Nibela: Isteneknek embert – 1. rész

Psziché/Xitllali

Egy pillanatra meg kellett állnom. A szívem olyan hevesen vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból. Az idegesség gyökeret vert a gyomromba, összehúzta torkomat, émelygés, hányinger kerülgetett. A fenébe, csak nem most hányom el magam?

Mély levegő, mély levegő. Úgy, lassan, ráérősen. A halál ért rá, de ha ez az ára annak, ki ne dőljek fél úton, muszáj voltam ezt a kúrát végigcsinálnom.

Míg épp testem legyűrésén ügyködtem, füleltem. Saját visszhangtalan légvételemen kívül csak a fülemben doboló vér volt az egyetlen, amit hallottam. Eddig minden rendben volt. Se léptek, se ajtócsapódás, se riasztó. És kutyaugatás se ért el. Maradjon is minden így!

Elemlámpám fénye megremegett. Mérgesen megráztam. Ajánlom neki, érintkezési hiba legyen, és ne most merüljön le az elem! Nem kapcsolhatok villanyt!

A lépcsőház betonszaga undorított. Túl steril, túl álságos volt. Na, igen, itt minden olyan volt, mint egy pláza mélygarázsának szaga, bezzeg odalenn…!

A fénykör a lépcsőre esett. Alig látni rajta, használják. Még nem koptatták ki csoszogó talpak, pedig tapodták elegen.

Megborzongtam. Még a karomon is felállt a szőr. Óvatosságból letakartam az elemlámpa elejét. Nem akartam kikapcsolni, érthetetlen okból attól tartottam, ha megteszem, legközelebb nem kapcsol be.

Ez a hideg olyan ismerős volt. Ezzel járt, ha Ők figyelnek. Vajon sejtik, itt vagyok? Ne már. Azzal dugába dőlne minden…

Elhessegettem ezt a baromságot. Az éjszaka közepén senki nem járhat erre, és Ők is mért figyelnének? Közel s távol sehol egy ünnep, felajánlás, akkor ugyan mért bóklásznának itt? Az lenne még csak szép, ha kiderülne, ha mi nem vagyunk itt, Ők használják a csarnokot!

Ehhez a részhez érve a rossz érzés tovatűnt. Helyes. Nem hiányzott nekem a leblokkolás, a pánik. Odakinn egyszer elég volt leküzdenem a hasmenés késztetését. Akkor érthető volt, semmi sem szavatolta, a kulcs majd illeni fog a zárba. Hiába tervez meg valaki prímán egy besurranást, bármikor beletrafálhat valami nem kívánatosba, váratlanba. Teljesen rizikómentes végrehajtás nem létezik. Sajnos, mert én aztán beleadtam mindent!

Újra képesnek éreztem magam arra, hogy tovább menjek. A széles lépcsőház még soká vezet lefelé, liftet pedig nem használhattam. Ahhoz be kellett volna kapcsolnom az áramot, és azt rögtön kiszúrták volna a hotelban.

Ügyeltem a lépteimre. Az elején kis híján leestem bokatörést kockáztatva. Nem mondom, hogy nem voltam berezelve, de azért nem kellett kapkodni. Az a botlás észhez térített, megfontoltabban, alacsonyabb sebességre kapcsolva is minden menni fog. Nem kellett kapkodni. Kapkodás a selejt bölcsője, nagyanya szerint. Átkozottul igaza volt! Figyelnem kellett, mindenre, résen lenni, de azt hadonászva, csapongva nem lehetett. Rettegés, takarodj a sarokba, és csak akkor gyere elő, ha azt akarom! Menekülésnél mondjuk jó doppingszer lesz. Vagy a végén, amikor majd húzom el a csíkot. Ó, igen, azon sok múlik. Nem szabad toporognom és tátanom a szám, hanem minél hamarább lelépni!

Előre szaladtam. Még le se mentem a csarnokba, de már azon filóztam, mi lesz, ha a hátam közepe látja az egész átkozott pöcegödröt. Hó, ez így nem lesz jó. Vegyünk csak visszább ebből!

A lépcsőfordulókat már nem számoltam. Az ismétlődő kanyarok, a sok ezredik lépcsőfok azért nyugtató hatással volt rám. Kiölte az idegességet. A monotonitás felért egy gyógy terápiával. Miken gondolkoztam!

Annyira belemelegedtem a fokokba, hogy egészen meglepődtem, mikor ott voltam. A folyosón, ami alá már nem vezetett lépcső, a folyosón, ami a csarnokra nyíló kétszárnyú ajtókat viselt oldalán.

Adja az ég, hogy nyitva legyenek! Úgy tudtam, nincs is rajta zár, emberi legalább is nem. Ha akarom, igazán akarom, ki fognak nekem tárulni. Minek követnénk őket, ha nem adnának nekünk valami kis pluszt? Éppen annyit, amivel a többi ember fölé kerekedve élmezőnybe jutunk, könnyítve életünkön és elfoglalva méltó helyünket. Ah, ez Márkosan hangzott. Túl sok mindent vettem át tőle, erről le kell majd szoknom.

Tíz, halványzöld kőből készült, féldomborművel díszített ajtó vált ki a sötétből. Fura mód csak akkor láttam őket, ha pontosan szemben álltam velük. Az Ő varázslatuk mindig lenyűgözött!

Vajon voltam–e még annyira a hívük, hogy engedelmességre bírjam az ajtók egyikét? Örülnék, mert ha nem, potyára jöttem.

A betonkörítés amúgy lehangoló látványt nyújtott. Ilyen ajtónak nem ebben lenne a helye. Főleg nem rohadó mennyezet alatt. Ki találta ki, itt már ne vakolják be?

Kiválások, gyökérmaradványok rondították a plafont. A padló vízben állt. Szóval ez volt az a mocsok, amit minden ünnep előtt fel kellett nyalni? Enyhe nyirkos dohszag csapta meg az orrom, elnyomva a betonét. Cseberből vederbe kerültem.

A kezem remegett. Ó, hogy ennek is most kellett elkezdenie! A fény ugrált, és a hányinger is visszatért. Mély levegő, egy, kettő, három… Tízig számoltam. Addigra valamivel jobb lett.

Nem ronthatod el, te liba. Nagyon nem. Idejöttél, egyedül, bérelt autóval, senkit se avattál be, hogy senki se buktasson le, nehogy a célegyenesben feküdj ki! Minek parázni? Minden rendben lesz. Légy bátor, büszke, és akkor Ők veled vannak…

Most mondjuk sétálhatnának egy kört, nem akartam odavonzani őket. Utáltam félni, ez szembement minden tanítással. Aki fél, az gyenge. Aki gyenge, sebezhető. Ide erő kell! Egész életemben kemény csajszi voltam, nehogy már most kezdjek el leamortizálódni!

Csitt, ne ágaskodj, ütöttem a félsz orrára. Érthető, hogy az egekben volt a vérnyomásom, hisz olyasmire vállalkoztam, ami több mint szentségtörés. Szerintem a helyemben egy pap is összerosálta volna magát. Na nem ennyire, mert eleve a fejében lett volna minden apró morzsa, de azért kiverte volna a víz…

– Most ugrik a majom a vízbe! – hallottam fojtott hangomat, és nem tetszett, amiért olyan vékony, olyan erőtlen volt.

Rámeredtem az ajtóra, végigfuttattam pillantásom mintáin, aztán kiválasztottam az egyik levelek közé bújt harcost és rátettem a tenyerem. Ő volt a kedvencem. Elbújik, és mégis harcol. Mindent lát, de őt csak az, akinek hagyja.

Álomszép halksággal nyílt ki mindkét szárny. Az ajtók találkozását nem lehetett látni szabad szemmel, csak ilyenkor, amikor kitárultak. Mesteri munka, ráadásul a miénk.

A benti sötétség szinte testet öltött. Langyos levegő ütött arcon, az árnyak a küszöbön, a fénykör körül hömpölyögtek. Félelmetes volt és izgató egyszerre.

Megérkeztem!

Az elemlámpa megint megremegett, de olyan elszántan néztem rá, hogy tudtam, nem fog cserbenhagyni. Nem tehetette.

Belépve egy másik világba kerültem. A lámpa nem volt képes bevilágítani a teret, hiszen az hatalmas volt. Így, világítás nélkül erről senkit nem tudok meggyőzni, de láttam én a csarnokot feldíszítve!

Akkora volt a belső tér, hogy visszhangot se keltettem. Újabb lépcsősor sávja terült elém, de ez már a célszalaghoz vezetett.

Eredetileg úgy terveztem, majd megállok a lépcső tetején, mély levegőt veszek és büszkén bevonulok. Ebből ennyi lett: függetlenül attól, hogy egyedül voltam, hátamat begörbítve végigsuhantam a lépcső szélén. Közvetlen közelemben nagyon jól ki tudtam venni az ünnepekkor ülésre használt, széles kőülőkéket.

Olyan hamar értem a jó száz méter hosszú lépcsősor aljába, hogy megszeppentem a nyílt tér láttán. Már lent voltam. Reflexből felnéztem a magasba, oda, ahonnan Őket szoktam látni pompázatosságukban. Persze most vaksötétben hunyorogtam.

– Mozdulj már, ne bámulj, nincs ott semmi! – szűrtem ki fogaim közül. – Gyerünk, mit állsz itt?!

A bíztatás hatott, lebénult lábaim működésbe léptek, és az első sor előtt elrobogva megtaláltam a papok szertartásraktárának függönnyel takart bejáratát. Keskeny, kőbe vájt nyílás, látszólag takarítószertár is lehetne, de jóval többet rejtett annál.

Egy lényeges elem várt rám odabenn. Anélkül vissza is fordulhattam volna káromkodva.

– Megcsinálom, megcsinálom! – buzdítottam halkan magam. Még szép, hogy megcsinálom! Egyedül olyat terveztem, amit mások huszad magukkal se lennének képesek! Mi volt ez, ha nem egyedülálló eszesség? Bátorság kellett, az volt nekem. Keménység, az szintúgy. Titoktartás? Kisujjamban! Sikerülnie kellett, legalább ennek igen!

A raktárban harmatgyenge füstölőszag terjengett. Majdnem beleütköztem egy derékig érő, fonott kosárba, ami külsejét tekintve akár szennyestároló is lehetett volna. Kikerültem, és itt már nagyon figyeltem, hova lépek, mihez nyúlok.

Kígyó szisszent, de nem ijedtem meg. Tudtam, a papok nem is egyet tartanak. Célirányosan egy szekrénykéhez léptem.

A fafaragással gazdagon díszített szekrény vigyort festett arcomra. Olyan helyiségben tartózkodtam, ahol elvileg nem lett volna szabad. Ezt a szekrénykét is csak a papok nyithatták ki.

Az elégedettség azért nem mosta ki az agyam. Tudtam jól, ha óvatlanul megérintem, gazdagabb leszek egy átokkal. Kerestem egy kendőt, amit a papok használtak és bizonyosan elég áldás bomlott rajta, kezem köré tekertem, és csak úgy érintettem meg.

A szekrényke nyikorogva nyílt. Megharaptam a nyelvem, megmerevedtem a művelet közben. Mért nem olajoznak egy ilyen egyszerű bútordarabot?!

A szekrényke két oldalára állított festett famaszkok szabályosan szemberöhögtek. Kintről semmit nem hallottam, fény se gyúlt. Lenyeltem a harapásom nyomán kiserkent vért, az elemlámpát a szekrénykébe irányítottam.

Különféle méretű és végű fémpálcákat találtam. Nekem egy olyan kellett, aminek a vége kampóban végződött. Eredetileg kínzóeszközöknek tárolták ezeket, de a papok elég kreatívak voltak ahhoz, hogy másban is hasznukat lássák.

Ha nő lehetne pap, én már rég annak jelentkeztem volna. Ám soviniszta volt mind! Egy újabb mozzanat, amiből már nagyon elegem lett.

Megleltem, amit kerestem, az elemlámpát fogaim közé vettem, felszabadult balommal érte nyúltam.

– Segíts engem ügyemben – mormogtam, ahogy teli számtól tellett.

A pálca hidege megnyugtatott. Visszazártam a szekrénykét, a kendőt visszadobtam a helyére. A csarnok felé fordultam, amikor felfedeztem a függöny belső oldalára hímzett ábrát.

– Ó, hogy a…! – szaladt ki a számon.

Bemenni könnyű volt, de kimenni már aligha. Ügyes volt, nagyon ügyes! Most ki kéne játszanom egy nagyon régi varázslatot!

Elöntött a pánik. Most mit csináljak? Idejöttem, lemásztam, behatoltam, és most kész, ennyi, vége van? Várakozzam itt a következő ünnepig éhen és szomjan halva, vagy lépjek ki hanyagul, felébresztve ezzel a Nemeseket?

Az kéne még csak nekem! A legutóbbi húzásom is vérért kiáltott, ezért vajon mit tennének velem?

A kezemben lévő fémpálcával majdnem szétvertem egy szeretkező párral díszített köcsögöt. A sziszegés abból jött, nem lett volna nyerő ötlet kígyókkal tetézni bajomat.

– Hogy surranhatnék ki, ha itt vagyok? Úgy kell tennem, mintha nem lennék itt!

A megoldás lángba borította elmém sötétségét. Jól van, csajszi, nem vesztél el!

A függöny bent marasztaló hímzése elvileg csak akkor hatott, ha élő, halandó ember akart átvágni rajta. Be kellett csapnom.

Eszembe jutott, mivel tömték a papok a fejünket, amikor kicsik voltunk. Ha felvették szertartási köpenyüket, akkor ők már nem is voltak emberek. Egy másik világ határán táncoltaó se nem élők, se nem holtak; se nem halandók, se nem halhatatlanok. Ezért voltak képesek emberfeletti kínok elviselésére, és szólni a Nemesekkel.

Kellett nekem egy köpeny!

Először vadul feltéptem a fonott kosár tetejét, de csak színes kendőket leltem benne. Léptem tovább, abban reménykedve, nem odahaza tartják az ünnepi viseletüket, hanem itt is van belőlük.

Tuti nem tették ki a kirakatba a kijutást segítő ruhadarabot, így hiába is kerestem jól látható helyen. Résekbe, ládák mögé nyúlkáltam, eredménytelenül. Még egy szekrény alá is belestem, hason fekve. Az idő telt, hajnal felé járhatott, nyugtalanságom pedig kisgömböcként hízott.

Semmi, semmi, bizsuk, tollak, kagylók, felismerhetetlen tárgyak, szobrocskák, semmit se értek!

Mérgezett egérként körbematattam az egész helyiséget, de nem találtam köpenyt. Ujjaim olyan erővel fonódtak a rúdra, hogy azt hittem, eltörik.

Lenéztem a padlóra. Kőmozaikokkal rakták ki, a föld színeivel díszített elemek geometriai kavalkáddá álltak össze. Napra hasonlított.

Elemlámpám megsimogatta a lapocskákat.

– Mért nem láttam, ami kiverte a szememet? – dünnyögtem és megérintettem a napocska közepét alkotó hatszögletű mozaikdarabot.

A kőlap besüllyedt, megmerevedtem. Titkos szelence varázslatos elvén egy üreg nyílt ki előttem, benne egy szépen összehajtogatott papi köntössel.

– Ez az! – szorult ökölbe kezem. Kikaptam, megszagoltam. Kellemes, édenbeli illata volt. Nálam nagyobb termetű férfira készült, így amikor türelmesen magamra öltöttem, alja a padlót súrolta.

Kiszáradó szájjal félrehúztam a függönyt, és vártam, leszakad–e az ég. Nem szakadt. Mögöttem a padló diszkréten összezárult.

Így utólag azt mondom, piszok könnyen hágtam fel az oltár lépcsőin. Könnyedebbnek, felülemelkedettebbnek éreztem magam, félelemtől mentesen. Már az elemlámpára se volt szükségem, övembe dugtam. A köpenybe bújva átláttam a sötétségen. Sehonnai telihold fénye vezetett engem, hogy betetőzzem művem.

Az oltárt régi barátként üdvözöltem. Tényleg papként gondolkodtam, sima hívőként remegtem volna a rémülettől. Kikerültem a kőtömböt, hogy a matt, gyöngyház simaságú fekete falhoz férjek.

A csarnok oltár felé eső falát teljes egészében egybefüggő, repedés és hasadásmentes obszidián borította. Azon túl már a Nemesek éltek. Most kellett volna a legjobban izgulnom, de a köpeny természetfeletti nyugalommal ajándékozott meg.

Közel hajoltam a falhoz, mintha meg akarnám csókolni.

– Adj nekem új életet s rejts el ellenségeim elől! – suttogtam. No persze nem magyarul, hanem egy annál jóval ősibb nyelven.

Micsoda kutatásba, szabályszegésbe tellett, mire ezt az egy mondatot összeraktam, betanultam! Minden számított: a szótagok, a kiejtés, a hanglejtés! És bele kellett adom szívem vágyát is.

Ha nem jól mondom ki, semmi sem történik és eljátszom egyetlen lehetőségemet. Többször próbálkozni nem lehet… Ha pedig sikerül…

Függőkkel teli szekrényke jelent meg előttem, az obszidián tükrön túl. A fal egy embernyi foltban kitisztult, akár ha frissen csiszolták volna. Mindenféle színű, méretű drágakőből, féldrágakőből készített függőket láttam, hosszabb, rövidebb láncon, avagy lánc nélkül.

Nekem nem felelt meg akármelyik. Okosan végignéztem mindet, míg meg nem találtam a keresett függőt. Fénylett, mint a hematit, de tudtam, nem az. A gömböcske nem volt nagyobb egy csipkebogyónál, vékony láncocska tartotta.

A tükröt nem érinthettem. Nem hogy én, de egy pap sem tehetette soha. Ekkor jött képbe a kampós rúd. A szekrény a függőkkel bőven rúdtávolságon belül volt. Meglepően szilárd karral bedugtam a rudat a tükörbe. Az úgy engedte át, mintha ott se lenne. Az egész tükör fittyet hányt a fizika törvényeire. Ügyesen leemeltem a függőt, áthúztam a saját térfelemre és balomba vettem. Győzelem!

Azaz majdnem, el kellett pucolnom.

Lesiettem a csarnok aljába. Eszem ágában sem volt visszatenni helyére a köpenyt és a pálcát. Ha megint bementem volna a raktárba, a függöny mintája megint nem engedett volna ki. Így az egészet begyűrtem a legszélső kőülőhely mellé, s nyakamba kaptam a lábamat.

Az elemlámpa megint kellett, vége volt a holdlátásos ajándéknak. Lihegve hágtam fel a csarnok bejáratához, hamar leizzadtam garbóm alatt.

Ujjongtam. Farmerzsebemben volt a kincsem. Minden készen állt, már csak ez hiányzott. Nyertem, nyertem, igen, igen!

Ez éltetett végig, míg felfutottam a lépcsőházban. Felfelé menet valahogy gyorsabban telt az idő. Odafenn megcsapott a felszín csípős, hajnali levegője. Köddel homályosított őszi erdő vett körbe, cinkosomul elrejtett a kíváncsi szemek elől. Már szürkült, mégis diadallal eltelve osontam. Az izgalom ugrált tagjaimban, amikor megláttam a kocsimat, beledugtam a zárba a slusszkulcsot, és elfordítottam az indítózárban.

Amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtottam a helyszínről. Több száz métert tettem meg, mire egy erdei úton megálltam, benyomtam az elakadásjelző fényeket és ráborultam a kormányra.

Garbóm fojtogatott, a győztesek lelkesedése fűtött. Előszedtem a zsebembe rejtett függőt, hogy nappali fénynél is megnézhessem. Milyen ártatlan, milyen becsapós! Nyaklánc is lehetne, ha lánca hurkot alkotna. Ám nem ékszernek készült, és összekapcsolva is legfeljebb vékony csuklón lóghatna karkötőnek.

Hevesen megcsókoltam a követ, fejemben már a következő lépést kovácsoltam.

– Még nincs vége, most következik az igazi móka!

Ádáz vigyoromnak csak egy kotorászó rigó volt tanúja.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/isteneknek-embert „] A szerzőről[/button]

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.4/10 (18 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. kedvenc mondatom: „Úgy, lassan, ráérősen.” 🙂

    kis tanácsok: kevesebb jelző, kevesebb megmagyarázom a megmagyarázást, és jó is lesz…

    nem ledvencek:
    „Az elején kis híján leestem bokatörést kockáztatva.”
    ugrással kockáztatok, az esés véletlen;

    „Nem mondom, hogy nem voltam berezelve, de azért nem kellett kapkodni.”
    ha berezelek, bénázok; ha izgulok, remegek; ha sietek, kapkodok;

    „Meglepően szilárd karral bedugtam a rudat a tükörbe. ”
    a karod amúgy is szilárd, mi ebben a meglepő? :); ha nem remeg, akkor biztos kéz;

    javítás,
    kitartás,
    üdv,
    howard

  2. A részlet jó választás volt – a végére felkeltette a kíváncsiságomat, hogy mi lehet a történet folytatása. Ha nem gond, én nem fogok mélyreható elemzéssel szolgálni – összességében tetszett 🙂

  3. Kedves Veronika!

    Bevallom, sajnos képtelen voltam végigolvasni. A magyartalan mondatszerkezetek hamar a kedvem szegték.
    „Az idegesség gyökeret vert a gyomromba,” – gyomromban, de ez biztos csak félreütés.
    „A halál ért rá, de ha ez az ára annak, ki ne dőljek fél úton, muszáj voltam ezt a kúrát végigcsinálnom.” – Nagyon fura egy mondat! A „voltam” és a „végigcsinálnom” semmiképp se fér el egymás mellett, a félútont pedig egybe kéne írni.
    „Míg épp testem legyűrésén ügyködtem, füleltem.” – Ha nem a teste legyűrésén ügyködne, akkor nem fülelne? Számomra zavaró az „épp” szócska.
    A folytatásban egyszerűen az idegeimre ment a főhős gondolatmenete és stílusa. Elnézésedet kérem! Ez az írás sem stílusában sem mondanivalóját tekintve nem nekem szól.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük