Nemes Luca: A Fehér Kórház titka – 1.

Bevezető

A Várostól sok-sok mérföldre – olyan helyen, ahol már nem épültek házak – egy hatalmas, fehér épület állt. Egyetlen út vezetett erre, de már azt is jócskán benőtte a gaz, hiszen nemigen közlekedett rajta senki. Csak néhány hetente egyszer döcögött rajta végig egy porlepte terepjáró, hogy pár óra múlva vissza is térjen, és élelmiszert és egyéb háztartási cikkeket szállítson a ragyogóan fehér épületbe.

Az utat kilenc évvel ezelőtt építették – már ha egyáltalán építésnek lehet nevezni azt, hogy egy széles sávban kiirtották a füvet, és elegyengették a talajt. Más dolguk nem is akadt az útmunkásoknak, hiszen errefelé a földek különben is simák és egyenletesek voltak. Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt hatalmas, füves puszták húzódtak. Monoton egyhangúságukat csak a középütt álló hatalmas, büszke épület törte meg.

Az épületet nem sokkal a földút elkészülte után emelték. Egyik napról a másikra piszkos, verejtékező munkások és szemüveges mérnökök jelentek meg a pusztában. Gyorsan dolgoztak – látszott rajtuk, hogy alaposan megfizetik őket. Alig néhány hónap alatt végeztek az építkezéssel. Pár hét múlva pedig két újabb házzal is elkészültek. Ezekkel viszont már nem volt nehéz dolguk. Egyszerű faházak voltak, néhány szobával, egy aprócska konyhával és fürdőszobával. Ezután mindannyian megkapták a pénzüket egy Jon Quetto nevű embertől, és a munkások egyszer s mindenkorra eltűntek a pusztáról.

Jon Quetto viszont beköltözött az egyik új faházba. És nem egyedül jött. Hamarosan különféle emberek érkeztek az eddig elhagyatott pusztaságra. Egy negyvenes éveiben járó nő és egy tipegő kisfiú foglalták el a kisebbik faházat. Velük együtt érkezett meg Jon Quetto egyéves lánya is, aki ideiglenesen osztozott a nő és a kisfiú szállásán. Később aztán átköltözött az édesapjához.

Hamarosan benépesült a hatalmas, fehér épület is. Idős, beteg emberek érkeztek, az épületet ugyanis kórháznak szánták. Ragyogó, fehér színe miatt pedig Fehér Kórháznak nevezték el.

A Kórház dolgozóit szintén a fehér épületben szállásolták el. Takaros, aprócska szobákat kaptak a számukra kialakított szárnyban. Nem voltak sokan; mindössze néhány nő, akik ápolónőnek nevezték magukat, és patyolatfehér ruhát hordtak. Csak egyikük szobája volt valamivel nagyobb, mint a többieké. Az ő neve Algia Ernekha volt, és a Kórház igazgatóhelyettesének hívták, bár ez leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy jobban ismerte Jon Quettót, mint a többiek, és néha látták őt, amint csöndes társalgásba mélyedt a férfival a kórház egy félreeső sarkában.

A Fehér Kórház dolgozói nem gyakran hagyták el a pusztát. Ha pedig mégis megtették – hogy találkozzanak a családjukkal vagy néhány régi ismerősükkel -, sosem árultak el túl sokat a munkájukról. Mindössze annyit említettek, hogy egy kórházban dolgoznak ápolónőként, aztán sietve másra terelték a szót.

Csak Jon Quetto utazott többször a Városba. Időről időre elment, hogy élelmiszert vásároljon, néha viszont sokkal érdekesebb utakra is indult. Ilyenkor otthon hagyta az autóját, és éjszaka kelt útra, egy ócska motorbiciklin. A legközelebbi faluban vonatra szállt, és így érkezett el hajnaltájban a Városba. Ő nem a családját látogatta meg, hanem néhány, magához hasonlóan rejtélyes külsejű emberrel tanácskozott valamiről egy régi, különös berendezésű pincehelyiségben. És amikor visszatért a Fehér Kórházba, mindig valamilyen új gyógyszerrel vagy gyógyítási technikával a zsebében érkezett. Ám mindezek ellenére a Fehér Kórházat még soha, egyetlen betege sem hagyta el.

 

1.

„Emlékezzen a szerződésre!”

Lini a Fehér Kórház melletti nagyobbik faházban élt, mióta csak az eszét tudta. Egyszer megkérdezte az édesapjától, vajon mindig itt laktak-e, de az csak annyit felelt, hogy Lini még alig múlt egyéves, amikor ideköltöztek. A kislány pedig nem mert tovább faggatózni.

Nem sokat tudott arról, hogy milyen lehet a Városban vagy akárcsak egy kis faluban élni. Ő maga soha nem próbálta, és senkivel sem találkozott még, aki hajlandó lett volna ilyesmiről mesélni neki. Régebben sokat kérdezősködött, de már jó ideje felhagyott vele, mert rájött, hogy úgysem számíthat egyenes válaszra. Azt a keveset, amit mégiscsak sejtett, elejtett mondatokból vagy burkolt megjegyzésekből hámozta ki, néha pedig véletlenül (vagy kevésbé véletlenül, ha a falhoz lapulva hallgatózott) meghallotta, amikor egyik felnőtt említett valamit a másiknak.

Lini nem járt iskolába, mint a városi és falusi gyerekek. Sőt, még arról sem tudott volna, hogy egyáltalán létezik iskola, ha Molli néni egyszer figyelmetlenségből el nem szólja magát. Ezt az incidenst követően a kislány hosszasan könyörgött az apjának, hogy engedje el őt iskolába, de Jon Quetto hajthatatlannak bizonyult, és Lini ezúttal is kénytelen volt megadni magát. Az egyhangú, örökké változatlan puszta töltötte ki a kislány egész életét, és Lini teljesen biztos volt benne, hogy már rég megette volna az unalom, ha egyedül kell itt élnie Molli nénivel és az édesapjával.

Szerencsére azonban nem így történt. Egy másik gyerek is élt a Kórház mellett, a kisebbik faházban. Tamigrónak hívták, és alig egy évvel volt idősebb Lininél. Arról senki nem beszélt, hogy Tamigro hogyan került a Kórház melletti házikóba, és miért élt Molli nénivel. Régebben mindketten sokat kérdezősködtek, de mostanra már leszoktak róla. Akárcsak sok más kérdésükre, Tamigro származásának rejtélyére sem kaptak választ.

Lini és Tamigro megtanulták, hogy a felnőttek egyszerűen nem hajlandóak beszélni bizonyos témákról, de egymás közt azért újra és újra felhozták ezeket. Tamigro néha hátradöntötte a fejét, és megkérdezte:

– Szerinted milyenek voltak a szüleim, Lini?

A kislány ilyenkor különféle képtelen történetekkel szórakoztatta a barátját.

– Lehet, hogy építettek egy űrhajót, és mindketten elrepültek a Jupiterre, aztán pedig nem tudtak visszajönni.

Tamigro nevetett. De később már nem kérdezett ilyeneket Linitől, csak azt mondta:

– Biztosan meghaltak. – A Kórház fala mellett ültek a földön, hátukat a felforrósodott márványtégláknak döntve. Éppen egy hosszúra nyúlt bújócskázás fáradalmait pihenték ki.

Lini elhúzta a száját, és inkább témát váltott.

– És nekem milyen lehetett az anyukám? – kérdezte, miközben a kiégett, sárgás füvet morzsolgatta az ujjai közt. – Apa soha nem mesél róla, én pedig olyan kicsi voltam, amikor meghalt. Egyáltalán nem is emlékszem rá.

Tamigro nem felelt, csak halkan felsóhajtott, és egy kis ideig egyáltalán nem szólalt meg. Aztán váratlanul megkérdezte:

– Szerinted mi történik a halottakkal?

– Ó. – Lini felsóhajtott, majd homlokráncolva gondolkodni kezdett. – Hát Molli néni szerint a mennyországba kerülnek. De apa csak azt mondja, hogy ne törődjek ilyesmivel.

– És te szót fogadsz neki? – szisszent fel Tamigro.

A gyerekek néhány percig némán üldögéltek, és mindketten a saját szüleikről ábrándoztak. Végül Lini unta meg hamarabb a dolgot – hiszen neki mégiscsak kevesebb ábrándoznivalója volt -, felállt, és javasolta, hogy folytassák a bújócskázást.

– Most nincs kedvem, Lini – válaszolta fáradtan a fiú. – Beszélgessünk inkább, vagy csak sütessük a hasunkat a nappal.

– Már épp eleget beszélgettünk. És az ilyen témáktól úgyis csak elszomorodik az ember – érvelt a kislány.

– Én nem bánom, ha szomorú vagyok – felelte lehunyt szemmel Tamigro.

– Jaj, ne csináld már ezt! – nevetett fel Lini, és óvatosan megcirógatta a fiú derekát – ott, ahol tudta, hogy csiklandós.

Tamigro hangosan felkacagott, és összegömbölyödve az oldalára fordult, de a kislány nem hagyta békén. Megragadta a fiú mindkét kezét, és összegyűjtött erejével próbálta felráncigálni a földről. Tamigro végül feladta a harcot, és nevetve-botladozva feltápászkodott.

– Na, mered még azt mondani, hogy nem játszol velem? – nyögte a nevetéstől fuldokolva Lini.

– Soha! – kiáltotta Tamigro, és elrohant. Majd futtában még visszakiáltott a kislánynak: – Te vagy a hunyó!

Lini lekuporodott a fal tövében, eltakarta a szemét, és számolni kezdett. Ezalatt Tamigro körbefutotta a Kórház épületét, és egy nyitva felejtett ablakon keresztül bemászott a folyosóra. Tamigro soha nem járt még a Fehér Kórház épületén belül, nem ismerte ki magát a folyosókon, de most nem volt ideje habozni. Szaladni kezdett, és megpróbálta kinyitni a legelső ajtót, amivel találkozott. Nem engedett. A fiú egy darabig eredménytelenül rángatta a kilincset, aztán eszébe jutott, amit Lini mesélt neki még régebben: a kórtermek ajtaját mindig zárva tartják, sőt még az ablakokra is rácsot szereltek, nehogy a betegek kimásszanak rajta, és kárt tegyenek magukban. Tamigro ennek nem sok értelmét látta, de Lininek biztos igaza volt, hiszen Jon Quetto, a kislány apja, maga alapította és igazgatta a Kórházat.

Így hát Tamigro továbbiszkolt a folyosón, hogy keressen végre egy olyan ajtót, ami mögött búvóhelyre találhat. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy Lini pillanatok alatt ráleljen. Jó néhány ajtóval megpróbálkozott, de egyiket sem tudta kinyitni. Végül megállt, és belesett az egyik kulcslyukon. Igazán kíváncsi volt rá, milyenek lehetnek a Kórház betegei, ha ennyire kell félteni őket attól, hogy megszöknek, vagy kiugranak az ablakon.

A kulcslyukon keresztül csak egy vékony szeletkéjét láthatta a kórteremnek. Odabent is fehér volt a fal, mint mindenütt a Kórházban. Fehérek voltak az egymás mellett sorakozó ágyak is, akárcsak a bennük fekvő emberek ruhája. Tamigro csak az egyik beteg arcát látta jól. Egy férfi volt – negyven, legfeljebb negyvenöt éves. A haja dús volt, és sötétbarna, az arca simára borotvált. Nem aludt, hiszen nyitva volt a szeme, de olyan üres, tartalmatlan kifejezéssel bámulta a plafont, hogy Tamigro már-már attól kezdett félni, hogy a férfi talán halott. Ám ekkor a fiú nagy megkönnyebbülésére a beteg pislogott egyet. A tekintete azonban továbbra is ugyanolyan mereven szegeződött a plafonra, mint addig.

Tamigro megborzongott. Felemelkedett, és odébbállt a kulcslyuktól. Sajnálta az idegen férfit. Nem látszott rajta fájdalom, vagy bármi testi kellemetlenség jele, és mégis olyan szánalmasan festett, ahogyan ott feküdt mozdulatlanul. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna.

Tamigrónak megint csak elment a kedve a játéktól, de nem akarta megbántani Linit, úgyhogy gyorsan folytatta a kutatást valami alkalmas búvóhely után.

Végre talált egy ajtót, amit résnyire nyitva felejtettek. A mögötte lévő helyiségből halk, egyenletesen zakatoló hang hallatszott. A fiú lábujjhegyen közelebb lopódzott, és bekukucskált az ajtón. Tágas, fehér termet látott, és azonnal észrevette a zakatoló hang forrását is. A terem végében magas támlájú, fehér karosszék állt, afölött pedig két, egyenletesen forgó fogaskerék lebegett, mozgásuk nyomán finoman kattogó hangot hallatva. A kerekek alatt lévő székben egy hálóköntöst viselő, sápadt férfi ült. A karosszék mellett pedig egy ápolónő figyelte betegét, furcsa, gunyoros tekintettel.

Tamigro megpróbált gyorsan odébb surranni, mielőtt még észreveszik, ám ekkor különös hangok ütötték meg a fülét. A férfi mintha rimánkodott volna az ápolónőnek.

Tamigro engedett a kísértésnek, és visszatért leshelyére. Innen szinte teljesen beláthatta a szobát. A karosszékben ülő férfi halottsápadt volt, és egész testében remegett, de a tekintete legalább árulkodott a mögötte lakozó életről, ellentétben a kórteremben fekvő beteggel.

– Engedjen el! – mondta halk, könyörgő hangon a férfi. – Kérem! Bármit megteszek.

– Nem lehet – felelte szárazon az ápolónő. – Emlékezzen a szerződésre!

Tamigro reszketett az izgalomtól.

– Kérem! Kérem, engedjen el! – zihálta a férfi a szobában.

– Mondtam már, hogy nem lehet. Aláírta a szerződést. Mindenbe beleegyezett – mondta részvétlen hangon az ápolónő. Aztán hidegen hozzátette: – Kérem, maradjon csendben. Mondhat bármit, úgyse megy vele semmire.

– Miért teszi ezt velem? – zokogta a férfi. – Ez nem élet. Nem ez állt a szerződésben. Én nem ezt írtam alá!

– A szerződésben semmiért nem vállaltunk garanciát. Erre rájöhetett volna, ha kicsit is végiggondolja a dolgokat. Ha nem tetszik magának, ami most történik, az nem rám tartozik. Csak magát hibáztathatja.

– Engem nem érdekel, hogy ki a hibás! – kiáltott fel a férfi. – Engem nem érdekel már semmi! Csak engedjen el!

– Hallgasson – szólt rá részvétlenül az ápolónő. – Ha nem hagyja abba a kiabálást, azonnal visszaviszem a szobájába.

– Kérem! Könyörgöm! Hallgasson meg! Hát nincs magában szánalom? Engedjen elmenni! Könyörgöm!

Az ápolónő azonban rezzenéstelen arccal a karosszékhez lépett, és rátette a kezét a kisebbik, alsó fogaskerékre. A zakatolás azonnal elhallgatott, a fogaskerék megállt.

A férfi megpróbált gyorsan felugrani, de a mozdulat közepében megremegett kissé, majd petyhüdten visszazuhant a székbe. A tekintete elfelhősödött, a teste elernyedt.

Tamigro kis híján felkiáltott a döbbent rémülettől.

– Álljon fel! – szólt rá az ápolónő hidegen a betegre.

A férfi némán engedelmeskedett. Aztán mindketten megindultak az ajtó felé, ami mögött Tamigro hallgatózott.

A fiú – aki eddig kővé dermedve ácsorgott az ajtóban – most hirtelen magához tért, felugrott, és teljes erejéből rohanni kezdett a folyosón. Már egyáltalán nem érdekelte a bújócska. Minél hamarabb ki akart jutni a Fehér Kórházból, hogy elújságolja Lininek, mit látott.

Izgalmában el is tévedt néhányszor a folyosókon, de végül mégiscsak kitalált az épületből. A szabadlevegőn aztán hangosan kiáltozni kezdte Lini nevét.

A kislány végül is meghallotta, és odaszaladt a barátjához.

– Hát nem bújtál el? – kérdezte csalódottan.

– Nem, de figyelj csak, mesélek valamit! Ezt azonnal hallanod kell! – mondta Tamigro, és már rángatni is kezdte Linit a megszokott törzshelyük felé, a Kórház mögé.

Letelepedtek a kiszáradt fűbe, és Tamigro részletesen beszámolt mindenről, amit a Kórházban látott. Lini elkerekedett szemekkel hallgatta.

– Én mindig is sejtettem, hogy valami fura dolog folyik a Kórházban – jelentette ki a kislány, miután Tamigro a beszámolója végére ért. – Csak egyetlen egyszer találkoztam az egyik beteggel, és akkor is a tilosban jártam. Apa megtiltotta nekem, hogy a Kórházban mászkáljak.

– Tudom – bólintott Tamigro. – Nekem sem lett volna szabad bemennem. Molli néni szerint ugyanis veszélyes dolgok folynak ott, amikhez nekem semmi közöm. Habár szerintem ő se tudja biztosan, hogy mi történik a Kórházban.

– Apa viszont biztosan tudja – vont vállat Lini -, és mégsem köti az orrunkra. Sőt, egyáltalán nem is engedi meg, hogy a Kórházról kérdezősködjek. Márpedig ha nem történne ott semmi különös, akkor azt akár nyugodtan el is mondhatná.

Tamigro bólintott.

– Az a beteg, akit te láttál, milyen volt? – kérdezte a fiú némi szünet után.

– Kerekesszékben tolta egy ápolónő – mesélte Lini. – És amikor köszöntem nekik, csak az ápoló köszönt vissza, ő nem. Elég fura embernek látszott. Merev és mozdulatlan volt az arca, a tekintete pedig… olyan üveges, vagy hogy is mondjam. Szóval nem köhögött, vagy ilyesmi… és mégis tisztán látszott rajta, hogy beteg.

– Tudom, miről beszélsz – bólintott csendesen Tamigro. – Az a férfi is ilyen volt, akit én láttam. Szinte félelmetes…

– Lehet, hogy ez valami szörnyű betegség – találgatott Lini.

– Lehet. De az a másik férfi – aki a karosszékben ült – teljesen normálisnak látszott. Beszélt, és a tekintete is olyan volt, mint az egészséges embereknek. Csak nagyon kétségbe volt esve szegény. Könyörgött az ápolónőnek, hogy engedje el… Habár azt nem mondta, honnan kéne elengednie. De most nem ez a lényeg! Hanem hogy amikor az ápolónő leállította azokat a fogaskerekeket, a férfi olyan lett, mint a többi beteg a Kórházban. Az arca kifejezéstelenné vált, és többé már nem vitatkozott és nem könyörgött. Tulajdonképpen egyáltalán nem szólalt meg.

– Ez rejtély – mondta Lini. – Vagyis amíg ott ült abban a székben, és forogtak a fogaskerekek, addig a beteg teljesen normálisan viselkedett. Aztán amikor megállították a fogaskerekeket, hirtelen mintha elvágtak volna benne valamit, igaz?

Tamigro bólintott.

– Vagyis a fogaskerekek valami gyógyszerként működtek… Ez nagyon érdekes… – mondta elgondolkodva a kislány, és megdörzsölte az állát.

– Akárhogy is, én ki fogom deríteni, mi folyik a Kórházban – jelentette ki eltökélt arccal Tamigro.

– Mégis hogyan? – nevetett fel Lini. – Mi, elvileg, nem is mehetünk be a Kórházba. Már most is szerencséd volt, hogy nem kaptak el! Én két hétig ki se léphettem a szobámból, miután apa rajtakapott, hogy odabent mászkálok. Képzeld el, veled mit csinálnának!

Tamigro keserűen felnevetett.

– Hát igen, Helinna Quettának még mindig többet szabad, mint szegény kis Tamigrónak, akinek még vezetékneve sincs. A te apukád mégiscsak a Kórház igazgatója, és ha ő nem is túl kedves veled, mindenki más igen. Én viszont nem tartozom senkihez. Csak Molli néni törődik velem, de azzal se sokra megyek. Ő se úgy törődik velem, mintha a saját fia lennék.

Lini lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj, ha megbántottalak, Tami.

– Dehogyis, nem a te hibád – hadarta a fiú. – És nem is bántottál meg.

Lini a fiú vállára hajtotta a fejét.

– Ne szökj be újra a Kórházba – kérte. – Már most se kellett volna. Tényleg nem ránk tartozik, hogy mi történik ott. Szerencsére nekünk még semmi kárunk nem származott belőle.

Tamigro megrázta a fejét.

– Nem, ezt kivételesen nem értheted, Lini. Te nem hallottad őket. Iszonyú volt! Muszáj kiderítenem, hogy mit akart az a férfi, és miért viselkedett vele olyan gonoszul az ápolónő.

Lini felemelte a fejét, és határozottan megrázta. – Nem hiszem, hogy bármit is sikerülne kiderítened – jelentette ki. – Ráadásul pillanatok alatt elkapnának! Túlságosan veszélyes. Nem éri meg próbálkozni.

– Mióta vagy te ilyen óvatos, Lini? – vonta fel a szemöldökét Tamigro. – Többnyire te csábítasz a bűnbe engem!

– Most nem erről van szó! – Lini szokatlanul komolynak látszott. – Valami rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Addig jó, amíg mi kimaradunk ebből! Higgy nekem!

Tamigro konokul rázta a fejét.

– Hát nekem sincs jó érzésem vele, az egyszer biztos – mondta. – És éppen ezért kell kiderítenem, hogy mi történt.

– Nem mész vele semmire – vitatkozott Lini. – Csak jó nagy kulimászba kevered magad.

Tamigro vállat vont.

– Sebaj.

A délután hátralevő részében Lini elszántan próbálta lebeszélni barátját a további kutakodásról, ám minden erőfeszítése ellenére sem ért el célhoz. Tamigro nem veszekedett, nem gurult dühbe, csak ücsörgött a fal tövében, az arcán nyugodt, de elszánt mosollyal, és rendíthetetlenül hárította el a kislány támadásait.

Egyoldalú vitájuk késő estig elhúzódott, amikor is Lini kimerülten felállt, és közölte, hogy neki most már haza kell mennie, mert sötétedik.

– Bármit is teszel – mondta, még mielőtt végleg faképnél hagyta a fiút, – légy szíves vigyázz magadra, Tamigro, legalább az én kedvemért.

– Úgy lesz – bólintott mosolyogva Tamigro, és jó éjszakát kívánt a kislánynak.

Lini távozása után még jó darabig ott maradt a fal tövében, és elgondolkodva figyelte az egyre lejjebb ereszkedő napot. Már nem bántotta a szemét, ha belenézett, csak barátságosan, narancsvörösen hunyorgott vissza rá. Tamigro hosszasan gondolkodott, de amikor a nap a horizont legaljára ért, levette róla a szemét, és feltápászkodott. Lassú, komótos léptekkel indult el Molli néni kis háza felé. Immáron tökéletes terve volt, csak a megvalósításán kellett törnie a fejét.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.3/10 (31 votes cast)
22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Egyre jobb írásokat olvashatok ez szuper! Nagyon érdekel a regény, nem volt benne semmi sallang és pont ez volt benne a legjobb. Remélem lesz folytatás, sok sikert!

  2. Tetszett a történetben, hogy nem volt túlírva, teleaggatva felesleges jelzőkkel, igaz néha sok volt számomra a „volt”. Úgy éreztem az elején, hogy az író gyorsan le akarja darálni a környezet leírását, eléggé száraz lett, élettelen számomra, illetve szájbarágósnak éreztem, hogy olyan sokszor feltűnik a Fehér Kórház kifejezés, meg az a tény, hogy a pusztában élnek, és hogy a gyerekek olyan sokszor kérdezősködnek, de sosem kapnak egyenes választ, ezért, már leszoktak a kérdezősködésről. Úgy éreztem, mintha az író megfogta volna a fejem, és erőszakkal irányította volna a figyelmem, az ilyesmi pedig kizökkent a műben való elmélyedésből. Én szeretek belefelejtkezni abba, amit olvasok, sajnos most nem sikerült.

  3. Nos. Nekem tetszik. Eltekintve néhány fogalmazási hibától tetszik. Kíváncsi lettem mi lesz a kisfiúval. Tulajdonképpen már várom a folytatást.

  4. Kedves Bea!

    Lehet egy olyan kérdésem, hogy mi alapján válogatod ki az ide felkerülő részleteket? Úgy értem a sorrend mi alapján van? Az előszűrők szórása alapján vagy esetleg te is elolvasod a részletet és ha tetszik felrakod? Vagy ez a része, hogyan zajlik?

    Üdv Bea

  5. Az előszűrőknek van egy „igen” mappája, azt nézem meg. Illetve vannak szerzők, akiknek nem kellett előszűrés (mert van megjelent, jó könyvük), ők a Meghívásos pályázat keretében futnak, és választhatnak, hogy kikerülnek az oldalra vagy sem. (Ez egy tavalyi kérés volt a gyakorlottabb szerzők részéről.)
    Én is elolvasok mindent, és csak akkor nem teszem fel az oldalra, ha a részlet alapján már biztosan tudom, hogy nem felel meg.

  6. „Illetve vannak szerzők, akiknek nem kellett előszűrés (mert van megjelent, jó könyvük”

    Ez egy kicsit visszás a számomra, mert mi garantálja azt, hogy a már megjelent, és jónak tartott könyve után nem égett ki az adott író, avagy az új regénye talán unalmas és gagyi. Mert van rá példa, nem lehet mindig szárnyalni, gyakran előfordul az, hogy egy szerzőnek vannak nagyon jó és vállalhatatlan regényei is.

    Szóval, egy kicsit furcsa volt a hozzászólásod (Aranymosó) a számomra, de szerintem ezzel csak én vagyok így. És félreértés ne essék, örülök a pályázat meglétének, csak az idei szabályok túlkomplikáltak a számomra. Például az a rész, is, miszerint választhat a pályázó, hogy megjelenjen-e itt a műve, vagy sem. Mert rémlik egy olyan nyilatkozat a részetekről, miszerint ezentúl csak olyan könyvet adtok ki új szerzőitektől, amik az Aranymosáson keresztül pályáznak.

    Pár napja meg lett fogalmazva az is, hogy nem számít, ki mennyire ismert szerző vagy éppen kezdő, a történet számít, maga a könyv, amit írt. De most ha vannak olyan szerzők, akik kábé elolvasás nélkül eljuthatnak ideáig, akkor az úgy elég visszás. Meg persze amúgy is az, hogy a kezdőket és a profikat összeeresztitek, holott írod azt is, vannak meghívásos pályázók. Most akkor hogy is van ez?

    Egy szó, mint száz, nekem az idei kiírás elég kesze-kusza, tavaly jobban volt megfogalmazva a kiírás és a győztesek személye is. Bár, zárójlesen teszem hozzá, számomra hihetetlen az a tény, hogy 230 regényből csak 2 olyan volt, ami kiadásra érdemes (a meséket nem számoltam).

    Tényleg örülök a pályázatnak, majdnem az összes részletet el is olvastam, és tényleg egyedülálló az, amit csináltok. Csupán úgy vélem a szabályrendszer nem elég tiszta, és nem lepne meg, ha több pályázó sértve és becsapva érezné magát, mert vannak, akikkel kivételeztek, holott elviekben csak a regény számít, nem a név, aki mögötte van. Ha netán jövőre lesz Aranymosás – aminek nagyon örülnék, – csak azt tudom javasolni, hogy legyen egy konkrét szabályrendszer megfogalmazva, mégpedig olyan, amihez nem csak a pályázók, hanem Ti is tartjátok magatokat.

  7. Kedves Alexa, a szabályrendszer egyértelmű, és a tehetség alapú publikálás a lényege.
    Minden új szerző az Aranymosás rendszerén kerül be, ami azt jelenti, hogy két pozitív vélemény kell a főnökségi figyelem felkeltéséhez.
    A Megívásos pályázat során az előszűrést én magam végeztem, és csak olyan ember van benne, akikről tudom, hogy álmukba felébresztve is képesek a magyar nyelv használatára, és ezt már több ezer pld-s országos terjesztésben is bizonyította. Egy tízkötetes szerzőnek elég kínos, ha kiszórjuk egy ilyen pályázat során, ezért meghagytuk azt a lehetőséget, hogy a háttérben bírálunk. Gondolom, egyikünk sem szeretné, ha ilyen dolgok miatt elesnénk olvasóként egy-egy jó regénytől.

    Amennyiben bármelyikőtök úgy érzi, beleesik ebbe a kategóriába, nyugodtan írjon nekem az aranymosás címemre, és ellenőrzöm az anyagát.

    Mindenki másnak úgy vélem, fontos a nyilvánosság. A fejlődésetekre szolgál a rengeteg tanács, és megtanuljátok a kritikák írását és fogadását. Mivel az oldal nézettsége elég nagy, így reklámként sem utolsó.

    A pályázat során nem egymással versenyeztek, hanem a kiadó által felállított szinttel.

    Remélem, minden kérdésedre sikerült válaszolnom.

  8. Mi visz egy több kötetes sikeres szerzőt arra, hogy elhagyja korábbi kiadóját, és itt megméretesse magát? Jobb az ajánlatotok, mint a korábbi kiadójáé? Arra is gondolok, hogy talán nem is volt annyira sikeres, és a korábbi kiadója nem akarja kiadni az újabb könyveit. Az is lehet, hogy az a több kötet magánkiadásban készült.
    Én úgy vélem, azonos mérce esetén mindegy kinek hány kötete jelent meg, mindenki fehér lappal indul. Egyébként nem irigylem a zsűrit, bárkikből is álljon. Több olyan sikeres könyvről tudok, amelyeket korábban nem egy kiadó utasított el, és bizonyárra rengeteg veszteséges könyv létezik. Vagyis nem létezik biztos recept a sikerre.

  9. érdekes, bár thrillerekből ismerősnek tűnő környezet.
    szívesebben vettem volna több eseményt, az emberek és helyszínek valósághűbb leírását. kissé elnagyoltnak tűnnek a figurák.

    a könnyen olvasható szövegből néhány szóismétlést érdemes lenne kigyomlálni.
    ami a legjobban zavart az az, hogy a gyerekek életkorát nem tudtam belőni.
    reakcióik, érdeklődésük és beszédstílusuk annyit változik szinte bekezdésről bekezdésre, hogy 5-15 között bármi lehetséges.
    ha nem ők a főszereplők, akkor ez nem gond (?), mert valami más majd fontosabb szerepet fog játszani.

    sőt, ha már itt tartunk, a kort sem tudtam megsaccolni, amiben a történet játszódik.

  10. Kósza, sok oka van az ilyesminek. Nem a kiadóváltás a jellemző, hanem inkább az, hogy évek óta csak fióknak írnak valami negatív élmény óta, vagy más területet szeretnének pl regény helyett meseírás. De biztos van benne gazdasági dolog is, hiszen a mi kiadónk elég hamar kifizeti a szerzőt, ami ritka.
    Ezek a szerzők is átestek szűrésen, semmivel sincsenek előnyösebb helyzetben. Sőt! Eddig a főnökség személyesen foglalkozott velük, most a be kell érniük a lektorokkal, és csak megfelelő minőség esetén jutnak tovább az írások.
    A lektorok nem bírálhatnak haverokat, ahogy az előszűrők sem, hogy ne torzítsa személyes érzelem.

  11. Visszakanyarodok A Fehér Kórházból kapott részlethez. 🙂

    A végére kifejezetten megragadott a rész, amit kaptunk. Meglett a hang és a hangulat, húzott magával, és bizony, furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi(k) a tit(k)ok.

    De mindez csak azután történt meg, hogy átrágtam magam a bevezetésen és az első fejezet első bekezdésein. Mert ezek a leíró részek szürkék és üresek voltak, nem teltek meg élettel, mintha ezekben nem lenne benne a szíved-lelked, az utána lévőkben viszont igen.
    Lehet, hogy nagyot tévedek, de nekem teljesen olyan érzésem van, mintha eredetileg az első fejezettel indult volna a kéziratod, de valaki azt javasolta volna, hogy kicsit alapozd meg a világot, és te picit kapkodva, nem igazán odafigyelve megírtad a bevezetőt, de a végeredmény hangulatában közelében sem járt a folytatásnak.

    A stílus egyszerű, kicsit talán átlagos. A fogalmazáson nagyon látszik a gondos munka (néha picit túlságosan is, szinte érzem, mennyire akarod, hogy szépen fogalmazott legyen, és ez az akarat már zavaró). Nekem személy szerint a nagybetűs főnevek nem tetszenek, mert modorossá teszik a szöveget. Ráadásul ezzel azt sugallod, mintha az a bizonyos „Város” az egyetlen város a világon.
    A világod amúgy is bizonytalan még nekem. A nevek és ez a nagybetűs város azt sugallja, mintha egy saját világban játszódó fantasy lenne a történet. A felvetés azonban, hogy Tamigro szülei a Jupiterre mennek, ebbe a galaxisba, földi gondolkodási sémákba helyezi a karaktereket.

    Alapvetően azt gondolom, hogy a párbeszédekhez és a karakterek hangulatos megjelenítéséhez jó érzéked van. Hogy mit és hogyan érdemes a leírásoknál megfogalmazni, azt pedig érdemes még gyakorolgatnod.

    Köszönöm!

  12. Tetszik a stílus, egészen egyszerű, amit kifejezetten szeretek. Viszont volt pár dolog a gyerekek viselkedésében, ami nem volt túl életszagú, és pont ezért úgy éreztem, az író rám akarja erőszakolni, hogy kezdjek el rettegni. 🙂
    példa:Amikor a kis srác kiszaladt a kórházból, arra gondolt, hogy siet, hogy elújságolja a lánykának, amit látott. „Már egyáltalán nem érdekelte a bújócska. Minél hamarabb ki akart jutni a Fehér Kórházból, hogy elújságolja Lininek, mit látott.”
    De ha egy gyerek nem pánikból fut, hanem izgatott, hogy végre elmesélhesse, az valszeg pár perc múlva nem kezd el rettegni és borzongani, mint ahogy ők teszik a párbeszéd közepére. El kell dönteni, hogy hatott a kisfiúra a látvány és a beszélgetés. Vagy izgi és úgy fogja mesélni, vagy betojt, de akkor menekül, úgy istenigazából, és nem a sztorizgatást várja.
    Aztán voltak olyan részek, ahol úgy éreztem, túl van magyarázva a kölykök részéről a sztori, azért hogy én, mint olvasó jókor jót gondoljak, értsem, hogy az író mit akar. Köszönöm, de én értem abból is, ami történik. 🙂
    pölö:”Ez rejtély – mondta Lini. – Vagyis amíg ott ült abban a székben, és forogtak a fogaskerekek, addig a beteg teljesen normálisan viselkedett. Aztán amikor megállították a fogaskerekeket, hirtelen mintha elvágtak volna benne valamit, igaz?”

    Egyébként nem rossz, és a borzongós sztorikban kifejezetten szeretem a kórházasdit, csak kicsit hagyni kéne, hogy az olvasó magától borzongjon. 🙂

  13. Van még valami, ami mocorog, csak még nem tiszta nekem sem, hogy mi. Na de azért megpróbálom. Szóval a kórházi jelenet a zombi fickóval…a kevesebb több alapon, én nem durrogtatnám el máris a lehetőségeket, (szerződés, meg könyörgés), talán hatásosabb lenne, ha elsőre csak annyit lát a kisfiú, hogy üres a tekintete. (ezt egyébként egy akkora kiskölök ritkán veszi, az én öt és kilenc évesem sztem simán elsétálna egy totál zombi alak mellett úgy, hogy nem esne le nekik, hogy üveges a tekintete)

    Szóval azt hiszem nagyon sokat akarsz egyszerre, pedig egy ilyen történettel lassan kell haladni, apránként húzgálni az idegeket. 🙂
    De mostmár eldugulok.

  14. Az első olyan részlet, ami tényleg megragadta a figyelmemet. Lehet, hogy a címe, vagy a választott kép, de már rögtön el kezdtem magamban szövögetni a gondolatokat, hogy miről is szólhat.
    ígéretes írásnak tűnik, bár tény, hogy sok mindent kell kigyomlálni. Az ismétlődő szavakon átverekedtem magam és a végén eléggé belelendült. Én szintén észrevettem ugyanazokat a hiányosságokat (gyerekek kora, mondta-felelte-kérdezte stb), amit mások, így erről nem beszélnék.

    Tetszik, ha egy szerző nem mindennapi neveket használ. Szerintem nagyon hangzatosakat talált, nekem tetszenek. 🙂 Jó látni, hogy a főszereplőket nem ismét tucatnevekkel látták el és nem köszön vissza minden könyvből egy csomó Kate, Marc, Jhon, Chris stb.
    Az elejét jobban át kellett volna nézni vagy nézetni másokkal is, barátokkal, tanárokkal, ismerősökkel, ők észrevették volna az apróbb hibákat, szóismétléseket.
    Van benne valami, nekem egyből felkeltette az érdeklődésemet, az eddig kitett művek közül a legjobban. Egy kis tüzetesebb átvizsgálással lehet rajta javítani. Várom a folytatást!

  15. Amennyiben – és ez a valószínűbb, hogy ez egy korai próbálkozás -, akkor ígéretes írásnak tűnik. Csiszolgatásra, finomításokra esetleges kiadása előtt feltétlenül szüksége lenne.
    De itt, ezen az oldalon az a szép, hogy abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a ‘nyers anyagot’ elolvashatjuk. A legtöbben amatőr szemmel tekintjük át a felkerülő művek részletét, függetlenítve magunk attól a ténytől, hogy hangsúlyozottan nemcsak amatőr íróké a pályázat.
    Az írás öröme feledtetheti egy darabig azt a kegyetlen érzést, hogy még nem tartunk ott, ahol szeretnénk. Akiknek sikerül mégis eljutni a kiadatás szintjére, azoknak sok sikert kívánok, akiknek pedig ezúttal (sem) sikerül, kitartást!

  16. Jó! De nekem a gyerekszöveg kicsit túl jó volt. A gyerekek manapság rettentően tájékozottak, de ez még ahhoz képest is szerintem kicsit felnőttes volt. Mindig nehéz, felnőtt számára mondandót adni egy gyerekszereplő szájába, nekem is hosszas megfigyelés szokta megelőzni a dolgot, hogy a lehető legjobb legyen. Itt pedig lényegében a kislány egy ingerszegény, iskola nélküli környezetben tengődik. Ahhoz képest meg túl választékosan fejezi ki magát nem? Igaz, nem tudjuk a háttérinfót. 🙂

  17. Nagyon érdekes, olvasnám tovább. Ami nem tetszett, az a bevezető. Unalmas, én egy az egyben kivenném, mert ezt össze lehetne foglalni akár a fülszövegben is. Viszont utána nagyon magával ragadott. Van benne feszültség, rejtély, szekta hangulat; mindenképpen folytatnám, viszont volt egy-két dolog, amit furcsállottam. Például azt, hogy nem tudjuk, hány évesek a gyerekek, ami nem is olyan nagy baj, de a szóhasználatok, a párbeszédek, amiket folytattak, szerintem nem élethűek. Olyan szavakat, kifejezéseket használtak ezek a talán 7-9 éves gyerekek, amik elég furcsán hangzottak a szájukból.
    A másik, ami sokszor kizökkentett, az a fogalmazás. Túl döcögős, néha érthetetlen, túlfogalmazott, nem gördülékeny. De, gondolom, ezen egy szerkesztő segíthet 🙂
    Remélem, továbbjut, olvasnám még.
    10/7

  18. Tényleg furcsa dolgok zajlanak ebben a kórházban 🙂

    Ahhoz képest hogy elvileg gyerekekről van szó – hány évesek is? – elég felnőttesen fogalmaznak. Zavart, hogy nem tudom melyik államban játszódik a történet. A levegőben lógó országokat nem szeretem. Ugyan így hiányzott, hogy a városra egyszerűen csak Városként utalnak, ahelyett, hogy lenen akár egy kitalált neve. A Fehér Kórház elnevezésről egyből a Fekete erdei klinika ugrott be a szín miatt.

  19. Először is szeretném minden hozzászólónak megköszönni, hogy elolvasta az írásomat, és még kritikát is írt. A pozitív és kevésbé pozitív kritikáknak egyaránt örülök, mert mindegyikben van igazság, amin érdemes elgondolkodnom. Cserébe én is válaszolnék néhány kérdésre.Nos, az életkoromat tekintve igen, valóban nagyon fiatal vagyok. Még fiatalabb (tizennégy éves) voltam, amikor három évvel ezelőtt megírtam ezt a történetet. A mai eszemmel máris sok mindent módosítanék rajta, de sajnos erre már nem volt időm a pályázat határideje előtt. Túl későn vettem észre a kiírást. Így hát csak gyorsan átfutottam, és kigyomláltam a nagyobb hibákat, de még így is sok benne maradt. Ennek ellenére úgy gondoltam, így is érdemes elküldenem, hiszen ez komoly lehetőség a megmérettetésre, bemutatkozásra.
    Ami a célközönséget, az egyszerű stílust és a kidolgozatlan jellemeket illeti; ezt a történetet elsősorban gyerekeknek szántam, kiskamaszoknak. Ennek fényében el mertem hagyni olyan körülményeket, mint a „mégis hogy nem tűnik fel senkinek az a kórház, ha nem őrzik szupertitkosan?”. A valós helyszínt elhanyagolhatónak éreztem, de persze megértem, ha valakit ez zavar. A leírás helyenként valóban kidolgozatlan, ezt nem tagadom.
    Mindenesetre nagyon örülök, hogy a történetem a hiányosságai ellenére sokaknak tetszett, legalábbis néhány mozzanatában. És még egyszer köszönöm a kritikákat! Ha lesz rá lehetőség, és van hozzá kedvük, kérem, olvassák el a folytatást is.

  20. Nagyon szívesen! Ismétlem magam, de valóban lenyűgözőnek tartom, hogy ilyen fiatalon befejeztél egy regényt, ami színvonalát tekintve (az eddigiekből ítélve) felveszi a versenyt a felnőttek munkáival. Lejjebb, a Facebook-sávban leírtam minden észrevételemet; ehhez most csak annyit fűznék hozzá, hogy külön gratulálok a szakmai alázathoz is. Feltétlen el fogom olvasni a folytatást, és kíváncsi vagyok, mikor találkozom majd a neveddel egy könyvesboltban (úgy tippelnék, legfeljebb néhány éven belül).

  21. Igazából szeretek olvasni, és épp ezért gondoltam arra, felnézek, mi hír van magyar írók tekintetében. Első olvasatra CSALÓDTAM! ami leginkább szemet szúrt, az az első bekezdés szemet szúró szóismétlése volt, amiket egy-egy jól megválasztott szóval ki lehetett volna küszöbölni. Például:
    „és élelmiszert és egyéb háztartási cikkeket” Javaslat: „és élelmiszert, valamint egyéb háztartási cikket”
    Következő:” Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt hatalmas, füves puszták húzódtak. Monoton egyhangúságukat csak a középütt álló hatalmas…”
    Javaslatom egyszerű, az első „csak” kivételével máris jobb az összhatás. Mivel se kedvem, se időm minden számomra zavaró hiányosságot, elírást és megfogalmazási tökéletlenséget kiértékelnem, igazán őszintén elmondhatom, meglepődtem, hogy ennyire gyér az első krimi, amit a műfajnál fogva érdekes, izgalmas, és kikapcsoló olvasmánynak vártam, ami feldobja a munka utáni napot, és felcsigázza érdeklődésemet a folytatás iránt. Ma nem hiszem, hogy mást is górcső alá veszek, de nem erre számítottam, komolyan. Üdv: Adél

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük