Norbert Winney: Loson – Sárkányok, farkasok és almák – 2. részlet

Előző részlet

2.

 Az épületet, melyben a fiúk laktak, a legtöbb korukbéli lurkó szíve szerint messzire elkerülte volna. Loson és barátai sem annyira annak valódi funkciója miatt választották, hanem azért, mert az iskola poros padlása elég néptelennek bizonyult ahhoz, hogy a kutya se gyanítsa, illegális lakók vették be oda magukat. Évekig laktak itt észrevétlenül, de egyszer óhatatlanul eljött a lebukás ideje. Szerencséjükre a portás, aki rájuk bukkant, nem dobta ki őket azonnal, az iskolavezetés pedig megengedte nekik, hogy továbbra is ott éljenek. Cserébe viszont elvárta, hogy tanuljanak, és rendszeresen beszámoltatta őket.

Vízfüttyő Losonnak és barátainak nem lett volna pénze tandíjra, de szerencsére nem is volt rá szükségük. A korukbéli ifjaknak még ingyenesen járt az oktatás, amennyiben alávetették magukat a vizsgáknak, és érdemesnek bizonyultak.

Az ismeretek szabad elsajátításának lehetősége Füzesújmajor egyik hatalmas újítása volt a környező királyságok feudális szokásaival szemben. Noha VI. Leotor, aki úgy gondolta, nem sokat veszít azzal, ha középső lánya kérőjének adja a kimerült ércbányáktól lyuggatott hegyet, veje, s egyben a város alapítója, Halávius Názmér nem csüggedt, és forradalmi ötleteivel virágzó városállamot alapított a halott köveken.

Rájött például, hogy a tudás érték, s minél több felvilágosult, kiművelt elme él a városában, annál gazdagabb maga a város is. Az alapoktatás ingyenessé tétele elég volt ahhoz, hogy az évszázadok során mind több tudós bontogassa itt a szárnyait. A találmányok egyre inkább itt születtek, s nem Óperencia más zugaiban, így azok, akik lépést akartak tartani a világgal, kénytelenek voltak itt elkölteni a pénzüket, és végső soron a várost gazdagítani. Füzesújmajor neve hamar összenőtt a szellemi hatalommal, mind a tudomány, mind a kultúra terén, és csak úgy áradtak ide mindazok, akik hittek abban, hogy életük többet is tartogathat, mint hogy azt figyeljék, elkóborolt-e valamelyik birka, vagy rügyezik-e már a krumpli. Egyre több egyetem és magániskola helyezte a városba a székhelyét, idevonzva a tehetősebb diákokat is.

A tény azonban, hogy az iskola üzemeltetői szemet hunytak afelett, hogy a tetőgerendák közt nemkívánatos gyerekek laknak, nem jelentette azt, hogy rózsaszirmokkal hintették volna körbe az utat, melyen a fiúk megközelíthették szállásukat.

Loson és Gyíkor szikláról sziklára ugrált. Mint a hegyre települt helységek jó része, Füzesújmajor is többszintes volt, és sok építmény közvetlenül a szikláknak támaszkodott. Az iskola épülete is ezek közé tartozott. A padlásához kívülről csak kétféleképp lehetett feljutni: vagy a szomszédos házak tetején szökdelve, vagy a sziklafalra mászva, s onnan rávetődve a cserepekre.

Míg Gyíkor inkább az erő embere volt, és nyűgnek érezte, hogy ilyen bonyodalmas a hazavezető út végső szakasza, addig Loson élvezte, hogy kecskemódra szökellhet, s az idők során szabályos légtornásszá vált. Szokás szerint ő bizonyult gyorsabbnak. A bejáratként szolgáló korhadt keretű ablaknál várta be cimboráját, s rég kilihegte magát, mire az befutott.

– Majd ha te is annyi idős leszel, mint én… – szuszogott Gyíkor – és nem maradsz ilyen madárcsontú, te se fogsz így repkedni a tetőkön.

– Te régebben se szárnyaltál… – szurkálódott Loson. Kiemelte a megviselt ablakkeretet a foglalatból, és rögtön át is bújt a nyíláson. Gyíkor követte.

Lábuk puhán puffant a poros deszkákon. Tettek már ugyan tétova kísérleteket arra, hogy legalább tessék-lássék kisöprögessenek, ám az ilyesmi mindig heves köhögésben végződött. Kénytelenek voltak hát megszokni a tisztátalanságot, és csak a szűkebb értelemben vett alvóhelyüket tartották karban. A nap nagy részét úgysem itt töltötték… kivéve harmadik társukat, Homokító Musztafát, aki leginkább azt szerette, ha a félhomályban, egyedül szöszmötölhet valamin.

Ők hárman együtt kerültek az utcára pár éve, mikor az árvaház vezetése úgy döntött, eleget nevelte már őket. Szüleit egyikük sem ismerte, s különleges csengésű nevüket is a nevelőotthon lelencmesterétől kapták. A férfi az intézmény minden egyes új lakójánál kötelességének érezte, hogy, miután néhány felessel találékonyra gyúrta az elméjét, valami egyedi névvel rukkoljon elő.

Ismerve Musztafa visszahúzódó, magának való természetét, Loson és Gyíkor erősen gyanították, hogy aznap sem nézett szét a vásárban, hanem itt, a padláson töprengett valami új szerkezeten. A vékony Musztafa volt ugyanis a hármas esze, legalábbis az elvont gondolatokat illetően. A hétköznapok forgatagában viszont kissé esendőnek bizonyult, így a kis Loson életrevaló leleményessége és ügyessége, valamint Gyíkor ereje és gátlástalansága nélkül semmire sem jutott volna. Szerencsére különbözőségük sosem csapott komolyabb ellenségeskedésbe, viszont annál színesebbé tette a kapcsolatukat, s annál több táptalajt biztosított egymás heccelésére.

– Musztafa! – kiáltott a sötétbe Loson. – Itt vagy?

Míg beljebb, a szálláshelyük felé lépkedtek, erősen füleltek, hátha választ kapnak. Azonban semmi mást nem hallottak, csak némi kaparászást a gerendákon.

– Patkányok! – súgta utálkozva Loson. – Már megint beköltöztek?

Gyíkor tehetetlen képet vágott, és vállat vont.

– Majd szerzek megint egy macskát.

– Múltkor is hetekig vakaróztunk az egyik bolhái miatt.

– Ki is nyírtam a dögöt! – röhögött fel Gyíkor, ám látva, hogy Loson egyáltalán nem osztozik a jókedvében, abbahagyta. – Nem tehetek róla, ha uraságodnak semmi se jó! Se patkány, se bolha? Valami mindig van. Jobb, ha hozzászoksz.

A testes fiú újra a padlás belseje felé nézett.

– Musztafa! Csak nem elmentél hazulról?

Semmi választ nem kaptak, ám egy forduló után pislákoló gyertyafényt vettek észre.

– Halihó, Musztafa! Hát nem hallod, hogy jövünk?

A kreol bőre ellenére is sápadtnak tűnő lurkó feléjük fordult. Zavartnak tűnt, mintha pár pillanattal ezelőtt még egy másik világban járt volna.

– De…de… Üdv.

Gyíkor a munkapadnál ücsörgő görnyedt fiú mögé lépett, és üdvözlésül erősen megszorította annak beesett vállait.

– Ha naphosszat benn ücsörögsz, sose lesz szélesebb a vállad, mint a fejed!

– Remélem, épp egy patkánycsapdát bütykölsz… – mutatott Loson a barna fiú előtt halmozódó fogaskerekekre. – Egyre több van belőlük.

Musztafa felemelte a tekintetét, s egyenesen a felettük futó gerendákon kuksoló rágcsálóra nézett.

– Nincsenek ezek bántó szándékkal… – sóhajtotta. – De egyre szemtelenebbek. Ez a fekete azóta itt van, hogy szerelni kezdtem. Mintha… tanulmányozott volna. Már korábban is alkalmam nyílt észrevenni, hogy leskelődik.

– Na, majd hozok egy macskát, és lesz nemulass! Nyáú! – vetette oda Gyíkor a patkánynak, de az csak a bajszát mozgatta meg, s nem adta jelét, hogy különösebben megrettent volna. Loson összeszorított szemhéjjal méregette a pimasz állatot.

– Nem csodálom, hogy annyira szeret téged, Musztafa! – nevetett fel. – Épp úgy néz ki, mint te!

Musztafa megforgatta a fejében az elképzelést.

– Milyen összehasonlítási szempontokra gondolsz? – kérdezte, láthatóan kevéssé meggyőzve cimborája észrevételének helyességéről.

– Hát, neki is olyan nagy orra van, mint neked, meg vékony kis bajuszkája, és az ő bőre is sötétebb az átlagnál…

– Hogy a szőrös fülét és a csupasz farkát már ne is említsük… – tódította Gyíkor.

– A fülemre vonatkozó megfigyelés nem helytálló! – ellenkezett Musztafa. – Véleményem szerint inkább olyan, mint Fütyi! Na, ne nézz ilyen meghökkenten! Hisz te grasszálsz annyira ügyesen a gerendákon, mint ezek!

– Én azért nem a farkammal egyensúlyozok. Ezt már nem mosod le magadról, Musztafa! Ez a patkány a kis Muszti!

A vékony fiú kifogyott az ellenérvekből. Legyintve a másik kettőre hagyta a dolgot.

– Ma se merészkedtél ki az emberek közé, igaz? – kérdezte tőle Gyíkor. – Pedig ma vásár van! Tudod, lányok, miegymás…

– Lányok? – merengett Musztafa, úgy, mintha erősen próbálna rájönni, hol is hallotta már ezt a szót, és mit is jelenthet. Azonban amint az alkatrészeire nézett, rögtön felragyogott a tekintete. – Ami azt illeti, én is meglátogattam a vásárt! És láttam egy… egy sakkozó masinériát!

– Mit?

Musztafa izgatottan ugráló tekintete elárulta, hogy lelki szemei előtt most is ott a csodás gépezet.

– Magasságát tekintve akkora volt, mint… mint Loson, és ha a játékos lépett a tetején a bábukkal, a masina is lépett válaszul. Képzeljétek, egy gép, ami magától játszik! Magnetikus, igen, magnetikus volt a figurák alja, csak így működhetett… – merengett el. – Alulról minden bizonnyal egy mágnes mozgatta őket. Hm…

Kis ideig csendben töprengett, a többiek pedig várták, hogy mond-e még valamit. Végül Gyíkornak fogyott el a türelme.

– És?

– Csak azon gondolkodom, hogy… hogyan működhet? Különösen, ha hozzáadom a beszédre való képességét.

– Beszéd? Emberi beszéd?

– Igen, igen! Mialatt ott bámészkodtam, egy köhintésszerű hangot hallottam a gép háza felől. Ösztönszerűen azt mondtam, „Egészségedre!”, mire a doboz megköszönte. Különös, nem gondoljátok?

– Nahát, milyen gépek vannak! – döbbent meg őszintén Gyíkor.

– Nem lehet, hogy volt valaki a dobozban? – vetette fel Loson. – Egy gyerek, mondjuk.

– Ember a gépben? – csodálkozott az ötleten Musztafa. – Ember a dobozban? Hmm…

– Senkinek se jutott eszébe megnézni?

Musztafa a fejét rázta, és csalódottan lesett a fogaskerekeire.

– Akkor… nekem se sikerül megépítenem? Pedig úgy fellelkesültem; arra gondoltam, én is konstruálok egy ilyet. De akkor… Azt állítod, csalás lehetett?

Loson látta, hogy Musztafa mindjárt sírva fakad.

– Hé, hé, ez csak egy ötlet! Lehet, hogy igazi sakkozó gépet láttál!

– Tudjátok mit? Menjünk, és nézzük meg! – kurjantotta Gyíkor.

– Nagyszerű ötlet! – értett egyet Loson.

– Jó, menjünk – egyezett bele sóhajtva Musztafa. – Ismerjük meg a tényeket!

***

Dél körül járt az idő. A vásár forgataga lassacskán csillapodott, hisz ekkorra már mindenki megvette még azt is, amire semmi szüksége. Ahogy a cirkuszosok sátrai felé lépkedtek, a három fiú fülét érdekes beszélgetésfoszlány ütötte meg.

– … te ezt elhiszed? Sárkányok? – firtatta egy szembejövő férfi a társát.

– Ugyan már! – legyintett amaz. – Hisz vagy kétszáz éve nem hallattak magukról…

A két férfi beszélgetve folytatta útját, nem törődve a srácokkal. Azok viszont kíváncsian lestek egymásra.

– Jól hallottam? – kérdezte Loson. – Sárkányokról beszéltek?

– Aha… – bólogattak a többiek.

– De mi… hogy? Igazi sárkányok?

– Mi is csak annyit hallottunk, mint te – vonta meg a vállát Gyíkor.

– Onnan jöttek! – mutatott Musztafa egy csoportosulásra a kikiáltóhelyen. – Ott juthatott valami a tudomásukra.

– Akkor mire várunk még? – kérdezte Loson.

A Polgárok Fórumán, ahol a városvezetés a híreket teszi közzé, nagy rakás ember sündörgött. Meglepően csendben voltak, s bár sokan közülük izgatottan próbáltak közelebb kerülni a kikiáltóhoz, többen hitetlenül csóválták a fejüket, és elhagyták a teret. Pergő dobszó hallatszott, ami a hirdetés végét jelezte, s egyben azt is, hogy hamarosan újra hallható lesz a szöveg. Loson gyorsabb haladásra nógatta társait, akik izgatottan fúrták át magukat a szétszéledő tömegen, próbálva a lehető legközelebb kerülni a kikiáltóhoz.

Még szólt a bőrhártyával feszített dob, mikor odaértek a hordóhoz, melyen egy korukbéli kisdobos állt. A fiú világoskék sávokkal bevarrt fehér selyemruhát viselt, melyre a közeli Ravaldoria királyság címerét, a hatlábú medvét hímezték. Szinte követhetetlen gyorsasággal verte a dobot, hogy a hangulatot fokozza, és közelebb csábítsa az újdonságra, pletykára éhes embereket. Bár a tömeg jó része odébbállt, tudta, hogy hamarosan újra kisebb raj veszi körül.

Félretette a dobverőket, és kigöngyölítette a nyakában lógó pergamentekercset. Szétnézett hallgatóságán, mély levegőt vett, és fennhangon olvasni kezdett.

– Közhírré tétetik! A nagy múltú, dicső királyságra, Ravaldoriára, komor felleg borult. Egy baljóslatú éjszakán, míg királyunk, Valdorov, külhonban tartózkodott, Gradiellovát, a gyönyörűséges királyleányt rútul elrabolták, s a hétfejű sárkány barlangjába hurcolták. Ravaldoria férfijai és asszonyai gyászba öltöztek, mély lehangoltság lett úrrá az egész vidéken. Ravaldoria hősért kiált! Az a vitéz, aki felkutatja a sárkány barlangját, és visszahozza Gradiellova királylányt, jutalmul elnyeri a nemes hölgy kezét, és a fele királyságot! Kerekedjen fel mind, aki bátor, s díja nem marad el!

Dobpergés jelezte a hirdetmény végét, hallgatói pedig szétszéledtek, hogy új érdeklődőknek adják át a helyüket.

– Sárkányok? – lelkendezett csillogó szemmel Loson. – De hisz ez szenzációs!

– Ismét felbukkantak volna Óperenciában? – tamáskodott Musztafa. – De hisz… még az öregek se láttak soha sárkányt.

– No de miért hazudna Valdorov király? – vetette fel Gyíkor.

– Egy uralkodó csak nem hazudik – vélte Loson. – És hallottátok: bárki indulhat!

Óperencia földjén nem volt ritkaság, hogy egy-egy király feladatok és küldetések sorozata elé állította lánya kérőit, így próbálva olyan utódot találni, aki nem teljesen félkegyelmű. A lehetőség azonban ritkán jutott el a pórnéphez, sokszor kizárólag a nemesség tagjai vehettek részt a versengésben.

– Mire célzol ezzel? – kérdezte Gyíkor. – Csak nem indulni akarsz?

– Miért ne?

– De hisz… még csak tizenhárom éves vagy! Nem vehetsz feleségül egy királylányt!

– Hallottad, bárki indulhat. „Kerekedjen fel mind, aki bátor!” Ha én szabadítom ki Gradiellovát, akkor én kapom a díjat.

– Igen, létezik erre valami nemzetek közti jogi szabályozás… – emlékezett Musztafa. – Ha Loson teljesíti sikerrel a próbákat, a királynak őt kell jutalmaznia.

– A korom pedig – tette hozzá Loson – talán nem akadály. Sok furcsa házasság köttetik uralkodók között, még ennél fiatalabb korban is.

Gyíkor csúfondárosan sunnyogott.

– No de nem Csilláncs miatt vinnyogtál nemrég? Most meg már feleségül vennél egy királylányt?

– Hát… biztosan lehet egyezkedni. Mondjuk, csak a fele királyságot kérném. Vagy ilyesmi.

– Na persze – ironizált Gyíkor. – És hogy kezdenél neki? Hol keresnéd azt a hétfejű sárkányt? Aztán: hogy győznéd le? Már ha létezik egyáltalán. Mert csak mendemondákban hallani felőlük!

– A krónikák szerint sárkányok léteznek – szögezte le Musztafa – annak ellenére, hogy jó ideje nem hallattak magukról. A lakhelyük a Sárkánybérc nevezetű hegyen található, messze innen, túl az Üveghegyen.

– Jó, ezt mindenki tudja, benne van a regékben.

– Ezek nem puszta kitalálmányok. Igaz történeteken alapulnak, még ha mesélőik ki is színezték itt-ott. Ha többet olvasnátok, tudhatnátok, hogy nem csak fabulákban bukkanhatunk sárkányok nyomára. Többszáz éves tudományos művek is foglalkoznak velük, mind a biológiájukkal, mind cselekedeteikkel és történelmükkel. Bizton állíthatom: sárkányok léteznek. Legalábbis léteztek.

– Képzeljétek csak el, micsoda kaland lenne odamenni, és visszavenni tőle a királylányt! És milyen jó lenne, ha megkapnám a fele királyságot! Nem kéne többé patkányok között aludnunk! Ha mi hárman összefognánk…

– Hé, hé, hátrébb az agarakkal! – szakította félbe Musztafa. – Én nem kívánok ebben részt venni!

– Szerintem is őrültség – értett egyet Gyíkor. – Felejtsd el!

– De… nem látjátok? Ez a nagy esélyünk arra, hogy normális életünk legyen! Mikor lesz ilyesmire alkalmunk legközelebb? – Loson csalódottan rázta meg a fejét, és egy kavicsot keresett, amibe belerúghat. Nem talált ilyet, s ettől még ingerültebb lett. – Tudjátok mit? Gyávák vagytok!

Megfordult, és faképnél hagyta őket. A két fiú értetlenül nézett egymásra. Gyíkor a halántékához ütögette a mutatóujját, majd öles léptekkel Loson után indult.

– Hé, Fütyi, légy már észnél!

A legkisebb fiú azonban nem állt meg, így erősebb barátja kénytelen volt megragadni a vállánál.

– Komolyan ezt akarod? Esélyed sincs egy sárkánnyal szemben, és egyáltalán! Hogy tervezted, hogy eljutsz az Üveghegyen túlra? Hogy mászod meg a Sárkánybércet?

– Úgy ám! Hacsak nem válik valóra az a felettébb valószínűtlen esemény, hogy szárnyaid nőnek, sose jutsz oda! – helyeselt Musztafa is, aki komótos léptekkel közeledett. – Inkább gyere velünk megnézni azt a sakkgépet!

Loson gondolatai azonban egész máshol jártak.

– Szárnyak? – költözött mosoly az arcára. – Ti csak menjetek masinát nézni. Én szerzek szárnyakat!