Norah Newman: Minka és a kalitkába zárt eső – 2. részlet

Első részlet

Második kaland – Szélfogó

Minka a hajnallal ébredt, nagyot nyújtózott és a függőágy szélébe kapaszkodva kukucskált kifelé. Szélvész még a foteljében hortyogott, néha mormolt valamit álmában, aztán a másik oldalára feküdt, és a háttámlába fúrta az arcát.

A kislány hintáztatni kezdte a függőágyat, amíg el nem tudta fordítani annyira, hogy kicsusszanhasson belőle, és elnyúlhasson a pihe-puha szőnyegeken.

Miután feltápászkodott, először körbetéblábolt a szobában, aztán kiszedegette a faleveleket a fiú hajából, aki meg se rezzent a fodrászolás közben.

Később eszébe jutottak a kis széllények a szekrényben, és a kislány megint arra gondolt, szegények biztosan nem boldogok odabent. Mert hát a szeleknek kergetőzni kell, kócolni, esernyőket kifordítani, újságot röpíteni – nem ücsörögni egy pirinyó üvegben!

Megállapította, hogy a fiúk szörnyen buták. Mindenfélét bedobozolnak: békát, pókot, gyíkot – most meg már a szelet is. Elhatározta, hogy ő akkor is szabadon ereszti Surranót, a szégyenlős Ciklont, a morcos Förgeteget, Szellőcskét és Zefírt, meg mind a többieket, akik vágyakozva gubbasztanak odabent.

Egymás után kinyitotta a szekrényajtókat – az egyik nagyot nyikordult, de Szélvész még mindig nem riadt fel –, és betrappolt a kis kamrába. Csípőre tett kézzel körülnézett, próbálta megállapítani, melyik lényecske lehet a legrégebb óta fogságban, hadd eressze el őt először.

Az egyik alsó sarokban talált egy hosszúnyakú palackot, amit sűrű pókháló vett körül. A benne ücsörgő széllénynek hosszú gubancszakálla nőtt, és ábrándos tekintettel meredt Minkára, mikor a kislány leguggolt elé, és megkocogtatta az üveget.

Még nem tudott olvasni, így nem fejthette meg az ákombákom betűket, amiket Szélvész karcintott a címkére. Később tudta meg, hogy az első szabadulót Huzat apónak hívták.

­– Most kiengedlek innen, jó? ­– A lény lassan biccentett, és feltápászkodott ültéből. Minka a nyelvét kidugva koncentrált, hogy a dugót ki tudja cibálni az palack szájából.

Mikor már majdnem sikerült kihúznia, kiosont a palackkal az üreg bejáratához, letette maga mellé a földre, és addig húzta-vonta az ajtó fogantyúját, míg sikerült a kijáratot résnyire nyitnia.

– Szabad vagy – suttogta a kislány, és kirántotta a dugót. Huzat apó elillant az üvegből, akár a párafelhő a téli hidegben, át a résen, ki a végtelen égre.

Minka boldogságában amennyi üveget csak meg bírt fogni, mind a réshez cipelte, és sorban kiürítette valamennyit. A széllények hátra sem néztek – volt, amelyik szárnyat bontott, volt, amelyik a levegőt taposva versenyt futott a vén idővel. Köszönetet egy se mondott, de a kislány így is biztosra vette, hogy most nagy jót csinált.

Egészen addig, amíg Szélvész morogva, a szemét dörgölve fel nem ült a fotelben, és észre nem vette Minkát, meg a lábánál az üres üvegeket.

­– Jaj, hát te meg…? Csak nem…? ­– Mérgében a fiú úgy tátogott mint egy hal, és percekig egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkán.

Beszaladt a kamrácskába, felmérte, kik hiányoznak, aztán kirohant, összegyűjtötte az üvegeket meg a hozzájuk tartozó dugókat, és visszahurcolta az összeset a helyére.

– Ez nagyon nagy butaság volt! – feddte meg a kislányt, amint újra szóhoz jutott. – Ha mind szabadon vannak, még elhordják nekem a hegyeket! Vagy befújnak az összes résen, és mindenki megfázik lent a völgyben! Mindig másnak kell odakint lenni – az öreg Huzat apónak egy évben csak egyszer, hogy átmozgassa az öreg tagjait. Neki még nem volt itt az ideje!

Szegény Szélvész kétségbeesésében még jobban összetúrta boglyas haját, Minka pedig úgy elszégyellte magát, hogy elpityeredett.

­– Azt hittem, gonoszságból tartod őket fogságban. Én nem akartam bajt csinálni – hüppögte a kislány, és a kabátja ujjába törölte a könnyeit.

– Jól van, azért nem kell bőgni – mondta Szélvész megenyhülve, és vigasztalóan megpaskolta Minka fejét. – Megyünk, és begyűjtjük őket. Kósza még itt van.

Hamarosan előkerült egy széles szájú üveggel, benne egy kíváncsi széllénnyel, aki a tenyereit meg a tömpe orrát az üvegre tapasztva körbe-körbelépdelt, hogy minden oldalról megszemlélhesse a helyzetet.

– Szükségünk van rád, Kósza. Elviszel minket, hogy hazahozzuk a többieket? – Kósza lelkesen bólogatott, így Szélvész kimasírozott vele az erkélyre, ahol Északi letette őket, Minka pedig szaporán tipegett utánuk.

Mikor a széllény kiszabadult, akkorára nőtt, mint egy hátasló, hogy a gyerekek könnyedén a hátára ülhessenek, és kényelmesen röpíthesse őket.

Szélvész ügyesen felkapaszkodott, aztán felhúzta maga mögé Minkát.

– Nagyon erősen kapaszkodj! – hagyta meg a fiú a kislánynak, aki szófogadóan át is ölelte Szélvész derekát, és a világért se eresztette volna.

Ahogy Szélvész előrehajolt, a kabátja alól kilógott az övére csatolt bőrtömlő, ami kicsi dudára emlékeztette Minkát, olyanra, amilyenen a szomszéd bácsi játszani szokott, mikor a felesége állatkás bábjátékot adott elő az utcabeli gyerekeknek.

Kósza elrugaszkodott az erkélyről, miután Szélvész megerősítette, hogy mindketten kapaszkodnak, és levitorlázott velük a völgybe.

Odalent a sok kis kunyhó, házikó és örökzöld növény – többnyire kidobott karácsonyfák – között versenyt futottak a szabadon eresztett szelek, néha felkaptak egy-egy tetőt, néha végigszaladtak valamelyik hegyoldalon, és kitéptek belőlük egy darabot. Huzat apó egy fal tövében ülve pihegett – már attól kimerült, hogy nézte a fiatalok kergetőzését.

Szélvész lecsatolta az övéről a bőrtömlőt, kinyitotta és odahajolt vele az ősöreg széllényhez. Huzat apó abban a pillanatban pöttömnyi lett, mint egy kicsiny bogár, és hagyta, hogy beszippantsa a tömlő. A fiú visszazárta a csapda száját, aztán intett Kószának, hogy eredjen a következő széllény nyomába.

Minka kíváncsian a tömlő után nyúlt, hogy megvizsgálhassa, hogyan működik a varázslata, de Szélvész rápirított.

– A szélfogó nem játék! Kislányoknak tilos – jelentette ki, és megmutatta az alján az apró betűs részt, ahol ez a kitétel szerepelt, az ő saját írásával.

Amíg a gyerekek vitatkoztak, Kósza beérte a következő szelet, így Szélvész őt is begyűjthette, ugyanúgy, mint Huzat apót az előbb, majd szép sorjában valamennyit.

A kislány úgy élvezte a repülést, hogy egyszeriben elfelejtett félni. Többé nem zavarta, hogy átlát a széllény testén, sem az, hogy felemelkedik a háta mögött a kabát, vagy az, hogy hullámvasutaznak a levegőben.

Hazafelé látták, hogy többen is előmerészkednek a lenti kunyhókból, és hálásan integetnek nekik. Szélvész kihúzta magát ültében, és elégedetten biccentett a szerény ünneplésre.

Persze a munkájuk ezzel nem ért véget, hiszen a barlangba érve vissza kellett költöztetniük a széllényeket az üvegcséjükbe – mindegyiküket a saját, feliratozott tartóedényébe. Szélvész néha csúnya oldalpillantást vetett Minkára, amiért belesajdult az ujja a dugók visszazárásába, de nem szidta le többször, mert a kislány nagyon igyekezett jóvátenni a hibáját.

És végső soron csak ez számított.