Nemaorama: Másolat a boldogságról – 2.

Első részlet

II. fejezet

 Az Ajtai és a Zágoni család Klári érettségi ünnepségére készült. Mesélte Zágoni Pál, hogy ükapja a török időkben egészen a fő-brigadérosságig vitte, de ekkora dicsőség nem volt a családban, mint amit az unokalány elért. A leányait is kezdte felmagasztalni, mintha felesége hiányossága miatti bosszúságát – a fiúszülést illetően- elfeledte volna. Pedig nem sokat foglalkozott régebben Klárikával, hiszen negyedik unokája volt, egy leányt, és két fiút követett, akiket büszkén mutogatott saját érdemeként. Most Klárika dicséretével töltötte az időt és pince borral a poharát. 

Ajtai Sámuel mindennapi feleslegesnek tűnő küzdelmeihez Klárika léte adott erőt. Eltávolodott Zsuzsannától is. Az ő fizetéséből vette meg a vetőmagot, a permetet, és szántatta fel a tíz holdat, merthogy a lovakat már el kellett adnia. Vetett, kapált, aratott mihasznára. Se tehén, se disznó. A termést kupecek vásárolták meg fillérekért. A cukorgyár bezárt, takarmányként vették át a répát. De az atyai föld művelése törvény. Ezt, amíg él, nem szegheti meg.

Klárika a gimnáziumi években csak a szünetekben volt otthon. Tanult. Mikor nyár volt, ment vele kapálni a földekre, Sámuel ilyenkor úgy érezte, visszatér az erő szívébe és karjaiba. Ám Klárika mosolygósan hallgatag lett. És Sámuelnek nem volt bátorsága kérdezni.

Zsuzsanna is mellébeszélt esténként, a lényegtelen hírekről és eseményekről keverte a szót, szinte szólózott a film kezdetéig. Sámuel megtanult az estéken hallgatni.

Most persze volt nagytéma köztük, Klárika továbbtanulása, a ballagás és az ünnepség. Zsuzsanna két hét szabadságot vett ki és festette, javítgatta a portát, a kertet. Sátort intézett, szóval teljes erőből szervezkedett. Sámuel újra el volt bűvölve és mindenben teljesítette kérését, igyekezésében még a szava is megeredt. Cinkosan összenevettek, mikor a nagy sürgés-forgásban valahol találkoztak. -Mint seprű és lapát! – kiáltották egymásnak.

Már csak két nap volt az ünnepségig. Péntekre várták haza Klárikát, hogy a szombat délelőtti ballagásra közösen indulhassanak.

Az eperfa alatt ültek. Zsuzsanna sört és poharakat hozott ki.

-Ma volt történelemből a szóbelije. A legjobb lett az osztályban. Mindenből a legjobb. Nem hiszem, hogy ezt akarta. És mégis. Megkérdezett téged, hogy orvos legyen, vagy tanár?- kérdezte Sámuelt.

-Meg. Csak azt feleltem, hogy bármelyiket választod, örülök neki.

-Nem könnyítettük meg a dolgát. Én sem tudtam mit mondani. Csak azt látom, hogy kevesebbet nevet. És hallgatag lett. Nagyon szép lány, de soha nem beszél a fiúkról. Nem olyan.

-Soha nem jár el szórakozni – mondta egyetértően Sámuel.

-Színházba igen, oda gyakran. Egyszer említette, hogy szívesen lenne színésznő. Bevallom, egy kicsit megütköztem, de erre rögtön rávágta, hogy viccből mondta.

-Nem ismerem a barátait sem, soha nem hozott Enyedről senkit. Szobatársai rendesek, sokat jár velük kirándulni, meg utaznak együtt mindenhova.

-Boldog?

-Nem tudom, hiába vagyok az anyja, nem tudom. Ki a boldog szerinted, te az vagy?

-Most igen, mert itt vagytok nekem. Az utóbbi években megkeseredtem.

-Észrevettem, de hát mit tudok ellene tenni? Muszáj a földet művelni, nekem meg eljárni. Bár én a munkámat szeretem, csak azt nem, hogy kínlódni látlak.

-Hatvanöt éves vagyok. Adjunk el mindent? Költözzünk be a városba?

-Nem tudom, majd holnap megkérdezzük Klárikát.

-Holnap ne, ünnep lesz.

A szülők beszélgetése Klárika jövőjének taglalására szorítkozott. Nem volt vita közöttük, a kétely és aggodalom megismerhetetlen gyermekük miatt költözött a lelkükbe.

Klárika a délelőtti busszal érkezett. Arzén, a házőrző, öregsége ellenére erőteljes ugatással jelezte jöttét.

Sámuel és Zsuzsanna kimentek elé a kapuhoz és úgy vezették be a feldíszített házba, mintha vendég jött volna. Klári vidám volt és kivételesen beszédes. Az ebéddel már nem sok tennivaló akadt, de azért a kiskonyhában telepedtek le beszélgetni, hogy kéznél legyen a fakanál.

-Jaj, végre itthon vagyok -lendült bele Klári – nagyon komolyan vettem a tanulást, csak most a buszon jöttem rá, hogy felesleges volt. Valójában nem is szeretnék továbbtanulni. Itt szeretnék maradni veletek.

-Ne hidd, hogy leveszel a lábamról, mint régen, te kis csavargó – mondta feddően Sámuel – mindennek van törvénye, neked is. Neked tanulnod kell. Punktum.

-Hűha, végre, elkél a szigor a háznál!- na, mesélj kicsi lelkem – simogatta meg Klára arcát Zsuzsanna.

-Szerettem az iskolát. A tanárokat és mindenkit. Ha hiányoztatok, esténként kimentem a Kálvária dombra, a Sétatéren kószáltam, beszélgettem az ősökkel.

-Mint az álomoroszlánnal? -kérdezte Sámuel.

-Emlékszel még? Hát igen, valahogy úgy. Rájöttem sok mindenre. Például arra, hogy nem mehetek az utamról másfelé. Beteljesedtem a tapasztalatokba, itt vége. Nem érzek csodát sem kívül, sem belül, de ehhez sokat kellett tanulnom, míg rájöttem. Persze, ha férfi lennék talán. Megpróbálnám. Vagy mégsem. Egynek örülök, hogy az álomoroszlánnal több nyelven megértem magam, bár, azóta is húst eszik. Erről nem tudtam leszoktatni.

Klárika úgy nevetett, hogy túlharsogta a kerti kapu csengetését. Piroska szaladt át.

-Azért csengettem, mert nem akartam megzavarni a mondatot – rámutatott gömbölyödő hasára – nekem ez az érettségim.

Klári úgy ölelte magához Piroskát, mintha testvére lenne. És húzta magával az eperfa alá.

-Látod, mennyire örülnek egymásnak. Tényleg különös ez a lány. Nagyon messze járhatott. Úgy tűnik, haza akar térni. Már választott.

Sámuel arca ábrándos lett.

-Összehoz minket újra a visszajötte- nevetett kacéran Zsuzsanna.

Sámuel vonásain felszabadult boldogság fedte el a gondokat.

Az eperfa alatt komoly dolgokról folyt a szó. Piroska férje kéthetenként, ha hazajár. Szegeden dolgozik egy kertésznél, oltványokat szemez napszámra. Az anyósnál laknak, akinek nem könnyű a természete. Ő az óvodában és az iskolában dolgozik, mint takarító, de gyakran ráesik az óvoda, vagy a négy osztály, ha tanító elmegy- hadarta egy szuszra barátnőjének. A szülei átköltöztek a nővéréhez Vásárhelyre. A házat eladták, kellett a pénz. Négy gyereke van a nővérének, és nagyon szegények. Piroskából úgy dőlt a panasz, mint ereszből a hóolvadás.

-Csak ennyi?- szólt Klári- ezen nincs mit búsulni. Még sírós lesz a baba!

-Tényleg?

-Én csak tudom, tanultam a líceumban.

-Te tudós! Sok udvarlót!- Piroska elfutott, oly sebesen, ahogy jött.

Az apja már a terítéshez kezdett a nappaliban. Klári otthonosan vette át az evőeszközöket, és az asztalfőre ültette apját.

III. fejezet 

 

-Túl sokat van esténként a Maros parton Klárika, nem gondolod? –nézett Zsuzsanna ábrándos szemmel a kerítésen túlra.

-Szeret ott lenni, olvas sötétedésig.

-De egyedül?

-Miért mondod, hogy egyedül, ott ül mellette most is valaki.

-Ismered?

-Sose láttam, nem idevaló.

-Kicsoda?

-Egy férfi.

-Fiatal?

-Talán huszonöt lehet.

-Honnan jött?

-Gyergyó felől, mint a Maros- nevetett Zsuzsannára Sámuel.

-Máskor is járt erre?

-Eddig nem láttam.

-Behívjuk?

-Majd Klárika, ha akarja. Ismerősként beszélgetnek.

Klárika egyedül jött be.

-Ismered ezt a fiatalembert?- kérdezte Sámuel.

-Most láttam először. Szállást keresett. Két hete úton van kerékpárral.

Zsuzsanna nem szólalt meg, szelíd mosollyal gyönyörködött Klárika zavarán, ahogy az apja faggatta.

-Keres valakit?

-Nem kérdeztem.

-Miért nem hívtad be, alhat a verandán.

-Nem jutott eszembe. Majd mondom neki holnap, ha még itt marad.

Másnap Zsuzsanna hazafelé a buszon az előző napot a szűkszavak napjának titulálta. Nem okolt senkit érte, magát sem. Két nap előtte, szombaton volt a lagzinak is beillő ünnepség. A zenekar vitte fel a hangulatot igazán. Megérte. A zenekar húszdolláros áráról hallgatott. Csapongtak gondolatai az ünnepségről. Igaza lehet Klárikának a színészettel, úgy énekel, mintha a torkába költözött volna a pacsirta. A zenekarosoknak leesett az álluk. Nem győzték dicsérni csodás hangját –mélázott elégedetten kislánya szereplésén.

Gondolataiban összegezve jöttek fel az események.

A vendégségben mindenki falubéli volt. Az Ajtai családban egy távoli unokatestvérről tudtak, aki Budapesten élt, de a címét nem találták meg, így nem tudták meghívni. Kétszázan lehettek a távoli rokon nélkül is. Traian Dolemu polgármester szép beszédet mondott. Klárika fordította magyarra, Zágoni nagypapára tekintettel. Alig volt alkalma a kínálások miatt a vendégek arcát megfigyelni. Húgai, és a falu asszonyai sütöttek, főztek. Kímélve volt a munkától, mégsem tudott az izgalmas készülődés miatt felhőtlenül ünnepelni. Sámuel figyelmes házigazdaként gondoskodott az italokról, de látta mozgásán a kényszerűséget. Megvolt, jó volt, vége volt- gondolta magában sóhajtozva a zötyögős buszon. Eszébe jutott Klárika különössége az ünnepségen. Magányos ez leány! Oldódott volt, vidám, közvetlen és kedves, mint mindig. Táncolt szinte mindenkivel. Senki sem érintette bizalmaskodón, a fiatalemberek sem. Egyedül a doktor csipkedte meg az arcát, Klárikán látszott, hogy hálás érte. Azt nem kérdezte Klárikától, miért nem hívott tanárt, vagy iskolatársat vendégnek. Megfogadta magában, hogy kifaggatja a lányt. Nem tudta még, hogyan kezdjen hozzá.

Sámuel a kukoricaföldet rotálta. Térdig ért a paraj, pedig már két év is elmúlt, hogy megtrágyázta földjét. Buja volt a növényzet, előírás szerint esett, meg sütött, de nem dobódott fel az ígérkező bő termés miatt. A szombati eseményeken merengett. Az ünnepségből Klárika karcsú sziluettjét tette el emlékbe, ahogy a táncosok karján a halványzöld ruhájában röpködött. Feltűzött szőke hajából megereszkedett tincseit igazgatta néha, ez olyan kedves mozdulat volt, amelyet lakodalmán Zsuzsannáról őrizett. Mi lesz vele Istenem! –sóhajtott fel és benzint töltött a gépbe.

Klára hétfő reggel akkor ébredt, amikor már üres volt a ház. Jó kedvvel szorgoskodott az ünnepség nyomainak eltüntetésén. A kölcsön kapott felszereléseket már tegnap visszavitték, így még délelőtt elvégzett mindent. Helyére tette a tányérokat, ügyelve édesanyja szekrény- rendjére. Arzén már kiengedte a libákat a Maros partra, és úgy hűsölt a kapu mellett a vízóra beton fedelén, mintha a ház ura lenne. Ügyet sem vetett rá, mikor odavitte a húsos maradékot, és a vizet.

Felmosta az egész lakást. Körbejárt mindent. Elégedett volt. Nézte a rendet.

Jól esett Klárának az egyedüllét. Magáénak érezte a házat. Mintha a kollégiumi évek távolléte csak egy napos vendégség lett volna. Visszatért, vagy talán nem is volt távol soha?- kérdezte magától. Az asztalra készített iskolai füzeteket lapozgatta. Hét éves születésnapján kezdte el a naplóírást. Csak amikor a hetedik betelt, azután számozta meg a füzeteket. Az első számmal jelzettet kezdte olvasni.

Ajtai Klára naplója. 1-es füzet

„1982. február 12.

A naplóírásban azt szeretem, hogy kicsi helyen összegyűjthető az egész nap a füzetben. Ami történik, amit hallok, látok, megtudok, észreveszek és megértek, be fogom írni a naplóba. Szeretném, ha nem maradna ki semmi sem abból, ami fontos. A tárgyakkal fogom kezdeni a naplóírást, mert szerintem nagyon fontosak az ember tárgyai.  

Az ágy. Rekamiénak, sezlonnak is nevezik. Éjszakai fekvésre és alvásra használják. Nagyon fontos. Mindenkinek kell, hogy legyen ágya. Van babaágy, gyerekágy, hitvesi ágy, külön ágy. Ez a konyhában van, ezen alszanak egyesével az öregek. Az ágyban ágynemű van, párna, dunyha és lepedő. Felkelés után be kell ágyazni, és ágyterítővel letakarni. Ez egy emberrend. Az állatoknál nincs ilyen.

Szekrény. Sokféle szekrényt ismerünk. Ruhásszekrény, könyvszekrény, konyhaszekrény, vitrinszekrény, szerszámszekrény. A szekrényekbe be kell rakni a neve szerinti dolgokat. A szekrények fából készülnek, vagy kivételesen fémből. Ez is emberrend. Az állatoknál nincs ilyen.

Asztal. Az étkezőasztal a legfontosabb. A többieket felsorolni is nehéz, van tanulóasztal (pad), munkaasztal, konyhaasztal, kisasztal, kerek asztal, dohányzóasztal, tanári asztal (katedra), gyaluasztal (gyalupad). Az asztalos fából készíti az asztalokat. Ez is emberrend. Az állatoknál nincs ilyen. Sőt szigorúan tilos a kutyának és macskának az asztalra felugrani.

Szék. Az emberek nem a földön ülnek, mint az állatok, hanem székeken. Van négylábú és háromlábú szék. Ezen a suszter ül. Sokféle dolog van, amit nem nevezünk széknek, mégis lehet rájuk ülni. Fotel, pad, zsámoly, láda, dikó, hokedli, lóca. Ezek a tárgyak a székfélék családjába tartoznak. A székekre is igaz az emberrend. Az emberrendekre nem kell tanítani igazán a gyermekeket, úgy is észreveszik. Ma különben egész nap tél volt, a tél tavaszig fog tartani.”

Elmosolyogta magát saját írásán. A második füzetet lapozta fel.

„1983. február 13.

Születésnap. Tegnap volt a születésnapom. Megvártam, míg vége lesz, mert nem akartam megszakítani a beírással. Most már teljes a születésnap, ami azt jelzi, hogy mely nap születik valaki embernek. Ellenben az állatok születésnap nélkül születnek. Boldog születésnapnak nevezik ezt a napot az apák és az anyák. Én magam március huszonhetedikét és november másodikát nevezem boldog-születésnapnak. Az napokon született apa és anya. Ajándékozás napjának is nevezzük, hasonlóan a névnaphoz, meg a Karácsonyhoz. A Karácsonynap világnap a szeretet miatt. Erről még olvasni fogok, mert Marosréve Karácsony szempontjából kicsi a vizsgálathoz. Ezek a napok is az emberrendhez tartoznak.

Az emberrend legfontosabb törvénye, hogy van anya, apa, gyerek. Ez mindig így van. Családnak nevezik. Van kiscsalád, ez olyan, mint a mi családunk, hisz nekem nincs testvérem. Egyetlen nagyapám van, nagymamám egy sincs. Jó érzés a születésnap. Édesanya nonpluszultrát sütött, édesapának és nekem ez a kedvencünk. Könyvet kaptam ajándékba, kettőt. A doktortól egy képes Bibliát. Piroskának is megmutattam.”

Klára letette a füzetet. Vissza kell mennem az emlékezésben, hogy megerősítsem magam a választásomhoz – nézett fel a mennyezetre. Szabadon, terhek nélkül kell élnem. Hallgatnom kell a terheimről, és úgy kell leejtenem, hogy senkire ne essen rá – sóhajtott fel elmélázva.

Elővette a tizennyolcadik füzetet.

„1993. február 13.

Tegnap lettem nagykorú. Megkönnyebbültem. Innen kezdve szabad vagyok, embernek számítok jogi értelemben. Ezért emberré kell lennem emberi értelemben is. Egyszerű emberré kell lennem. Mindenáron. Sötétedés után kimentem a Sétatérre a Kápolnadombi emlékműhez. Búcsúzni akartam a titkaimtól. Délután a konviktus emléktáblájánál tettem ugyanezt. De ide még egyszer el kell mennem, sötétedés után. És mindenhová el kell mennem, ahol csak megszólítottak a falakból. Mindig sötétedés után szólítanak meg valaki hangok. Át kell gondolnom mindent még egyszer. Ha összefoglalom titkaim három éves történetét, és újra leírom őket, talán könnyebb eltemetnem.

Három éve kezdődött, éppen a tizenötödik születésnapom estéjén. A kollégiumban az ágyam melletti falhoz értem, mikor tisztán hallottam, hogy nevemen szólít valaki. –„Ajtai Klára, te érzed a szeretetet”.

Tenyerem alatt forró volt a fal. Talán az ijedségtől éreztem forrónak. Idegen, soha nem ismert férfihang szólított meg. Elkaptam a kezem és összekulcsoltam a takaró alatt. Így is értettem minden szót. A fal beszélt.

-„Ajtai Klára, örültünk, hogy megszülettél. Tudjuk, hogy érzed a szeretetet. Nehéz volt a döntésünk a kiválasztásodnál, mert hogy leánnyá alakultál magzatként. Sámuel rózsaszirmait nem voltunk képesek megváltoztatni. Évekig engedtük, hogy nélkülünk tapasztald meg a dolgokat. Rád voltunk kíváncsiak. Vártuk, hogy válassz, vedd észre és formáld az észlelt világodat. Küldetést szántunk neked, hogy boldogságot teremts a földön, ehhez erőket is kaptál fogantatásod óta. Te elfogadtad minden időben az ember jó és gonosz törvényeit, de nem a szólításunkra, nem a különleges erődre figyeltél, hanem a megtapasztalásaidra”.

 

Nem lepődtem meg igazán a hangtól, az ijedségem is eltűnt. Soha sem mondtam senkinek, hogy a sötétben érintéseket éreztem növényektől, állatoktól, emberektől, legalábbis erőérintésnek gondoltam az érzést, ami elfogott, ha hozzám ért valaki-valami élőlény.  Még nyolc éves sem voltam, mikor megtapasztaltam. Nem menekültem soha senki és semmi érintésétől, de féltettem az élőlényeket magamtól, hogy kérés nélkül adnak át nekem valamit, mikor hozzámérnek. Talán erejükből adnak, esetleg életerejükből. És én nem elvenni, hanem adni akartam. Sajnos, nem kaptam visszajelzést a növényektől, az állatoktól, az emberektől, már hogy megkapták-e tőlem az én érintésem erejét. Mert én úgy éreztem, mindig csak kapok, kapok. Reggelente olyan erővel ébredtem, hogy kiszaladtam a folyósóra, nehogy megirigyeljenek nehezen tápászkodó szobatársaim.

Azt gondoltam akkor még, hogy a nappali fény megakadályozza az erőáramlást, de ez nem volt így. Képes voltam nappal is erőt érezni, kapni és sugározni. Aztán azt is hittem, hogy nem az élőlények, hanem a napsugarak táplálnak. De ez sem volt igaz. A fizikát azért kezdtem el buzgóan tanulni, hogy kitudjam az energiák törvényeit. Az okkult tudományokon is átrágtam magam, de nem találtam magyarázatot a jelenségemre. A biológia sem igazított el. Nem beszéltem soha senkinek erről, csak tanultam, tanultam, hogy megértsem, az érintés keltette gondolataimat, érzéseimet. Így lettem magányos minden kapcsolatomban. Megpróbáltam küzdeni az energiák, és a bennem felkeltett gondolatok ellen. Nem sikerült, ezért ahol, és amikor csak lehetett, dolgoztam, segítettem, szerettem az élőket, tanultam. Keveset ettem, de ez sem változtatott semmin. Mintha éjjel az álmomban is tápláltak volna életerővel. Talán én voltam az álomoroszlánja valakinek. Ágyat is cseréltem, hogy ne feküdjek fal mellett, de ez sem segített. El kellett fogadnom magamban azt a valamit, amit Radarkának neveztem el, azért hogy viccé tegyem. Három éve szólítanak. Van mikor többször egy héten, máskor hónapokig semmi. Végül is a Radarka szólításai nem voltak félelmetesek, igazából azt ismételték, hogy én kiválasztott vagyok, képes vagyok a tudatommal venni az élőlények érzelmeit, és saját gondolatomként – amelyeket én befolyásolhatok – visszaadni az élőknek. Boldogságot keltek és örömet. Csak az érintéssel. Mondták azt is, hogy vigyáznom kell a képességeimre, de nem magyarázták el, hogyan. Lázadni kezdtem magamban, a játszást is elfelejtettem. Játszani is. Gondot okoztam magamnak. Mosolyom és nevetésem csak egy leadó készülék volt, amely nappal bekapcsolódott és soha nem fogyott ki az adásból.

Aztán megszoktam az energiámat és nem zavart. De óvatos lettem az emberekkel. Nem beszéltem senkinek erről, így őszinte mély barátságot sem volt módom kialakítani senkivel. Nem volt jó érzés a kiválasztottság tudatával hétköznapi életet élni. A növények iránti felhőtlen bizalom megnyugtatott. A virágokhoz őszinte lehettem.”

Klára letette a füzetet és merengett a virágokon. Szobája ablakából rálátott a szomszéd kerítésre kúszó lilaakác fürtjeire. A közeli rózsalugas fehér piros bogocskáihoz képest idegen színű és formájú kancsócska-fürtök telítetten ereszkedek a kerítésen a föld felé. A rózsa pamacsok a nap ívére tekintettek. Édesapja rózsaszirmairól beszélt a Hang – jutott eszébe a Radarkák mondata.

Kiment a kertbe. Leült az eperfa alatti asztalhoz és ott olvasott tovább.

    

„1990. november 15-17.-én három napos vigalom volt Bethlen Gábor születésének négyszáztíz éves jubileuma alkalmából.  Rendezői tisztet vállaltam, hogy hátha kifáradok a mosolyokban. Három napig nem feküdtem le, de a nevetés és a mosoly nem fogyott el rólam. Szotyori Gábor, a 10. b-ből odajött hozzám az ünnep utáni reggelen az első szünetben és azt mondta, hogy köszönöm neked Bethlen Gábor iránti szeretetedet, ez olyan volt nekem, mint egy boldog-születésnap ajándéka. Tudhattam volna, hogy baj lesz, amikor kezet fogtam Szotyori Gáborral. Nem tartottam illendőnek visszautasítani örömében nekem nyújtott kezét. Bethlen Gábor és Szotyori Gábor. Megérezhettem volna, hogy megtudom négyszáztíz év igaz történelmét is a kézfogásban. De nem akartam ismerni a valódi történelem súlyát és szörnyűségeit. Másik kezemmel rásimogattam a feltörő gondolatokat a folyosó falára. Nem akartam a múlt tudását. Az igazat. Ott vannak a könyvek és igazságaik. Be kell érnem ezekkel.

Csak világosban mertem tanulni, mert sötétedés után – lámpafénynél is – olyan könnyen maradt meg az emlékezetemben, amit olvastam, hogy gyanakodtam a Radarkára. A latin nyelvből tettem kivételt egyedül. Négy év latin anyagát este tíz és tizenkét óra között engedtem magamnak megtanulni, mindjárt az első latin óra napján. A latintanárunk nem vette észre.

Az akaratomat edzettem folyamatosan, mert ezt az egyet gondoltam a védekezés eszközének. Ember akartam lenni, nő, és anya, mint az édesanyám. Független valaki akartam lenni, saját tudással, saját érzésekkel. Orvos akartam lenni, gyógyító. Imádkoztam Istenhez, hogy ez sikerüljön.

A Radarka, nem az Isten volt. Erről egyszer beszéltem vele.

-Megmondanád a nevedet, és hogy ki vagy? – kérdeztem 1990. május tizedikén este 11 órakor a Diákemlékmű oszlopának dőlve, az Ismeretlent. – Megmondanád a nevedet- szólítottam újfent.

-Ne érts félre- szabadkozott a Hang – eddig pörgettem vissza a történetünket. Nem az igazság részéhez tartozik, ha kimondok egy nevet. Ezt élő ember nem tudhatja meg, nem értheti a megteremtett, a valamikori tudat átlényegüléseit. Részecskéit. Azt kérdezed, ki vagyok? A folyamatosan változó emberi lélektudat-világ egyik darabja vagyok.

Te kiválasztott lettél. Évek kellettek, míg kiválasztottunk a fogantatásodnál. Véletlen, hogy leány lettél. Apád álma és akarata befolyásolhatatlan volt.

-A lélektudat-világnak nem lehet neme – szakítottam félbe a Hangot.

–Természetesen nem, de a kiválasztott küldetésének beteljesítése egyszerűbb egy férfinál. Most a mi lélektudat-világunk téged vigyáz és reménykedik abban, neked is sikerülhet. Erőt adtunk neked, hogy tudjuk, mire használod erődet. 

-Többes szám vagy, vagy egyes- kérdeztem óvatosan.

-Összes, vagy többes? Egyes, vagy minden? Ezekre nincs válasz. Vándorlásban vagyok az örök vagyunkban.

-És most?- faggattam, – nem hiszem, hogy nő mivoltom az egyetlen tévedésetek?

-A tévedés volna az ember lélektudat ereje az örök vándorlásban? -válaszolt kérdéssel.

Nem értettem mit mond, nem is akartam megérteni. Az persze egyértelmű volt, hogy nem Isten szólított meg. Elhatároztam, hogy erről többet nem kérdezek. Én Istenben hiszek, nem a lélektudat világban. Tulajdonképpen mindent megtudtam magamról, nem féltem senkitől és semmitől, mert saját akaratot éreztem – a soha nem voltam csak most vagyok – tiszta tudatát. Zavarosnak találtam a Hang sajnálkozását női mivoltomról is, hiszen a fogantatás pillanatában kiderül a magzat neme.

Most, nagykorúságom teljes felelősségében új erőt éreztem. Van egy mesém. Annyit engedek be belőle az életembe, amennyit akarok. Elválasztom magam a Radarkák-Tudatok befolyásától. Nem használtam az idegennek érzett képességeket. Az emberek egyenként formázzák meg maguk számára az Istent is. Annyit vesznek el Istenből, amennyit képesek.”

Letette a tizennyolcadik füzetet Klára és találomra kivett egy másikat az asztalon sorakozó kupacból.

„1993. február 16.

Egyre kevésbé törődöm a Radarkával. Mindenhol kimondtam a búcsúmat tőlük. Ma volt az utolsó nap az orvosi egyetemi jelentkezéshez. Hirtelen döntöttem. Könnyű volt, mert szakítottam a Radarkákkal. Terveim ellenére nem adtam be egyetlen helyre sem a felvételimet. Tudom, hogy a szüleim büszkék lennének arra, ha tanár, vagy orvos lenne az egyetlen lányuk. Mégsem megyek egyetemre. Érettségi után hazatérek, és gyerekeim lesznek. Az emberiség tökéletes boldogságát én csak a Maros partján tudom elképzelni, oda meg nem költözhet mindenki.  Ha elmegyek innen, megfagyok. Az én szeretetem közelben él, ott hat, ahol megérinthetem azt, amit megtapasztaltam.

Tegnap este a barátnőm, Tordai Klára latin nyelvből kérdezett valamit. Nem tudtam segíteni. Klára az orvosi egyetemre jelentkezett és latin nyelvből is készült az érettségire. Csodálkozott, hogy nem emlékszem semmire. Nem mondtam meg neki miért nem, csak nevettem. Nagyon. Győztem. Legyőztem Radarkát.”

„1993. március 15.

A tanári karban beszédtéma volt, hogy nem jelentkeztem egyetemre. Ha megszólítottak, őszintén feleltem: családot szeretnék alapítani. Sokat tanultam az érettségire, nem voltam biztos magamban – a latinból okulva-, hogy minden tudásom az enyém. Bár nem feltételeztem a Radarkákról, hogy haragszanak rám. A latint is inkább az elválás beleegyezésének, mint intésnek éreztem. Franciát, németet, és angolt is felvettem az érettségi tantárgyak közzé. Este kimentem a Diákemlékműhez és hangosan elszavaltam a Nemzeti dalt. Az ősök hallgattak. Emelkedett volt a lelkem. Szerettem az egész világot. A szabadságot.”

Klára letette a füzetet. Gondolkodott a füzetek megsemmisítésén. Mégis azt érezte, szüksége van a régi történetekre, mindegy hogy meseként, vagy igazként. Bevitte a szobájába. Nem dugta el, mégsem tette szembetűnő helyre. Elégedetten nézett körül a szobájában. Ágy, szekrény, asztal, szék. Megvan mindene.

Először Klára édesanyja érkezett haza. A szatyrok kipakolásának vidámsága sem volt elég a hallgatásuk feloldásához.

-Megvárjuk apát, jó?- nyugtatta anyját, mikor kérdéseket látott tekintetében.

-Mire gondolsz, a vacsorával?

-Azzal is, de érzem, hogy beszélni akartok velem.

Nevetve mondta, incselkedőn, de komolyan hangzott.

-Nem könnyű folytatni egy nyolc éve abbahagyott beszélgetést. Ki kezdje?

-Meg kéne várni apát, majd ő. Majd megkönnyítem.

-Az jó lesz, mert nagy a távolság köztünk. Nem akartunk rád terhet tenni, legyél szabad és éld aszerint az életedet, ahogy elgondoltad. Sámuel sem mondaná másként.

-Hallottam a nevemet, nincs jobb témátok?

Klára kitárt karral ugrott apja nyakába. Ettől mindig elakadt a hangja Sámuelnek.

-Ne trükközz te lány, ma komolyodunk.

-Miért pont ma, több nap van, mint hétfő.

Sámuel, bár lelkén ült Klárika sorsa, nem hagyta abba a viccelődést:

-Nem éhes itt senki? Igyekezzetek már lányok az estebéddel!

Miután Klára leszedte az asztalt nyomban visszaült a székére. Apjára nézett.

-Kezd csak el, hallgatunk – mondta Sámuel.

-Az a helyzet – ne szóljatok közbe-, hogy nem jelentkeztem egyetemre. Pont eleget tanultam a gyermekneveléshez, lehetek tolmács, vagy segítő a szociális otthonban édesanyánál, vagy traktoros, merthogy jogosítványom is van. Felvirágoztathatom a gazdaságot, értek a lovakhoz, a tehénnel is tudok beszélgetni. Ezen a héten úgy terveztem, hogy lógok, szomszédolok, erdőbe járok gombászni, olvasok, televíziót nézek, gyümölcsöt szedek, bekapálom a virágos kertet, megvakarom Arzént. Elmesélem a Marosnak, mit tudtam meg róla. Felköszöntöm a doktort névnapjára. Jövő héten bemegyek anyával az otthonba segíteni, azutáni héten meg apával megyek a földekre.

-Ennyi, kislányom? – kérdezte Sámuel.

-Ennyi- rántotta meg vállát Klára gyerekes egyszerűséggel.

-Először is a doktornak szeptemberben van a névnapja, de ez most mindegy. Másodszor: el szándékoztam adni a földet, meg a házat és abba a városba költöztünk volna anyáddal, ahol majd egyetemre jársz. Márciusban töltöttem be a hatvanötöt.

-Huszonhetedikén.

-Igen. Huszonhetedikén. Negyvenhét éves voltam, mikor megszülettél. Anyád novemberben lesz 55 éves.

-Másodikán.

-Igen, másodikán- ismételte nyomatékkal az apja. -Harminchét éves volt, mikor megszülettél. Tizenöt évig vártunk rád. Nem volt gondtalan az életünk azután sem, mikor megszülettél. Úgy éreztem mindig, hogy van valami titkod. Titkolsz előlünk valamit. Amíg tanultál, nem féltettelek, mert a titkaidat kinyithattad. De most bezártad magad. Féltelek kislányom.

-Mindig más voltál, mint a többiek- fátyolos volt Zsuzsanna tekintete. -Nem tudtunk tanítani sem. Úgy tűnt, többet tudsz mindenkinél. Babusgattalak volna még, de nem mertelek magamhoz húzni, csak ha odabújtál.

Zsuzsanna megáradt szemmel nézett lányára. Klára az ölébe ült és hízelkedve csókolgatta arcát.

-Ne izguljatok, jó lesz így! Anyácska, ne sírj már, kicsikém, ne sírj!

Az apja tehetetlenül nézte kettejük érzelmi kitörését. 

-Jól van, jól van. Várjunk egy évet az egyetemre. Időnk van, hála Istennek elég, igaz-e Zsuzsanna?

Felesége engesztelődve mosolygott, mit is tehetett volna, hisz Klára felugrott, mint aki befejezte a nehéz témát.

-Kimegyek a Maros partra, jó? – dobott csókot feléjük vidáman.

-Felesleges a kérdésed. Nem tetted fel az elmúlt tizenöt évben, mégis minden este megszámoltad a cseppjeit, ha itthon voltál.

Sámuel ezt inkább magának mondta, mert a lány már kiperdült az ajtón. -Nem beszélt a titkáról- sóhajtotta gondterhelten.

-Nem is fog soha.

-Nem gondolod, hogy elolvashatnánk a füzeteit? –kérdezte izgatottan Zsuzsannát.

-Megesküszöm, hogy nem. Neked is esküdnöd kell.

-Esküszöm.

Kimentek az eperfa alá. A kerítésen át látták, hogy Klárika nincs egyedül. A tegnap esti fiatalember ült mellette.