Nemaorama: Másolat a boldogságról

I. fejezet

 A Maros partja alig ötven méterre volt a házsoroktól, a folyó mégsem öntötte el soha a szórt út menti házakat. Közelebb jött néha, ha a Gyergyói-havasok felől hirtelen jött az olvadás, de tiszteletben tartotta az ezeréves egyességet, amelyet a folyó őse az első házak gazdáival az innen part dolgában megkötött.

Arról nem szólt az egyesség, hogy a túlparti mezsgye határa hol és maga a mezsgye kié legyen. Legendák védték a Maros-hegy lábainál elterülő mezőségeket a földfoglalástól. Nem is erőlködött senki emberfia azon, hogy a túlparton falut építsen, megelégedtek azzal, ha ladikon evezhetnek át a senki földjére kapálni. Hiszen hidra nem tellett még az Aranykorban sem.

Zsákfalu lett hát Marosréve. És ezen ezer év sem változtatott. Maradt a Maros is medrében. Az innen parti házak egymáshoz közelebb jőve szaporodtak, ha nemzedékekre sokasodott a család. De a templomon túlérve megálltak a porták. Ott lett a zsák szája. Nem nőtt tovább a népesség.

Az alig nyolc kilométerre lévő legközelebbi Maros parti településhez, Marosszínéhez sem vezetett út. A két kis falu nem egymáshoz, hanem döngölt, szórt földútjaikkal az Enyedi úthoz csatlakozott. Az Úristenhez is más liturgiával könyörögtek. A pápista templom tornya nem volt látható Marosrévén, és Marosszínén sem igazították a kalapokat kálvinista szélirányba.

Még az ötvenes évekre sem nőtt a Marosréve széle az Enyedi útig, nem volt gyakori a házhelyfoglalás. Sőt akkortájt már fogyni kezdtek a népek, ki-ki szerencsét próbált, elköltözött, vagy a hajnali busszal átjárt Nagyenyedre, és onnan tovább. Hisz az itt-maradás csak a Marosnak volt kötelező és talán az Ajtai családnak, akikről az a hír járta, hogy őseik tűzték ki a Maros tulajdonát. 

Az Ajtai család kerítésén százéves volt az újkapu. A jószág apraja, nagyja, éppúgy a ház ura, minden időkben naplemente előtt csukott szemmel hazatalált. Sámuel egyetlen gyermek volt az Ajtai családban, mert a két világháború közt ezen a tájon nem szaporították sem a katonának való, sem pedig az özvegyi sorsra jutó utódokat. Ajtai Sámuel későn-jövő gyermekként csodálkozott a világra. Fogantatása idején kiszámíthatták a csillagok állásából a jövő háborúját, mert a nagy sorozások idején éppen csak megkezdte második évtizedét obsitos apja mellett a földeken. Így az Ajtai család férfi tagjai kimaradtak a háború harcos világából.

Marosrévét a második háborúnak csak a gyásza érintette, nem voltak arrafelé harci cselekmények, ám nem tért senki vissza, akinek el kellett volt mennie a nagyvilágba katonának. A harcra kényszeríttettek máshol találtak nyughelyet.

 

Az Ajtai szülők az Istenadta időjárással voltak napi küzdelemben, és nem kellett siratniuk családi rokont, de a katonagyászok színeit ők is felismerték a hófelhők sötétjében. És évek múltak Marosrévén, mikorra a népek újra meglátták a vér-emlék után a rózsát is a vörös-rózsa folyondárjaiban és a vérszínű gyász elfelejtődött.

Kikerülték a nagyvilág hírei Marosrévét. A tiszteltes úr a televízióról csak a városból ritkán hazalátogató rokonaitól hallott a hatvanas évek közepén. Ám ha a vasárnapi mise után a ráérősöket kereste, hogy megossza velük a híreket, már minden hívő a jószágoknál pótolta be a miseidőt. A rádió hangjára az időjárásmondás miatt volt csak szükség, mert hogy a beszéd és a dolog nem egy helyre szorítkozott.

Egyedül az öreg doktor házában tudósította a nagyvilág híreit a rádió, no meg a postás azzal a rengeteg anglus nyelvű könyvvel és újsággal, amivel hetente egyszer telerakta a tornác asztalát. Merthogy a posta és postás egyszer egy héten jött és ment motorkerékpáron Marosréve és Marosjárás között. A járási elöljáró is ritkán hozta-vitte az ügyes bajokat, ehhez még telefont sem kellett felszerelni.

Az öreg doktor a háború után költözött fiával az üresre halt orvosi házba. Nem népesítették be a négy szobát, merthogy a fiú Marosvásárhelyen okosodott doktornak, az özvegy apja meg hol betegnél, hol pedig a szőlőben munkálkodott, ha éppen nem a könyveit tanulmányozta.

A fiatal doktor a hatvanas évek elején végleg hazatért, azután már a szőlő és a könyv maradt az öreg Szemeriai György doktor foglalatossága az 1968-ban bekövetkezett haláláig.

Gyászolt a falu, gyászolt a fiatal doktor, de az élet ment tovább és egyre küszködősebben.

Ajtai Sámuel, huszonöt évesen, szülei 1953 tavaszán történt hirtelen halála után örökölte tizenkét holdnyi földjét, két tagban. Két hold a háza kertjével volt határos, a maradék tízet az enyedi útról közelítette meg szekéren, vagy motorkerékpáron. Az örökség idején, egyetlen gyermekként nagygazdának számított, nem nézte a lányok utánfutóját, csak a szemüket. Évek teltek el a nézegetésbe, mire a nősülést komolyan fontolóra vette.

Ritka volt az a család Marosrévén, ahol két gyermeknél többet neveltek, de Zágoniék csak négy leány után hagyták abba a fiúvárást. Ajtai Sámuel a legidősebb leány – Zsuzsanna – cikóriavirág szín szemében gyönyörködött őszutón két hónapig a kálvinista templomban, meg a templomkertben, míg aztán 1960. januárban a keresztapját elküldte leánykérőbe. Még a tavaszi munkák előtt volt a lakodalom. Az ácsolt láda portékáján kívül nem volt móring, de ezen nem búsult Sámuel egy szikrányit sem.

A kékszemű Zsuzsanna dalos jókedvét csak szorgalmas tisztasága múlta felül. Igen jó páros élet köszöntött Sámuel és Zsuzsanna mindennapjaira. Aztán a jókedvek az évek alatt megfogytak, mert egyre késett az Ajtai portán az Istenáldás. A télidők voltak szomorú terhűek, mikor megtértek az estebédhez a díszesre rakott cserépkályha melegénél a nappaliban. Merthogy Zsuzsanna modernizáltatta a régvolt tornácos házat, villanytűzhelyes kicsi konyha, üveges veranda, étkező-nappaliból nyíló hálószoba és gyerekszoba lett az átalakítás eredménye. A fürdőszobában villanybojler várta, hogy akár mindennap füröszthessék a régen várt jövőreményt. Zsuzsanna intézte el a járási elöljárónál a televízió és a telefon bekötését a hetvenes évekre a faluban, de ez sem hozta közelebb őket a gyermekáldáshoz, legfeljebb az esti meséhez.

A csöndben maradt estéken a televíziót sem kapcsolták be, inkább szótlanul olvastak, lapozáskor fel-felnézve a másikra. Az összenézés ritkán sikerült, mindig máskor fogyott el a lapalja a könyveikben.  A Biblia után az elemi iskola könyvtárán is túljutottak a hosszú teleken. Már megszokták a ki nem mondott gondolatok gyűjtését.

Marosrévén 1973. május 2.-án megszületett egy kisfiú. Magyari Tibor nevet adtak neki május 9.-én a marosrévei református templomban. Ajtai Sámuel és Zsuzsanna ott ültek a misén és fohászkodtak az Úrhoz gyermekáldásáért.

Ajtai Sámuel 1974. június 21.-én tudta meg a jó hírt Zsuzsannától. Bizonyosság volt. A jó-hírre ölébe hintette a rózsalugasról összekapkodott fehér, piros szirmokat, letérdelt Zsuzsanna elé és szótlanul csodálta a kék szempár büszke csillogású titkait. Ez időtől kezdve Ajtai Sámuel minden lépte hirdette a megkapott csodát, teremtő erő sugárzott kezének mozdulatain, akár simogatott, akár lova gyeplőjét fogta a földeken.

A vasárnap reggeli istentiszteleten az első sorba ült Zsuzsanna mellé, hogy az Isten áldása együtt érje őket. A nagytiszteletű úr meghatottan, a szent családnak kijáró kivételezéssel tekintett a szokatlan ülésrendre és nem akadt senki, aki megütközött volna ezen. Júliustól a legfiatalabb Zágoni leány, a hajadon Borbála hajnaltól, Sámuel haza érkezéséig segített a napi háztáji munkáknál Zsuzsannának.

Meleg augusztusi estéken, kézen fogva mentek le a Maros partra. Sámuel párnákat hozott ki és ezeken ülve beszélgettek egymással és a folyóval. A ki nem mondott gondolatok felszakadtak. Zsuzsanna a Maros csobogásának ütemére énekelt. Fejét Sámuel vállára hajtotta. Tenyerek óvták a magzatot a szellők érintésétől.

A korán jött ősz közelebb hozta a betakarítási munkákat. Sámuel úgy várta a novemberi esőket, mint a tavaszt, hogy végre otthon maradhasson Zsuzsanna mellett. Zsuzsanna olyan fürge és dolgos maradt, mintha nem terhet, hanem jókedvet hordozna. Sámuel ilyen gyönyörűnek még nem látta. Ahogy közeledett a határnap úgy sűrűsödött az izgalma. De aggodalmát magában tartotta, látván Zsuzsanna természetes békességét. Éjszakánként felriadt, és csak akkor nyugodott meg, ha meghallotta felesége egyenletes szuszogását.

Zsuzsannát február tizenegyedikén vitte be a kórházba, félt az esetleges hóakadálytól, meg mindentől. A nevekben nem volt vita köztük, ha fiú az atyai nagyapa, ha lány, az anyai nagymama nevére vált az újszülött a családban.

Tizenötödik házassági évfordulójukon 1975. február 12-én, éjfél után húsz perccel született meg Klárika, pontosan kilenc hónapos terhesség után, könnyen, szinte fájdalom nélkül a Marosvásárhelyi kórházban.

Mikor másnap hajnalban Sámuel bement a kórházba, kezébe adták a pólyát. Nézte az arcocskát, kezecskéit, úgy érezte, belefér ő is a pólyába, és Zsuzsanna, meg a téli, a tavaszi táj, anyja, apja és minden, akit-amit valaha tekintetével megérintett. A baba sírására ocsúdott a jelen pillanatra az idők teljességéből. A nővér elvette a pólyát és barátságosan tessékelte Sámuelt Zsuzsanna ágyához.

Zsuzsanna átszellemült arca pillanat alatt boldog vidámra váltott. Két karját nyújtotta feléje, és úgy szorította Sámuelt magához, mintha túlcsordult volna a szerelmi vágytól.

A hálószobába, Zsuzsanna oldalához tették a bölcsőt, de ha felsírt Klárika, mind a ketten ugrottak ringatni. Ilyenkor egymásra nevettek, azon versenyezve, ki nyugtassa meg karjában a kicsit. 

A faluasszonyok elégedetten állapították Zsuzsanna alkalmasságát a szoptatásra és a baba tökéletességét a táplálására. Nemkülönben Szemeriai doktor, aki szokása szerint a régi időket hasonlította össze a jelen születéseivel, minden esetben a jászolnál kezdve, elismeréssel elemezte az anyaság kétezer éves változatlanságát, ahogy Zsuzsanna anyatestét megvizsgálta.

Nagy tiszteletnek örvendett Szemeriai Mihály doktor a környéken, annak ellenére, hogy pápista vallású volt. Beszélték róla, hogy keresztet vetett, ha meglátott egy gyermeket szoptató anyát. Mivel katolikus templom nem volt a faluban, a doktor vasárnaponként eljárt az istentiszteletre. Időnként letérdelt és bűnbánó alázatossággal hányta magára a keresztet anélkül, hogy megzavarta volna puritán padtársait az Isten tiszteletében.

Szorgalmasan látogatta az Ajtai családot, tanácsokat osztott az anya étkezésére éppúgy, mint az öltöztetés, a fürdetés, a védőoltások, egyszóval a babagondozás minden egyes tevékenységéhez. Olyan gyakran jött, hogy a faluban elterjedt a hír, hogy a doktor pápistává gyógyítja Ajtai Klárikát, ha hagyják.

Klárika egészségesen fejlődött és hála az éves korán túli anyatejnek, még náthás sem volt soha.

Legboldogabb napszak volt a késő délután, mikor Sámuel hazaérkezett a földekről. Ilyenkor hárman beszélték meg az egésznapi történéséket. Vezető hírek voltak Klárika csodálatos kalandjai.

Napközben a hajadon Borbála meg az ötéves unokahúga, Ágika jött segédkezni, hiszen Zsuzsannának kellett ellátni a jószágokat, és megművelni a kétholdas kertet. Zsuzsanna édesanyja még Klárika születése előtt meghalt, nagymamák nélkül kellett nevelni a csöppséget.

Klárika mindenben az anyját utánozta, és mikor rokoni felügyelete lazult, szimatolva, mint egy kiskutya kereste meg anyját a nagy kertben. Volt ribillió bőven. Borbála sopánkodott, Zsuzsanna meghatottan hozta vissza az ölében a kis csavargót, de nem haragudott senki, senkire. Klárika érzéke az érzelmek felfogására korán kifejlődött. És mivel csak szeretetet volt alkalma felfogni, ezt sugározta minden szavával és mozdulatával. Alig múlt másfél éves, mikor már mondatokban beszélt. Ha tévesztett a ragozásnál, többször ismételte a javítást. A karácsonyra kapott lóri papagájnál jobban érdekelte Arzén, a kiskutya, akit a mozgékony kislány őrzésére és hollétének nyomozására szereztek be.

Még három évét sem töltötte be, mikor óvodába kezdett járni. Neki kellett megmenteni a községi óvodát, mert ha 12 fő alá esik a létszáma, akkor megszünteti a járás. Úgy is néztek Klárikára az óvodában, mint egy kiváltságos gyermekre. Nemcsak a szülei miatt, hanem Klárika természete, személyisége, soha nem szűnő érdeklődése, és tegyük hozzá kedvessége, a középpontba helyezte.

Nem volt szigorú napirend az óvodában, hiszen az eltérő korú gyerekek közös csoportban voltak egy óvó-nénivel. Mindig a „mit szeretne a többség játszókedve” határozta meg a következő foglalkozást. Anélkül, hogy tudatosan irányította volna a csoportot, Klárika lett a többség. Kimondta mindig, mit szeretne, minek örülne, mit gondol érdekesnek, jónak, szépnek. Szerepjátékokat talált ki, fantáziájának szereplői a mesékből jöttek elő, de ember módra viselkedtek, általában földet műveltek és jószágot etettek, akár királylányok, akár farkasok voltak. Miközben a kis csoporttársak Klárika által rendezett szövegeket mondták, és szerepekben tevékenykedtek, mindnyájan nagyon szimpatikus lénnyé változtak, tekintet nélkül mesebéli státuszukra. Az óvó-néni hamar felismerte Klárika egyéniségét és a tanult pedagógiai instrukciókat a szerepjáték részeként csempészte be a játékokba. Mire ötéves lett Klárika, Piroska szerepben, vagy kismalac szerepben tökéletesen tudott olvasni. A helyi elemi iskolába is megmentőként íratták be, tizenkettedikként.

Ekkora már sokat változtak az Ajtai család körülményei. Egyre olcsóbban és egyre nehezebben lehetett a terményeket, jószágokat értékesíteni. Az anyagi gondokról nem beszéltek Klárika előtt és a fészerből visszahozott sparhelt és fürdőkályha beállítását örömteli eseménynek mutatták, de mikor Klárika egyik este gyertyát gyújtott és lekapcsolta a villanyt, ráeszméltek mindketten arra, hogy a kislány helyzetérzékelésében értelmezhetetlen belső radar működik. Az Ajtai családnál kifogyott a pénz. Valójában mindenük megvolt, hiszen ennivaló, tüzelő bőven jutott, de olyan áruk, anyagok és szerszámok, amelyeket nem a nap, a föld, az erdő, vagy a Maros teremtett, azok beszerzésére igen kevés pénzük volt.

Sámuel egy lombfűrészt vásárolt, erre még futotta. A Karácsonyra elkészült tökéletesen berendezett babaház előtt Klárika fészket rakott kispárnákból, és nézte-nézte, aztán folyamatosan átrendezte a két szoba-konyhás liliputi rezidenciát. A téli szünet legfontosabb tevékenysége Zsuzsanna és Sámuel számára az volt, hogy megrajzolják és kivágják Klárika által kért személyeket, állatokat és mesealakokat, akiket a babaházba költöztetett. A pápista doktor figurája központi szerepet kapott Klárika meseországában.

Sámuel és Zsuzsanna esténként megbeszélték egymással Klárika különös játékát, de nem értették igazán szokatlannak érzett, felnőttes véleményeit a dolgokról, emberekről.

A doktor- meghívásukra –május utolsó vasárnapján jött el ebédre.

Klárika kedvenc húslevese a doktornak is kedvére volt, és ennek hálás elismeréssel hangot is adott, dicsérve a lábas jószágok leveses küldetését.

-Az állatok azért születnek, hogy megegyék az emberek?- emelte fel a fejét a tányérról Klárika.

-Vannak a természetben rendek, szokások, törvények, ezeket elfogadjuk, megtanuljuk- mondta a doktor.

-Szerintem ez az állatevés az ember törvénye, nem az állatoké. Persze az evés törvénye az állatoknál is megvan. Lehet, hogy a növényeknél is- mélázott el komolyan Klárika.

-Mióta foglalkozol ezekkel a kérdésekkel?- nézett kérdően a doktor Klárika tiszta kék szemébe.

-Azt vizsgálom mi a szerepe a dolgoknak, azt vizsgálom. Ha kitudom, akkor sorba rakom egymás után őket. Bent kezdtem a házban, azután a kertben, jó messze eljutottam. Leírom egy füzetbe, amiket már megvizsgáltam. Érdekesek a dolgok.

Ebéd után Zsuzsanna javasolta, hogy vonuljanak be az eperfa alól – ahova az ebédet terítette- a hűvös nappaliba. Klárika inkább a saját szobáját választotta, olvasni szeretett volna. Ez ellen nem tiltakozott senki.

-Úgy gondolom, Klárika tudja, miért hívtuk meg a doktor urat, és azért ment be a szobájába, hogy nyugodtan beszéljünk róla – kezdte el Zsuzsanna, homlokát simogatva.

-Ez azért túlzás, de tény és való, nagyon felnőttes gondolkozású a kislányunk, és néha aggódunk érte -csatlakozott élénken a beszélgetéshez Sámuel.

A doktor hallgatása nem tűnt időhúzásnak, sokkal inkább az ügy komolyságának szólt.

-Nézzék, én magam sem találkoztam ilyen különös gyermekkel. Nyolc éves volt februárban, és úgy beszél, mint egy tizennégy, tizenöt éves. Örökölhette az eszét, sokat foglalkozhattak vele, többet volt felnőttek, mint gyermekek társaságában, de ezek sem magyarázhatják az érett gondolkodását. Nem utánoz senkit a környezetében, mintha mindent, amit megtapasztal csak valamilyen vizsgálat után gyűjtené be a fejecskéjébe. Békességet teremt, nem akar megváltoztatni senkit és semmit, csak tapasztal. Készülhet valamire?

-Nem gondoljuk – nézett Zsuzsanna Sámuelre- utazni nagyon szeret, és olvasni. Beírattuk a nagyenyedi könyvtárba, de ha látja, hogy sok a munka kertben, vagy az állatoknál, leteszi a könyvet, és ugrándozva jön segíteni. Ilyenkor azt érezzük, hogy gyerek még és nincs baj. Ha átjönnek a szomszédgyerekek, minden játékba beilleszkedik, bár ő soha nem megy sehova szomszédolni, csak a Maros partra jár labdázni, bújócskázni, és persze fürdeni a gyerekekkel. Úgy vettük észre, nincs igazi barátnője, ez persze nem biztos, mert rendszerint Piroskával megy boltba, iskolába, ragaszkodását teljesen elfogadva. Mindig vidám, keresi a társaságot, alig várja, hogy Sámuel hazajöjjön, és csacsog, csacsog, olyan felhőtlenül, mintha az egész napja csak ugrándozással telt volna.

-Olvasták a füzetét?

-Nem adta ide, megvárjuk, amíg magától megmutatja.

-Mi a tervük vele?

Zsuzsanna beszámolt az anyagi nehézségeikről, arról, hogy ősztől munkát vállal a városi szociális otthonban, Klárika majd Nagyenyeden folytatja az iskolát. Együtt mennek, jönnek, nem lesz kollégista. Hogy tanár lesz, vagy orvos arról még, szerinte korai beszélni.

-Már meséltem neki, milyen az élet a városban, hogy megtudjam elvágyik-e Marosrévéről -vette át a szót Sámuel. -Klárika nagyon szerette a történeteket a várakról, városokról, mégsem éreztem soha, hogy máshol szeretne élni. Sőt egyszer arról beszélt, majd ha gyerekei lesznek, építeni kell egy szobát a kert felé. Boldog gyermeknek gondolom kislányunkat, mégis nyugtalanít a mássága. Más, mint a korabeli gyermekek.

-Nem hiszem, hogy van alapja az aggodalmuknak, hisz személyiségével megkedvelteti magát, és ahol megjelenik, mindenki megvidámodik körülötte. Hihetetlenül őszinte és tiszta életerő sugárzik belőle. Olyan, mintha nem lenne hely lelkében a rossz felvételére, mintha működne egy szűrő, amely nem engedi be a romlottságot. De ez olyan természetes nála, mint ahogy a víz lefelé folyik, és felfelé meg nem. Valószínű a szerzésvágy is hiányzik belőle, gazdagságát belsőből érzi.

Az orvos elhallgatott, gondolatait a szentek életéről elhallgatta, nem akarta megijeszteni Klárika szüleit.

Klárika behozta a füzetét és letette az asztalra. Leült és kedvesen kínálta süteménnyel az asztalnál ülőket.

-Most kezdtem új füzetet, ez betelt – magyarázta barátságos nyíltsággal. –Ha van időtök, elolvashatjátok. Nekem az oroszlánról szóló írás tetszik a legjobban, talán azért, mert nem láttam még élő oroszlánt, csak álmomban. Az álomoroszlán mindenben igazi, gyakran kell etetnem, hogy szelíd maradjon. Nem tudom, mit eszik, mert olyankor nem húst adok neki, csak kölcsönadom az álmomat és azzal mindent meg tud szerezni, húst is. Vagyis húsállatokat. Amíg eszik, ébren vagyok. Mire újra elalszom, már hálásan mosolyog rám, és ő is elalszik.

-Segítesz neki, hogy elfogja a zsákmányát? – ámult az orvos.

-Nem tehetek mást, éhes. Megpróbáltam mesélni neki, sőt rábeszélni a legelésre, de végül beláttam, ha nem tudom magamat adni eleségül, engednem kell, hogy jóllakjon. El kell fogadnom, végtére én is húst eszek, még ha körülményesen, akkor is ragadozó az ember, én is.  Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne változtatni.

-Rájöttél valamire?- a doktor kérdése mindnyájuk kérdése volt.

-Nem, még nem.

Piroska jelent meg az ajtóban, félénk kopogását csak sejteni lehetett. Klárika felugrott és kedvesen elköszönve kiment Piroskával. Az ajtó elől visszalépett. Elvett a tányérból pár szelet süteményt barátnőjének. Vidám nevetésüket a nappali zárt ajtaján keresztül is hallották.