Nemes András: Megszállottak

FELHIVÁS!!! FONTOS!!!

               Pusztapatak minden felelős, joérzésű polgárai!

 Mint aról bizonyára önök is értesültek, közöségünk határától nem messze, a valamikori Panoráma Szabadidőpark és Ifjusági Tábor területén gyanús elemek úgynevezett őrültekháza üzemeltetésének kezdeményezését inditották folyamatba. Mivel a tervezett intézet jövőbeni lakói mind közöségünket, mind életmódunk zavartalan menetének nyugodt működését nagyban veszélyeztetik, ezen petició aláírásával tiltakozunk a deviáns elemek betolakodására utaló magatartásának megakadályozása ellenében. Bár az intézet céljairól, terveiről felvilágositást nem állt modunkban eszközölni, illetve részesülni benne, ezuton szólitjuk fel közöségünk lakóit tiltakozásuk kifejezésére juttatására.

NE hagyjuk, hogy gyermekeink a benlakók feltételezhető zaklatásának legyenek kitéve alkalmanként!

NE hagyjuk, hogy rendünk felboritodjék!

NE hagyjuk, hogy a mások jogtalan betolakodását otthonaink biztonságába!

NE engedjünk, a minket fenyegető veszély túltengését!

Védjük meg, jogainkat, jövönket, az ártó szándéktól!

Tisztelettel:

Alulirott Józan Árpád

Pusztapatak Polgármestere

2007. 01. 12. vasárnap

 

 1.

 Csillag Bíborka már nem is emlékezett, milyen volt, mikor még nem kellett rettegnie.

Mostanra úgy érezte, rettegése öröktől fogva tart, mintha beleszületett volna egy állapotba, amitől aztán nem szabadulhatott.

Valahol mélyen, agyának épen maradt részeiben persze kétségbeesetten sivalkodott a normalitás, a tudat, hogy létezik világ a házon kívül, a sikolyok után, a vérmaszatos falakon túl is. Tudta, hogy a valóságban ölelő karok várják haza, puha párnák közé fekhet, forró teát kortyolgathat, sírhat, míg álomba nem merül. Tisztában volt a világ általa ismert oldalának zavartalan létével, azzal, hogy szerettei ebben a pillanatban minden bizonnyal háborítatlan álmukat alusszák. Nem is sejthetik, mi rontott rá, rombolta le komfortzónája addig stabilnak gondolt falait.

Mostanáig azt hitte, birtokában van egy, lelki harmóniáját minden körülmények között biztosító képességnek, elméjével könnyedén ajtót nyithat egy rejtett szobába, ahol bármikor meghúzódhat. Az efféle gyakorlatokhoz mindig volt affinitása. Lelki békéjének meglelésére oktató, idős jógamestere szerint őstehetségnek számított a külvilág teljes kizárásában.

„Csak az számít, ami odabent van”- mondta a Mester, Bíborka érezte borostájának kellemes bizsergését a bőrén, ahogy közvetlen közelről a fülébe duruzsolt. – „Csak azt kell szeretned, ami Te magad vagy. A többi: puszta illúzió. Engedd el. Hagyd távozni. Ha nem okoz örömet, szükségtelen.”

Mindez mostanra azonban a legkevésbé sem számított.

Többé nem volt hová bújni.

Jelenlegi valósága a hideg fürdőszoba volt, a csupasz vezetéken ide-oda himbálódzó, a kék csempére őrült mintákat festő villanykörte, a szekrény ajtaja a megrepedt, véres tükörrel. A borzalmak szürrealitása, kíméletlen visszavonhatatlanságuk, annak megkérdőjelezhetetlen tudása, hogy a Világ megszűnt felfogható helynek lenni.

Minden ellene fordult. Saját fizikuma is szabotálta életben maradását. Nem érzett elég erőt lábaiban a meneküléshez, karjaiban a harchoz, torkában az üvöltéshez. Halálát akarta a valami odakint, amit egykor Botondnak hívtak. Kínozta a bomló emberi hús bűze. Elárulta a zihálás, melyet nem tudott elfojtani.

Egyvalami állt csak az oldalán: a kés, amit szorongatott.

A fal mellé kuporodva várakozott. Virágmintás ruhát viselt, rátapadt verejtékező testére. Szőke haja ragacsos csimbókokban csüngött az arcába, szederjes ajkai csillapíthatatlanul rángatództak. Nem viselt cipőt. Nem emlékezett, hol veszítette el. Lábujjai görcsben szorultak össze, térdeit átkulcsolta a karjaival. Harisnyája több helyen kiszakadt. Minden tagján megfeketedett vér száradt.

Fejében az események szörnyű montázsa pergett: először a sikoly, ami felharsant az emeleten. Mindannyian nevettek, egymást böködték, a hangot szeretkezés zajának vélték.

Az ajtónál szűkölő, farkát lábai közé csapva kuporgó, őrjítő félelmében vadul vicsorgó kutya.

Botond, ahogy baltával a kezében megindul lefelé a lépcsőn.

Viktor elkerekedett szemei, mikor rádöbben, mi fog történni.

A felborogatott bútorok zaja, a szakadó szövetek nyers reccsenése.

A szégyenteljes megdöbbenés, mikor felfogta, hogy bevizelt.

A pillanat, mikor a kezdeti értetlenkedését kiiktatta az ösztön, a túlélés ösztöne, a minden mást felülíró akarat. Az nem lehet, hogy vége legyen. Próbált nem emlékezni, de látta, ahogy kitért a felé sújtó fegyver elől, és megragadta, megrántotta Évát, hogy ő kerüljön…

– Bíbor… Bíbor, én vagyok az.

Botond hangja. Közvetlenül az ajtó mögül. Megdöbbentően emberi. Rettenetesen barátságos.

– Bíbor, mi történik itt? Minden csupa vér… és ott lent. Láttad, mi van lent? Olyan… nem is tudom… olyan…

Nem válaszolhatott. Fogai összekoccantak. Tudta, hogy nem szabad a padlón maradnia. Teljességgel kiszolgáltatottnak, csupasznak érezte magát, mintha felajánlkozna egy kéretlen szeretőnek. Lassan maga alá húzta a lábait, és centiről centire haladva, szorosan a falhoz simulva felállt. Térde megroppant: jelentéktelen porckopás, most mégis attól tartott, a vesztét okozhatja. Lélegzetvisszafojtva várakozott. A szörnyeteg nem reagált.

Bíborka próbált erőt gyűjteni, hogy hatékonyan, minden ellenállást legyűrve támadhasson. Latolgatta esélyeit: maga elé tartsa a kést, védelmezve a testét, vagy a magasba emelje, hogy lendületével minél több kárt okozhasson. Feltételezései szerint a rém egyenesen ráveti majd magát, ügyelnie kell hát mozdulataira, a hibalehetőségek komplett kizárásával, pontos és megfontolt tervszerűséggel. Látta, ahogy egy balett táncos kecsességével, gyakorlott zsonglőr virtuozitásával hajlik el a csapások elől, viszi be találatait és győzedelmeskedik, de tudta, hogy a bénító félelem blokkolja képességeit, melyek nyugodt körülmények között rendelkezésére állnának. Ha mindez csak játék volna, nem lehetne kérdéses, ki tudja-e cselezni az erős, de tohonya, ráadásul nyilvánvalóan zavarodott fiút. Így azonban, hogy a küzdelem a lehető legnagyobb tétekkel zajlott, számolnia kellett a pánik következményeivel.

A túlélés reménye mindennél előbbre való volt, mégis, ahogy elképzelte a pengét Botond koponyájába hatolni, mámorító elégedettség, szégyenteljes, de attól még vonzó vérszomj töltötte el. Hallani akarta a bezúzódó csont hangját. Látni akarta a lény megdöbbenését. Fájdalmat akart okozni, bosszút állni, ölni akart, mert az a valami odakint ezt érdemelte.

Fogalma sem volt, képes lesz-e rá. Egész addigi léte, meggyőződési a kegyetlenkedés puszta gondolatával is ellenkeztek. Mindig büszke volt pozitív szemléletére, annak vágyára, hogy a körülötte élőknek minél nagyobb örömet szerezzen ajándékaival, apró figyelmességeivel, őszinte kedvességével. Ismerősei gyakran hangoztatták, hogy melegséget hordoz magában, fény költözik a helyiségekbe, ahová beteszi a lábát, az emberek akaratlanul is elmosolyodnak, ha csak rá néznek.

Most pedig gyilkolni készült.

Minél hatékonyabban, a lehető legnagyobb kínokat kiváltva.

Akár egy vadállat.  

Nem, még ez sem elég pontos meghatározás: az állat szükségből öl.

Csillag Bíborka mostanra odáig jutott, hogy élvezettel tegye.

Emlékezett, ahogy a rém rájuk rontott. Esélyt sem hagyott a menekülésre, kíméletlenül, féktelen haraggal pusztított. Torkából gurgulázó hangok törtek elő, gyűlöletét váladékként köhögte fel. Átkozta őket, megállíthatatlanul szidalmazta, összefüggéstelenül gyalázta mindegyiküket. Akkor sem hagyta abba, mikor már nem hallhatták. Bíborka a csempén lapítva figyelte, ahogy folytatja, mikor a nyögések már elnémultak, a könyörgések az áldozatokban rekedtek.

Óráknak tűnt az idő, amit a lény odalent töltött. Csak sejteni lehetett, mit csinálhatott.

Ő közben megpróbálta kipréselni magát a fürdő apró ablakán, de a nyílás nevetségesen szűknek találtatott, a cserepes, meredek tetőn egyensúlyozva pedig könnyű célpontot jelentett volna támadójának. Az emeleti szobák talán időlegesen biztonságot nyújthattak volna, de képtelenségnek tűnt elhagyni a fürdőt, ráadásul tudta, hogy zárható ajtóval csak az a helyiség rendelkezik, ahonnan az első sikolyokat hallották, ahol egy normális világban Botondnak és Katinkának szeretkezniük kellett volna, és ahol most vélhetően szegény lány holtteste feküdt.

Nem tudott szembenézni vele. Nem szabadott látnia, mit művelt vele. Az eddigi történések így is beszennyezték tudatát, savként maródtak az agyába, kitörölhetetlen, mocskos lábnyomokat hagyva gázoltak át rajta. Soha nem lesz már ugyanaz a lány, aki pár órája vidáman, meleg derűt sugározva a házba érkezett. Meggyalázták, erőszakot tettek rajta és kisemmizve elhajították. Abban sem volt teljesen biztos, tud-e valaha egyáltalán mosolyogni.

Várakozott, remélve, hogy a szörnyeteg elfeledkezett róla. A sokktól kimerülten elveszítette az eszméletét, sötét mélységekbe merült, és az estéről álmodott.

A csalogató fényről az erdő mélyén. „Ne menj be oda”. A csillagos égboltról, amit a lángoló fénycsóva hasított fel. A rengeteg nevetésről, felszabadultságról, melyet később meghatározhatatlan aggodalmak mérgeztek meg. A flörtről álmodott, melyet Viktorral folytatott. Szegény fiú. Bíborka elképzelte, ahogy magába fogadja. Tudatalattija messzire hajszolta a borzalmaktól, el a hideg fürdőszobából, a csontroppanásoktól és halálsikolyoktól. A gyönyörök földjére vezette, oda, ahol csak ketten számítottak: a félénk fiú és ő, illetve mindaz, amit nyújthattak egymásnak.

Mikor magához tért, tudta, hogy a Pokol nem ereszti.

– Bíbor… Bíbor, engedj be…

Hirtelen rádöbbent, hogy talán be sem zárta az ajtót. Nem emlékezett. Felrohant a lépcsőn, megbotlott a küszöbben, feje nekicsapódott a tükrös szekrénynek, a szilánkok felsebezték az arcát. Térdre esett, harisnyája elszakadt, de még bevágta maga mögött az ajtót. És utána…

– Bíbor…

Nem tudta, mi történt utána. Talán volt annyi lélekjelenléte, hogy ráfordítsa a kulcsot. Talán nem. A villanykörte csak forgott körbe-körbe: azt sem tudta, mikor ütközött neki. Nézte a kulcsot. Ha most ráfordítja, feldühíti a szörnyeteget. Ha nem, bármikor rátörhet.

Fontolgatta magában annak esélyét, hogy Botond valóban magához tért. Talán csak valami rossz minőségű hallucinogén hatása volt. Mindenki ismer hasonló történeteket. Ki tudja, Félix honnan szerezte a tablettákat, amiket mindannyian olyan könnyelműen bevettek. Lehetséges, hogy még mindig ott vannak. Ülnek a nappaliban tágra meredt szemekkel, belefeledkezve privát rémálmaikba. Másrészről emlékezett a tekintetre, a mélyülő hangra, és arra, hogy valami történt Botond fizikumával.

Amikor előbújt a pulzáló kőzet belsejéből, nagyobbnak tűnt. Növekedett. Terebélyesedett. Mintha hordozott volna valamit, ami nem tűrte az emberi hús börtönét.

Ha önmaga lenne, legalább megpróbálta volna lenyomni a kilincset. 

– Bíborka, szépen kérlek, engedj be, a kurva anyádat.

A hang szinte csöpögött a kedvességtől. Ez döntötte el. A lány kinyúlt, elfordította a kulcsot abban a pillanatban, hogy a kilincs lenyomódott. Éktelen üvöltést hallott a túloldalról, majd trágárságok végtelen özöne zúdult rá. Elhátrált az ajtótól.

A valami folyamatosan rángatta, a vakolat peregni kezdett a keret körül. A magasba emelte a kést. Sikoltott. A balta átszakította a fát. Újra, újra és újra. Egyre táguló rést ütött rajta. Bíborka a falhoz lapult, nem tudta abbahagyni a sikoltozást. Elviselhetetlen fájdalmat érzett a torkában. Lábai csúszkáltak a csempén. A valami, amit egykor Botondnak hívtak, benézett a szétforgácsolódott ajtón.

Szemeiben sárgán örvénylett a rosszindulat. Vigyorgott.

Csillag Bíborka nem veszítette el az eszméletét, át kellett élnie a kín minden pillanatát.

 2.

 Az Aldous Huxley Pszichiátriai Gyógyintézet és Szanatórium pihenőhelyiségében Fehér Adrián begépelte az utolsó mondatot, amit szigorú napirendje engedélyezett számára. Nem volt maradéktalanul elégedett, mindenesetre elmentette a frissen begépelt szöveget, és felhajtotta kávéja maradékát. Üldögélt még egy darabig a laptop előtt, átnézte a változtatásokat. Próbálta meggyőzni magát, hogy amit csinál, rendkívüli.

„MEGSZÁLLOTTAK” – meredt rá a vészjósló cím.

Ez volt az egyetlen, amiben biztos volt. Rövid, tömör és lényegre törő, pont, amilyennek egy hatásos címnek lennie kell. 

The Thing (John Carpenter, 1982).

Predator (John McTiernan, 1987).

Adrián magában öntudatlanul a címekhez csatolta az egyéb adatokat is, melyek megerőltetés nélkül ragadtak a tudatában, maga sem értette, hogyan.

Alien (Ridley Scott, 1979).

Psycho (Alfred Hitchcock, 1960).

Egyetlen szó, ami magában hordoz egy legendát. Számára a „Megszállottak” ilyen szó volt. Ő már érezte mögöttes tartalmait, építette a legendát, csak a világ egyelőre nem tudhatott róla. Bár senkinek, talán önmagának sem vallotta be soha, de kétségtelenül vágyott a hírnévre, munkája elismerésére, arra, hogy művét a legnagyobbakkal együtt emlegessék. Azt szerette volna, hogy viszonyítási pont lehessen.

„Tudod, olyan, mint a Megszállottak, csak nem annyira jó.”

Bármit megadott volna, ha egyszer hallhat egy ilyen beszélgetést.

„Ó, köszönöm, de nem pusztán az én érdemem: tudod, ez valahonnan felülről érkezik, én csak közvetítem.”

Ilyesmiket akart mondani, szerényen, visszafogottan, de közben persze tudván, hogy igenis az ő érdeme, senki más nem lett volna képes rá.

Áttért a videó fájlokra. Megnyitotta az elsőt.

Az intézet félhomályos folyosója villant fel, a kamera őrjítő lassúsággal pásztázott végig rajta. Adrián a The Shining (Stanley Kubrick, 1980) kísérőzenéjéből vágott alá egy részletet, de azt most nem hallhatta, csak dúdolta magában. A kép meglehetősen baljós hangulatú volt, a kamera a folyosó végére ért, elfordult, és…

…nem történt semmi. Pihenőidejében készítette a felvételt, éjszaka. Használhatónak találta, annak ellenére, hogy az általa elképzelt túlvilági, fenyegető, csápos kreatúra helyett csak a linóleum katasztrofális állapota számíthatott a néző figyelmére. Újabb fájlokat nyitott meg.

Felvétel a sötét, kétségtelenül zord erdei útról, ami az intézethez vezetett.

A konyha, ahogy vágás nélkül körbejárja, miközben az ajtóban Herczeg bácsi álldogál, a szennyes tányérjait szorongatva.

Adél, ahogy közös ágyukon ugrál pizsamában, és a „Goodbye Horses” halandzsaváltozatát adja elő egy hajlakkos flakonba énekelve.

Adrián elmosolyodott.

A dal egyike volt közös kedvenceiknek, a poénoknak, melyeket csak ők ketten értettek. Adél volt életében az első lány, akivel komolyabb, mondhatni „felnőtt” viszonyba keveredett, és gyakran meglepődött magán, tapasztalatlansága ellenére milyen jól csinálja a dolgot. Természetesen voltak közöttük jelentéktelen súrlódások, kisebb nézeteltérések, melyek leginkább tökéletesen ellentétes világlátásukból fakadtak, mégis, ahányszor csak sor került egy hevesebb szóváltásra, hamar rájöttek, hogy tulajdonképpen sokkal jobban érzik magukat egymás társaságában annál, hogy mindezt egy semmiség miatt kockára tegyék. Elég volt ilyenkor egyetlen másodpercnyi csend, máris kívülről szemlélték a vitát, pillanatok alatt belátván, mennyire nevetséges.

Adriánnak nem kellett udvarolnia (ezt a lány gyakran a szemére is vetette), mivel a kapocs varázsütésre létrejött közöttük, taktikázásnak és kegyes hazugságoknak a lehetősége sem merült fel együttléteik során. Tudták, mire törekszenek, és azt is, hogy a másiktól maradéktalanul meg is kaphatják. A fiúnak időnként eszébe is jutott, mennyire nem jellemző rá, hogy egy ilyen jelentőségű dolgot felmerülő kétségek nélkül, működésképesen, egyszerűen kezeljen: korábbi kapcsolatai egytől egyik azért siklottak félre, mert halálra rémült érzései intenzitásától, valamint azt a felfokozottságot, melyet lénye igényelt, szinte lehetetlen volt folyamatosan fenntartani. Adéllal egy napon beszélgetni kezdtek, majd azon vették észre magukat, hogy bár szinte semmilyen témában nem tudnak egyet érteni, a kommunikáció létrejötte önmagában is kifejezetten kellemes, sőt, örömteli esemény.

Az érintések csak ezután következtek, melyekről hamar kiderült, hogy még a beszélgetéseknél is sokkal örömtelibbek.

Az utóbbi másfél évben minden szabad percét önálló websorozata előkészítő munkálatainak szentelte. Adél nem támogatta feltétel nélkül törekvéseit, mivel taszította mindenfajta erőszak látványa, azt azonban el tudta fogadni, milyen fontos Adrián számára az ügy, és mindenben mellette állt, türelmesen figyelve, egészen használhatónak bizonyuló ötleteket adva a megvalósításhoz.

Kész alkotását ingyenesen állt szándékában közzétenni a világhálón, reményei szerint egy idő múlva követőket, rajongókat, de mindenekelőtt anyagi támogatókat vonzva. Tervei szerint a forgatókönyv megírásától kezdve a jelenetek leforgatásán keresztül, a vágásig és az utómunkálatokig mindent maga végzett volna el, színészként is közreműködve saját alkotásában. Egyszemélyes stábként kívánt funkcionálni, a smink-és maszkmesteri munkálatokat is felvállalva.

Több oka is volt, miért nem gyűjtött közreműködőket maga köré.

Csak abban bízott, amit saját maga hozott létre, így a felelősség kizárólag az övé volt, senkit nem hibáztathatott, ha valami rosszul sült el.

Nem volt pénze, amivel a stábtagoknak fizethetett volna.

Képtelen lett volna embereknek parancsolni, teljes lényével ellenkezett a mások feletti hatalom gyakorlása.

Az utolsó, de legfájdalmasabb indok pedig: nem voltak barátai. Így maradt életben.

Tervezett története a Föld utolsó lakójáról szólt, aki a nukleáris apokalipszis után egyedül maradva a bolygón, magányos vándorlása során mutáns, rosszindulatú, vérszomjas lényekkel kerül összetűzésbe. Temérdek ötlete volt, határokat csak a megvalósíthatóság szabhatott fantáziájának, ám ezek a határok meglehetősen szigorúak voltak, lényegében áthághatatlanok, és rendkívül szűkösek.

Ha önmagát kívánta filmezni, csak állóképeket használhatott, így beépített a történetbe egy speciális, videó felvevővel kombinált kontaktlencsét, amit főhőse viselt, rögzítve a vele történteket. Ezzel rendkívül kreatív módon bánhatott, illetve reménybeli alkotása illeszkedett a divatos found footage filmek vonulatába. Úgy gondolta, a minimális költségvetés béklyóit akár saját hasznára is fordíthatja, alkotói szándékként tüntetve fel azt, ami valójában kényszerű szükség volt.

A mutánsok és különböző förtelmes űrlények szerepét is neki kellett alakítania, így muszáj volt kitanulnia a maszkmesterség fortélyait, illetve a legmodernebb vágóprogramok elsajátítására kényszerült, hogy – tervei szerint – segítségükkel újra és újra legyilkolhassa saját magát.

Szerelmi szál természetesen szóba se jöhetett.

Tudta, hogy csak elhagyatott helyeken forgathat majd, leginkább éjszaka, így a történetbe bekerült a Földet burkoló áthatolhatatlan, mérgező füstfelhő motívuma is, mely örökre eltakarta a Napot.

Grafikai programokat tanulmányozott, és a kezdeti nehézségek után meglepően gyorsan beletanult használatukba. Vaksötétben, követhetetlen sebességgel mozgó, matt fekete bőrfelületű űrlények megalkotásával már egészen jól elboldogult.

Jelenleg a forgatókönyv csiszolgatásával foglalkozott. Tudta, mennyire fontos a jó történet, hogy az minden legendának az alapja. Fogalma sem volt, az ő története elég jó-e. Eleinte annak tűnt. Fenomenálisnak. Újszerűnek. Később egyre több film jutott az eszébe, amikre hasonlított. Túl sok. Regények, képregények, melyek szintén mutattak egyezéseket a sztorijával. Ez rendkívüli módon elkeserítette, mivel valami egészen egyedit kívánt létrehozni. Talán lehetetlen vállalás, de törekednie kell rá. 

Tervei nagy horderejűek voltak, és biztos volt benne, hogy a sorozat elsöprő sikert arat abban az esetben, ha képes lesz nekifogni megvalósításának. Mindent igyekezett megtenni érte, de egyéb kötelességei sajnálatos módon útjába álltak.

Dolgoznia kellett. Tartozott a világnak. Lecsukta a laptopot.

Kezébe vette lenémított telefonját, látta az Adél nem fogadott hívásait jelző villódzó borítékot, de végül nem tárcsázott. Éjjeli körsétájára indult. A gyógyszereket már jó előre a guruló asztalkára helyezte, mindenkinek névre szólóan kiporciózva. Megtöltötte a műanyag kancsót hideg vízzel, elhelyezte mellette a műanyag poharakat. Halkan tevékenykedett, nem akarta felébreszteni a pihenőhelyiség kanapéján ruhában hortyogó Sárfalvy urat.

A folyosón a szokásos, takarékos félhomály uralkodott, de nem is volt szüksége többre, hogy tájékozódni tudjon. Otthonosan mozgott az intézetben. Ide tartozott.

Az épület két emeletből állt: a földszinten egy tágas előtér vezetett a recepciós pulthoz, illetve a mögötte elhelyezkedő, puritán berendezésű pihenőhelyiséghez. Csupán egy asztal és néhány szék állt benne, a kanapé, megviselt beépített szekrények tányérokkal, bögrékkel és poharakkal, valamint egy mikrohullámú sütő, egy kizárólag statikus zörejek továbbítására alkalmas rádió, és egy huszonnégy órás szolgálatot teljesítő, hajlott kora ellenére mindig tettre kész kávéfőző.

Az alsó szinten megtalálható volt még egy használaton kívül helyezett műtőhelyiség is, de Adrián soha nem járt benne, zárva volt, mióta az intézetbe került. A műtő melletti szoba ajtaján a vészjósló „ELKÜLÖNÍTŐ” felirat díszelgett, de Adrián tudta, hogy csupán fertőtlenítőszereket, takarítóeszközöket, és kerti szerszámokat tárolnak benne. A pihenőből jobbra indult, a lift felé.

A falakat vállmagasságig zöld csempe borította, fölötte valamikor fehér, mára megszürkült, repedezett fal húzódott a szintén szürke, pókhálókkal tarkított mennyezetig. Mivel takarítószemélyzetre nem költhettek, egy felújítás pedig horribilis összegbe került volna, Adrián látta el az intézet gondnoki teendőit is. Bár igyekezett lelkiismeretesen végezni munkáját, nem rendelkezett karbantartói tapasztalatokkal, így az általa végzett javítások csak időleges hasznúak voltak, inkább toldozás-foldozás, mint tényleges rendbetétel. A szűk folyosó végén a konyha zárt ajtaja derengett, mellette a két mellékhelyiség, és a lift.

Adrián felment az emeletre. Kilépett a felvonóból. A Halloween (John Carpenter, 1978) főtémáját dudorászta.

Herczeg úr színpompás festményei uralták az emeleti folyosót. Sosemvolt tájakat ábrázoltak, végtelen, vörös marsi mezőket, türkiz égboltot, megnevezhetetlen növényeket és halandó elme számára felfoghatatlan alakokat. Herczeg úr az intézetben minden napját festészetének szentelhette, ami elmondása szerint megóvta elméjének teljes széthullásától.

– Tulajdonképpen nem hiszem, hogy őrültebb lennék az átlagembereknél. – mondta egyszer Adriánnak bizalmasan. – Nem vagyok tébolyultabb, mint bárki odakint. Ami persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tébolyodtam meg. Őrült vagyok, de tudom magamról, elfogadtam. Nincsenek illúzióim. Ilyen értelemben persze mégiscsak őrültebb vagyok. Vagy csak tisztán látom a helyzetem. Ki tudja? Én biztosan nem. Én őrült vagyok.

Herczeg úr élete finoman szólva is kalandosan indult: nevelőszülei az 1942-es nagy holdfogyatkozás éjszakáján, a pusztapataki Fő utcán találtak rá, amint éppen egy nagytestű, fenyegető küllemű, szabadon kószáló komondorral barátkozott.

A kis Herczeg bácsi anyaszült meztelen volt, és csilingelő hangon kacarászott. A kutya értetlenül, bizonytalanul morogva, támadásra készen méregette, ő azonban láthatóan nem mérte fel a veszélyt, és minden igyekezetével azon volt, hogy aprócska kezét az állat vicsorgó fogai közé helyezze. Herczeg Kálmán, későbbi nevelőapja határozott fellépésével sikeresen megfutamította a bestiát, majd a kisfiú faggatásába kezdett: honnan jött, hol vannak a szülei, mit csinál az utcán egyedül, az éjszaka közepén.

Életkorát pontosan nem tudták megállapítani, de viszonylag biztosan állt a lábán, jól tápláltnak és egészségesnek tűnt, szóra bírni azonban nem lehetett. Mindenesetre végtelenül jóindulatúnak, okosnak, és kifejezetten boldognak látszott. Herczeg Kálmán és felesége, Matilda kötelességüknek érezték, hogy hazavigyék, megetessék, és ágyba fektessék. Később teljesen természetesnek vették, hogy a fiúcska velük maradt, égi ajándéknak vélték, és szeretettel, sajátjukként nevelték fel.

Herczeg úr ezután élete nagy részét napszítta szántóföldeken, később fekete, olajbűzös gyárakban töltötte kétkezi munkásként, társadalmi helyzetéhez semmilyen módon nem illő ambíciókkal, melyekről rendkívül korán kiderült számára: beteljesíthetetlenek.

Festészetére környezete úgy tekintett, mint kártékony, múló szeszélyre, melyet minden remény szerint hamarosan maga mögött hagy. Senki sem értette, miért csinálja. Annak, hogy marsbéli, nem létező tájakat fessen, mások semmi hasznát nem látták. Csupán annyit sikerült felfogniuk belőle, hogy nem dolgozik eleget. Szerető szülei hiába viseltettek határtalan megértéssel és elfogadással iránta, egyszerű életfelfogásuktól a lehető legtávolabb állt, hogy művészt neveljenek.

Éjszakánként bezárkózott a parasztház poros, bogaraktól és kisebb rágcsálóktól hemzsegő padlására, és hajnalig festményein munkálkodott. Ilyenkor élt igazán. Ezeknek a pillanatoknak volt értékük a szemében. Másnap kialvatlanul, holtsápadtan szédelgett a mezőn, szerszámait kiejtette a kezéből, az ájulás határán egyensúlyozott. Egyértelmű volt, hogy az állapot nem fenntartható.

Herczeg úr egy napon megkísérelte elmagyarázni vágyait nevelőszüleinek. Elmondta, hogy meggyőződése szerint tehetségének ténye nem lehet véletlen. Feladata van a világban. Hivatása. Bűnt követne el, ha nem élne vele maradéktalanul.

Ők értetlenül meredtek rá. Megmérték a lázát. Őrültnek tartották.

Mindazonáltal engedélyezték számára, hogy hosszabb-rövidebb időre távol maradjon a munkától, és festményein dolgozhasson. Végtelenül hálás volt nekik ezért. Úgy érezte, világában beállt az áhított egyensúly.

A napon, mikor Anna felbukkant az életében, ez az egyensúly semmivé lett, átadva helyét új izgalmaknak, fölmérhetetlen lehetőségeknek.

Azonnal érezte: sorsa elrendeltetett. Kétsége sem volt felőle, hogy a lányt neki teremtették. Hogy mellette a helye.

Annának szintén nem voltak kétségei. Nagy vallomásokra nem került sor közöttük, mivel mindketten feleslegesnek tartották volna. Tudták, amit tudtak. Megfogták egymás kezét, és úgy is maradtak.

Ha valaha szóba került volna közöttük, Adrián és Herczeg bácsi nagy beszélgetéseket folytathattak volna az „Igazi” megtalálásának szükségszerűségéről.

Attól a naptól fogva Herczeg úr számára festészet nem létezett. Nem volt többé oka rá, hogy menekülni próbáljon a világból. Maradéktalanul be akart fogadni minden pillanatot, hiánytalanul megélni minden örömöt. Rájött, hogy valósága színekkel telített és csodálatosan részlet gazdag, nagyobb örömét lelheti benne, mint palettáiban, vásznaiban valaha.

Boldog volt.

Teljes.

Hiánytalanul kialakult.

Visszatért a földekre, hogy pénzt keressen, vágyai tárgyának olyan életet biztosítson, amilyet értékei szerint megérdemelt. Mikor a földeken nem talált munkát többé, gyárakban dolgozott. Sohasem túl sokat, és mindig kedvetlenül. Ám ahogy kiszabadult, volt hová hazatérnie, és ez mindennél többet jelentett.

Gyermekük nem születhetett, de ez sem bolygatta meg harmóniájukat. Úgy fogták fel, olyanból, mint ők, csak párosuk létezhet.

De nem tarthatott örökké.

Herczeg úr ma sem képes felfogni, miért.

Mikor Anna végtelen álomba szenderült, nem érzett dühöt. Nem érzett elkeseredést. Úgy érezte, a tragédiát megszentségtelenítené önsajnálata. Tudta, hogy a világ nem az a hely többé, amit megtanult szeretni.

Tudta, hogy ezt a valóságot el kell hagynia.

Nem mondott fel a munkahelyén. Nem vette ki megtakarított pénzét a bankból. Egyszerűen otthon maradt. Előkerültek a vásznak. Az ecsetek. A marsbéli tájak.

Kifestett magából mindent, amit addig elnyomott.

Sosem gondolta át, honnan meríti ötleteit, kié az akarat, amely kezét vezeti. Engedte, hogy a mozdulatok szabadon áramoljanak, a színek kikeveredjenek, a formák testet öltsenek. Emberi vágyak nem kötötték többé, alárendelte hát magát egy ismeretlen tudatnak, az egyetlennek, amely képes volt életben tartani.

Telefonokra nem reagált.

Levelekre nem válaszolt.

A napok többé nem különültek el.

Az idő előbb jelentéktelen körülménnyé változott, majd semmivé lett.

Herczeg úr nem érzékelte többé.

Festett rendületlenül.

Mikor rátörték az ajtót, klinikai értelemben már halott volt. Lakásának padlóján feküdt, körülötte vásznak, kifacsart festékes tubusok. Rendületlenül mosolygott, mintha csak egy napsütötte tengerparton heverészne, ahol valaki folyamatosan vicceket mesél neki.

Kórházba szállították. Értetlenül vizsgálgatták. Nem találtak táplálékot a szervezetében. Kétségbeesve kérdezgették, mikor evett utoljára, de ő csak annyit válaszolt:

– Semmi jelentősége.

Mikor a folyadékbevitel rendszeressége felől faggatták, így felelt:

– Tulajdonképpen lényegtelen.

Hamarosan rájöttek, hogy igaza van, mivel bélműködése minden jel szerint nyom nélkül kiiktatódott, mintha szervezete a kiválasztás aktusát szükségtelenként ítélné meg.

Betegségei, lehetséges gyógyszerérzékenysége iránt érdeklődtek.

– Nem tudok ilyenekről. – felelte.

Ebben sem tévedett: papírjai szerint még csak náthás sem volt soha.

Senki sem értette, mi történhetett vele.

Esetét ismert előzmények nélküli kuriózumként kezelték, kutatócsoportokat alakítottak kivizsgálására, heves vitákkal tarkított konzíliumokat tartottak ágya felett. Vég nélkül fejtegetett, kizárólag parttalan feltételezéseket tartalmazó disszertációk születtek állapotáról, komoly szakírók publikáltak szenzációhajhász cikkeket ügyéről. Bulvárlapok is megkeresték, furcsa interjúkat készítettek vele, ám ezek megjelenésére végül nem kerülhetett sor, mivel legtöbb kérdésükre mosolyogva annyit felelt:

– Tulajdonképpen lényegtelen.

Az ágyában fekve hallgatta, ahogy kitárgyalják, mintha nem is lenne jelen. Tétnélkülinek érezte erőlködéseiket. Nem tekintett saját magára emberi lényként. Távol volt. Kívülről szemlélve követte az eseményeket. Rálelt a megnyugvásra.

Mikor a Huxley Intézetbe került, a vizsgálatok végre elmaradoztak. Itt nyugodtan pihenhetett. Többé senki nem tett fel neki értelmetlen kérdéseket, nem zaklatták felesleges vérvételekkel, fájdalmas gyomortükrözéssel, nem lobogtattak előtte homályos röntgenfelvételeket. Az orvostársadalom csendben lemondott róla. Herczeg bácsi úgy gondolta, hosszú idő óta ez volt az első logikus döntésük.

Egy szép napon arra ébredt, hogy tulajdonképpen éhezik.

Lassan, fokozatosan táplálták fel annyira, hogy képes legyen mozogni. Először kisebb sétákat tett az ágya körül, majd az udvaron, végül kimerészkedett a környező erdőbe is. Továbbra sem inzultálták érdeklődésükkel. Nem várták el, hogy természete ellen cselekedjen. Festhetett, de soha sem túl sokat, és mindig örömmel. Mikor közölték vele, hogy hazamehet, ő úgy döntött, inkább maradna. Elfogadták azt is.

Hazatalált.

Adriánra nézett, aki most belépett szobája ajtaján.  

– Szép jó estét. – köszöntötte.

– Jó estét, Herczeg bácsi. – köszönt a fiú is.

Az ágy mellé tolta a fehér asztalkát, rajta a gyógyszerekkel és a vizes kancsóval. A kórteremben a szokásos, kiszellőztethetetlen festékszag uralkodott, Herczeg úr természetes közege. A berendezés egyetlen ágyból, egy szekrényből, és a festőállványból állt. Többre nem is volt szükség.

– Hogy van ma, Adrián? – kérdezte az öregúr.

– Minden rendben, Herczeg bácsi. Minden rendben.

– Olyan még nem volt soha, tudja jól.

Adrián felnevetett, átnyújtotta a gyógyszereket.

– Abból a rózsaszínből kettőt kérnék. Az a kedvencem.

– Tudja, hogy csak az előírt adagot adhatom. Beszélje meg a főorvos úrral.

– A főorvos úr egyre kevésbé beszámítható. – Herczeg bácsi elvigyorodott. – Szerintem ő marékszám szedi azt a rózsaszínt. Maga próbálta már?

– Én nem élek ilyesmivel, Herczeg bácsi.

– Pedig ráférne magára. Mindenkire ráférne. Olyan, mint egy darab Mennyország. Csak nem muszáj meghalni hozzá.

Herczeg úr elmerengett egy pillanatra.

– Persze, én már meghaltam egyszer. Mindig elfelejtem. Lehet, hogy csak azért élvezem. Magának talán nem is használna.

Adrián arra gondolt, neki már épp eleget használt. Hangosan csak annyit mondott:

– Lehetséges, Herczeg bácsi, lehetséges. – gyorsan témát váltott, mivel érezte, ahogy akaratlanul elvörösödik. – Hogy ment ma az alkotás? Megmutatja, mi készült?

– Ott van a helyén, nézze csak meg nyugodtan.

Adrián az állványhoz lépett.

Felnyögött megdöbbenésében.

Ami a vászonról rámeredt, maga volt a megtestesült rosszindulat.

A förtelmes lény csupa sötét tónusból állt, árnyak egymásra rétegződései alkották. Tagjai síkosnak tetszettek. Adrián megrázkódott az undortól, akaratlanul elképzelte, ahogy megérintik. A szörnyetegnek sárga hüllőszemei voltak, testének kiterjedése meghatározhatatlan. Herczeg úr nem festett mellé viszonyítási pontot, mégis egyértelműnek látszott, hogy hatalmas. Fizikumának lényegi részei csupán derengtek, kérdéses volt, vannak-e végtagjai, fenyegetése azonban tapinthatóan sugárzott.

– Huh. – mondta Adrián. – Ez valami… egészen… új.

 Herczeg úr elkomorult.

– Engem is meglepett. Én nem akartam lefesteni. Ő akart megszületni.

Adrián az évek során megszokta az öregúr vicceit, de most tudta, hogy szó sincs ugratásról. A képen nyoma sem volt humornak. Herczeg úr szemében sem. Valami történt vele, ami megrémítette.

– Festettem, ahogy szoktam. Nem törődtem semmi mással. Engedtem, hogy az ecset vezessen. Általában így születnek a legjobb képek. Mikor nem kell töprengeni rajta, csak végigvinni. De ez… én ezt nem akartam.

Hallgattak. A kép uralta a csendet. Végül Adrián törte meg.

– Akarja, hogy… elvigyem?

Herczeg úr kérdően nézett rá.

– Hová vinné?

– Csak el a szobából. Bárhová.

Herczeg úr töprengett.

– Ez csak egy kép, Adrián. Ráadásul az enyém. Nem akarom megtagadni.

– Nem tagadná meg. De nem kellene látnia.

– Ennyire szörnyű?

– Borzalmas.

Zavartan nevetgéltek.

– Csak vegye le az állványról. Majd eldöntöm, mi legyen vele.

Adrián óvatosan megfogta a képet, és a fal mellé állította, úgy, hogy Herczeg úr ne láthasson rá az ágyból.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit. Szívesen elviszem, ha úgy dönt.

– Majd sikítok. Most kérem a gyógyszereimet.

– Már megkapta őket.

– A francba. Nem tudom kijátszani, igaz?

– Pedig láthatóan nagyon igyekszik.

Herczeg úr mosolygott. Az ágya melletti szekrényhez nyúlt, összehajtogatott bankjegyet vett elő belőle. Adrián felé nyújtotta.

– A fáradozásaiért.

Adrián átvette a pénzt.

– Köszönöm, Herczeg bácsi.

A férfi bevette a gyógyszereket, majd jóízűen legurította a pohár vizet. Ásított.

– Nos, azt hiszem, én búcsúzom. Talán ma sikerül kialudnom magam.  

– Ne gondoljon a képre. Úgy biztosan menni fog. Jó éjszakát, Herczeg bácsi.

– Jó éjszakát, Adrián.

A férfi megfordult az ágyon, lehetőséget adva Adriánnak, hogy pénzét visszacsempészhesse a fiókjába. Ő mosolyogva meg is tette. Szerette ezt a játékot. Apróság volt, de mindkettejüket jobb kedvre derítette.

Mielőtt kiment volna a szobából, egy utolsó pillantást vetett a kép felé. Onnan, ahol állt, nem láthatta, mégis: mintha körülötte elsötétült volna a levegő.