Hebert Márta: Bovaryné jelenti – 1. rész

̶  Megvan maguknak Bovarynétől az Érzelmek iskolája? ̶ kérdezte a középkorú, kopaszodó férfi nagy bociszemeit rám meresztve.

̶  Nincs ̶ feleltem elkeseredetten, pedig igazán megszokhattam volna már ezeket a kérdéseket az öt év alatt, mióta a könyvtárban dolgozom.

̶  Hogyhogy nincs?  ̶ erőlködött tovább bociszemű.

̶  Nekünk Bovaryné mint szerző nem illik bele a profilunkba. Túl bulváros.

Na, erre mit fog lépni? Semmit, feladja:

̶ Aha, értem, viszontlátásra.

*

Soha nem gondoltam volna, hogy külföldön kötök ki végül. Gyökereim olyan erősek voltak, mint a falunkban, a pisisárga templom előtt magasodó, évszázados gesztenyefáké. Aztán, hosszú évek munkájával, mégis sikerült elvagdosnom őket, mert nem csak ezeregyszáz kilométer választotta el  a dunántúli kis falut és a Côte d’Azurt, hanem egy időutazás is. A faluban a temetéseken a férfiak a koporsó jobb oldalán álltak, a nőknek csak a bal oldal jutott, az öregek még maguk fonták a kosarakat, lábtörlőket. Csak az volt meglepő, hogy nem jártunk népviseletben. Gyerekkoromban, emlékszem, egy igazi szociológus is megvizsgált bennünket az iskolában, legalábbis úgy éltük meg. Pestről jött, hümmögtek jelentőségteljesen a nagyszülők, még a pestieket is érdekeljük. Később, amikor egyetemre jártam, minden évben be kellett adni néprajzi gyűjtésként egy szabadon választott tájegység tájszólását. Nekem nem kellett messze mennem, évente más és más családtagomat szólaltattam meg, és minden istenáldotta évben a tanárom megtartotta a kazettát, mert bizony napjainkban ritkán lehet hallani ilyen szépen, tisztán beszélni egy tájszólást. Ezért minden évben búcsút mondhattam az épp aktuális Kispál lemeznek, amit a kazetta fennmaradó részére másoltam, takarékossági okokból. Amikor először elköltöztem a szüleimtől, és kollégista lettem a szomszédos nagyvárosban, nagyapám, a buzgó katolikus megtiltotta, hogy szóba elegyedjek a hitetlen protestánsokkal. Bármi kitelhet tőlük. Istenem, ha most tudna, hogy már csak magamban hiszek, de kényelmi szempontból legszivesebben buddhista lennék, és arról álmodozom, hogy egy szép napon összeszedem a sátorfámat, Balira költözöm, és búvárkodással illetve a hagyományos balinéz táncok tanulásával ütöm agyon az időmet.

Antibes-ban hat éve raktam le a bőröndjeimet. Rögtön úgy éreztem, mintha haza értem volna. Koptattam én már ezeket az ódon macskaköveket, ismertem a középkori házak repedéseiből kinövő levendulabokrokat. Jártam már az óvárosi piacon, ahol mindenki torka szakadtából ordít. Kivülállóknak ez úgy tünhetett, hogy vevők és kofák mindjárt ölre mennek, de nem, ez a kommunikáció teljesen mindennapi, elfogadott formája volt. A franciák egyébként is hajlamosak úgy viselkedni, mint egy csoport hisztis óvodás, akik egyik pillanatban még bőszen üvöltenek, két perccel később viszont lelkesen veregetik egymás vállát, majd bensőséges puszival búcsúznak. Igazán soha nem nőttem fel ehhez a mediterrán zsibvásárhoz, talán csak a válásom idején, amikor az idegeim időnként felmondták a szolgálatot, hormonjaim kánkánt jártak, és agresszív dúvad lettem a magam negyvenöt kilójával. Akkor úgy éreztem, hogy egy lettem közülök, én is beletartozom az örökké elégedetlenkedők tömegébe, mindenen felfortyantam, és amikor a pék, akinél kenyeret vettem, rosszul adta vissza az aprópénzt, valami megroppant bennem. Az utcán vettem észre, visszafordultam, feltéptem az ajtaját, és a szóban forgó baguette-el megpróbáltam  szétverni a pultot. A baguette ment először tönkre, de sebaj, ezzel a kétségbeesett akcióval kivívtam a tiszteletét, adott egy újat, sőt a hiányzó pénzt is visszaadta sűrű bocsánatkérések közepette. Itt délen annak van igaza, aki a leghangosabban beszél. Mindezekkel együtt nagyon kellemes hely volt ez a város, tele művészgallériákkal, apró, kézműves tárgyakat áruló üzletekkel, hosszú, homokos strandokkal. Mediterrán éghajlatán minden növény hatalmasra nőtt, alig ismertem rá a három méteres jukkákra, vagy az egész házfalakat beboritó jázminbokrokra, akikhez eddig csak cserépben dideregve volt szerencsém.

Nyáron megtelt a város külföldiekkel, hogy a helyiek tágabb témakörből csemegézhessenek az örökös panaszkodáshoz, igy évi hat hónapot lelkesen szidták a turistákat, akik a szűk sikátorokban még az egyirányú utcákat sem ismerik, a többi becsületes embernek miattuk kell fékezni, vagy megbocsáthatatlan bűn, netalántán még vissza is tolatni. Kettő-három Antibes-ban eltöltött év után az összes betelepült, ex-turista senkiházi is lelkesen bekapcsolódik a háborgók kórusába, és mint egy rossz görög drámában, minden évben megállapitják, hogy igen, idén megint többen jöttek, nincs is itt válság.

 

A férjem, Jules ötlete volt, hogy ide költözzünk, ezt nem vitathatom el tőle. Igaz, hogy ez volt az egyetlen jó ötlete, ameddig együtt voltunk. Igazi, szenvedélyes férfi volt, bizonyára ez fogott meg eleinte benne. A párok olyan problémák miatt válnak szét hosszú, együtt töltött évek után, amelyek már az első két hétben zavarták őket. Jules megőrjitett a féltékenykedésével, az egyik legelső találkozónkon egy bárban felpattant a székéről, de  olyan Bánk báni dühvel, hogy a szék több métert repült, mert állitólag egy férfi figyelt engem a bárpultnál, és én megbocsáthatatlan módon belementem a szemkontaktusba. Ezek után feldúlva elrohant, otthagyva engem a pohár italommal kettesben. Kár, hogy nem pontosította, melyik férfiről volt szó a bárnál, sajnos, én egy érdeklődőt se láttam. Persze megértettem a beteges féltékenység okát, amikor egy esős vasárnap délután, évek múlva bevallotta, hogy találkozott valaki mással, és mielőtt feleszméltem volna, már össze is pakolta a motyóját, és be is csapta az ajtót maga mögött. Utána egész este hánytam, igyekeztem kiöklendezni magamból a gondolatot, hogy együtt fogunk megöregedni. Azt hittem persze, hogy belehalok, de szerencsére nem olyan egyszerű belehalni a szerelmi bánatba.

 

Ha a házasságunk nem is sikerült, legalább a válásunkat nem rontottuk el. Jules otthagyta nekem a városi lakásunkat, ahol nyáron a teraszon reggeliztem, a kabócák őrült ciripelése közepette, a szépen ápolt, burjánzó parkban. Ö kiköltözött a hétvégi házunkba, a várostól negyven  kilométerre, a hegyekbe, ahol csak a kecskéivel beszélgethetett, meg az eltévedt túrázókkal. Szerettem volna azt hinni, hogy vezekelni akar, vagy elmélkedni a hibáin távol a világ zajától, de egyszerűen csak régi álmát valósitotta meg, többet nem kellett minden nap borotválkoznia. Bár valószínű, hogy nem volt olyan magányos, mert gyakran eszeveszett bulik zaja verte fel a környező hegyekben  békésen legelésző zergéket.   A világ végén lévő pásztorházat csak az internet kötötte össze a mindennapos rohanással, egyben munkaeszköze is volt, ugyanis méregdrága honlapokat készitett jól menő cégeknek.

Antibes városa nem garasoskodott a vendégekkel, még egy csodálatos könyvtárat, akarom mondani médiatárat is épitettek, hogy legyen hol dolgoznom, és elkezdhettem életnagyságban marokkózni, aki először megmozdul, veszít. Persze én voltam az egyetlen külföldi a csapatban, igazi kuriózumnak számitottam, egyben bizonyiték is voltam a vezetőség nyitott, modern szemléletére. Minden második olvasó megpróbálta kitalálni az akcentusom alapján, hogy milyen nemzetiségű vagyok, de csak egynek sikerült, ő is csalt, mert volt egy magyar barátja. Legtöbbször dánnak (miért éppen dánnak?), lengyelnek vagy angolnak hittek.

Hat éves korom óta, mióta megtanultam olvasni, arról álmodoztam, hogy könyvtárban fogok dolgozni. Én voltam a leglelkesebb olvasó a falusi könyvtárban is gyerekkoromban, ezért a kedves könyvtáros néni megengedte egy idő után, hogy pecsételjem az új könyveket. Földönkivüli boldogság öntött el minden leütés után, még a Szigorúan ellenőrzött vonatokban sem érezhettek ugyanígy.

Jules örök szerencséjének a szárnyán lavíroztam be a könyvtárba. Egész egyszerűen felhívta őket, hogy a felesége munkát keres, és felvennének-e. A telefont azon a napon egy puha, meleg vajszivű igazgató helyettes vette fel, aki nem tudott elenállni ilyen mértékű motivaciónak, és úgy döntött, hogy találkozik velem. Utána már minden egyszerűen ment, meggyőzte a többi vezetőt is, hogy szükségük van egy külföldi munkatársra, azóta is tart a kultúrális sokk.

A legnehezebben a puszilkodásba jöttem bele. A könyvtári munka legfontosabb rituáléja a reggeli alapos üdvözlés volt, minden áldott nap a könyvtár összes dolgozója áhítatosan, szigorúan négyszer arcon csókolta egymást. Ötvenen vagyunk, ki lehet számolni, mennyi ideig tart. Az adófizetők pénzén, munkaidőben. Eleinte az izzadt, ragadós arcokat, bűzlő lehelleteket elkerülendő, próbáltam kedvesen köszönni, és megtartani a két méter távolságot. Nem szeretem, ha az aurámat tapossák, de aztán letettem róla.

̶  Képzeld, nem is üdvözölt ma reggel… Mi lehet vele? Haragszik rám? Vagy ilyen nagyképű?

Rendben, megértettem, keblemre emberek.

 

Öt év alatt a negyedik főnökömet fogyasztom. Csak egy közös vonásuk van: mindegyik egyedülálló nő. A jelenlegi, Bérengère, kivénhedt hippi, mindegyik közül a legrosszabb, már haminc éve nyűvi a többiek idegeit. A virágmintás ruhák, hajpántok és bohém ékszerek senkit se tévesszenek meg, a laza külső menthetetlen pszichopatát takar.

Egyszer belebotlottam a folyosón ácsorogva.

̶  Hát te mit csinálsz itt? Valami baj van?

̶  Nem, megbeszélésem van 10 órakor az igazgatónővel, és még csak 9 óra 59 perc van. Szeretek pontos lenni, tudod ̶  felelte bájosan mosolyogva.

Azóta nem merek vele kettesben maradni, nehogy egyszer feldaraboljon a Zola összes előtt a raktár mélyén, mert fordítva raktam be egy könyvet a polcra.

Amikor együtt kezdtünk dolgozni, rögtön bevezetett vadul burjánzó szabályrendszerébe, amivel megpróbálta lefedni az élet összes területét.

̶  Nagyon fontos, hogy a villanykapcsolót legalább hatvan másodpercig tartsd nyomva, hogy mindenhova elérjen a hétszáz négyzetméteres részlegen az impulzus ̶  fejtegette nekem komoly, a fizikai Nobel-díj várományosa vagyok arccal.

Elmerengve néztem a kapcsolót, elképzeltem benne az apró emberkét, amint lázasan sprintel  egyik lámpától a másikig a plafonon, hogy beleférjen az egy percbe. Ha kettesben voltunk, nekem akár két másodperc alatt is teljesitette a távot.

 

Sophie úgy néz ki, mintha szervátültetéssel rávarrtak volna egy helyes kis sörhasat egy  tüzes, barna szemű, barna hajú mediterrán menyecskére. Két éve dolgozunk együtt, és ez alatt az idő alatt csak és kizárólag a konyháról beszélgettünk, pedig nem is szeretek főzni. Ez egy tipikusan francia időtöltés, a nép apraja-nagyja lelkesen osztja meg egymással gasztronómiai élményeit, illetve terveit. A tizenhét éves kamaszfiútól a kilencven éves matrónáig mindenki egy hullámhosszra kerül, ha főzésről van szó. Egy francia képes átszelni az országot, hogy megfelelő minőségű sonkát, sajtot, mézet, vagy bármilyen általa fontosnak tartott alapanyagot megszerezzen a mindennapi főzikéléshez. Egy Michelin csillaggal kitüntett szakács legalább akkora sztár, mint Alain Delon, az utcán megrohanják autogrammért, önéletrajzát elkapkodják a boltokból. Ha valakinek abban a szerencsében volt része, hogy éttermében ehetett, spirituálisan egész életében ebből az élményből táplálkozik, meséli fűnek-fának még húsz év múlva is.

Ha tehát egy ismeretlen franciával akad dolgunk, érdemes feldobni egy gasztronómiai témát, a hatás nem marad el, rögtön megered a szava. Egy dologról érdemes hallgatni; a menzai lekváros tésztáról, mert gyanakvóbban néznek ránk, mint egy kannibálra.

Igazi nagy barátnőm Christine volt a könyvtárban, biztos a közös sors hozott össze bennünket. Huszonöt év házasság után hagyta ott a férje, egy nála tizenöt évvel fiatalabb nőért. Annyira banális történet, hogy még a férjnek is szemet kellett volna szúrnia, de tisztánlátó harmadik szemét eltakarhatta egy harminchatos méretű tanga bugyi. Christine azóta teljesen megváltoztatta az életét, eladta a házát és a boltját, vett egy tengerre néző lakást, és belépett a könyvtárba, hogy a kultúrával ossza meg mindennapjait alkalmas férfi hiányában. Válása miatt elszakadt barátaitól is, mert azok többnyire volt férjével tartották a kapcsolatot, mivel ő maradt párban. Christine már csak az északról származó franciákban és a külföldiekben bízott.

Nelly élete legboldogabb időszakát élte éppen, még ha nem is tudott róla, első gyerekét várta. A nem hivatalos választáson a könyvtár legszebb női dolgozója díjat érdemelte ki: intelligens, vakító kék szeme, gyönyörű bőre, ragyogó mosolya, és főleg utánozhatatlan bája, kedvessége dobogós helyezést biztosított neki.  Az egészséges táplálkozás volt a hobbija, magokon és szójaburgeren élt, pontosan, mint a gyüjtögető ősember. Ha megittam egy dobozos kólát előtte, olyan hűvösen méregetett, mintha egy kokain csíkot szippantottam volna fel.

Az utóbbi években nagy egymásratalálásnak voltunk tanúi, Nelly és az asztrológia ismerkedett meg véletlenszerűen egymással, majd gyorsan felobbanó szerelem lett a dologból, ami aztán  minden előzetes elvárás ellenére hosszútávú kapcsolattá csendesedett. Minden mondatában szó volt retrográd állásról, vagy az örökké az ötös házban álló holdról. Egyébként elméletileg kalandra vágyó vízöntő volt, otthonülő természetét bak aszcendensével magyarázta. Ezenkivül lelkesen barkácsolt, minden kidobandó dobozt, régi bútort átfestett, lakozott, képes volt meglátni a szépség csíráját bármelyik ütött-kopott dologban. Még bennem is.

 2.

            Minden reggel a könyvtárba érve leteszteltem a karmámat az erre a célra hitelesitett gépen: a kávéautomatán, ami mágikus összeköttetésben állt a világegyetem rejtett erőivel. Minden reggel bedobom a pénzt, ha visszaadja a pénzt, és még kávét is ad, nagyszerű napnak nézek elébe, ha megtartja a pénzemet, és még kávét se ad, szörnyű dolgok várnak rám. Boldogan sietek be gőzölgő kávémmal és a visszaszerzett aprópénzemmel az irodák felé, az ötödik emeletre, amikor is a földszinten ólálkodó igazgatónő állja utamat. Homokszem csúszhatott az univerzumot működtető hatalmas  fogaskerekek közé, ahogy ezt mondani szokták.

Manapság már az idősek, bocsánat szenyiorok sem olyanok, mint régen, az igazgatónő hivatalosan ötvenhat éves, mióta beléptem a könyvtárba, de még ebből  is letagad időnként tizenöt évet. Minden szabadságáról vastagabb ajkakkal és simább homlokkal jön vissza. Szépen manikűrözött kézfején virítanak a lézerrel leégetett májfoltok kisebesedett helyei. Kissé elfolyó alakját sikerült belepréselnie egy két számmal kisebb fekete bőrnaciba, ami elég indiszkrét módon tanúskodik országnak-világnak domina-hajlamairól. Generációkon átívelő a magánélete, a nála harminc évvel fiatalabb fiúkat szereti, és ezt harcosan fel is vállalja, a női emancipáció utolsó csatáját vívja. A rendezett párkapcsolatban élő munkatársaknak semmi esélyük sincs az előmenetelre nála, szerencsére Jules nagyban javitotta az esélyeimet.

̶  Kisasszony! Hát ilyenkor kell érkezni?  ̶ ha lehetne gúnyosan ordítani, akkor azt tenné.

̶ Nem asszonyom, három perccel korábban kellett volna ̶  feleltem megadóan, de még mindig láthatóan jókedvűen. Nem kellett volna.

̶  Remélem, meg se fordul a fejében, hogy az olajozott tikkfa padlón issza meg a kávéját. Nem fognak disznóólat csinálni a könyvtáramból ̶  mondta vészjóslóan.

Így az előtérben lehúzom a forró kávét, megégetem a nyelvem, aztán óvatosan beoldalgok az irodába, külföldi vagyok, és nem bírom magam megbecsülni.

Az utóbbi időben már csak egy dolog motivált arra, hogy bejárjak dolgozni: az ideális olvasó. Az ideális olvasó akár az ideális farmerreklám is lehetne, gyönyörű, markáns arcú férfi, kisportolt testét minden különösebb fejtörés nélkül világos farmerben és fehér pólóban tálalja. Olyan jóképű, hogy az szinte már giccses. Igen, egy nyolcvanas évekbeli, klasszikus kóla reklámra hasonlit, és még olvasni is tud. Ráadásul nem is akármit, ókori görög drámákat, vagy épitészeti, művészeti albumokat, és undergrund együttesek cédéit hallgatja. Mindent tudtam róla, a nevét, az életkorát, a lakcímét, a születési helyét és az anyja nevét, és semmit se. Mi a foglalkozása? Hogyan talál időt arra, hogy minden délután beugorjon a könyvtárba? A könyvtár törzsolvasói gárdája gyerekekből, nyugdíjasokból, munkanélküliekből és hajléktalanokból állt össze. Egyik kategóriába sem illet bele, minden különösebb zavar nélkül tárta a világ elé hatalmas,  márkás óráját, hogy mindenki  lássa, nem, neki nincsenek anyagi gondjai. Egyáltalán minek jár be egy ilyen ember a könyvtárba? Nem tud zenét és filmeket letölteni? Elég nyugtalanító, lehet, hogy egy informatikai analfabétával van dolgom, vagy a XX. század régimódi, megható gyermekével? Lehet, hogy csak a könyvtár süppedős, piros foteljeit szereti, a nyugodt, barátságos légkört, a nagy, világos tereket? Úgy érzi, hogy a pár tétován keresgélő ember között nem magányos? Itt éli társadalmi életét? Vagy ő is függő lett a kávéautomata lötyi kávéjától? Valószinűleg soha nem találok választ ezekre a kérdésekre, mert nem beszédes típus. Ez az én szerencsém. Bezzeg az összes magányos vénszatyor (mint amilyen én is leszek majd)  részletesen elmeséli a vesegyulladását, megosztja az álmait, a házmesterével történt összetűzését, de az egyetlen ember, aki még érdekelne is, egy szót se szól. Én sem tudok szóba elegyedni vele, mivel képtelen vagyok rá, ha meglátom, átalakulok tizenöt éves, szorongó kamaszlánnyá, hatalmas gombóc gyűlik a torkomba, amitől sajnos egy hangot se bírok kipréselni. Más fiziológia jelenség is kiséri feltűnését: lúdbőrős leszek, ezt biztos valamilyen feromonos-hormonális folyamat váltja ki.

̶   Orsi, arra gondoltam, hogy vacsoracsatáznunk kellene ̶  mondta éppen Sophie, akivel az információs pultban ültem.

̶  Sophie, tudod, hogy nem tudok főzni, még a tésztát is szétfőzöm.

̶  Na, pont ezért gondoltam rád. Szóltam Nellynek, Christine-nek, Thomas-nak, ők már mind bizonyitottak, kemény verseny lesz, de kell egy outsider is. Majd meglátod, nagyon jól fogunk szórakozni, és főleg jókat fogunk enni. Minden hétvégén másnál vacsorázunk, mondj igent!

̶  Lehetnek itt még nagy meglepetések ̶ akartam mondani különösebb meggyőződés nélkül, de már nem jött ki hang a torkomon, ott állt előttem vágyaim tárgya, gyönyörűen, napbarnítottan.

A könyveit akarta nálam kikölcsönözni, a könyvtár számos emelete közül, mi lehet ennél romantikusabb? A kezét néztem, férfias, de mégis finom ujjai vannak, soha nem láttam még ilyen szép kezet. Mintha ő is zavarban lett volna, de biztos csak gyerekes képzelődés volt. Aztán már ott sem volt. Elérzékenyülve néztem távolodó, tökéletes fenekét.

̶  Mi ez a papirfecni, ami kiesett ennek a pasasnak a könyvei közül? ̶ kérdezte Sophie kíváncsian. Valószínűleg ő volt a legkíváncsibb ember, akit valaha is ismertem, mindenbe beleütötte az orrát, ám ő ezt csak szociális érzékenységnek hivta, természetes érdeklődésnek felebarátai iránt.

Gyorsan felkaptam a papírost, mielőtt Sophie kinyújthatta volna felé a csápjait. Belepillantottam:

 

« Jónapot ismeretlen kisasszony !

Ha nem lennék ilyen félénk, már meghívtam volna önt egy pohár italra.

Barátian: Yann

y.pinelle@gmail.com »

 

Úgy éreztem, hogy még a ruhám alatt is elpirulok. Nem birtam tovább a fenekemen ülni, azonnal riadóztatnom kellett Christine-t és Nellyt. Közben mégis átfutott az agyamon, hogy őrület, ezek a franciák milyen szertartásosak. Azt persze már teljesen természetesnek találtam, hogy kisasszonynak szólít, és elszántan magáz, ebben az országban az összes tizenöt évnél idősebb ember magázódik, és megrögzötten ragaszkodik a polgári társas élet minden sallangjához. Végül is egész kellemes volt visszavedleni kisasszonnyá az elrontott házasságom után.

Christine azonnal átérezte a történtek súlyát, és meghívott bennünket vacsorázni, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Christine lakása úgyis a legalkalmassabb hely volt ehhez,  pozitív energiamezők lengték be, valószinűleg inkább a fantasztikus tengerparti kilátásnak köszönhetően,  és nem  Christine feng shui jegyében tett lakberendezői erőfeszitései miatt. A kikötőre nyilt a nappali összes ablaka és a széles terasz, olyan érzésünk volt, mintha a kanapé mögött vesztegeltek volna a hatalmas, fehér yachtok. Christine igazi franciás vacsorát varázsolt elénk, sütőtök krémlevest piritott szalonna darabkákkal, és padlizsánfelfújtat, igazi inyenc csemegéket, kár, hogy én mindig úgy érzem ilyen étkezések után, hogy még két duplahamburgernek lenne hely a gyomromban. Az est folyamán igyekeztem diszkrét köhögcséléssel elfojtani gyomrom korgását, és azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy legalább ma is tettem valamit az egészségemért.

̶  Szerintetek nekem szól egyáltalán ez az üzenet? ̶ kérdeztem reménykedően.

Christine idegesen válaszolt:

̶  Te még hiszel a véletlenekben? Lassan harmincöt éves leszel, ez a pasas hónapok óta meresztgeti rád a szemét, épp itt volt az ideje, hogy lépjen egyet előre. Egy dolog viszont  nyugtalanít, lehet, hogy van valami probléma a hangszálaival?

̶  Ne aggódj, a félénksége jó jel, biztos már most fontos vagy neki, nem akarja elrontani  ̶ nyugtatott meg kedvesen az örök optimista Nelly.

̶  Egyáltalán hogy reagáljak erre az egészre? Gondoljátok, hogy én is tetszem neki?

̶  Nem, véletlenül potyogtatja el a társkereső cetliejit…

̶  De mit akarhat egy ennyire szép férfi egy ilyen nőtől, mint én?

̶  Biztos egy népes családot  ̶  vihorászott gonoszan Christine. ̶ Miért, te mit akarsz tőle?

̶  Először is azt a gyönyörű, hosszú, fáradságos órák munkájával kisportolt testét…. Hogy érezze, nem volt hiábavaló az a sok munka az edzőteremben…. Utána ki tudja…  De mit lépjek erre a cetlire?

̶  Gyorsnak kell lenned, mert a Vénusz még két napig áll trigonban a Marssal, ez egy nagyon kedvező időszak az új kapcsolatok kialakitásához ̶ fűzte hozza Nelly a kis keretes asztrológiai rovatot.

̶ Ott az emil címe, válaszolj neki, de tehetsz akármit, a végén úgyis szenvedni fogsz ̶ összegezte Christine az események lehetséges lefolyását.

Nem akartam elsietni a válaszcsapást, tudtam, hogy stratégiai fontosságú lesz. Ki akartam várni azt a néhány napot, amiről minden, nyilvánosan megvetett, de titokban alaposan kivesézett női magazinban írnak, és játszani a jégkirálynőt. Fél óráig bírtam magam türtőztetni, aztán bekapcsoltam a gépet, hogy kiizzadjam magamból a választ. Először is jobb, ha rögtön áttérek tegeződésre, és nem élőben kell szenvedni majd vele.

Kedves Yann,

Hatalamas szerencséd van, ugyanis imádom a félénk embereket, szinte csak bátortalan  alakokkal érintkezem, nyámnyila az összes barátom, jómagam  igazi anyámasszony katonája vagyok. Holnap este nyolckor találkozhatnánk a de Sade utcai borbárban?

Orsi, a könyvtárból

Úgy döntöttem, hazai terepen maradok vele az első találkozón, hogy ne szaladjon ki a lába alól a talaj, ráérünk még boncolgatni a különbségeket, keressük inkább, ami összeköt, mint például az alkohol szeretete.  Mi lehetne franciásabb, mint a tipikus  helyi intézmény, a borospince, ahol csak bort és némi rágcsálnivalót szolgálnak fel.  A lehető leghamarabb akartam vele találkozni, mert tudtam, hogy addig úgyse fogok nyugodtan aludni, és el akartam kerülni, hogy húslében ázó szemekkel érkezzek, és elbóbiskoljak a fáradtságtól az esti randin. Még a gép elött ültem, amikor elkezdett villózni az üzenete érkezett gomb.

Kedves Orsi,

Tökéletes, ott leszek.

Puszi: Yann

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/bovaryne-banata”] A szerzőről[/button]