Norah Newman: Minka és a kalitkába zárt eső – 3. részlet

Előző részlet

Harmadik kaland – Villámképész

Szélvész a fejét vakarva állt a bejáratnál, miközben hunyorítva vizsgálta az égboltot. A nap helyét betöltő hidegfényű csillag úgy pislákolt, mint egy kihunyni készülő villanykörte.

– Ez így nem lesz jó – csóválta a fejét a fiú, és beletúrt a nadrágja zsebébe, ahonnan előhalászott egy viharvert noteszt.

– Mi nem lesz jó? – kérdezte Minka, miközben ágaskodva nézett abba az irányba, amelyikbe Szélvész bámult, aztán távcsövet formázott a kezeiből, de így sem sikerült rájönnie, mi a hiba odafönt.

– A csillagunk. Már alig világít – ha útközben teljesen besötétedik, sose találjuk meg a boszorkányt.

– Boszorkányt? Én nem is akarok megtalálni semmilyen boszorkányt. – Minka kikérte magának az ötletet, hogy besétáljanak egy banya kunyhójába. Visszaereszkedett a talpára, és keresztbe fonta a karjait maga előtt. Már egyáltalán nem érdekelte, mi történik az égen, az meg pláne nem, hogy mit akar Szélvész a boszorkánytól.

– Ne legyél gyáva! – Szélvész épp csak felnézett a noteszéből, aztán lendületesen lapozgatott tovább. Oda-vissza átolvasta a firkákat és ákombákomokat, és csalódottan megállapította, hogy egyáltalán nem jegyezte fel Füstös címét.

– Nincs más ötletem, el kell mennünk Villámképészhez.

– Ő is boszorkány?

– Á, dehogy! Ő a legmagasabb hegycsúcson lakik, és a gépével villámképeket készít. Ha kattint nekünk párat, elég fényünk lesz megtalálni a sárkányt.

– Sárkányt? – Minkánál most már végképp betelt a pohár. A boszorkány nem feltétlenül eszik kislányokat, na de egy sárkány! Neki hivatalból muszáj kislányokat enni.

– Törpesárkány – legyintett Szélvész, és becsapta a noteszt. – Nem emberevő fajta.

A fiú visszasietett a titkos kamrácskába, hogy újra munkába állítsa Kószát, aki kéthegynyivel odébb repítette őket, egy szédítően magas csúcsra, ahol üveglencsék és mindenféle alkatrészek hevertek szanaszét, egy csillagvizsgálószerű építmény körül.

Szélvész kézen fogta Minkát, és átszökdécselt vele a sok kacaton, egészen a bejáratig.

– Biztos, hogy lakik itt valaki?

– Hát persze! Hahó, Vili! –kiabált a fiú, mire az egyik kerek ablakban feltűnt egy nyurga, torzonborz hajú fiatalember. Villámképész integett, majd a következő pillanatban már nyitotta is az ajtót. Gyorsan megigazította a csokornyakkendőjét, és barátságosan Szélvészre mosolygott.

­– Lám-lám! Ezer éve, kispajtás… Vagy csak tegnapelőtt? Melyik szél hozott?

­– Kószával jöttünk.

– És kit tisztelhetek a kis barátnődben?

– Azért hoztam, hogy segítsen kiszabadítani az esőmadarat. Meg visszaszerezni a napot. De legelőbb is meg kell találnunk a boszorkányt. Vagy még előbb Füstöst.

– Ejha! Nem túl sok feladat ez így – Villámképész vetett egy gyors pillantást a zsebórájára – keddre?

– De hát ez nem feladat! Ez kaland.

– Vagy úgy! Ez esetben fáradjatok beljebb, és mondjátok, én mit tehetek a kalandért?

A küszöböt átlépve egy kerek helyiségbe jutottak, ahonnan csigalépcső vezetett az építmény tetejébe. A helyiség minden pontját beborították a falra akasztott, vagy a kifeszített madzagokon lógó képek. Mindegyik odafentről ábrázolta Szeles-zugot és lakóit, sőt, néhány fotón Minka még Szélvészt is felfedezte, valamelyik széllény hátán lovagolva.

Villámképész a lehetetlenül hosszú lábaival néha két-három lépcsőfokot ugrott át felfelé menet, szegény Minka nem is bírta tartani vele a tempót.

Mire a lány felért, Villámképész és Szélvész már egy nagy gépezet mellett ácsorogtak habos kakaót szürcsölve. A gépezet óriási objektívje kilógott a legnagyobbik kerek ablakon, a vaku pedig az egyik tetőablakon.

– Te is kérsz kakaót? – A kislány bólintott, vendéglátójuk pedig ellépett a gép mellől, és a sarokban álló tűzhelyről levette a nyeles lábast, aztán a tartalmát egy bögrébe töltötte.

– Szóval fényre lenne szükségetek, hogy megtaláljátok a vándorló barlangot?

– Vándorló? – Minka Szélvészre sandított, mire a fiú megvonta a vállát.

– Már emlékszem. Azért nem írtam fel a címét, mert nincs neki.

Villámképész visszatért a gépezetéhez, és hümmögve próbálgatta a különféle beállításokat. Minka kíváncsian mellé araszolt, és megbabonázva nézte a sok kis gombot, kart, kallantyút meg kapcsolót.

– Attól tartok, fel kéne tennem egy nagyobb villantót. A szeled fel tud röpíteni a tetőre? – kérdezte hosszas bogarászás után a fiatalember. Szélvész buzgón bólintott, és le is nyargalt, hogy segítségül hívja Kószát.

– Te láttad már az esőmadarat? – Amíg várakoztak, Minka behörpintette a kakaót, majd felmászott egy magas, támlanélküli székre, és lábat lógatva faggatta Villámképészt.

– Láttam bizony! Még réges-régen. Van is egy képem róla valahol… – Mielőtt a fotó előkerülhetett volna, Kósza bezörgetett az egyik ablakon.

– Elnézést – mondta Villámképész, és a hóna alá csapva egy nagy, prizmás szerkentyűt, kidugta egyik hosszú lábát az ablakon, aztán utána mindjárt a másikat, azzal el is tűnt Minka szeme elől.

Közben Szélvész visszatért, és a kislánnyal együtt hallgatták az ütemes kopácsolás és ritmusos bosszankodás hangjait, ahogy Villámképész igyekezett felturbózni a feladathoz hőn szeretett gépét.

Teltek-múltak a percek, amíg egyszer csak elültek a zajok, és a széles mosolyú, torzonborz fizimiska megjelent az ablakban.

– Szerintem működni fog. Akarjátok kipróbálni?

Szélvész lovagiasan előreengedte Minkát, hogy a kislány Villámképész segítségével belenézhessen a látócsőbe, és megnyomhassa a felvétel gombot.

A vaku villanásakor óriási villám szelte ketté az eget, aminek a fénye beragyogta az egész völgyet.

– Sikerült! – tapsikolt Minka, Szélvész meg elégedetten vigyorogva belecsapott Villámképész tenyerébe.

– Egy órátok lesz, mielőtt lemerülne a gép. A szomszédos hegyen láttam utoljára a barlangot, próbáljátok ott kezdeni a keresést.

A gyerekek megköszönték a segítséget, és leereszkedtek a csigalépcsőn, hogy visszamásszanak Kósza hátára. Villámképész elfoglalta a helyét a gépe mellett, és megkezdte a kattintgatást, hogy bevilágítsa az eget a kalandoroknak.