, maszkot visel. Kell egy kis idő, amíg annyira összeszedem magam, hogy odalépjek hozzá, de ahogy a karja megmozdul, hátra is ugrok. Ő megtorpan, kezét visszaengedi a földre. A legtöbb ujjáról lehullottak a karmok, a földbe tapostuk őket dulakodás közben. Szánalom ébred bennem az elátkozott lény iránt, és fölé hajolok. Kezemmel lassan közelítek az arca felé, és óvatosan leveszem róla a maszkot.

A döbbenet sóhaja feszíti meg a mellkasomat, egész testemen reszketés fut végig. Az álarc mögül a te arcod bukkan elő! Hegyes fogak helyett a te szád ívét látom, kékeszöld szemeken át a te lelked néz lelkem mélyére! Szánalmasan dadogok.

– De… de hát ez… ez te vagy?

– Igen. – Hangod elcsuklik, és lesütöd a szemed.

– De a karmok… a maszk… – hebegek, majd a gödör aljára roskadok, és folyni kezd a könnyem a felismeréstől. – Hiszen én adtam rád! Istenem… én adtam rád…

– Megérdemeltem. – Homlokodra sötét barázdákat szánt a szégyen. – Nem tudtam mit kezdeni a szerelmeddel.

Jó ideig csak érdes lélegzeted zaja tölti meg az üreget, aztán rám nézel, és folytatod.

– Meg akartalak óvni téged önmagamtól, de rossz döntést hoztam: hazudtam. Rengeteget. Ostoba voltam, hiszen így megvédeni nem tudtalak, csak bántani.

– Szörnyeteggé váltál, mert annak láttalak. Elástalak. Elfelejtettelek, és letagadtam azt is, hogy szerettelek – suttogom magamba roskadva. – Mert értéktelennek tűntem a számodra.

Az utolsó mondatomra meglepetten kapod fel a fejed.

– Sosem voltál értéktelen a számomra! Ezt egy életre felejtsd el! Kincs voltál, én meg csak egy bolond, aki nem tudott vele mit kezdeni… Pedig annyira szerettelek!

Önkéntelenül tör fel belőlem a zokogás. Óvatosan közelebb csúszol hozzám, nehogy elijessz magadtól, és vigyázva átölelsz. A testem rázkódik, a könnyek pedig egyre csak ömlenek. A sós víz patakká, majd folyóvá duzzad, lemossa a kezedről a földet és csuklómról a vért, elragadja a karmokat, a maszkot és a rongyos köpenyt. Az erős sodrásban egymásba kapaszkodunk. A hullámok a hátukra vesznek minket is, és kiemelnek a gödörből. Összefolynak a tó vizével, aztán még magasabbra csapnak, lemossák a varjakat a malom lapátjairól, az égről az alvadtfekete felhőket, majd hosszú, nagyon hosszú idő után végre lecsillapodnak.

A karjaidban fekszem, kimerülten. Felettünk újra a nap tojássárgája ül, a füvet narancsszín virágok pettyezik. Derűsen csillog a tó, felszíne visszatükrözi a szélmalom képét. Ám valami még zavar. Nem messze, egy görbe fa tövében gödör tátong, mellette földhalom és egy elhagyott ásó. Kibontom magam az ölelésedből, és feltápászkodom. Utánam nyúlsz.

– Hová mész?

– Mindjárt jövök – mosolygok rád. – Még van egy kis dolgom.

Tenyeremen hólyagnak nyoma sem maradt. Mintha az ásó is könnyebb volna, sima nyele engedelmesen bújik a markomba. Letámasztom, és elmélázva nézem a gödröt. Hat éve már, hogy először sebeztem fel itt a földet. Azóta nem jártam errefelé. Távoli erdőkbe mentem inkább: olyanokba, ahol könnyű volt lépni, ahol a szél barátságosan kanyargó dallamokat hozott magával. Nem gondoltam, hogy valaha is visszatérek. Ám végül meg kellett tanulnom, az élve elásott szörnyek sosem nyugszanak. Hiába felejtjük el őket, hiába megyünk bármilyen messzire, tompa nyöszörgésük felhallatszik a föld alól, és előbb vagy utóbb megtalál minket.

Megtalált engem is. Visszajöttem, és elvégeztem, amit kellett. Most nem maradt más dolgom, mint összevarrni a sebet. Hát énekelni kezdek neki. Dúdolva kérem az erdő bocsánatát, felemelem az ásót, és a földkupacot lassanként a gödörbe hányom. Amikor a feléhez érek, megpihenek, és hozzád lopózom. Elszenderedtél. Erős hajad szálai közé fűszálak bújnak, a fák ágai árnyékukkal csipkemintát rajzolnak arcodra. Mosolyogva nézlek, és lopva megérintelek. Megmozdulsz, de nem ébredsz fel, csak ajkad nyílik meg, mintha csókra várna. Eljátszom a gondolattal, és föléd hajolok. Ám vissza is rettenek azonnal.

– Nem, az lehetetlen! – suttogom. Szemem összeszorítom, és fejemet rázva minden erőmmel hinni akarom, hinni, hogy tévedek. Hiába. Mikor kinyitom a szemem, ugyanaz a kép fogad. Megnyílt ajkaid közt hegyes fogak sorakoznak, és megcsap lélegzeted sárszaga. Riadtan hátrálnék, de te felébredsz, és rám mosolyogsz.

– Már végeztél is? – Hangod megsimogatja a lelkemet, ám a mélyében ébredt rettegést nem tudja elfeledtetni.

– Félig – felelek fojtott hangon, majd teszek egy utolsó próbát. – Mondd csak… Valóban szörnyeteg voltál?

– Igen, az voltam – sóhajtod. – A múlton már nem változtathatok, de rengeteget tanultam belőle.

– És ha újra szörnyeteggé válsz?

– Bolond volnék! Hiszen olyan súlyos árat fizettem érte! – Tekinteted az enyémbe simul, szemedből őszinteség árad, de már nem hiszek neked. „Hazudsz” – szólal meg bennem egy hang, ám követi egy másik: „Ne törődj vele. Már nem számít.”

– És mi van a fogaiddal? Olyan… furcsák. Hegyesek – teszem fel a végső kérdést. Még mindig remélem, annyira remélem, hogy őszinte leszel.

– Hogy mi? Hegyesek? – Kinevetsz. Olyan vakmerő vagy, hogy még rám is villantod a szabályos emberi fogsorod, és nem törődsz azzal az egy foggal, mely oldalt kibújik az álca alól. Erőltetetten nevetek, de a szívem felzokog, és keménnyé válik, mint a szélmalom kövei. „Megint hazudsz” – suttogja a hang, és hiába szól a másik: „Hagyd. Már nem tud bántani.” Mert éppen most bántottál újra.

– Még nem készültem el. Segítesz? – Hangom hamisan cseng, de te önhittségedben óvatlan vagy, és észre sem veszed.

– Persze. Mindig jól jön egy erős kéz, ugye? – kacsintasz rám, és megindulsz a gödör felé.

Mögötted megyek. Lépteim súlyosan zuhannak a fűcsomók közé. Szívem elszánt kőszikla, fülemet bezártam a másik hang elől. Megérkezel a veremhez, és megállsz a szélén.

– De ügyes vagy, a nagyját már megcsináltad! – bókolsz negédesen. A laza rögök valóban megtöltik a gödör jókora részét. Ám ha súly nehezedik rá, valamennyit engedni fog. Még mindig elég mély, és különben sem kockáztathatok. Mögötted állok, míg feltűröd az inged ujját, és lehajolok a szerszámért.

– Na, akkor hajrá. Hol az ásó? – kérdezed, még mindig háttal nekem. „Itt van, tessék” – szólal meg bennem a hang, és a másik nem felel. Újra kezembe simul a durva nyél. Szinte társak lettünk, ő és én. Súlyával bátorságot ad, izmaimmal összeölelkezve felemelkedik, és lesújt.

Szemem sarkából látom, hogy a tó fölé köd kúszik, vékony csíkokban folyik ki a fák közül. Tudom, hogy mindjárt beborul. Szél érkezik a dombok mögül, megnyikorgatja a malom megszorult kerekét, és belekap a lapátokon lógó rongycafatokba, melyek a vitorlákból maradtak. Már nem sietek. Szórom a földet a kábult testre, karom összenőtt az ásóval, tüdőmben föld és a köd beteg mocsárszaga. Messziről varjak kárognak. „Gyertek csak, gyertek. Már vártalak benneteket!”

Elvégeztem, amit kellett. Vállamon az ásó, elmarad mögöttem a tó és az öreg malom. Borostyánnal befutott, kőből rakott lépcsősorhoz érkezem. Tíz foka előttem magasodik, a szél és az eső rég kihordta illesztéseiből a habarcsot. Visszanézek. Már oszlanak a felhők, és a fák lombjaiban elkezdték összeszedni bátorságukat az énekesmadarak. Hamarosan újra béke lesz, az erdő tovább éli zajos, derűs életét. Elbúcsúzom, és rálépek az első lépcsőfokra.

Egy. Elindulok felfelé. Kettő. Három. Lassan emelkedem. Négy. Öt. Egyre feljebb és feljebb kerülök. Hat. Hét. Érzékelni kezdem a testem. Nyolc. Megmozgatom az ujjaim. Kilenc. Szemhéjam mögött fényt látok. Tíz. Megérkezem.

Kinyitom a szemem. A kezelőágyon fekszem. A szoba félhomályában mécsesek égnek, illóolajak nehéz illata üli meg a levegőt. Edit, a kineziológusom aggódó arccal hajol fölém.

– Jól vagy? – kérdezi. – Egyszer csak elveszítettelek.

– Minden rendben – felelem. Hangom még bágyadt a hosszú vezetett meditáció után.

– Gyere, ülj fel. Kérsz egy kis vizet?

Bólintok. A pohár üvegfala tenyeremhez simul, ahogyan legutóbb az ásó, mégis idegen tárgy marad. Nagy kortyokban iszom. A hűvös víz kimossa belőlem a föld szagát és a köd bűzös leheletét. Gyógyítóm türelmesen várja, hogy kiürüljön a pohár. Elveszi tőlem, majd a kezelőágynál álló polcra helyezi. Minden lassú és idegen. Az üveg túl hangosan koppan a deszkán, a mellette párolgó aromalámpa vizén gyűrűk reszketnek végig. Edit leül mellém az ágyra.

– Jól csináltad, büszke lehetsz magadra. De mi történt, miután megpihentél? Hiába szóltam, onnantól nem reagáltál semmire. – Várja a reakciómat, ám nem tudok felelni. – Már csak be kellett temetned a gödröt. Sikerült?

–Igen. Betemettem. – Szavaim mintha bádogvödörből szólnának.

– Nagyon jó. És mi történt még?

Az aromalámpában égő gyertya lángjába bámulok, szívem még mindig néma és kemény kődarab. A teamécsesben bőven maradt viasz, az olvadékon át látszik, ahogy támasztékából felfelé nyújtózkodik a kanóc. Varjúfekete, megperzselt csúcsán villódzva lobog a láng, mint szélrángatta rongydarab.

– Minden rendben? – kérdezi újra, de azt hiszem, már tudja, hogy nem kap választ. Elszakítom a tekintetemet a gyertyától, felkelek, és táskámból előkotrom a pénztárcám. A pénzt kineziológusom indiai mintás dobozkájába csúsztatom.

– Köszönöm, Edit. Majd hívlak.

A rendelő párnázott ajtaja tompa puffanással csukódik be mögöttem. Kimegyek a házból, és a lakótelep sétányán leülök egy hársfa alá. Megcsap a hajamból szálló olajak illata, és megnyugtat, hogy földíznek már nyoma sincs a torkomban. Lejjebb csúszom a padon, tarkómat a háttámlára támasztom, és az ezüstös hátú levelek zizegő játékát figyelem.

Nem sikerült. Hat év telt el, mire vinnyogó hívására visszamentem, mégsem sikerült. Korai lett volna? Semmiképp. Talán késő is. Elfelejtettem volna, milyen mély sebeket ejtett rajtam? Hogyan adhattam megint oda akár egy ennyire apró darabot is magamból?

Nem akarok a tóra gondolni. Jó ideig megint el fogom kerülni. Tudom, hogy visszatérek, de már nem az ő szűkölő könyörgésére, nem! Akkor megyek, amikor én akarok, társammá vált ásómmal újra felsebzem a földet, várom a ködöt és a varjakat, és ha kell, visszatemetem őt újra és újra.

Egészen addig, amíg egy nap majd hiába ások, mert a görbe fa alatt nem találok mást, csak zsíros, termékeny földet.