Nemes Luca: A Fehér Kórház titka – 2.

1. részlet

2.

A beteg fiú

Tamigro megkerülte a kórház épületét. A rikítóan fehér falak most narancsos színben játszottak, ami megtévesztően barátságos hangulatot kölcsönzött a kórháznak. Tamigro megborzongott, amikor ránézett. Megszaporázta a lépteit, és néhány perc múlva megérkezett az otthonául szolgáló aprócska faházhoz. Egyenesen a szobájába mászott be a nyitva hagyott ablakon keresztül. Nagy gyakorlata volt már az ilyesmiben, hiszen szinte minden nap az ablakot használta bejárat gyanánt. Molli néni hamar lefeküdt, és Tamigrónak egyáltalán nem fűlött hozzá a foga, hogy a felébresztett néni szidalmait hallgathassa, amiért későn ért haza.

Egy macska ügyességével átlendítette magát az ablakpárkányon, majd végignyúlt az ágyán, és lehunyta a szemét. Álmos volt, de semmiképpen nem akart elaludni, így hát kis idő múltán feljebb tornászta magát az ágyon, és a kemény, hegyes szélű ágykeretnek támasztotta a fejét. Szörnyen kényelmetlen volt, és pár másodperc múlva a feje lüktetni kezdett a fájdalomtól, ám ez tökéletesen megfelelt a céljának: ilyen testhelyzetben biztosan nem tudott elaludni.

Sokáig feküdt így, néha megdörzsölve sajgó halántékát, és találgatva, hogy mennyi lehet az idő. Csak akkor kelt fel, amikor a szobájára már teljes sötétség borult, és semmit se látott maga körül, csak az ablaka mögött fénylő csillagokat. Ekkor végre felállt, odalopódzott az ablakpárkányhoz, nesztelenül felugrott rá, majd lecsusszant a másik oldalon.

Idekint már nem volt vaksötét. A csillagok tisztán világítottak, bár a holdból csak egy vékonyka, fénylő kifli látszott az égen. Tamigro bámészkodott néhány percig a kis faház oldalához simulva, aztán elindult a Kórház felé. Bármilyen sötét is volt, a ragyogóan fehér épület élesen kirajzolódott.

Tamigrónak nem kellett sokáig mennie. Molli néni faháza egészen közel állt a Kórházhoz. Tamigro körbesétálta az épületet. Több nyitott ablakot is talált, habár némelyiket valóban rács fedte – biztosan ezek tartoztak a kórtermekhez.

Tamigro rengeteg ablakpárkányra felkapaszkodott, míg végre megtalálta, amit keresett – azt a hatalmas termet, amiben a rejtélyes, fehér karosszék állt. Biztos volt benne, hogy a terem ajtaját zárva tartják, így aztán a folyosóról nem tudta volna megközelíteni. Az egyetlen esélye az volt, ha a közvetlenül a terembe mászik be az ablakon keresztül.

A szíve a torkában dobogott, amikor végre megtalálta a helyes ablakot. Felhúzódzkodott a párkányára, és óvatosan, amilyen halkan csak tudott, leereszkedett a másik oldalán. A különös, fehér teremben találta magát. Itt nem volt sötét, inkább csak kellemes, tompa szürkület. Tamigrót földöntúli érzés kerítette a hatalmába. Nem félt. Sőt, már izgatottnak sem érezte magát.

Néhányszor lassan körbejárta a termet, míg végül megállapodott a karosszéknél. Még mindig nem érzett félelmet, bár az izgalom kezdett visszakúszni a testébe. Érezte, hogy szaporábban ver a szíve, mint rendesen, és a tenyere is nyirkos lett kissé.

Leült a székbe. Kényelmesen elhelyezkedett, és hátradöntötte a fejét. A szemét becsukta, és átadta magát a furcsa, de határozottan kellemes érzésnek.

Aztán hirtelen meghallotta a feje fölött a fogaskerekek kattogását. Kinyitotta a szemét, és figyelte az egyenletesen forgó kerekeket. Mindeddig úgy látszott, mintha a levegőben lebegnének, ám Tamigro most észrevette, hogy egy vékony, fénylő kötéllel kapcsolódnak a karosszékhez. A kötél másik vége egészen a plafonig nyúlt, ám Tamigro nem látta, hol lehet felfüggesztve. Tulajdonképpen a plafont sem látta, de ezt betudhatta az éjszakai sötétségnek is.

Kinyújtotta a kezét, és óvatosan végigsimított a kötélen. Nagyon finom, könnyű anyagból készült. Lassan futtatta fölfelé az ujjait a kötél mentén, mígnem megérintette az alsó fogaskereket. Az egyenletesen forgó kerék végigcsiklandozta az ujjait. Tamigro fokozatosan tovább emelte a kezét, és elérte a fölső, nagy kereket is. Egy darabig hagyta, hogy a kattogó kerék a tenyerét cirógassa, aztán feljebb tornászta magát a székben, hogy alaposabban szemügyre vehesse a kerekeket. Eközben óvatlanul ránehezedett a felső fogaskerékre, mintegy azon húzva fel magát.

A kerék hirtelen hangos, már-már sikoltáshoz hasonló kattanást hallatott, és megállt. Tamigro szörnyű fájdalmat érzett az egész testében. A fejéhez kapta mindkét kezét, megpróbált felállni, de megtántorodott, és fejjel előre a padlóra zuhant.

***

– Szervusz, apa… – köszönt félénken Lini, és betolta maga mögött a ház ajtaját.

Jon Quetto kissé idegesen bólintott. Magas, sovány ember volt, szögletes szemüveggel, és ugyanolyan keskeny arccal, amilyen Linié is volt.

– Nagyon későn érkeztél haza – jegyezte meg a férfi, és alaposan végigmérte fáradt, karikás szemű kislányát. – Már megint Tamigróval mászkáltál, igaz?

Lini bólintott.

– De ne félj, apa, nem csináltunk semmi rosszat. Csak bújócskáztunk, meg ilyesmi…

Jon felvonta a szemöldökét.

– Rendben, Helinna, én hiszek neked – sóhajtotta fejcsóválva a férfi. Lini mentegetőzéséből tisztán érződött, hogy titkol előle valamit. De Jon nem kérdezett rá, csak fáradt, törődött hangon annyit mondott: – Hát akkor vacsorázz meg, kislányom, aztán feküdj le szépen. Későre jár az idő. – A tekintetével végigsimogatta a gyereket. Legszívesebben a kezével is megsimogatta volna, de nemigen merte. Sosem értett a gyerekekhez, és legkevésbé talán épp a saját kislányához. Nem ismerte. Eleinte úgy gondolta, nem tudja megismerni, később meg már mersze nem volt hozzá.

Csak nézte a keskeny, sápadt arcocskát, a kócos, mogyoróbarna üstökkel. Lini gyorsan bólintott, mikor az apja elküldte vacsorázni, aztán már el is iszkolt a konyha felé. Jon Quetto elszégyellte magát. Hiszen ez a kislány fél tőle!

Jon maga is tudta, hogy gyakran viselkedik gorombán a gyerekkel, de egyszerűen nem tudott mást tenni. Egy ilyen kislányhoz annyi türelem kell! De neki nincs türelme a gyerekneveléshez. Túlságosan is leköti a munkája, nincs ideje Helinnával foglalkozni. Amikor meg néha leülne, hogy beszélgessen vele, a kislány csak félénken válaszolgat neki, ahogyan a vádlott felelget a szigorú bíró kérdéseire, Jon Quetto meg szégyelli magát, amiért nem tud mit kezdeni a saját gyerekével.

Lini nem nagyon volt éhes, de azért vágott magának egy szelet kenyeret, lekvárt kent rá, és merengve elmajszolta a vacsoráját. A mosogató fölött evett, mert nem akart tányért elővenni, hogy utána elmosogathassa. Ebéd után többnyire Molli néni mosogatott, hiszen az ételt is ő készítette el, de a vacsorához használt tányér Linire várt volna. A kislány álmosan megette a kenyeret, aztán megtörölte a száját a ruhája ujjába, és a fürdőszoba felé vette az irányt.

Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát, így hát sietett a zuhanyozással, fogmosással, hogy hamar lefekhessen. Ám amikor már végre az ágyában feküdt, sehogy sem tudott elaludni. Össze-vissza forgolódott, sőt néha fel is kelt, és néhány percig az ablakon bámult kifelé. Nagyon késő volt már, amikor sikerült elaludnia.

Nyugtalan álma volt, mindenféle ostobaság furakodott a fejébe, arról, hogy mi minden szörnyűség történhet a Kórházban, vagy hogy milyen bajba keveri magát Tamigro, kíváncsiságában.

Még sötét volt, amikor Lini felriadt valamire, bár először nem tudatosult benne, hogy kétségbeesett hangok ébresztették fel. Megdörgölte a szemét, aztán csöndben fülelni kezdett.

Odakint, Liniék nappalijában egy nő beszélt, hadarva, ideges hangon.

– Csak ott feküdt, eszméletlenül, szegény kis teremtés. El sem tudom képzelni, hogyan juthatott be a TV-szobába, azt pedig, hogy mi történt vele, végképp nem tudom. Kérem, Quetto úr, jöjjön segíteni!

– Hol van most a gyerek? – kérdezte Lini édesapja. A kislány kimászott az ágyából, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott, és kikukucskált a kulcslyukon. A nappaliban égett a villany. Lini hátulról látta hálóköntöst viselő édesapját. Vele szemben pedig egy fehér ruhás, szőke hajú ápolónő állt. Mona Sellának hívták, de Lini csak látásból ismerte.

– Kiürítettünk egy egyszemélyes kórtermet a számára – felelte Mona Jon Quetto kérdésére. – De még mindig nem tért magához.

– Azonnal megyek – bólintott Jon. Lini nem láthatta az apja az arcát, de a hangjából is megértette, mennyire ideges. Valami nagyon nagy baj történhetett.

A két felnőtt elhagyta a házat, a nappali pedig újra elsötétedett. Jon Quetto leoltotta a villanyt az előszobából.

Lini végképp halálra rémült. Volt egy elég biztos tippje, arról, hogy ki lehetett a gyerek, akit eszméletlenül találtak a Kórházban. Csak épp azt nem tudta, mi baja lehet Tamigrónak.

A kislány hevesen dobogó szívvel ücsörgött a szobájában, és számolta a vánszorgó perceket. Jó néhány, egyenként is örökkévalóságnak tűnő perc után végre visszatért az apja.

Lini nem bírta türtőztetni magát. Felugrott, és kirohant a nappaliba.

– Apa! Mi történt vele, apa? – kérdezte a kislány, és kétségbeesetten rángatta az apja karját. A férfi nehezen titkolta meglepetését. A vállánál fogva hátrébb tolta Linit, és csak néhány másodperces szünet után válaszolt neki.

– Miről beszélsz, Helinna? Rosszat álmodtál?

Lini csak most nézett fel az apja arcára. Jon Quetto homlokán verejték gyöngyözött, és kissé remegett az ajka, amikor válaszolt a lányának.

– Dehogy álmodtam rosszat! Tamigróról beszélek! – felelte egész testében reszketve Lini.

Jon Quetto vonásai megfeszültek. Egy pillanatig nem tudta, hogy leszidja-e a lányát, amiért hallgatózott, vagy inkább próbáljon minél megértőbben viselkedni vele. Végül az utóbbit választotta.

– Figyelj rám, kislányom – kezdte a férfi, és némi habozás után rátette a kezét a lánya vállára. – A barátod nagyon beteg. Bevittük őt a Kórházba, úgyhogy most már nem eshet baja. De pihennie kell, és nem szabad bemenned hozzá.

– Miért nem? – kérdezte Lini. – Mi történt vele?

– Megbetegedett. Ennél többet nem mondhatok, kislányom, sajnálom.

– Hogyhogy nem mondhatsz? – kérdezte dühösen Lini. Aggodalma és izgatottsága miatt minden óvatosságról megfeledkezett. – Miért ne mondhatnád el nekem, hogy mi történt Tamigróval, ha egyszer nagyon jól tudod?!

– Csillapodj, Helinna – szólt rá az apja. De semmit sem ért el vele.

– Én vagyok az egyetlen az egész világon, aki igazán ismeri és szereti Tamigrót! Ha valakinek, hát nekem jogom van tudni, hogy mi történt vele!

– Helinna! Én tudom, hogy aggódsz a barátodért, de akkor sem beszélhetsz így velem. Elhiheted, hogy a lehető legjobban gondoskodunk a fiúról.

– De nem hiszem el! – visította magából kikelve Lini. – Szörnyű dolgokat hallottam arról a Kórházról!

Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta döbbenten ácsorgó apját.

Jon Quetto még sokáig nézett a lánya után, és elképzelni sem tudta, hogy mi lelhette őt. Még sosem látta Linit így kifordulni magából.

Lini eközben berohant a szobájába, Jon Quetto pedig nem ment utána. Néhány percig üres tekintettel figyelte az orra előtt becsapódott ajtót, aztán megfordult, és leült egy fotelba a nappaliban. Levette a szemüvegét, majd gondosan összehajtotta, és a térdére helyezte. Aztán a tenyerébe temette az arcát, és még órákon keresztül ebben a testhelyzetben maradt, mozdulatlanul.

***

Ezalatt Lini dühösen és kétségbeesetten zokogva az ágyára vetette magát, ököllel püfölte a párnáját, és erősen ráharapott a paplanra, hogy ne hallatsszon ki a sírása a szobájából.

Hosszú percekre volt szüksége ahhoz, hogy végre megnyugodjon. Akkor aztán feltápászkodott, hálóinge ujjával megtörölte maszatos arcát, és leült az ágya szélére. Szokása szerint az állát vakargatva gondolkodott. Muszáj volt kieszelnie valami tervet, hogy kiderítse, mi történt Tamigróval. Már nem bízott az apjában, és nem hitte, hogy egy szó is igaz lehet abból, amit mondott. Hiszen ha Tamigro egyszerűen csak beteg lenne, akkor ő, Lini, miért ne mehetne be hozzá látogatóba?

A kislány végül is elhatározásra jutott. Az apja iránt érzett dühe megsokszorozta a bátorságát. Levette a hálóingét, kinyitotta a szobája sarkában álló ruhásszekrénykét, és elővette a legelső ruhát, ami a kezébe akadt. Aztán sietve felöltözött, és hangtalanul kisurrant a szobája ablakán. Korántsem olyan elegánsan landolt, mint néhány órával ezelőtt Tamigro, ám akárcsak a fiú, ő is gyönyörködött pár percig a csillagokban, mielőtt rohanni kezdett volna a Kórház felé. Hevesen dobogott a szíve, de nem érzett egy csepp félelmet sem.

Hamar megérkezett az ismerős, fehér épülethez, és kifulladva nekidőlt a Kórház falának. A hófehér márványburkolat még mindig sugározta magából a nappal összegyűjtött hőt, és a kislány jólesően simult neki a meleg falnak.

Fogalma sem volt, hogyan találja majd meg Tamigrót, csak annyit tudott, hogy mindenképpen meg kell keresnie a fiút. Lassan elindult a Kórház fala mentén, hogy keressen egy nyitott ablakot, amin bemászhat. Nem kellett sokáig keresgélnie. A meleg, nyári éjszakákon szinte az összes ablakot nyitva hagyták. Még a kórtermek berácsozott ablakait sem tartották zárva ilyen időben.

Lini hamar talált egy alkalmas ablakot, és nagy nehezen feltornászta magát a párkányára. Többször is visszacsúszott, és egy alkalommal csúnyán lehorzsolta a tenyerét az ablakpárkány éles peremén. Végül aztán mégis sikerült felkapaszkodnia az ablakba, és egyetlen ugrással megérkezett a Kórház egyik folyosójára.

Hangos huppanással ért földet, és mindkét bokája megfájdult a zökkenéstől. Korántsem volt olyan gyakorlott ablakmászó, mint Tamigro. Feltápászkodott, megnyalta sérült tenyerét, majd körülnézett a folyosón. Sötét volt, csak az ablakon beszűrődő csillagfény adott némi fényt – éppen csak eleget ahhoz, hogy Lini ne sétáljon neki a falnak.

Találomra indult el az egyik irányba, és jobb megoldást nem találván, minden egyes ajtót megpróbált kinyitni, ha pedig nem sikerült, lehajolt a kulcslyukhoz, és halkan besuttogta rajta Tamigro nevét. Egyetlen ajtó előtt sem járt sikerrel. Majdnem minden ajtót zárva tartottak, amelyeket pedig mégsem, azok mögött csak takarítószeres fülkék vagy fürdőszobák rejtőztek.

Lini már-már feladta a reményt, hogy valaha is rátalál Tamigróra, amikor felkapcsolódott a villany a folyosón, és a kislány közeledő léptek zajára lett figyelmes. Egy pillanatra megdermedt a hirtelen támadt fénytől, aztán a szemét dörzsölgetve besurrant egy közeli takarítófülkébe.

A léptekhez hamarosan halk, izgatott beszélgetés hangjai társultak. Lini résnyire nyitotta a fülkéje ajtaját, és kilesett a folyosóra. Két fehérruhás ápolónő közeledett a folyosón, és összehajolva, hadarva beszélgettek.

– Mit kereshetett itt az a szegény fiú? El sem tudom képzelni, miféle őrültség vezethette őt a TV-szobába! – mondta az egyikük.

– Nyilván kíváncsi volt – felelte a másik. – Az ő korában ez természetes.  Egyszerűen nem lett volna szabad nyitva hagyni a TV-szoba ablakát. Nyilván azon át jutott be a terembe.

– Mindenesetre most már biztonságban van szegénykém – sóhajtotta az első ápolónő.

– Valóban azt hiszed? – nevetett fel kesernyésen a másik. – Nem láttad Jon Quetto és Algia Ernekha arcát? Mindketten kétségbe voltak esve. Nem tudják meggyógyítani!

– Ugyan már! – lehelte bizonytalanul az első. – Quetto igazgató úr bárkit meg tud gyógyítani.

A másik ápolónő kétkedőn morgott valamit, de lassacskán eltávolodtak Linitől, és a kislány már nem értette, hogy pontosan mit mondanak. Amikor befordultak a folyosó sarkán, Lini kisurrant a takarítófülkéből, és sietve utánuk lopakodott.

Hallótávolságra megközelítette őket, és a két nő minden szava csak egyre növelte a kislány aggodalmát.

A merőleges folyosón már nem merte követni őket, hanem meglapult a sarkon, és a falhoz tapadva leskelődött. Hamarosan már semmit sem hallott az ápolónők beszélgetéséből.

A két ápolónő hirtelen megállt, az egyikük kulccsal kinyitott egy ajtót, majd mindketten beléptek mögé. Néhány perc múlva aztán visszatértek a folyosóra, és felélénkülve folytatták a társalgást.

Hamarosan egy újabb folyosóra fordultak be, és Lini a torkában dobogó szívvel célba vette az ajtót, ami mögül az előbb léptek ki az ápolónők. Benézett a kulcslyukon, de mivel nem sokat látott a szobából, reszkető kézzel bekopogtatott. Egy fáradt, elgyötört hang válaszolt neki:

– Ki az?

Lini felkiáltott örömében.

– Én vagyok az: Lini! Tudtam, hogy meg foglak találni! Mi történt veled?

– Majd elmesélem – felelte az ajtó másik oldaláról Tamigro. – Sok mesélnivalóm lesz, de most nem tudunk beszélgetni. Iszonyú dolgok folynak ebben a Kórházban. El kell tűnnünk innen, amint lehet!