Nissa Norden: A xun örököse

A Yuen falu lakói nem voltak kevésbé barátságosak, mint azok, akikkel korábban dolgunk akadt. Ugyanakkor előzékeny mosolyuk mögött rettegés lapult, amikor a társam szóba elegyedett velük.

Késő délutánra járt, a piactéren alig lézengett pár ember. A legtöbb árus addigra összepakolta a portékáját vagy legalábbis nekikezdett. Az előttünk álló asszony is ment volna, de Kiang még a bódéjának támaszkodott.

– Na, és mi a helyzet a szellemekkel? – tett fel egy újabb kérdést, mint ahogy korábban az út szélén üldögélő öregembernek, a gyerekét hazahívó anyának és a halaskosarat cipelő férfinek is.

Az asszony szempillája megrebbent, mielőtt válaszolt volna.

– Jól megférünk azokkal egymás mellett, uram.

– Tehát se banditák, se vadállatok, se ártó szellemek. – Kiang megvakarta borostás állát, és rám pillantott a szeme sarkából. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy lássam, ő sem hisz az asszonynak. – Biztonságos helynek tűnik, kedvesem – jelentette ki, és váratlanul átkarolta a derekamat. Ahogy a belőle áradó csillagánizsra emlékeztető aroma az orromba kúszott, az egész mellkasomban forró bizsergés áradt szét. – Azt hiszem, itt maradhatnánk éjszakára.

Igyekeztem természetesen viselkedni, de az arcom úgy lángolt, mintha épp friss gyömbért rágcsáltam volna.

– Nem tartom jó ötletnek – szólt közbe a gyümölcsárus asszony. – Csupán egyetlen fogadónk van, az is rettenetesen elhanyagolt állapotban. De ha azon az úton tovább mennek, a láperdőből kiérve találnak egy másik falut.

– Te mit gondolsz, Zhu?

– Inkább maradjunk, nehogy út közben ránk esteledjen – válaszoltam akadozó nyelvvel, a gyümölcsöket bámulva.

– Szeretnél valamit? Hosszú út áll mögöttünk, bizonyára megéheztél.

– Egy kis szamócát.

– Neked bármit, kedvesem.

Ez csupán színjáték, ismételgettem magamban, hiszen egy utazó pár kevesebb kérdést vet fel az emberekben, mint egy mogorva férfi és az utána loholó kis csitri. Mégis, ahogy Kiang mandulavágású szemébe néztem, remegni kezdett a térdem. Ráadásul még akkor is a derekamon pihent a keze, amikor a szamócával tömött apró batyuval odébb álltunk.

– Mielőtt megkeressük a fogadót, jobb, ha körülnézünk. Ha bármi…

– Furcsát veszek észre, azonnal szóljak – fejeztem be helyette, és az ajkam reszketeg mosolyra húzódott. – Már a Fagyos holdhónapok óta melletted vagyok. Tudom, mi a dolgom.

– Xiao Quing hat teljes esztendeig volt mellettem, és mégis… – Kiang keze lecsusszant a derekamról. Tekintetébe jólismert sivárság költözött, mint mindig, ha a nőre gondolt. A nyakamban lógó xunt bámulta, és ettől elöntött a méreg.

– Nem tehetek róla, hogy nem működik – markoltam rá az agyaghangszerre –, talán elromlott, amikor…

– Lehetetlen – zárta le a vitát, és továbbindult.

Szégyentől kipirult arccal bámultam utána. A hátán átvetett, bőrbe tekert erhu meg-megugrott az öles lépteitől. Sejthettem volna, hogy ezúttal sem akar beszélni róla. Pedig annak már több, mint egy éve. Ő mégis úgy kapaszkodott a múltba, mintha azzal bármin is változtathatna.

Utána eredtem. Még csak rám sem nézett, amikor beértem. Szótlanul vágtunk át a házak között. A lágyan ívelt tető, a verandák fölé nyúló eresz és az arról lógó vérvörös lampionok a saját szülőfalumat juttatták eszembe. Mégsem tudtam elmerülni a gyerekkori emlékekben. A kettőnk közt remegő feszültség nem hagyott.

A falu főterére érkezve mindketten megtorpantunk. Előttünk egy rügybe borult császárfa magasodott.

Kiang csípőre tett kézzel hangosan kifújta a levegőt.

– Szívesen gyönyörködnék a virágaiban. Mint aznap, amikor a falutokba látogattam. – Felém fordult, és békítőn rám mosolygott. – Virágok a Fagyos hónapban.

– Fáradt vagyok hozzá. – Azok után, hogy szóba került Xiao Quing, még inkább szégyelltem a képességemet. Amíg róla csodálatos történetek keringtek szerte a császárságban, én csupán arra voltam képes, hogy virágot fakasszak a rügyből. Olyan, mint parittyával menni a csatába, amikor mindenki más kezében ott csillog a kard. Ezek voltak Kiang szavai is, amikor rám esett Jiu mester választása. Azóta a csalódottsága fásult beletörődéssé, az én izgalmam pedig – amit a különleges képességem miatt éreztem – szorongássá vált.

– Kár. – Kiang még egy pillantást vetett a bimbókra, aztán az egyik szűkebb utca felé fordult. – Gyere, keressük meg azt a fogadót.

A hely valóban nem nézett ki túl jól. Az ereszről lógó lampionok közül több elszakadt, és a rizspapír ablakokra telepedett porrétegtől odabent kellemes félhomály helyett sötétség fogadott minket. A derékig érő pult mögött egy vézna férfi állt. Mélyen ülő szemgödre miatt az arca egy koponyához hasonlított az erőtlenül pislákoló gyertya fényében. Zilált kontyából kiszabadult néhány tincs és a homlokához tapadt. A ránk villantott mosolya is inkább vicsorgásnak tűnt. Amint találkozott a tekintetünk, azonnal megtorpantam, de Kiang határozott léptekkel odament hozzá.

– Egy szobát szeretnénk a – megköszörülte a torkát, és felém intett – a kedvesemmel.

A lábaim olyan merevek voltak, mintha bambuszrúd lett volna a helyükön, de azért odabotorkáltam mellé. Magamban azért fohászkodtam, hogy ezúttal ne érjen hozzám. Nem azért, mert nem vágytam rá, csak azt szerettem volna, ha őszintén teszi.

– Sa-sajnálom u-uram, de minden, amivel szo-szolgálni tudok, az egy kiadós va-vacsora – dadogta elvékonyodott hangon a fogadós. A szeme közben ide-oda ugrált kettőnk között, és néha mögénk lesett, mintha újabb vendégek felbukkanásától tartana.

– Szobát szeretnénk – ismételte meg Kiang –, de vacsora is jöhet mellé, nem bánom.

– De-de nincs szobánk.

– Mind foglalt?

– Lakhatatlan.

– Azért én vetnék rá egy pillantást. – Alig tett egy lépést a lépcső felé, a férfi kitárt karral elé szökkent.

– Ne-nem lehet.

Kiang felém fordult.

– Azt hiszem, kedvesem, be kell érnünk a vacsorával.

– U-utána pedig me-megmutatom, melyik ú-úton jutnak el a le-legközelebbi faluba. O-ott meg tudnak szá-szállni.

Kiang bólintott, aztán megragadta a kezem, és a legközelebbi asztalhoz vezetett. Fűszeres illat lengte be a poros kis helyiséget, és hamarosan elénk is került a pirított tészta meg a hozzá felszolgált friss zöldségek. Hogy mire fel a sietség? Azt hiszem, nem akarták, hogy sokat időzzünk ott.

Kiang végzett először, és semmitmondó arccal méregette a fogadóst, aki addigra már újra a pult mögött ácsorgott.

– Ha végeztél, azonnal indulunk – mondta fennhangon. – Jobb, ha sötétedésre már nem vagyunk a mocsár területén.

Persze eszünk ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot. Így miután a fogadós útba igazított minket, és magunk mögött hagytuk a falut, letértünk az útról, hogy tábort verjünk a láperdőben.

A fatönk, amit Kiang odacipelt, hogy leülhessek rá, jócskán belesüppedt a tőzegbe. Miközben azt figyeltem, hogyan próbálja meggyújtani az összehordott gallyakat, ujjaim önkéntelenül is rátaláltak a nyakamban lógó xunre, és mire ráeszméltem, már úgy fogtak rá a lyukakra és emelkedtek föl róluk, mintha egy olyan dallamot játszanának, amiről nem is tudtam, hogy ismerem.

– Megyek, és körülnézek. Te maradj itt, és vigyázz a tűzre. – Kiang fölállt a vidáman táncoló lángok mellől, tekintete elidőzött az agyaghangszeremen.

Szertefoszlott a varázslatos pillanat. A kezem lecsusszant a xunről, és az ölembe hullott. Kiang nem szólt semmit, csak a szája szegletében megránduló izom árulta el a gondolatait. Aztán hátat fordított nekem, és ott hagyott.

Hosszú ideig üldögéltem magányosan. A láperdő hangjai, a szúnyogzümmögés, a békák brekegése, és a közelben futó erecske csobogása egyre nyugtalanítóbbá vált a napnyugta közeledtével. Az orrfacsaró mocsári bűz is erőteljesebben ülte meg a nyirkos levegőt.

Hogy eltereljem a gondolataimat Kiang hiányáról, a számhoz emeltem a xunt, és remegő ajakkal belefújtam. Libabőrös lett a karom, ahogy felhangzott a bús-bársonyos hangja. A közelemben levő virágok, amik az este közeledtével már összezárták a szirmaikat, most újra nyiladozni kezdtek. A gólyahír vakító sárgája, a mályva erőteljes rózsaszínje, a kosbor lilája színes lámpásként izzott a lemenő nap fényében. Csodálatos volt, de teljességgel hasztalan. Csak úgy, mint a Kiang iránt érzett vonzalmam.

Az éjszaka alattomosan kúszott be a hórihorgas fák közé. Először csak az árnyak lettek hosszabbak, aztán lehűlt a levegő, végül eltűnt a napfény is. Az ujjaim addigra egészen elgémberedtek, és ahogy úrrá lett rajtam a vacogás, a xun oda-odakoccant a fogamhoz. Leeresztettem a kezem. A dallam megszűnésével a virágszirmok újra összepöndörödtek.

Közelebb húzódtam a tűzhöz, és az erdőt fürkészve füleltem, de hiába. Kiangnak nyomát sem láttam. Az idő múlásával az éberségem is lankadt. Már majdnem elbóbiskoltam, amikor bambuszfuvola hangja zendült fel.

Talpra ugrottam. A szívem eszeveszettül kalapált. Beleszédültem. Kiang nevét akartam kiáltani, de a hang a torkomra forrt. Színes fények táncoltak a szemem előtt, a végtagjaim elzsibbadtak. Moccanni sem bírtam.

– Zhu! – Kiang a tűz fénykörébe lépett. Acélos vonásai csak még jobban megkeményedtek, ahogy rám nézett.

Belőlem mégis megkönnyebbült sóhaj szakadt föl.

– Aggódtam érted. Hol voltál?

– Mintha az a te dolgod lenne.

– Te is hallottad a bambuszfuvola hangját?

– Képzelődtél.

– De…

– Fejezd már be! – dörrent rám. – Elég volt az ostobaságaidból. Nem elég, hogy csak egy idegesítő kis vakarék vagy, de hiába minden erőfeszítésed, sosem fogsz Xiao nyomába érni. És ez nem a xun hibája. Ő hatalmas tetteket hajtott végre vele, te pedig… – Kiang megcsóválta a fejét, ajka gúnyos vigyorra húzódott.

– Csak adj még egy kis időt – hebegtem elvékonyodó hangon.

– Nem vagy méltó a xunhöz. Főleg az övéhez nem. Add ide!

A mereven kinyújtott kezére bámultam, és nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

– De Jiu mester azt mondta, hogy…

– Az a vénember bizonyára félrebeszélt. Add ide! Aztán meg takarodj a szemem elől!

A torkomat összeszorította a visszafojtott zokogás, a könnycseppek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Igaza van. Sosem leszek méltó, hogy a nyomdokaiba lépjek.

Ujjaim az agyaghangszerre fonódtak, a másik kezemmel kioldottam a bőrzsineget, amin lógott, és felé nyújtottam.

– Zhu! Mit csinálsz? – Kiang hangja harsant fel mögöttem és mire kettőt pislogtam, a karját kinyújtó férfi köddé vált. Édeskés csillagánizs aroma ütötte meg az orromat, a mocsár hangjai kiélesedtek. – Arra készültél, hogy megszabadulsz tőle?

– Azt mondtad, nem vagyok méltó hozzá. Azt mondtad, sosem fogok Xiao Quing nyomába érni – válaszoltam kábán.

A halántékom a szívem dobbanásával együtt lüktetett, de a fájdalom tompa volt és valahogy idegen.

– Miről beszélsz? – A férfi mellém lépett, gyengéden megérintette az ujjaimat, és rázárta az agyaghangszerre.

– Az a dallam… azt hiszem, bambuszfuvola volt. Nagyon megrémültem, aztán megjelentél te, és olyanokat vágtál a fejemhez, hogy… – A torkom összeszorult, és csak erőtlen nyüszögésre futotta.

– Amikor megérkeztem, magadban motyogtál. Abba az irányba bámultál, és várj… azt mondtad, hogy bambuszfuvola?

Bólintottam.

Kiang álla megfeszült.

– Kövess! És légy résen!

A falu felé indultunk el. A ruganyos talaj elnyelte a léptünk zaját. Kiang többször hátrapillantott a válla fölött, hogy lássa, követem. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Hol időzött eddig? Mit tud a bambuszfuvoláról? És mégis mi volt az, amit láttam? De úgy tűnt, az időpont nem alkalmas arra, hogy megvitassuk. Kianggal amúgy is nehéz volt lépést tartani. Mire elértük az első házakat, teljesen kimelegedtem és a szívem is eszeveszettül dübörgött.

– Te maradj itt – suttogta, miközben leemelte a hosszúkás batyut a hátáról, és kicsomagolta az erhut. A vékony rúdra feszített két selyemfonálhúron megcsillant a rávetülő holdfény. A férfi az övéhez erősítette a hangszert, hogy szilárdan tudja tartani akkor is, ha épp mozgásban van, majd gyengéden végigsimított sárkányfejet formázó hangolófejen. Amikor már a vonó is a kezében volt, rám pillantott. – Eszedbe ne jusson közbeavatkozni! Rendben?

Tiltakozni akartam, de ő határozottan megrázta a fejét, és kilépett a ház takarásából. Hátát a falnak vetette, úgy osont a császárfa irányába.

Zsibbasztó tehetetlenség áradt szét bennem, a fejemben pedig egyre csak Kiang hangja visszhangzott: maradj itt, eszedbe ne jusson közbeavatkozni! És én valóban gyáván megbújtam, ahogy kérte. Nem voltam több egy koloncnál. A gondolat, hogy Xiao Quinget bizonyára sosem utasította ilyesmire makacsul utat tört magának, és mielőtt átgondolhattam volna, ott hagytam a búvóhelyem.

Igyekeztem olyan észrevétlenül lopózni, ahogy Kiang is tette, de szörnyen sutának éreztem még a legapróbb mozdulatomat is.

– Kiang Shan! Milyen rég láttuk egymást – csendült egy mézédes hang a császárfa irányából.

Azonnal beszökkentem a legközelebbi szűk utcába, és csak akkor lestem ki, amikor csönd borult a térre. A császárfa előtt álló lány fiatal volt. Fehér selyemruhája követte testének vonalát, kihangsúlyozva ezzel vékony derekát. Haja olyan sötét volt, akár a vulkáni üveg, és egészen a csípőjéig ért. Elbűvölően festett, Kiang arcáról mégsem azt olvastam le, hogy örülne a találkozásnak.

– Bao Yi – szűrte a fogai között. – Hogy szabadultál ki?

A lány a szája elé kapta a kezét, és fölkacagott.

– Mi sem volt egyszerűbb. A hőn szeretett Xiaód halálával szertefoszlott az engem fogva tartó bűbáj.

– És bosszút akartál állni rajtam…

– Dehogy, butus! Nincsenek már olyan nagyratörő vágyaim. Engem csak egy valami érdekel – jelentette ki, és egy huncut mosoly kíséretében megzörgette az övéhez erősített selyemerszényt. – Amíg ezek a mocsárlakók bőkezűen adakoznak, nem ölt testet a legnagyobb félelmük. Ha viszont azt veszem észre, hogy át akarnak verni, hát tudod, mi következik. Akadt itt egy szűkmarkú halász, az is megjárta, hogy ujjat húzott velem. Két napon belül beleőrült a rettegésbe.

Kiang nem várt tovább. A vonóját a húrokhoz érintette, és játszani kezdett. Az erhu hangja szívfacsaróan gyönyörű volt. A levegőben remegő dallam betöltötte a teret. Hamarosan pattantak is az első jádeszín szikrák, és egy áttetsző sárkány tűnt fel a magasban. Kígyószerű alakja könnyedén siklott felénk, és amint észrevette a császárfa mellett ácsorgó lányt, zuhanórepülésbe kezdett.

– Ó, Kiang! Miért nem tudtál csak úgy, egyszerűen továbbállni? – sóhajtotta Bao, aztán a szájához emelte a bambuszfuvoláját. – Lássuk, mennyit változott a dalod az elmúlt évek során!

A láperdei dallamra számítottam. A hangszer azonban néma maradt, hiába fújt bele a lány. Pillanatnyi megkönnyebbülésem rémületbe csapott át, amikor megláttam a Kiang arcára telepedett leplezetlen rettegést. Tekintete elködösült, a szája résnyire nyílt, a légzése kapkodóvá vált. A keze erőtlenül lehanyatlott, az erhut már csak az öve tartotta. A jádesárkány még azelőtt köddé vált, hogy a vonó leért volna a földre.

– Xiao – nyögte a férfi. – Sajnálom. Úgy sajnálom. Az egész miattam történt… Kérlek, bocsáss meg… bocsáss meg nekem…

Bao ujjai fürgén mozogva szőtték tovább a néma dallamot, az ajka egy pillanatra sem vált el a fuvolától. Merev tekintetét Kiangra szegezte. Nem volt abban a pillantásban semmi könyörület.

Nem lapulhattam tovább. Segítenem kellett neki! A társa vagyok. Nem tudtam, mit fogok tenni, csak abban voltam biztos, hogy véget kell vetnem a szenvedésének. Megmarkoltam a xunt, hogy erőt merítsek belőle, és remegő térddel kiléptem a térre.

– Hagyd őt békén! – Hangomat átitatta a félelem, de megvetettem a lábam, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy határozottabbnak tűnjek.

Bao leengedte a fuvoláját, és felém fordult.

– Te vagy az a lány a láperdőből – mondta mosolyogva, mintha valóban örülne a viszontlátásnak. – Azt hiszed, van esélyed ellenem? Ismerem már a dalodat. Tudom, mi a legnagyobb félelmed. – Tekintete a nyakamban lógó xunről a társamra vándorolt. – Naiv leány!

Valóban annak éreztem magam. De ahogy Kiang térdre rogyott, és arcáról eltűnt a rettegés, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. A tekintete még mindig kába volt, de ha elég sokáig húzom az időt, talán magához tér annyira, hogy újra megidézze a jádesárkányt.

– Hogy csinálod ezt? Miként ismered ki az emberek félelmeit?

– Ó, ez igazán egyszerű! Belelátok a lelkükbe.

– És mindenkinek saját dallama van?

– Úgy bizony. És most hadd játsszam el újra a tiédet!

– Zhu, menekülj! – mordult rám Kiang, ahogy sután a vonójáért nyúlt. Arca megfeszült, mintha a mozdulat hatalmas fájdalmat okozott volna neki.

A düh úgy perzselte a mellkasomat, mint a tűzbalzsam. A forróság lassan felkúszott a nyakamon, és az egész arcomat lángra lobbantotta.

– Eszem ágában sincs! – csattantam fel.

Bao jót mulatott ezen, és megpörgette az ujjai között a fuvoláját.

– Na, és mit akarsz tenni?

Gondolkodás nélkül a számhoz kaptam a xunt, és belefújtam. Az első hang fülsüketítő sipításként szakadt ki belőle. Bao harsányan felkacagott, de én nem foglalkoztam vele. Mély levegőt vettem, és ezúttal lassan eresztettem ki. Ahogy az ujjaim táncba kezdtek, a gondolataim egészen elhomályosultak.

A dallam magányos zengése felébresztette a császárfa alvó rügyeit. Ezúttal azonban nemcsak a szirmok elevenedtek meg, hanem az egész fa is. Ágai a zeneszó hullámzásával összhangban tekeredtek. Bao akkor már hiába próbált elmenekülni, az összefonódó gallyak eltorlaszolták az útját, és a fa szoros ölelésébe vonta. Keserves arccal ficánkolt. A fuvoláját még mindig a markában szorongatta, de a kezére csavarodó vesszőktől már nem tudta a szájához emelni.

– Zhu – suttogta Kiang, és odabotorkált hozzám.

Ahogy a xun eltávolodott az ajkamtól, mintha éber álomból tértem volna magamhoz. Reszketeg sóhaj hagyta el az ajkam. Még nem hittem el, hogy valóban sikerült. Hogy én tettem mindezt.

– Kiang, én… én… – hebegtem, de közben fogalmam sem volt róla, mit kellene mondanom. – Nem hallgattam rád.

– És milyen jól tetted. – Szelíden elmosolyodott, és ujjbegyével végigsimított az arcomon.

Nem bírtam állni a tekintetét.

– Mi legyen vele? – intettem Bao felé.

– Megfosztjuk a hangszerétől. Aztán pedig bezárjuk őt. Ezúttal a fába. Onnan talán nem tud elmenekülni. – Sokatmondó pillantást vetett rám, mire ráeszméltem, hogy azt várja, én tegyem meg.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – motyogtam.

– Én bízom benned. Te bízol magadban?

A fa ölelésében küszködő lányra pillantottam.

– Azt hiszem, igen.

***

Kiang keresésére indultam. Hiába hagyta meg, hogy vigyázzak a tűzre, már órák óta távol volt, én pedig aggódtam érte. Bosszúsan törtem utat magamnak a derékig érő aljnövényzet között. A talpam alatt ropogó száraz falevelek hangján túl azonban felsejlett egy bús dallam. Az erhu zengése volt az.

A hang irányába indultam tovább. Közben már elterveztem, milyen szidalmakat szórok rá, amiért képes volt olyan hosszú időre magamra hagyni csak azért, hogy zenélhessen. Ahogy azonban megláttam őt, jéggé dermedtem.

Kiang egy sziklán üldögélt, és miközben a vonója a húrokat simította, ő egy porcelánbőrű nővel beszélgetett. Első pillantásra embernek tűnt, de ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy csakis egy lélekkép lehet. Légies mozgása és meg-megrebbenő alakja elárulta.

– Az egész az én hibám.

– Ne beszélj butaságokat! Semmit sem tehettél. El kellene már engedned.

– Nem tudlak.

– Egyikünknek sem jó az, hogy így magadhoz láncoltál.

Összeszorult a szívem, ahogy rámtört a felismerés. Kiang nem csak a jádesárkány lelkét képes megidézni.

Egy pillanatig meredten bámultam őket, aztán észbe kaptam. Nem szabadott volna belecsöppennem egy ilyen bensőséges pillanatba. Hátrálni kezdtem, de megreccsent egy gally a talpam alatt. A zene elhalt, a lélekkép szertefoszlott.

– Sajnálom, nem akartam… – szabadkoztam.

Kiang megdörgölte a szemét, és szótlanul magához intett.

A megfelelő szavakat kerestem, miközben leültem mellé, de nem tudtam, hogy vigasztalásra vágyna-e vagy inkább úgy kellene tennem, mintha semmit sem láttam volna. Végül ő törte meg a csöndet.

– Szánalomra méltó, ugye? Hogy én még mindig nem… – Megköszörülte a torkát, és várakozva nézett rám.

– Egyáltalán nem – válaszoltam feszengve, és ahogy az ölében pihenő kezére pillantottam, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy megérintsem őt. – De ha egyszer készen állsz rá, hogy elengedd, én… – megbabonázva figyeltem, hogyan fonódnak össze az ujjaink – én itt leszek melletted, hogy vígaszt nyújtsak.

– Köszönöm. Egyszer képes leszek rá. Megígérem.