Nelli X: Tüskék 1. – Példaképek (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Nulla

A nő ijedten rezzent össze. A magassarkúja keményebben koppant a hotelszoba fényesre csiszolt parkettáján, mint szerette volna.

„Basszus… ugye nem ébredt fel?!”

Lélegzetét visszafojtva nézett válla fölött a még alvó férfira, aztán halványan elmosolyodott.

A férfi továbbra is békésen aludt. A nő elnyomott magában egy apró sóhajt: milyen szerencse, hiszen még alig hajnalodik. A világért sem akarná kedvesét ilyenkor felébreszteni. Ezután már cipőjét levéve tipegett a szoba hatalmas, padlótól mennyezetig húzódó ablakához.

A hatalmas, még hajnali ködbe burkolózó város sohasem alszik. Budapest ugyan néha elálmosodik, de a legkisebb neszre is felriad. A nő fanyar mosollyal nyugtázta a gondolatot: ebben jobban hasonlítanak a magyar metropolisszal, ahol élete második felét töltötte, mint szeretné.

Most is: még alig múlt hat óra, de az utakon már elindultak az első, álmos sofőrök, a munkába igyekvő boltosok, gyári munkások. Csak a szobában honolt néma csend, amit ő sem akartam megtörni. Megigazgatta magán a hosszú, fekete, ejtett vállú estélyi ruhát – ugyanazt, amit tegnap viselt. Ha hozott volna váltást, nem lenne most ilyen feltűnő. Felsóhajtott: már megint figyelmetlen volt. Milyen jó, hogy Ő bezzeg mindig tervez.

Vetett egy futó, szeretetteljes pillantást az alvó férfira, majd a tőle kapott smaragd nyakéket sietve rejtette táskájába. Úgy volt vele: a házban, ahol jelenleg élt és dolgozott, nem kell tudnia senkinek, hogy ennyire elegáns holmikat is hord néha. Ha megtudnák, nem értenék, miért dolgozik náluk. A nő pedig nem szeretett magyarázkodni.

Szíve szerint mezítláb gyalogolt volna „hazáig”, nem a méregzöld csillámos, platformos magassarkújában. Csakhogy az másfél óra még busszal is, a munkahelye viszont a külvárosban van; nem érne oda időben. Ha nem akar magyarázkodni, át kell öltöznie, mire a kollégái megérkeznek. Magában hálát rebegett az arcfelismerős beléptetőrendszerért, amely 0-24 működik.

Felvette a kabátját, majd még egyszer visszanézett a férfira. Történjen bármi, őt nem adná fel soha. Ebben teljesen biztos volt.

Gyors pillantást vetett az ajtó melletti tükörbe, de a látványra csalódottan elhúzta a száját. Kikereste a táskából a hajkeféjét, az viszont fésülködés közben a tömör műanyag a földre esett – tompa, de erős puffanással.

– A rohadt életbe… – mormogta alig hallhatóan, és lehajolt. Ekkor két kéz fonódott a derekára hátulról.

– Még ne szökj el – suttogta a fülébe a férfi. – Alig hajnalodik.

A nő hátrafordult hozzá, és megsimította az arcát.

– Tudod, hogy mindjárt kezdek. Ne haragudj, hogy felkeltettelek.

– Elmentél volna köszönés nélkül?

A férfi tekintetét ezúttal nem állta a nő.

– Lehet, könnyebb lett volna – válaszolta végül halkan. A férfi erre finoman megfogta a vállát, és maga felé fordította.

– Nem lesz semmi baj, érted?

– Neked nem lesz bajod. Ez eddig sem volt kérdéses.

A nő lendületesen felállt, és az ajtóhoz sétált. A férfi követte és hátulról megfogta a kezét.

– Azt hiszed, hogy magadra hagynálak egy ekkora… szarban?

A férfi tétován biggyesztette a mondat végére a káromkodást; a nő azonban olyan határozottan reagált, ahogy eddig is:

– Nem, drágám – fordult a férfi felé. – Azt akarom, hogy magamra hagyj a szarban.
Hiába erőltette magára az önuralmat, a férfi észrevette a könnyeket a szemében.

– Hogy micsoda?

– Én csináltam, nekem is kell elvinnem a balhét. Egyedül nekem, érted? Neked pozíciód van és felelősséged. De nem csak engem fenyegettek meg…

Arcán legördült az első könnycsepp.

– Tegnap nem akartam elrontani a hangulatot ezzel … de bejött az, amitől a múltkor tartottam. A levélben igazából azt írták, ha nem állok le, megkeresik a családomat… tudod, hogy ez mit jelent? ŐT jelenti, és ha megtalálják, én…ezt nem engedhetem. Ki kell derítenem végre, ki ez, vagy ezek, és lezárnom az egész ügyet. Hogy nyugodt életünk lehessen végre. De… ha nem járok sikerrel, megígérsz nekem valamit?

– Neked bármit, édesem – nézett rá a férfi komolyan. A nő közelebb lépett hozzá.

– Ha valami történne velem…

– De nem fog!

– Ha mégis… ígérd meg: ha eljutnának hozzád, tagadsz, ameddig csak tudsz. Tagadod, hogy ismertél, hogy viszonyunk volt valaha is – ezt a magad érdekében. Az utánam maradt összes papírt pedig elégeted, a foglalásainkat jelző számláinkkal együtt – ezt pedig értem tedd meg, kérlek. A legfontosabbakat már odaadtam a múltkor, a többit meg hozom, amikor tudom.

– De hát… mi lesz a bizonyítékokkal?

– Teljesen mindegy, mert nekem egyedül ő számít! Ígérd meg, hogy távoltartod ezeket a rohadékokat tőle! – szorította meg a férfi karját kétségbeesve. – Mindet, érted?! Mindenkit, aki ártana neki…

A nő hangja zokogásba fulladt. A férfi átölelte, olyan szorosan, ahogy csak tudta, hogy a  nő megnyugodjon.

Hogy megnyugodjanak végre mindketten.

– Nem akarlak elengedni – suttogta a hullámos fürtökbe. A nő lassan elhúzódott, és letörölt egy könnycseppet..

– Én sem akarom, hogy elengedj…de muszáj. Te is tudod.

– Tudom.

A nő elengedte a férfi kezét, és ujjaival összefogta a tűsarkú cipőket.

– Akkor… én megyek is – nézett a férfira komolyan. Az elgyötörten bólintott.

– Ha menned kell, nem tarthatlak vissza. De ígérd meg, hogy látlak még!

A nő habozott.

– Meg kell ígérned, különben veled jövök abba a mocskos házba, és együtt csinálunk akkora botrányt, hogy az öcsém egy életre megemlegeti! – fakadt ki a férfi.

A nő szeretettel rámosolygott. Ritkán látta a férfit ennyire szenvedélyesnek.

– Ilyenkor szeretek újra beléd, te papírforradalmár – simította meg az arcát. Az meglepetten nézett rá vissza.

– Én papírforradalmár? Ezt kikérem magamnak – húzta magához a nőt és hosszan megcsókolta.

– Ez nem a búcsúcsókunk. Jó? – suttogta a nő a férfinak elhalóan.

– Nem is. Várni foglak.

A nő kinyitotta az ajtót és mezítláb lesietett a lépcsőn. A férfi az ablakhoz ment, és várta, mikor tűnik fel a magas, vékony nőalak. A számára legszebb. Közben töltött a maradék whiskyből, hogy majd vissza tudjon aludni. Mostanában már ez volt az altatója, ha nem volt vele a nő.

Ahogy feltűnt a hotelből a villamoshoz siető sziluett, a férfi már biztosnak érezte azt, amit eddig csak sejtett: a nő vissza fog jönni.

Vissza kell jönnie, mert nem élné túl, ha másképp lenne.

 

Egy

Úgy taposom a cigicsikket a betonba, mintha egy ember nyaka lenne. Egy olyan emberé, akinek esélyt se akarok adni a túlélésre. Mondhatnám, hogy gyakorlok, miközben a hatodik kerületi, felújított pesti bérház belső kertjében állok, erőt gyűjtve a liftbe szálláshoz. Ez viszont nem lenne teljesen igaz. Nem vagyok egy agresszív típus. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, nem voltam az. Mivel jelenleg habozás nélkül belenyomnék egy kést annak a mellkasába, aki megölte a nővéremet – ha tudnám, ki volt. Egyszer úgyis rájövök. És ha rájövök, ő sem jár majd jobban, mint ez a csikk.

A lift a negyedik emeleti körfolyosóra visz majd, a város egyik legjobb magánnyomozójához. Az internetes önjellemzésükben legalábbis ezt írták. Remélem, tényleg olyan profik, mint amilyennek mondják magukat.

Az órámra pillantok: még mindig maradt tizenöt percem a megbeszélt időpontig. A korai érkezést a belső, feszítő nyugtalanságomon kívül semmi sem indokolja. Zuglói lakásom korántsincs olyan messze a nyüzsgő belvárostól, hogy ne vihetne be szinte bármikor egy busz. Mégis szeretek pontos lenni, így mindenhová minimum fél órával korábban érkezek. Így van időm szemlélődni, felmérni a terepet, és összeszedni a gondolataimat.

Rágyújtok még egy szálra, és hagyom, hogy átjárja tüdőmet a kátrány, beszivárogjon a sejtjeimbe, utat törjön magának a vérembe, aztán a szívembe is. Akár a gyűlölet maga. Érzéseimet remekül kiemeli a kinézetem is: hosszú, vörösesbarna hajam, testre simuló, fekete szerelésem, ugyanilyen színű napszemüvegem és magassarkú bakancsom.

A második szál cigit gyorsabban szívom el. Miután azt is elnyomom, nagy levegőt veszek, és beszállok a liftbe, amely – az épület többi részével ellentétben – cseppet sem tűnik felújítottnak. Nem túl bizalomgerjesztő, rozsdás kinézetével csak remélni merem, nem pont velem akad el. Nem mintha sietnék bárhová is, elvégre szabadnapos vagyok, de szeretnék már túlesni azon, ami előttem áll. A magánügyeimről gyűlölök beszélni – pláne, ha azok komoly érzelmeket kavarhatnak fel bennem.

A felvonó szerencsére úgy dönt, ma nem nálam makacsolja meg magát. Rendben felhoz a legfelső, negyedik emeletre, én pedig elindulok a gangon arrafelé, amerre a portás szavai alapján Borsi, a magánnyomozó irodáját sejtem.

A kora délutáni napsütés éppen rám vetül, én pedig elmosolyodom, ma először. A portás azt mondta, ne kopogjak, mert majd kijönnek elém – hát nem is zavartatom magam. Mindkét kezemmel a korlátnak támaszkodom, és élvezem a napsütést.

– Rátonyi Klára?

A csendből és hirtelen jött nyugalomból egy női hang szakít ki. Megfordulok, mire a hang engem furcsán méregető tulajdonosával szembesülök. Ez valahogy nem lep meg. Gyanítom, hogy pont úgy vetülhet rám a napfény hátulról, mintha egy megelevenedett fúria lennék. Lehet, mégsem ártott volna valami szolidabb ruha indításnak, de az nem én lennék. Szélesen rámosolygok a szőke, sötétszürke kosztümös nőre, aki, miután jobban szemügyre vesz, megkísérli ezt viszonozni. Szinte biztosra veszem, hogy sosem gondolná: a feltűnő szerelés mögött egy végzett régész rejtőzik.

– Ön jött ötre a nyomozó úrhoz?

– Igen, én.

– Jöjjön velem, kérem – hív magával udvariasan. – Borsi úr már várja.

Végigsétálunk a folyosón, aztán megállunk az utolsó ajtó előtt, és kísérőm bekopogtat a sötét, nem különösebben díszes faajtón. Egy öltönyös, kissé kopaszodó, középkorú férfi nyit nekünk ajtót.

– Ön bizonyára Rátonyi kisasszony – mosolyog rám kedvesen, és kezet nyújt. – Borsi László, nagyon örvendek. Foglaljon helyet, kérem.

Bevezet a homályos, kicsi szobába, amely egy igazi meglepetés ahhoz képest, amire az egyszerű faajtó mögött számítanék. A berendezést egy bőr sarokkanapé, egy hatalmas, fényesre lakkozott íróasztal és a számtalan technikai kellék alkotja. Minden, ami egy modern irodához kell. A bútorok eleganciája szokatlan nekem, aki leharcolt, üres tornatermekhez és hálózsákokhoz szokott a változó helyszínű utazásai során. Régészként azonban a szakma minden velejárójához hamar hozzá kellett szoknom. A hálóhelyek kétes tisztasága és az időjárás szeszélyei mellett ahhoz is, amikor nyakig elmerülve egy gödörben ástak. Ugyanakkor nem jöhetek zavarba, ha néha kiskosztümben kell előadást tartanom az akadémiai kiválóságnak. Most mégis kicsit megilletődve követem a nyomozót a sarokkanapéhoz, mivel az ásatások földes, tesztárkokkal teli világa valahogy megszokottabb nekem.

– Jó üzlet manapság a magánnyomozás, ugye? – szakad ki belőlem önkéntelenül, ahogy ámulva leülök a kanapéra és körbenézek. Borsi először csak rám mered, aztán felnevet.

– Mit mondjak, nem panaszkodhatom. De szerintem térjünk inkább a tárgyra, az most érdekesebb – hajol hozzám közelebb a kis üvegasztal fölött. – Miben tud önnek cégünk segíteni?

Érzem, ahogy megfeszül mindenem, miközben a „tárgyra” gondolok.

– Nos – teszem keresztbe tett lábamra a kezem –, ez egy elég… kényes ügy.

– Ne aggódjon, Klára – mosolyog rám Borsi szélesen –, rengeteg „kényes ügyet” oldottunk már meg. De gondolom, ezt ön is tudja, ha bennünket választott. Miről lenne szó? Házasságtörés, üzleti csalás gyanúja, céges információgyűjtés…?

– Gyilkosság – nézek rá mereven. Borsi állja a tekintetemet, majd megköszörüli a torkát.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de végignézte egyáltalán a portfóliónkat?

– Hogyne – mosolyodok el, és hátrébb dőlök a fotelben. – Ezért is szeretném az ügyemet önökre bízni. Úgy hirdetik magukat, mint a legjobbak a szakmában, nem igaz?

– Igen, de…

– És ennyi szolgáltatás egy cégen belül… nem mindennapi.

Borsi arca magabiztos, némileg arrogáns félmosolyra húzódik, miközben én tovább fürkészem.

– Megtisztelő a bizalma, de akkor sincs engedélyünk gyilkossági ügyek feltárása.

– Ezzel tisztában is vagyok. Nem is azt szeretném magukra bízni.

– Hát akkor…?

– Mindjárt elmondom – hajolok hozzá közelebb. – De előtte felvázolom az ügy körülményeit, hogy felmérhesse a kockázatokat.

A táskámból előveszek egy képet, és elé csúsztatom.

– A nővéremet, Ritát brutálisan meggyilkolták egy halloweenpartin fél évvel ezelőtt, egy neves üzletember villájában. A kerti tóban találták meg a holttestét. A fotón jól látszik, hogy szíven szúrták egy rózsafejben végződő tőrrel, amiről a víz már lemosott minden ujjlenyomatot. Rita oknyomozó riporter volt, aki feladatul kapta, hogy Kisteleky Pálról, az ismert, dúsgazdag üzletemberről, hoteltulajdonosról derítsen ki mindent, amit csak tud, egy tényfeltáró riporthoz. Természetesen inkognitóban, így lett a család házvezetőnője. A holttestéről a képet az egyik kollégája készítette, egy bűnügyi újságíró, akit a helyszínelők beengedtek – de végül nem hozhatta azt nyilvánosságra. A villa tulajdonosa perrel fenyegetőzött, ha bármi is kiszivárog a történtekből a sajtóba. Így én is csak sötétben tapogatózom azt illetően, hogy pontosan mi is történt.

– Szívből sajnálom, kisasszony – pillant rám Borsi őszintének tűnő együttérzéssel. – És mire jutott végül a rendőrség? Vagy inkább úgy kérdezem: meddig jutottak el?

– Épp ez a probléma – komorulok el. – Szinte semeddig sem. Az máig nyitott kérdés, Kisteleky rájött-e arra, hogy ki is Rita valójában. De az, hogy a halála után ellehetetlenítette a házkutatást, szerintem nem véletlen. Gondolom, mozgósította a befolyásos kapcsolatait.

Nagy levegőt veszek, mert érzem, hogy elönt a düh.

– Rita holmijait átadta ugyan a rendőrségnek, de azokból sem mindent hozhattam haza, pedig a legközelebbi élő hozzátartozója vagyok. Azt mondták, azért, mert „még lehetnek rajtuk nyomok”. Hát kurvasok lehetett belőlük, ha semmit nem tudtak végül rábizonyítani se Kistelekyre, se senki másra. Ráadásul a férfi alkalmazottai is hallgatnak, mint az a bizonyos a fűben.

Amint tudatosul bennem, hogy a hivatalos megbeszélés közben káromkodtam – ráadásul kis híján kétszer is! – , kifújom a levegőt, és hátrasimítom a hajam. Talán most szúrtam el minden esélyemet, hogy komolyan vegyen a nyomozó. Mondjuk fizetek neki éppen eleget, ha elvállal, ezzel talán majd kárpótlom.

– Ne haragudjon, kicsit elszaladt velem a ló. De képtelen vagyok felfogni, miért hagyták ez az egészet ennyiben…

– Nincs semmi probléma, Klára. Előfordul a legjobbakkal is – mosolyog rám a nyomozóiroda vezetője kedvesen.

–Köszönöm. Az meg főleg érthetetlen, hogy még Rita előkerült jegyzetei is használhatatlanok – koppantok az asztalra idegesen. Borsi meglepetten ráncolja a homlokát.

– A nővérének voltak olyan jegyzetei, amelyeket a rendőrség nem foglalt le?

– Számomra is hihetetlen, de igen. A rendőrség gondolom, nem találta meg. A kedvenc szövetkabátjában találtam bevarrva, amikor visszakaptam a ruháit. A kabátot viselte akkor, amikor a tóban megtalálták. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy nagyon sok minden elmosódott a kis jegyzettömbben, alig pár szó kivehető. Ez pedig nagy csalódás. Pedig úgy láttam, volt szó benne Kistelekyről, nem is kevés! A rendőrségen viszont, amikor visszavittem a jegyzeteket bizonyíték gyanánt, megvádoltak, hogy csak utólag csempésztem őket a kabátba. Mintha Kistelekyt magát hallottam volna…

– Ön tehát arra gyanakszik, hogy a villatulajdonosnak köze lehet az ügyhöz?

Kétkedve elhúzom a számat.

– Nem tudom. De biztosan van valami, amiben sáros lehet, ha már elérte, hogy ne nyomozzanak tovább a villában – és hogy a neve Rita jegyzeteiben is szerepel –, abban szinte biztos vagyok. Az viszont tényleg valószínűtlen, hogy megöljön valakit a saját jelmezes partiján, a saját házában. Akkor már logikusabb lett volna egy erdőben elásnia, miközben bent mindenki a pezsgőjét issza. Ön hogy látja?

– Van benne valami – dörzsölgeti az állát a detektív. – Van benne valami. Kiindulópontnak viszont talán megnézhetnénk Kisteleky Pál családját. Ha utána nyomozott, talán valaki azért ölte meg a nővérét, hogy megvédje a családját. Tudja esetleg, kik vettek részt a rokonai közül az estélyen?

– Nos…úgy tudom, a legkisebbik fia biztosan. És igen, a két idősebb is ott volt, de ők állítólag már hamarabb elmentek a partiról a családjukkal. A gyilkosság idejéig legalábbis biztosan nem maradtak, legalábbis a szemtanúk szerint. Legalábbis, a rendőrök ezt válaszolták, rákérdeztem, hogy gyanakodnak-e egyáltalán bárkire. Ó és tudja, mit mondtak még? – tartom fel a mutatóujjamat gunyorosan. – Azt, hogy egyértelműen egy idegen, házon kívüli egyén tehette! Még ilyen ostobaságot!

– Miből gondolja, hogy a feltételezés ostobaság?

– Egyrészt, mert Rita újságíró volt, aki gazdasági bűncselekmények, legutoljára pedig a villatulajdonos után nyomozott. Szerintem ez már önmagában is elég ok egy gyilkosságra. Másrészt, ha ez nem lenne elég, találtam még akkoriban egy Facebook-eseményt a partiról. Ráírtam néhány résztvevőre, szúrópróbaszerűen, néhányat fel is hívtam, és kitalálja, mennyit tudtak Ritáról?

– Ha tippelnem kellene…semmit?

– Pontosan! És még csak nem is játszották el. Volt, aki még azt se tudta, hogy Kistelekyéknek egyáltalán van házvezetőnője… A konkrétabb kérdésekre sem reagáltak értelmesen, innen gondolom, hogy nem ebbe az irányba kellene keresgélnünk.

– Értem, köszönöm az információkat. Az előzetes kutatási módszerei lenyűgözőek, Klára – bólint Borsi elismerően – , azonban  nem fogok hazudni. Az ügy, amelyet ránk szeretne bízni, valószínűleg sokkal szövevényesebb, mint ahogy mi most kívülről látjuk. Gyilkossági ügyként pedig már tudja, hogy nem is tudjuk vállalni: azzal magánnyomozóként nem foglalkozhatunk. Viszont még korábban említette, hogy nekünk nem is a tettest kellene megtalálnunk. Mi lenne tehát az elképzelése az együttműködésünkről?

Röviden megköszörülöm a torkomat.

– László – használom én is a keresztnevét, mert zavar atyáskodó stílusa –, ahogyan én elképzelem ezt a nyomozást, az eléggé rendhagyó. De talán épp ezért lehet sikeres. Ugyanis úgy tervezem, hogy én leszek Kisteleky új házvezetőnője. A hirdetésre már jelentkeztem, az „önéletrajzom” beküldése és egy skype-os elbeszélgetés után tegnap kaptam a hírt, enyém az állás. Egy hét múlva már költözhetek is be.

 – Ez nagyszerű! – mosolyodik el Borsi elismerően. – Klára, maga úgy tűnik, remek szervező.

 – Köszönöm – mondom, némileg megilletődve a váratlan bóktól. – Tehát, a partnerségünk lényege a közös információgyűjtés és -csere. Önöknek a villán kívül kellene információkat gyűjteniük Kisteleky Pálról, illetve azokról a személyekről, akiket én majd belülről gyanúsnak ítélek. Küldeném folyamatosan a listát és a megfigyeléseimet e-mailben. Ez, hogy látja, megoldható?

– Persze, határozottan – bólint Borsi. – Más egyéb?

– Igen! – tartom fel a mutatóujjamat, ahogy eszembe jut a legfontosabb részlet. – Lenne itt még valami. A bizonyítékok. Mivel én leszek a helyszínen, csak nekem lesz lehetőségem összegyűjteni őket. A vizsgálatok egy részéhez viszont egyértelműen szakemberek kellenek.

– Csak egy részéhez? – néz rám a nyomozó meglepetten. – A többihez hogy-hogy nem?

A vigyorom egy fokkal önelégültebb, mint illene, mégsem tudom levakarni magamról.

– Nem gondolná, hogy régész vagyok, igaz?

A döbbent arcát látva tényleg nem. Felnevetek, mire ő is oldódik egy kicsit.

– Ne haragudjon, de tényleg nem gondoltam volna. Egy régészt… hát, nem így képzelek el a lelki szemeim előtt.

 – Semmi probléma. És ne aggódjon, ezzel nincs egyedül – teszek egy megengedő kézmozdulatot. – Mindebből csak annyi a fontos, hogy különböző anyagok, tárgyi bizonyítékok összegyűjtése a specialitásom.

– És ezt úgy gondolja, hogy tudná kamatoztatni a helyszínen? Ráadásul… ennyi idő után?

Borsi szkeptikus hangjára összeráncolom a homlokomat.

– Ezt hogy érti, nyomozó úr?

Borsi leteszi a szemüvegét.

– Kisasszony, tudja, hogy mennyire veszélyes, amibe belevágunk.  Ha és amennyiben sikerül megegyeznünk a feltételekben. Mégis úgy látom, szinte biztosra veszi, hogy sikerül majd elég bizonyítékot összegyűjtenie a majdani gyanúsított ellen. Miből következtet erre, ennyi idő után?

– Abból, hogy tisztában vagyok a különböző anyagok bomlási sebességével. És azzal, hogyan viselkednek, ha hosszú időn át vízzel érintkeznek – teszem hozzá a lehető leghiggadtabban. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a munkám részletei csak számomra egyértelműek. – Remélem, szükség lesz az ismereteimre, mert találok olyan nyomot.

– Tehát ezért ilyen magabiztos?

– Igen – bólintok. – Persze ezzel nem azt állítom, hogy a helyszínen képes lennék egy mikroszkopikus vizsgálatra, de a nyom állapotából ítélve már sok mindenre lehet következtetni.

– Értem, értem – hümmögi elgondolkodva Borsi, aztán hitetlenül a fejét csóválva visszaveszi a szemüvegét. – Meg kell hagyni, Klára, maga aztán nem egy elveszett ember. De ha az lenne, gondolom, nem is vállalkozna erre a feladatra.

– Nos, ez így is van – teszem kezeimet a térdemre, aztán várakozva a detektívre nézek. – Akkor ez lenne a másik dolog, amit igényelnék az irodától.

– Rendben, ezzel sem lesz probléma. Vannak kapcsolataink a rendőrségi laborokban.

– Ha van rá lehetőség, akkor kész vagyok megfizetni ezt is – pillantok rá érdeklődve. – Mi a véleménye, Borsi úr, létrejöhet közöttünk az együttműködés?

A nyomozó elgondolkodva hátradől, és kezét az ölébe ejtve maga elé mered. Végül rám néz, és a kezén számolni kezd.

– Tehát, amit igényel tőlünk: információgyűjtés, laborvizsgálatok…

– …szükség esetére jogi képviselet és testőri védelem – sorolom tovább, majd megállok. – Igen, azt hiszem, ennyi lenne.

– Rendben van – koppint egyet a férfi a tollával. – Elvállalom az ügyet. Viszont lenne részemről is egy kitétel, Klára.

– Éspedig?

– Annak rögzítése, hogy mi csak és kizárólag a fenti szolgáltatásokat végezzük, és ami ezeken kívül esik, azt ön saját felelősségére, tőlünk teljesen függetlenül teszi. Csak a kockázatok miatt, tudja. Én sem szeretném, ha beperelnék az irodát.

Nem mondom, hogy nem gyorsul fel a szívverésem, ahogy belemegyek a feltételbe.

– Természetesen.

– Nagyszerű – nyújt kezet vidáman Borsi. – Köszönöm, hogy megtisztel minket a bizalmával, Klára. Minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy rászolgáljunk. Még a hétvége előtt be tudna még egyszer jönni a szerződés aláírása és a részletek megbeszélése végett?

– Hát persze – rázok vele kezet, már kevésbé élénken, ahogy tudatosul bennem, mibe is kezdek bele. – Hívjon kérem, ha kész vannak a papírok, és még aznap, munka után eljövök értük.

– Rendben, mindenképp jelentkezem! Minden jót, viszlát! – hallom még, mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót.

Utána a kőlépcsőn csattogó bakancsom hangja elnyom minden más neszt.