Nemes Luca: A Fehér Kórház titka – 1.

Bevezető

A Várostól sok-sok mérföldre – olyan helyen, ahol már nem épültek házak – egy hatalmas, fehér épület állt. Egyetlen út vezetett erre, de már azt is jócskán benőtte a gaz, hiszen nemigen közlekedett rajta senki. Csak néhány hetente egyszer döcögött rajta végig egy porlepte terepjáró, hogy pár óra múlva vissza is térjen, és élelmiszert és egyéb háztartási cikkeket szállítson a ragyogóan fehér épületbe.

Az utat kilenc évvel ezelőtt építették – már ha egyáltalán építésnek lehet nevezni azt, hogy egy széles sávban kiirtották a füvet, és elegyengették a talajt. Más dolguk nem is akadt az útmunkásoknak, hiszen errefelé a földek különben is simák és egyenletesek voltak. Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt hatalmas, füves puszták húzódtak. Monoton egyhangúságukat csak a középütt álló hatalmas, büszke épület törte meg.

Az épületet nem sokkal a földút elkészülte után emelték. Egyik napról a másikra piszkos, verejtékező munkások és szemüveges mérnökök jelentek meg a pusztában. Gyorsan dolgoztak – látszott rajtuk, hogy alaposan megfizetik őket. Alig néhány hónap alatt végeztek az építkezéssel. Pár hét múlva pedig két újabb házzal is elkészültek. Ezekkel viszont már nem volt nehéz dolguk. Egyszerű faházak voltak, néhány szobával, egy aprócska konyhával és fürdőszobával. Ezután mindannyian megkapták a pénzüket egy Jon Quetto nevű embertől, és a munkások egyszer s mindenkorra eltűntek a pusztáról.

Jon Quetto viszont beköltözött az egyik új faházba. És nem egyedül jött. Hamarosan különféle emberek érkeztek az eddig elhagyatott pusztaságra. Egy negyvenes éveiben járó nő és egy tipegő kisfiú foglalták el a kisebbik faházat. Velük együtt érkezett meg Jon Quetto egyéves lánya is, aki ideiglenesen osztozott a nő és a kisfiú szállásán. Később aztán átköltözött az édesapjához.

Hamarosan benépesült a hatalmas, fehér épület is. Idős, beteg emberek érkeztek, az épületet ugyanis kórháznak szánták. Ragyogó, fehér színe miatt pedig Fehér Kórháznak nevezték el.

A Kórház dolgozóit szintén a fehér épületben szállásolták el. Takaros, aprócska szobákat kaptak a számukra kialakított szárnyban. Nem voltak sokan; mindössze néhány nő, akik ápolónőnek nevezték magukat, és patyolatfehér ruhát hordtak. Csak egyikük szobája volt valamivel nagyobb, mint a többieké. Az ő neve Algia Ernekha volt, és a Kórház igazgatóhelyettesének hívták, bár ez leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy jobban ismerte Jon Quettót, mint a többiek, és néha látták őt, amint csöndes társalgásba mélyedt a férfival a kórház egy félreeső sarkában.

A Fehér Kórház dolgozói nem gyakran hagyták el a pusztát. Ha pedig mégis megtették – hogy találkozzanak a családjukkal vagy néhány régi ismerősükkel -, sosem árultak el túl sokat a munkájukról. Mindössze annyit említettek, hogy egy kórházban dolgoznak ápolónőként, aztán sietve másra terelték a szót.

Csak Jon Quetto utazott többször a Városba. Időről időre elment, hogy élelmiszert vásároljon, néha viszont sokkal érdekesebb utakra is indult. Ilyenkor otthon hagyta az autóját, és éjszaka kelt útra, egy ócska motorbiciklin. A legközelebbi faluban vonatra szállt, és így érkezett el hajnaltájban a Városba. Ő nem a családját látogatta meg, hanem néhány, magához hasonlóan rejtélyes külsejű emberrel tanácskozott valamiről egy régi, különös berendezésű pincehelyiségben. És amikor visszatért a Fehér Kórházba, mindig valamilyen új gyógyszerrel vagy gyógyítási technikával a zsebében érkezett. Ám mindezek ellenére a Fehér Kórházat még soha, egyetlen betege sem hagyta el.

 

1.

„Emlékezzen a szerződésre!”

Lini a Fehér Kórház melletti nagyobbik faházban élt, mióta csak az eszét tudta. Egyszer megkérdezte az édesapjától, vajon mindig itt laktak-e, de az csak annyit felelt, hogy Lini még alig múlt egyéves, amikor ideköltöztek. A kislány pedig nem mert tovább faggatózni.

Nem sokat tudott arról, hogy milyen lehet a Városban vagy akárcsak egy kis faluban élni. Ő maga soha nem próbálta, és senkivel sem találkozott még, aki hajlandó lett volna ilyesmiről mesélni neki. Régebben sokat kérdezősködött, de már jó ideje felhagyott vele, mert rájött, hogy úgysem számíthat egyenes válaszra. Azt a keveset, amit mégiscsak sejtett, elejtett mondatokból vagy burkolt megjegyzésekből hámozta ki, néha pedig véletlenül (vagy kevésbé véletlenül, ha a falhoz lapulva hallgatózott) meghallotta, amikor egyik felnőtt említett valamit a másiknak.

Lini nem járt iskolába, mint a városi és falusi gyerekek. Sőt, még arról sem tudott volna, hogy egyáltalán létezik iskola, ha Molli néni egyszer figyelmetlenségből el nem szólja magát. Ezt az incidenst követően a kislány hosszasan könyörgött az apjának, hogy engedje el őt iskolába, de Jon Quetto hajthatatlannak bizonyult, és Lini ezúttal is kénytelen volt megadni magát. Az egyhangú, örökké változatlan puszta töltötte ki a kislány egész életét, és Lini teljesen biztos volt benne, hogy már rég megette volna az unalom, ha egyedül kell itt élnie Molli nénivel és az édesapjával.

Szerencsére azonban nem így történt. Egy másik gyerek is élt a Kórház mellett, a kisebbik faházban. Tamigrónak hívták, és alig egy évvel volt idősebb Lininél. Arról senki nem beszélt, hogy Tamigro hogyan került a Kórház melletti házikóba, és miért élt Molli nénivel. Régebben mindketten sokat kérdezősködtek, de mostanra már leszoktak róla. Akárcsak sok más kérdésükre, Tamigro származásának rejtélyére sem kaptak választ.

Lini és Tamigro megtanulták, hogy a felnőttek egyszerűen nem hajlandóak beszélni bizonyos témákról, de egymás közt azért újra és újra felhozták ezeket. Tamigro néha hátradöntötte a fejét, és megkérdezte:

– Szerinted milyenek voltak a szüleim, Lini?

A kislány ilyenkor különféle képtelen történetekkel szórakoztatta a barátját.

– Lehet, hogy építettek egy űrhajót, és mindketten elrepültek a Jupiterre, aztán pedig nem tudtak visszajönni.

Tamigro nevetett. De később már nem kérdezett ilyeneket Linitől, csak azt mondta:

– Biztosan meghaltak. – A Kórház fala mellett ültek a földön, hátukat a felforrósodott márványtégláknak döntve. Éppen egy hosszúra nyúlt bújócskázás fáradalmait pihenték ki.

Lini elhúzta a száját, és inkább témát váltott.

– És nekem milyen lehetett az anyukám? – kérdezte, miközben a kiégett, sárgás füvet morzsolgatta az ujjai közt. – Apa soha nem mesél róla, én pedig olyan kicsi voltam, amikor meghalt. Egyáltalán nem is emlékszem rá.

Tamigro nem felelt, csak halkan felsóhajtott, és egy kis ideig egyáltalán nem szólalt meg. Aztán váratlanul megkérdezte:

– Szerinted mi történik a halottakkal?

– Ó. – Lini felsóhajtott, majd homlokráncolva gondolkodni kezdett. – Hát Molli néni szerint a mennyországba kerülnek. De apa csak azt mondja, hogy ne törődjek ilyesmivel.

– És te szót fogadsz neki? – szisszent fel Tamigro.

A gyerekek néhány percig némán üldögéltek, és mindketten a saját szüleikről ábrándoztak. Végül Lini unta meg hamarabb a dolgot – hiszen neki mégiscsak kevesebb ábrándoznivalója volt -, felállt, és javasolta, hogy folytassák a bújócskázást.

– Most nincs kedvem, Lini – válaszolta fáradtan a fiú. – Beszélgessünk inkább, vagy csak sütessük a hasunkat a nappal.

– Már épp eleget beszélgettünk. És az ilyen témáktól úgyis csak elszomorodik az ember – érvelt a kislány.

– Én nem bánom, ha szomorú vagyok – felelte lehunyt szemmel Tamigro.

– Jaj, ne csináld már ezt! – nevetett fel Lini, és óvatosan megcirógatta a fiú derekát – ott, ahol tudta, hogy csiklandós.

Tamigro hangosan felkacagott, és összegömbölyödve az oldalára fordult, de a kislány nem hagyta békén. Megragadta a fiú mindkét kezét, és összegyűjtött erejével próbálta felráncigálni a földről. Tamigro végül feladta a harcot, és nevetve-botladozva feltápászkodott.

– Na, mered még azt mondani, hogy nem játszol velem? – nyögte a nevetéstől fuldokolva Lini.

– Soha! – kiáltotta Tamigro, és elrohant. Majd futtában még visszakiáltott a kislánynak: – Te vagy a hunyó!

Lini lekuporodott a fal tövében, eltakarta a szemét, és számolni kezdett. Ezalatt Tamigro körbefutotta a Kórház épületét, és egy nyitva felejtett ablakon keresztül bemászott a folyosóra. Tamigro soha nem járt még a Fehér Kórház épületén belül, nem ismerte ki magát a folyosókon, de most nem volt ideje habozni. Szaladni kezdett, és megpróbálta kinyitni a legelső ajtót, amivel találkozott. Nem engedett. A fiú egy darabig eredménytelenül rángatta a kilincset, aztán eszébe jutott, amit Lini mesélt neki még régebben: a kórtermek ajtaját mindig zárva tartják, sőt még az ablakokra is rácsot szereltek, nehogy a betegek kimásszanak rajta, és kárt tegyenek magukban. Tamigro ennek nem sok értelmét látta, de Lininek biztos igaza volt, hiszen Jon Quetto, a kislány apja, maga alapította és igazgatta a Kórházat.

Így hát Tamigro továbbiszkolt a folyosón, hogy keressen végre egy olyan ajtót, ami mögött búvóhelyre találhat. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy Lini pillanatok alatt ráleljen. Jó néhány ajtóval megpróbálkozott, de egyiket sem tudta kinyitni. Végül megállt, és belesett az egyik kulcslyukon. Igazán kíváncsi volt rá, milyenek lehetnek a Kórház betegei, ha ennyire kell félteni őket attól, hogy megszöknek, vagy kiugranak az ablakon.

A kulcslyukon keresztül csak egy vékony szeletkéjét láthatta a kórteremnek. Odabent is fehér volt a fal, mint mindenütt a Kórházban. Fehérek voltak az egymás mellett sorakozó ágyak is, akárcsak a bennük fekvő emberek ruhája. Tamigro csak az egyik beteg arcát látta jól. Egy férfi volt – negyven, legfeljebb negyvenöt éves. A haja dús volt, és sötétbarna, az arca simára borotvált. Nem aludt, hiszen nyitva volt a szeme, de olyan üres, tartalmatlan kifejezéssel bámulta a plafont, hogy Tamigro már-már attól kezdett félni, hogy a férfi talán halott. Ám ekkor a fiú nagy megkönnyebbülésére a beteg pislogott egyet. A tekintete azonban továbbra is ugyanolyan mereven szegeződött a plafonra, mint addig.

Tamigro megborzongott. Felemelkedett, és odébbállt a kulcslyuktól. Sajnálta az idegen férfit. Nem látszott rajta fájdalom, vagy bármi testi kellemetlenség jele, és mégis olyan szánalmasan festett, ahogyan ott feküdt mozdulatlanul. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna.

Tamigrónak megint csak elment a kedve a játéktól, de nem akarta megbántani Linit, úgyhogy gyorsan folytatta a kutatást valami alkalmas búvóhely után.

Végre talált egy ajtót, amit résnyire nyitva felejtettek. A mögötte lévő helyiségből halk, egyenletesen zakatoló hang hallatszott. A fiú lábujjhegyen közelebb lopódzott, és bekukucskált az ajtón. Tágas, fehér termet látott, és azonnal észrevette a zakatoló hang forrását is. A terem végében magas támlájú, fehér karosszék állt, afölött pedig két, egyenletesen forgó fogaskerék lebegett, mozgásuk nyomán finoman kattogó hangot hallatva. A kerekek alatt lévő székben egy hálóköntöst viselő, sápadt férfi ült. A karosszék mellett pedig egy ápolónő figyelte betegét, furcsa, gunyoros tekintettel.

Tamigro megpróbált gyorsan odébb surranni, mielőtt még észreveszik, ám ekkor különös hangok ütötték meg a fülét. A férfi mintha rimánkodott volna az ápolónőnek.

Tamigro engedett a kísértésnek, és visszatért leshelyére. Innen szinte teljesen beláthatta a szobát. A karosszékben ülő férfi halottsápadt volt, és egész testében remegett, de a tekintete legalább árulkodott a mögötte lakozó életről, ellentétben a kórteremben fekvő beteggel.

– Engedjen el! – mondta halk, könyörgő hangon a férfi. – Kérem! Bármit megteszek.

– Nem lehet – felelte szárazon az ápolónő. – Emlékezzen a szerződésre!

Tamigro reszketett az izgalomtól.

– Kérem! Kérem, engedjen el! – zihálta a férfi a szobában.

– Mondtam már, hogy nem lehet. Aláírta a szerződést. Mindenbe beleegyezett – mondta részvétlen hangon az ápolónő. Aztán hidegen hozzátette: – Kérem, maradjon csendben. Mondhat bármit, úgyse megy vele semmire.

– Miért teszi ezt velem? – zokogta a férfi. – Ez nem élet. Nem ez állt a szerződésben. Én nem ezt írtam alá!

– A szerződésben semmiért nem vállaltunk garanciát. Erre rájöhetett volna, ha kicsit is végiggondolja a dolgokat. Ha nem tetszik magának, ami most történik, az nem rám tartozik. Csak magát hibáztathatja.

– Engem nem érdekel, hogy ki a hibás! – kiáltott fel a férfi. – Engem nem érdekel már semmi! Csak engedjen el!

– Hallgasson – szólt rá részvétlenül az ápolónő. – Ha nem hagyja abba a kiabálást, azonnal visszaviszem a szobájába.

– Kérem! Könyörgöm! Hallgasson meg! Hát nincs magában szánalom? Engedjen elmenni! Könyörgöm!

Az ápolónő azonban rezzenéstelen arccal a karosszékhez lépett, és rátette a kezét a kisebbik, alsó fogaskerékre. A zakatolás azonnal elhallgatott, a fogaskerék megállt.

A férfi megpróbált gyorsan felugrani, de a mozdulat közepében megremegett kissé, majd petyhüdten visszazuhant a székbe. A tekintete elfelhősödött, a teste elernyedt.

Tamigro kis híján felkiáltott a döbbent rémülettől.

– Álljon fel! – szólt rá az ápolónő hidegen a betegre.

A férfi némán engedelmeskedett. Aztán mindketten megindultak az ajtó felé, ami mögött Tamigro hallgatózott.

A fiú – aki eddig kővé dermedve ácsorgott az ajtóban – most hirtelen magához tért, felugrott, és teljes erejéből rohanni kezdett a folyosón. Már egyáltalán nem érdekelte a bújócska. Minél hamarabb ki akart jutni a Fehér Kórházból, hogy elújságolja Lininek, mit látott.

Izgalmában el is tévedt néhányszor a folyosókon, de végül mégiscsak kitalált az épületből. A szabadlevegőn aztán hangosan kiáltozni kezdte Lini nevét.

A kislány végül is meghallotta, és odaszaladt a barátjához.

– Hát nem bújtál el? – kérdezte csalódottan.

– Nem, de figyelj csak, mesélek valamit! Ezt azonnal hallanod kell! – mondta Tamigro, és már rángatni is kezdte Linit a megszokott törzshelyük felé, a Kórház mögé.

Letelepedtek a kiszáradt fűbe, és Tamigro részletesen beszámolt mindenről, amit a Kórházban látott. Lini elkerekedett szemekkel hallgatta.

– Én mindig is sejtettem, hogy valami fura dolog folyik a Kórházban – jelentette ki a kislány, miután Tamigro a beszámolója végére ért. – Csak egyetlen egyszer találkoztam az egyik beteggel, és akkor is a tilosban jártam. Apa megtiltotta nekem, hogy a Kórházban mászkáljak.

– Tudom – bólintott Tamigro. – Nekem sem lett volna szabad bemennem. Molli néni szerint ugyanis veszélyes dolgok folynak ott, amikhez nekem semmi közöm. Habár szerintem ő se tudja biztosan, hogy mi történik a Kórházban.

– Apa viszont biztosan tudja – vont vállat Lini -, és mégsem köti az orrunkra. Sőt, egyáltalán nem is engedi meg, hogy a Kórházról kérdezősködjek. Márpedig ha nem történne ott semmi különös, akkor azt akár nyugodtan el is mondhatná.

Tamigro bólintott.

– Az a beteg, akit te láttál, milyen volt? – kérdezte a fiú némi szünet után.

– Kerekesszékben tolta egy ápolónő – mesélte Lini. – És amikor köszöntem nekik, csak az ápoló köszönt vissza, ő nem. Elég fura embernek látszott. Merev és mozdulatlan volt az arca, a tekintete pedig… olyan üveges, vagy hogy is mondjam. Szóval nem köhögött, vagy ilyesmi… és mégis tisztán látszott rajta, hogy beteg.

– Tudom, miről beszélsz – bólintott csendesen Tamigro. – Az a férfi is ilyen volt, akit én láttam. Szinte félelmetes…

– Lehet, hogy ez valami szörnyű betegség – találgatott Lini.

– Lehet. De az a másik férfi – aki a karosszékben ült – teljesen normálisnak látszott. Beszélt, és a tekintete is olyan volt, mint az egészséges embereknek. Csak nagyon kétségbe volt esve szegény. Könyörgött az ápolónőnek, hogy engedje el… Habár azt nem mondta, honnan kéne elengednie. De most nem ez a lényeg! Hanem hogy amikor az ápolónő leállította azokat a fogaskerekeket, a férfi olyan lett, mint a többi beteg a Kórházban. Az arca kifejezéstelenné vált, és többé már nem vitatkozott és nem könyörgött. Tulajdonképpen egyáltalán nem szólalt meg.

– Ez rejtély – mondta Lini. – Vagyis amíg ott ült abban a székben, és forogtak a fogaskerekek, addig a beteg teljesen normálisan viselkedett. Aztán amikor megállították a fogaskerekeket, hirtelen mintha elvágtak volna benne valamit, igaz?

Tamigro bólintott.

– Vagyis a fogaskerekek valami gyógyszerként működtek… Ez nagyon érdekes… – mondta elgondolkodva a kislány, és megdörzsölte az állát.

– Akárhogy is, én ki fogom deríteni, mi folyik a Kórházban – jelentette ki eltökélt arccal Tamigro.

– Mégis hogyan? – nevetett fel Lini. – Mi, elvileg, nem is mehetünk be a Kórházba. Már most is szerencséd volt, hogy nem kaptak el! Én két hétig ki se léphettem a szobámból, miután apa rajtakapott, hogy odabent mászkálok. Képzeld el, veled mit csinálnának!

Tamigro keserűen felnevetett.

– Hát igen, Helinna Quettának még mindig többet szabad, mint szegény kis Tamigrónak, akinek még vezetékneve sincs. A te apukád mégiscsak a Kórház igazgatója, és ha ő nem is túl kedves veled, mindenki más igen. Én viszont nem tartozom senkihez. Csak Molli néni törődik velem, de azzal se sokra megyek. Ő se úgy törődik velem, mintha a saját fia lennék.

Lini lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj, ha megbántottalak, Tami.

– Dehogyis, nem a te hibád – hadarta a fiú. – És nem is bántottál meg.

Lini a fiú vállára hajtotta a fejét.

– Ne szökj be újra a Kórházba – kérte. – Már most se kellett volna. Tényleg nem ránk tartozik, hogy mi történik ott. Szerencsére nekünk még semmi kárunk nem származott belőle.

Tamigro megrázta a fejét.

– Nem, ezt kivételesen nem értheted, Lini. Te nem hallottad őket. Iszonyú volt! Muszáj kiderítenem, hogy mit akart az a férfi, és miért viselkedett vele olyan gonoszul az ápolónő.

Lini felemelte a fejét, és határozottan megrázta. – Nem hiszem, hogy bármit is sikerülne kiderítened – jelentette ki. – Ráadásul pillanatok alatt elkapnának! Túlságosan veszélyes. Nem éri meg próbálkozni.

– Mióta vagy te ilyen óvatos, Lini? – vonta fel a szemöldökét Tamigro. – Többnyire te csábítasz a bűnbe engem!

– Most nem erről van szó! – Lini szokatlanul komolynak látszott. – Valami rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Addig jó, amíg mi kimaradunk ebből! Higgy nekem!

Tamigro konokul rázta a fejét.

– Hát nekem sincs jó érzésem vele, az egyszer biztos – mondta. – És éppen ezért kell kiderítenem, hogy mi történt.

– Nem mész vele semmire – vitatkozott Lini. – Csak jó nagy kulimászba kevered magad.

Tamigro vállat vont.

– Sebaj.

A délután hátralevő részében Lini elszántan próbálta lebeszélni barátját a további kutakodásról, ám minden erőfeszítése ellenére sem ért el célhoz. Tamigro nem veszekedett, nem gurult dühbe, csak ücsörgött a fal tövében, az arcán nyugodt, de elszánt mosollyal, és rendíthetetlenül hárította el a kislány támadásait.

Egyoldalú vitájuk késő estig elhúzódott, amikor is Lini kimerülten felállt, és közölte, hogy neki most már haza kell mennie, mert sötétedik.

– Bármit is teszel – mondta, még mielőtt végleg faképnél hagyta a fiút, – légy szíves vigyázz magadra, Tamigro, legalább az én kedvemért.

– Úgy lesz – bólintott mosolyogva Tamigro, és jó éjszakát kívánt a kislánynak.

Lini távozása után még jó darabig ott maradt a fal tövében, és elgondolkodva figyelte az egyre lejjebb ereszkedő napot. Már nem bántotta a szemét, ha belenézett, csak barátságosan, narancsvörösen hunyorgott vissza rá. Tamigro hosszasan gondolkodott, de amikor a nap a horizont legaljára ért, levette róla a szemét, és feltápászkodott. Lassú, komótos léptekkel indult el Molli néni kis háza felé. Immáron tökéletes terve volt, csak a megvalósításán kellett törnie a fejét.