Norbert Winney: Loson – Sárkányok, farkasok és almák

Sárkányfészkek

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, melyet úgy hívtak: Füzesújmajor. Nem számított különösebben nagynak, híre azonban még az Óperencián túlra is eljutott. Széles e világon „A szabad város”-ként emlegették, mert polgárai szabadon jöhettek-mehettek, és mert szabadon gondolkodhattak.

Élt itt egyszer egy legény, akit úgy hívtak: Vízfüttyő Loson. Még csak tizenhárom nyarat látott, ám így is tisztában volt azzal, hogy meglehetősen idétlen a neve. Bátor, eszes és ügyes srácnak ismerték, aki sokkal ritkábban kényszerült lopásra, mint sok sorstársa, akiket az árvaház kidobott magából. Ám ha mégis úgy hozta a szükség, hát ügyesebben csinálta, mint ők.

Róla szól ez a történet. Róla, sárkányokról és királylányokról.

No meg patkányokról…

1.

Loson boldogan szorította a markában azt a néhány fityinget, amit aznapi inaskodásáért kapott, és a piactér felé rohant.

Bár nem volt munkanap, a vásározóknak köszönhetően Füzesújmajorban pezsgett az élet. A magas hegyre települt várost ugyan csak kisebb nehézségek árán lehetett megközelíteni, mégsem számított ritkaságnak az árusok jelenléte. Füzesújmajor lakói módosnak számítottak, és tisztességesen megfizették mindazt, amit a bérceken ők maguk nem tudtak megtermelni.

A vásártér alkudozástól és portékák harsány ajánlgatásától morajlott, a tömeg ráérősen hömpölygött az árusok bódéi között. A vándorcirkusz sátra mellett tűznyelők és távoli vidékekről való, ketrecbe zárt fenevadak szórakoztatták a bámészkodókat.

Loson, mint mindig, elsőként a vadállatokat kereste meg. Csillapíthatatlan érdeklődéssel vetette magát a többi gyerek és felnőtt közé, akik hozzá hasonlóan a cirkusz állatait lesték. A nézelődők közül sokan ételdarabkákat, kavicsokat dobáltak a ketrecekbe, vagy kiélvezték, hogy a rácsok túloldaláról félelem nélkül ijesztgethetik a vadakat. Loson sosem értette, mi a jó ebben.

Szokásához híven megnézte magának az összes állatot, de csak a nagyragadozók nyűgözték le igazán. Csodálattal szemlélte a medvék hatalmas termetét, a tigrisek eleganciáját, az oroszlánok erőt sugárzó nyugodtságát. Szeme itta a látványt. Elképzelte, milyen hely lehet, ahol ezek a nemes vadak szabadon róják a földet, és ők uralkodnak… De szép is lenne kimozdulni ebből a kopár sziklákkal övezett városból, bejárni a világot, és minden csodát megnézni!

A fiú elhatározta, hogy egyszer, ha törik, ha szakad, valóra váltja ezt az álmát.

Ám addig is, ideje volt továbbállni.

Egy magányos ketrec mellett vezetett az útja, melyre láthatóan senki sem volt kíváncsi – pedig a látvány nem is lehetett volna meghökkentőbb. Az ezüstösen fénylő rácsok mögött morcos férfi ücsörgött, szakadozott ruhában, itt-ott égésnyomokkal a bőrén. Amikor a ketreclakó látta, hogy a durva lenvászon inget, egyszerű posztómellényt és koszos nadrágot viselő gyerek csodálkozva őt bámulja, haragosan rámordult.

– Te se fogsz kiengedni innen, mi?

– Hát… nekem nincs kulcsom…

– Szerezd meg!

– Nem is ismerem magát! Miért kéne kiengednem? Egyáltalán, hogyan került a ketrecbe?

– Ne kérdezősködj, csak szabadíts ki!

Loson elengedte a füle mellett a kérést, és a férfi szokatlan vonásait figyelte.

– Miért van magának ilyen nagy orra?

– Ha mindenbe beleütöd, amihez nincs közöd, a tied is ekkora lesz! – morrant rá a férfi. – Engedj ki!

– De olyan fura nagy a szája is. Meg a keze…

– Hogy nagyobb maflást adhassak!

– Akkor meg minek ereszteném szabadon? Kell is nekem a maga taslija!

– Úgy értem, abban az esetben, ha nem engedsz ki!

– De akkor meg hogy ad pofont?

A férfi ingerülten vicsorgott, és két kezével megmarkolta a rácsot – majd, mintha forró vashoz ért volna, nyomban el is engedte. Békülékenyebb hangnemre váltott.

– Ne játssz velem, kölyök! Szabadíts már ki…

– Előbb mondja meg, hogyan került oda?

A férfinak láthatóan nem akaródzott beszélni a dologról.

– Ha elárulom, kieresztesz?

– Ha nem, nem is próbálom megszerezni a kulcsot.

– Na jó, te vakarcs – sóhajtotta a férfi. – Kalitkakészítő vagyok, és el akartam adni ezt a ketrecet a cirkuszosoknak. Balszerencsémre pont a bohóccal kezdtem alkudozni, aki azt mondta, nem hiszi, hogy elfér ebben a ketrecben egy ember. Azt mondta, ha bebizonyítom, megveszi tőlem.

– Erre maga bemászott?

– Amilyen félnótás vagyok, be. Több se kellett neki, rögtön bezárt egy lakattal, kiröhögött, aztán elment. – A férfi türelmetlen arcot vágott. – Most már kiengedsz?

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, jövevények hangja hallatszott. Loson hátrafordult, és a kópésan vigyorgó, pepita ruhájú bohócot pillantotta meg, táblával a kezében. Kisebb gyerekhad érkezett a nyomában.

– Bohóc bácsi! – szólította meg Loson. – Tényleg igaz, hogy maga zárta be ezt a férfit?

– Igaz, biz’ a! – húzta ki magas, cérnavékony testét a krumpliorrú, a mozdulattól megcsörrentek a sapkáját díszítő harangocskák. A férfi ráncosra vigyorogta a sminket az arcán, majd a ketrechez lépett, és a tetejére helyezte a táblát. Loson megrökönyödve olvasta a feliratot.

– „Farkasember”?

– Az ám!

– Dehogy vagyok én ordas! – dühöngött a ketreclakó. – Egyszerű kalitkás vagyok!

– De hát olyan, mint egy normális ember – mérte végig alaposan Loson.

– Most persze, hogy olyan, te csacsi! A vérfarkasok éjjel váltanak alakot! Gyere el este, majd meglátod… ez lesz az egyik attrakció! – A krumpliorrú elfordult Losontól, és felerősítette a hangját. – Mélyen tisztelt publikum! Egy élő vérfarkas! Ma éjszaka! Csak tíz peták! Gyerekeknek, katonáknak, öregeknek fél áron!

A kikiáltás megtette a hatását. Kisebb tömeg csoportosult köréjük, hogy a ketrecben gubbasztó férfit bámulja, s több kisgyerek csúfondáros vonyításokkal is megörvendeztette. A fogoly mérgesen nézett rájuk, de főleg Losonra és a pepitába öltözött férfira. Villámló tekintete nem sok jót ígért.

A legény elgondolkodón farkasszemet nézett vele.

– Bohóc bácsi! Az ordasok nem teliholdkor változnak át? Már ha léteznek egyáltalán…

– Látod, nem is vagy te olyan tudatlan!

– Csakhogy ma nem lesz telihold.

– És?

– Akkor hogyan fog átváltozni?

A bohóc habozott egy pillanatig, majd elvigyorodott, és megvonta a vállát.

– Majd este kiderül! Ha veszel jegyet, megtudod!

A többi nézelődő felé fordult, Loson pedig ismét végignézett a rabon.

– Én nem hiszem, hogy vérfarkas – rángatta meg a bohóc pepita ingét. A magas férfi fogyó türelemmel nézett le rá; már csak az arcfestése miatt tűnt úgy, hogy mosolyog.

– Ha közönséges ember lenne, szerinted nem a rácsokat rángatná? Hacsak nem zavarja valamiért, hogy a rács ezüstből van… – Kacsintott, majd otthagyta Losont, és bevetette magát a tömegbe, hogy az ordas alakváltását hirdesse.

A ketrechez olyan tömeg gyűlt, hogy a fiú, ha akarta volna, se tudja kiszabadítani a foglyot. Egy darabig még merengett a dolgon, akarva is meg nem is elhinni, hogy tényleg farkasembert lát. Komolyan furdalta a kíváncsiság, este valóban átváltozik-e…

Abban viszont biztos volt, hogy most nem fog. És mivel pillanatnyilag nem különbözött sokban más férfiaktól, abból meg már látott eleget, úgy döntött, továbbáll. A fickó elégedetlenkedésével mit sem törődve a piacozók bódéi felé vette az irányt.

Igazából ugyanis nem az állatok miatt jött a vásárba. Ajándékot szeretett volna venni, méghozzá valami csodaszép csecsebecsét, noha tudta, hogy a markában lapuló pénzérmékért legfeljebb valami apróságot fog kapni. Bízott benne, hogy azért olyasmi lesz, amiről mindig Csilláncs eszébe juthat.

Csilláncs…

Szentül meg volt győződve, hogy nincs nála szebb az egész városban, sőt, talán a környékbeli királyságokban se. Furcsa melegség öntötte el a lelkét, valahányszor rá gondolt. Bárcsak Csilláncs is így érezne őiránta…

Bárcsak meg merné neki mondani egyáltalán, mi lakozik a szívében…

Loson lelke mélyén hitte, eljött az ő ideje. Tavaszodott, s ilyenkor még a várost övező sziklákon is vadvirágok nyíltak. Feléledt a természet, és vidám madárdal szólt napestig. Mikor, ha nem most?

Fellelkesülve bámészkodott a kézművesek pultjainál, aprólékosan megvizsgálva mindent, s nagyokat sóhajtozott, amikor az árak iránt érdeklődve újra és újra ráébredt, hogy szinte semmire sem elég a keresete. Ha félre tudna tenni, ha gyűjteni tudna… de épp csak arra volt elég a pénze, hogy enni jusson, vagy nagy néha mások által levedlett ruhákat vehessen.

Szorgalmasan koptatta a vásártér világos köveit, megbámulva, megfogdosva, megszaglászva a szebbnél szebb, drágábbnál drágább holmikat. Már szinte feladta a reményt, hogy megfelelő ajándékot talál, amikor a sors egy csontfaragóhoz vezette.

A festett, megmunkált csontok nem voltak olyan látványosak, mint a lágy esésű kelmék vagy a szép ruhák, de a finom vonalvezetésben, az aprólékos kidolgozásban, a faragott csontocskák egyediségében látszott, hogy készítőjük a szívét-lelkét beleadta, míg velük bíbelődött.

– Maga faragta ezeket? – kérdezte Loson az őszes apót, aki csendesen meghúzódott a vevőkkel foglalkozó testes asszonyság mellett.

– Tetszenek? – kérdezett vissza az öregember, szelíd mosollyal.

– Nagyon! – vallotta meg Loson. – Mennyibe kerül az ott?

Az alkotás, amelyre rámutatott, szívet formált, a szív belsejében pedig réten kergetőző meztelen nimfák és szatírok domborműve kapott helyet.

– Három bronzpeták.

– Az nagyon sok… – görbült le Loson ajka.

– Bizony nem kevés munka egy ilyen domborművet kifaragni. De ne csüggedj! Biztosan találunk neked valamit. Mennyid van?

– Négy fitying.

– Négy fitying? Annyiért még a pék se áll szóba veled!

Loson szomorúan ejtette le a vállát.

– Ne búsulj, kiskomám! Vannak faragott tojáshéjaim is, amik nem sikerültek ugyan rosszul, csak épp nem azokat tenném a kirakatba.

– De én valami szépet szeretnék! Ajándékba lenne…

– Csak nem egy lánynak?

Loson, maga se értette miért, szégyenlősen elpirult.

– Látom én, kiskomám, hogy mi a helyzet – derült az apó. – Tudod mit? Csak neked, áron alul, adok valamit, amivel büszkén állhatsz a lány elé.

– Azt a nagy szívet?

– Ennyire sajnos nem lehetek bőkezű. De van itt valami… – kezdett kotorászni a pult alatt csontok és más elmeszesedett állatmaradványok között. – Igen, itt is van.

Bőrmadzagra felfűzött, faragott szívecskét nyújtott a legényke felé. A tárgyat tökéletesen simára csiszolták, tapintásra szinte selymes érzetet nyújtott.

– Látod? Még nyakban is hordhatja, hogy mindenki lássa, kedvese van – tódította az apó, miközben Loson a csecsebecsét forgatta ujjbegyein.

– Az enyém lehet?

– Előbb lássuk azt a négy fityinget! És ezt csak neked, csak most! Másnak tíznél olcsóbban nem adnám!

A fiú elgondolkodott. Ha odaadja a kért árat, tényleg nem telik majd ennivalóra. Csilláncs azonban megér annyit, hogy ma ne töltse meg a bendőjét. Érte akár egy hétig nem enne!

– Áll az alku! – egyezett bele. Miközben odaadta a négy pénzérmét az apónak, az bizalmasan azt súgta:

– Aztán jól gondold meg, kinek adod! Ne vakítson el a szépség, mert a legszebb királylányból is válhat sárkány… – intett fejével asszonya felé. Annak, bár más vevőkkel alkudozott, nem kerülte el a figyelmét a sutyorgás.

– Mit susmogsz ott azzal az éhenkórásszal, apjuk?

– Semmit, semmit…

– Jól látom, hogy az ott pénz a markodban?

– Hát…

– Add csak ide szépen!

– Látod, miről beszélek, kiskomám? – kacsintott az apó cinkosan a fiúra. – Légy óvatos, ha egy lány minden ajándékod könnyedén elfogadja, mert aztán követelni fogja őket.

– Hallom ám! – neheztelt a nőszemély. – Te meg, kölyök, eridj utadra, ne tartsd fel az uramat! Dolga van!

Loson búcsút intett, és sietve odébbállt. Legszívesebben rohanni kezdett volna, ám tudta, ha a magafajtát futni látják, rögtön tolvajt kiáltanak. Visszafogta hát lépteit, mégis úgy érezte, mintha szárnyalna. Gondolatai Csilláncs körül jártak, és észre sem vette, mikor hagyta maga mögött a piacteret, szelte át a szűk utcákat, és ért a fogadóhoz, ahol a lány dolgozott.

Megállt. Szíve hevesen vert, és gyanította, hogy elsősorban nem a gyors léptei miatt.

Megigézve bámulta a fogadó mívesen faragott, nyitott faajtaját, és igyekezett rávenni magát, hogy bemenjen. Tudta, a zord tulajdonos nem látja szívesen a vendégházban, de nem ez tartotta vissza. Hirtelen azonban mintha kiszállt volna a tagjaiból az erő. Ahogy elképzelte, amint Csilláncs elé áll, és odaadja neki a szívecskét…

Mi lesz, ha nem tetszik neki?

Mi lesz, ha elküldi?

Egyáltalán, mit mondjon? Biztosan van valami nyerő szöveg, és azon múlik minden… Vagy nem?

Mi lesz, ha butaságokat kezd beszélni? Már ő maga is felfigyelt arra, hogy hajlamos rá a lány közelében…

Félt, hogy elrontja. Félt, hogy ha ez nem sül el jól, vége mindennek.

Nem tudta, miként csinálhatná jól… de azzal is tisztában volt, ha bármit is el szeretne érni a lánynál, egyszer meg kell tennie.

***

A vendégház főként a kollégisták között volt népszerű, ugyanis olcsón adta a bort – még ha nem is a legjobb fajtából. Többnyire csak késő délután telt meg, amikor Füzesújmajor számos jó hírű iskolája befejezte aznapra az okítást. Napközben csak az a néhány tanuló járt ide, aki az iskola helyett inkább lőrék társaságában kupálódott. Most azonban, szabadnap lévén, a léha diákok mellett sokan választották ezt a helyet az iszogatásra, főként azok, akik úgy döntöttek, hogy itt várják be, míg nejük kiéli magát a vásárban.

Loson nem számított rá, hogy amint belép, rögtön megszólítja valaki.

– Hé, kölyök! Te… te is a vendégem vagy egy italra! – hangzott a nehezen artikulált felszólítás, árnyalatnyival több hajlítással a mondatban, mint amennyit az feltétlenül megkívánt volna.

Loson úgy gondolta, az invitálás nem lehet több hirtelen jött felbuzdulásnál, ezért nem foglalkozott vele. Arra indult, amerre Csilláncsot remélte, az őt megszólító fiatal fickó azonban megragadta a grabancát.

– Ne siess úgy, te!

Loson végignézett az illetőn és az asztaltársaságán: csupa jól öltözött diák, alaposan leittasodva. Ismerte már a magukat mindentudónak vélő, beképzelt fajtájukat, és nem kedvelte őket. Szüleik sokat fizettek azért, hogy a legjobb oktatásban részesüljenek a legismertebb újmajori iskolákban, de ezek csak hálátlanul elverték a pénzt. Olyan lehetőségeket kaptak, melyekről Loson nem is álmodhatott, ők pedig visszaéltek vele. Próbálnák csak ki magukat az ő helyében!

– Mit akarnak tőlem a diák urak? – kérdezte, és finoman megpróbálta lefejteni a válláról a borgőzös srác kezét. Az rávetette félig lehunyt, elfelhősödött tekintetét.

– Jól van, jól van, ha menned kell, kis apród. Hanem… mondjad már a hukk!… a kocsmárosnak, hogy kéne nekünk még egy kancsó bor, jó? Kérhetsz magadnak is valamit, ha akarsz. Na, menj!

Loson jól tudta, hogy ha rajta múlik, elporlad a nyelvük szomjukban, de csak bólintott, és a fogadó belső része felé indult.

A söntés mellett megbújó padocskákon lányok foglaltak helyet, és ahelyett, hogy egymással pletykáltak volna, egyedül ücsörögtek, és látványosan unatkoztak. Csilláncs az egyik lócán foglalt helyet, s egy legyezővel bíbelődött. A fiú félszegen lépett elé.

– Szia!

– Loson! Szia! Mi járatban?

A legény bátortalanul a lányra nézett. Csilláncs aranybarna pöttyökkel színezett zöld szeme még e félhomályban is megigézte, s a hatást csak erősítette szőke, hullámos, lapockáit verdeső haja, ovális arca és vörös, telt ajka. A többi lányhoz hasonlóan ő is ki volt festve, de Loson tudta, hogy szépségét nem ennek köszönheti. Ruhája azonban, mely szorosan feszült nőies idomaira, mindenképp sokat segített abban, hogy az őt szemügyre vevő férfiak még kívánatosabbnak találják.

Loson megköszörülte a torkát, és némi vívódás után úgy döntött, nem ront ajtóstul a házba.

– Leülhetek melléd?

Csilláncs a söntés mögött korsókat mosogató tulajdonosra nézett, aki rosszalló tekintettel méregette őket.

– Gyere, ülj, de sajnos most nincs sok időm rád…

A fiú a kényelmes padra csüccsent és kihúzta magát. Zavarta, hogy a lány, akár ültek, akár álltak, magasabb nála… de bízott benne, hogy ez idővel megváltozik. Az, hogy Csilláncs két évvel idősebb volt, egyáltalán nem feszélyezte. Még az árvaházból ismerte, ahol a lány hol a nővére, hol az anyja szerepét öltötte magára. Sokat voltak együtt, és remekül megértették egymást. Loson mindig is tudta, hogy egyszer majd őt kéri feleségül… ideje volt hát megtenni az első lépéseket.

– Én… hoztam neked valamit. Egy… ajándékot… – sütötte le a szemét.

– Nahát! – csilingelt a lány hangja. – Ajándékot, nekem? Milyen kedves vagy!

Loson szenderegve merült el az őszinte mosoly és a derűs arc látványában. Így nézték egymást pár pillanatig, majd Csilláncs felhúzta a szemöldökét.

– Meg is mutatod?

– Ó, persze! – tért vissza Loson az álmok fellegeiről a földre, és próbálta leplezni zavarát. – Semmi nagy dolog, csak egy kis… apróság.

Előhalászta zsebéből a faragott csontszívet, a markába zárta, és óvatosan, félve a reakciótól, a lány nyitott tenyerére helyezte.

– Ez… – nézte Csilláncs az egyszerű, faragott csecsebecsét – nagyon szép. Egy szív?

– Igen… És, látod, egy kis bőrszíjon van, a nyakadban is hordhatod!

Csilláncs szomorú mosollyal beletúrt a fiú sötétbarna hajába, eligazgatva a kócos tincseket.

– Nézd, Losonka… – kezdte, de csak megrázta a fejét, és ahelyett, hogy befejezte volna, inkább kérdezett. – Miért adod ezt most nekem?

A fiú kénytelen volt észrevenni, hogy a lány nem egészen úgy reagált, ahogy ő szerette volna. Elszorult a torka, és hiába próbált bármit mondani, nem jöttek a szájára a szavak. Elkeseredett arccal, elfelhősödött szemmel tátogott, próbálva valami értelmeset kinyögni.

De mit mondjon? Hazudja, hogy ez csak egy baráti ajándék, egy emlék, és akkor nyilvánvaló vereség nélkül visszavonulhat, vagy… fedje fel legbensőbb érzelmeit? Még ha Csilláncs most nem is úgy viselkedik, ahogy remélte, talán rögtön felvidul, amint megmondja neki, hogy… szereti. Hisz tudta, hogy akárcsak ő, a lány is sóvárog azért, hogy legyen mellette valaki, aki megtöltheti érzelmekkel az életét.

Nagy nyeléssel leküzdötte a torkát szorító gombócot, és erőt merített a szavakhoz. Arra azonban már nem jutott lehetősége, hogy ki is mondja őket.

– Hé, kölyök! Téged nem italért küldtünk?

Loson zavartan nézett fel a diákra, aki támolyogva a pad karfájába kapaszkodott.

– Én… – kezdte, de a dülöngélő fiatalember pár hessegető mozdulattal leállította.

– Ácsi, fiacskám! Semmi dolgod e szépleány mellett. Igaz-e? – kacsintott Csilláncsra, aki hűvösen fogadta a bizalmaskodást.

– Hagyj minket! Most Losonnal beszélgetek. Ott van a többi lány, menj hozzájuk!

– De hisz te vagy a legszebb virágszál ezen a réten… – lépett közelebb hozzá, hogy megcirógassa az arcát, a lány azonban elrántotta a fejét.

– Most akkor is más virágokkal kell beérned.

– Márpedig ez az ezüstpeták itt azt mondja, hogy te leszel a társaságom, méghozzá akár egész napra.

– Nem kell az ezüstöd!

– Beszéljem meg a fogadóssal?

– Hát, ha ő tetszik neked…

– Ne szemtelenkedj, cafka!

– Ő nem cafka! – szólt közbe Loson élesen.

– Neked itt nincs szavad, ecsém! – adott neki a diák egy cseppet sem fájdalmas, de annál megalázóbb nyaklevest. A kis legény elvörösödött.

A jelenet mind több vendég figyelmét keltette fel, de senki sem szólt közbe, csak a többi főiskolás röhögött rajtuk hangosan. A vendégház tulajdonosa azonban közelebb lépett.

– Ne makrancoskodj, lányom. Gyerünk, szolgáld meg a béredet!

– De…

– Nincs apelláta. Gyerünk!

Csilláncs legyőzötten sóhajtott. Szomorúan nézett Losonra, és a fiú tenyerébe helyezte a csontszívet.

– Sajnálom – mondta. Felkelt a padról, és egy félreeső helyiségbe vezette a kapatos fiatalembert.

Loson körül megdermedt az idő. Megsemmisülten meredt az ajtóra, amin keresztül a lány eltűnt, és erőtlenül markolta a szívecskét.

– Neked meg semmi dolgod itt, kölyök! – mordult rá a fogadós. – Sipirc innen, mert csupán a levegőt rontod!

***

Loson csak rohant és rohant, legszívesebben maga mögött hagyta volna az egész világot. Nem érdekelte semmi és senki, és fogalma sem volt, mit tegyen. Úgy érezte, minden ellene fordult.

Nem akaródzott még hazamennie. Az igazat megvallva nem volt kedve semmihez, csak ahhoz, hogy egy kicsit egyedül legyen, távol mindentől. Így mászott fel arra a sziklapárkányra, melyen gyakran kötöttek ki a barátaival, hogy a csillagos ég alatt álmodozzanak, vagy a szédítő látványt csodálják.

A lenti nyüzsgés itt tompa morajjá szelídült. A párkányról nem csak az alant elterülő város, és a városmester egyszerű palotája látszott jól, de a hegyet környező vidék is, a távoli szántóföldekkel, erdőkkel, várakkal, uradalmakkal. Noha semmi sem jelezte a határokat, legalább tucatnyi apró királyság sorakozott a hegy körül; némelyik oly kicsiny, hogy területe csupán a kastélyt ölelő várárokig terjedt. Óperencián a királyságok osztódással szaporodtak; ha egy király kiházasította a lányát, akkor az esetek többségében, főleg, ha a hercegnő nem volt mutatós, vele adta fele királyságát is. Eredményül könnyebben botlott e földrészen uralkodóba az ember, mint a szakmájához valóban értő vándorköszörűsbe.

Valaha a hegy is, melyre Füzesújmajor települt, hercegnővel elnyert fele királyságnak minősült. Mostanra azonban a szabad város egyetlen uralkodó fennhatósága alá sem tartozott. Itt mindenki egyenlőnek számított – legalábbis elméletben.

Loson pillanatnyilag úgy érezte, nem egyenlő ő senkivel, s a sors jócskán kibabrált vele.

Elbambulva ücsörgött a párkány szélén, és anélkül, hogy odafigyelt volna rá, a csontszívet morzsolgatta. Súlyos gondolatok nyomasztották.

Miért? Miért kellett így történnie?

Miért rosszabb ő másoknál? Miért nem érdemli meg a boldogságot?

Miért csak ennyi jut neki az életből?

Hiába tette fel sokadszorra is ugyanazokat a kérdéseket, hiába próbálta újrafogalmazni őket, nem talált választ. Sós ízt érzett az ajkán, és szégyenkezve törölte le a könnyeit. Tudta, hogy a nagyfiúk nem sírnak, mégis megkönnyebbült tőle, és érezte, hogy lassan felenged a szorítás a torkában.

Ez lenne hát a sorsa? Hogy mások által megalázottan, mások árnyékában élje az életét? Hisz ez az élet a kutyának sem való…

Egy kósza pillanatra eszébe jutott, hogy hamar pontot tehetne a végére, ha levetné magát a párkányról, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Nem, ez nem megoldás. Még ha úgy érezte is, a szíve tört össze, dacos tűz égett a lelke mélyén.

Nem adja fel!

Legyenek bármilyenek is a körülmények, érje bármekkora csapás, fel kell állnia, és küzdenie kell. Egyszer még nagy ember lesz, majd meglátja a világ!

Újabb könnypatak indult el az arcán, ahogy felidézte Csilláncs arcvonásait. Olyan szép lehetett volna…

De, gondolta szotyogva, végül is, a lány nem kosarazta ki. Hisz nem is vallotta meg, mit érez iránta. Lehet, hogy csak rosszul időzített? Lehet, hogy máskor, egy kicsit később kellene feltennie a nagy kérdést?

Akárhogy is, a tudat, hogy a Csilláncs most épp máshoz kerül bizalmas közelségbe, szinte szétfeszítette. Nem volt titok előtte, hogy a lány mivel foglalkozik, és tisztában volt vele, hogy az árvaház után nem sok esélye maradt… de attól még fájt a tudat, kíméletlenül fájt, jobban, mint bármikor.

Tépelődését egy váratlanul felcsendülő, mutáló fiúhang törte meg.

– Hát te meg mit csinálsz itt, Fütyi? Csak nem az egereket itatod?

Hogy lehet, hogy nem vette észre, hogy jön valaki? Ennyire elbambult volna?

Maga sem tudta, miért, sietve eltette a faragott szívet, és csak azután nézett az érkezőre.

A jövevény masszív testalkata, pattanásos, erőteljes arca nem sok jót ígért. Ránézésre az a fajta volt, aki kapásból rájön, miképp függhetnek össze olyan, látszólag különálló dolgok, mint a kavics és a macska. Loson azonban tudta, hogy nincs mitől tartania, az érkező ugyanis az egyik legjobb barátja volt, Pinizsáló Gyíkor. Együtt nőttek fel az árvaházban, és azóta is együtt laktak – és ezért Gyíkor feljogosítva érezte magát, hogy kedvére csúfolódjon a pár évvel fiatalabb legényen.

– No nézd csak, a sírós-picsogós!

– Hagyjál! Egyedül akartam lenni! Mit akarsz?

– Láttam lentről, hogy itt vagy. Gondoltam, megnézem, mit csinálsz. Hogy mi az a szívecske, amivel babrálsz…

– Nincs semmiféle szívecske!

– Csak nem egy lány van a dologban? Csak nem… Csilláncs?

Loson elvörösödve, némán nézett rá, Gyíkor pedig felkacagott.

– Mondtam én neked, hogy hagyd a dolgot, nem mondtam? Öreg hozzád. És amúgy is, ne vedd komolyan a lányokat! Csak lazán… Majd meglátod, mennyivel simábban megy minden, ha nem veszed őket komolyan.

Loson egyelőre nem kívánt kommentárt fűzni a dologhoz, és némi szünet után inkább másfelé terelte a beszélgetést.

– Láttál? Lentről? De hát nem láthattál! Onnan nem lehet ide fellátni!

– Nem, persze… hacsak nincs egy ilyened! – vett elő egy hosszúkás hengert a tarisznyájából Gyíkor.

– Egy távcső? Muti!

– Csak óvatosan! Az enyém – nyújtotta át az erősebb fiú az eszközt. – Ha belenézel, közelről látod, ami távol van.

– Mintha én nem tudnám. Honnan szerezted?

– A vásárból, honnan máshonnan? Egy szilvániai pasas árulta. Tele volt ilyenekkel. Vagy tíz lógott a nyakában.

– Nahát, nem találkoztam vele. Vetted tőle?

– Szerinted? – kacsintott rá Gyíkor. Loson azonban már nem látta a pajkos jelzést, mert egyik szemét lehunyta, másikkal pedig lelkesen belenézett a csőbe, és a távoli vidékeket leste.

– Ezzel nem láthattál meg… Ez ugyanis nem közelíti, ami messze van, hanem még távolabb viszi!

– Na, ne! Elrontottad?! – kérdezte hevesen Gyíkor, és kirántotta a huncutul somolygó legény kezéből a távcsövet. Ő is belenézett. – Azt a kutyafáját! Ez tönkrement… Te rontottad el!

Loson higgadtan fogadta a gyanúsítást.

– Na persze. Próbáltál már a másik felébe nézni?

Gyíkor égővörös haja alatt mély ráncokba barázdálódott a homloka. Bizalmatlanul nézett vékonyabb barátjára, olyasféle tekintettel, mint aki kezdi kapiskálni, hogy átverik, de fogalma sincs, miképp. Vonakodva fordította meg a távcsövet, hogy úgy nézzen bele. A látványtól rögtön felvidult.

– Megjavult!

– Meg ám, az eszed tokját! Nem velünk kéne megíratnod a dolgozataidat, és akkor tudnád, hogyan működik! Én áruljam el, vagy Musztafa professzor előadására vagy kíváncsi?

– Egyikőtök se mondja el, nem érdekel! – morgott Gyíkor. – Nekem legalább van távcsövem, neked meg nincs!

Kis ideig szótlanul méregették egymást. Gyíkor a vigyorgó Loson láttán egyre kevésbé tudta fenntartani morcos ábrázatát, és csakhamar mindkettejükből kirobbant a nevetés.

– Na, jól van, kis pajtás! – veregette meg Gyíkor a másik vállát. – Menjünk haza, és nézzük meg, mivel tölti az idejét az az okostojás!

Loson ragyogó szemmel bólintott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Mi lenne vele a barátai nélkül?