Karakin nagyot sóhajtva törölte le a verejtéket a homlokáról, a kézfején lévő szintetikus bőr a hőség ellenére is kellemesen hűvösnek érződött a forró arcán. Kegyetlenül hosszú volt a műszak, de végre az üzem kijáratához tartott. Fütyörészve torpant meg az exit-post előtti biztonsági vonalnál, és szokásához híven biccentett a strázsát álló roborgnak. A két méter magas fém monstrum úgy festett, mintha egy megtermett férfi bújt volna páncélba, pedig az egyetlen emberi komponensét a fémkoponyába ültetett, klónozott agyszövet adta. Karakin szórakozottan elmorzsolt egy poént a meleg frontról és a fémcsontokról, hátha kivételesen a roborg szürkeállománya meg tudja emészteni a hallottakat. Nem tudta. Se most, se soha nem kapott reakciót.
Egyre türelmetlenebbül hintázott a sarkán a roborg előtt, ami ahelyett, hogy végrehajtotta volna a protokoll kilépési átvilágítását, nem csinált semmit. Ha rendes munkaidőben végzett volna, akkor most egy kígyózó sor morgolódna mögötte, de amilyen peche volt azzal a gyártósorral, talán ő az utolsó, aki még az üzemben van. A férfi végül óvatosan átlépett a sárga fényű biztonsági vonalon, miközben a szeme sarkából a roborgot figyelte. Semmi. Megcsóválta a fejét. Átvilágítás nélkül nem szabadna, hogy a roborg a monitorhoz engedje. Mégis melyik műszaki tartotta karban ezt a darabot? Vagy szoftverfrissítés miatt állt le? De ilyenkor? Vállat vont, és a csuklójába ültetett ID chipet az exit-post monitorához nyomta. A halk pittyegésre izgalom töltötte el a gyomrát, szinte énekelve ismételte a gépi hang szövegét.
– Karakin Hollerol, műszerész, az ELAK Ilcd. ideiglenes tulajdona. Törlesztett munkanapok száma: 2997. Hátralévő munkanapok száma: 3.
Három nap és szabad lesz! Három munkanap és megszabadul a tíz éve tartó rabszerződéstől, amivel a kiber beültetéseiért fizetett az életmentő operációját szponzoráló cégnek. A négy méter magas fémkapu kinyílt előtte, Karakin pedig a kezét napellenzőnek használva, hunyorogva lépett ki a napfénybe. A kihalt parkolóban egyetlen sikló, a legújabb VT5-ös modell várakozott. Karakin úgy mérte végig az áramvonalas, tökéletes arányú, két személyes, fehér csodát, hogy majdnem belerepült egy légy a nyitva felejtett szájába. A sikló oldalán a rendészet címere világított vörös és kék fényben váltakozva. Elvigyorodott, amikor Ferrel könyökölt ki a szolgálati sikló ablakán. Nem számított a férfire.
– Minek állsz még ott? Az asszony leharapja a fejem, ha késünk a vacsoráról! – kiáltott neki barátja.
Merina vacsorával várja? Karakin bevetette magát Ferrel mellé az ülésbe, és mélyen letüdőzte az új siklók jellegzetes, finom illatát, amit a saját olajos munkásruhája verejtéktől és fémtől terhes bűze sem nyomott el. A pillantása éhesen végigfutott a járgány ujjlenyomat azonosítású, érintőképernyős irányítópanelén, miközben összedörzsölte a szintetikus bőrt az ujjai hegyén. Neki nem volt ujjlenyomata.
– Ezt nevezem főhadnagy! – boxolt bele barátja karjába. – Nem hiába trónol a kormány tetején az apád, szépen kisírtad magadnak ezt a szépséget.
– Ó, fogd már be!
Karakin felnevetett. Szerette a politikus apjával bosszantani Ferrelt, aki az utóbbi időben immunissá vált a szurkálódásokkal szemben. A politikus apa imádta a fiát, és ezért Ferrelnek általában jobban meg kellett harcolnia az elismerésért és a kitüntetésért, mint a társainak. Már a Rendészeti Akadémián is így volt ez, ahol csoporttársak voltak.
– Nem mintha hálátlan lennék, de hamarabb is szólhattál volna a vacsora meghívásról – terpeszkedett el kényelmesen az ülésben Karakin, miközben végigmutatott a ruháján.
Ferrel felhorkantott, majd indított, és három méter magasba emelkedtek.
– Ugyan minek? Hogy valami olcsó kifogással lerázz és szesszel, pornóval meg játék szimulátorokkal vegetáld végig az ünnepeket?
Karakin azért nem tartotta olyan rossznak az említett alternatívát, de Merina főztjére gondolva megkordult a gyomra, és nem győzte a nyálát nyelni. A sok automatás táptól már a bélcsavarodás kerülgette.
– Köszönöm a meghívást – biccentett.
Ferrel felröhögött és gyorsított. – Ne köszönj semmit, az asszony szervezett a hátad mögött. Minden ronda, férjezetlen barátnőjét rád fogja uszítani a hétvégén.
Karakin elhúzta a száját és inkább kifelé bámult. Egyre drágább siklók és egyre magasabb épületek suhantak el mellettük, ahogy a város gazdagabb negyedéhez tartottak. Régen neki is volt egy gyönyörű jegyese és rendészeti karrier állt előtte, aztán a robbanás darabokra szaggatta a testével együtt az életét is. Azóta létminimumon tengődött a törlesztőrészleteket nyögve. Nem meglepő, hogy ép eszű nő nem állt vele szóba. De ennek vége! Három nap és új életet kezd. Három nap és végre elkezd élni! Szabad lesz!
Lassabban haladtak a megnövekedett forgalomban, Karakin pedig az épületek falaira vetített, ünnepi szalagokkal feldíszített roborgokat figyelte. Már vagy egy hónapja a holnapi, július negyedikei ünnepséget reklámozták mindenhol, aminek a fő attrakciója a roborgok közrendbe állítása lesz. Teszt üzemmódban már a legtöbb nagyváros és cég alkalmazott roborgokat, de holnaptól nem lehet majd végigmenni az úton úgy, hogy az ember ne lásson egyet. A falakra vetített képek pszichés marketinggel próbálták az embereket hozzászoktatni a korszakváltónak titulált naphoz. Karakin a vetítést bámulta: egy roborg, ahogy átsegít egy idős asszonyt az úton, egy roborg, ahogy elkapja a játék siklóból kieső gyereket. Roborgok a rendészet színeiben.
– Gyomorforgató! – kommentálta mogorván Ferrel. – Jobb is, hogy nem lettél rendész. Hiába esküdözik a kormány, hogy nem lesz leépítés, ha azok a fémhulladékok elterjednek, akkor előbb-utóbb minden embert kirúgnak a rendészetről. Apám próbálta ennek elejét venni, de leszavazták.
Épp a városháza felett repültek el, ahol roborgotika ellenes csoportok tüntettek Ferrel apjának színeiben az épület előtti téren. Nem voltak túl sokan, de a hangosítóba kiáltott követeléseik még így is tompán beszűrődtek a siklójukba. Karakin pontosan értette, hogy Ferrel félti az állását, ugyanakkor ő lehetőséget látott a roborgokban. Ha a roborgokat befogadja a tömeg, és mint hasznos közvagyont kezdi számon tartani, akkor a kiborgok elleni általános ellenszenv is csillapodhat. Szeretett volna már rövidnadrágot és pólót viselni ebben a tikkasztó hőségben, anélkül, hogy mutogatnának a kezére, vagy a jobb lábszárára, amiről a szintetikus bőrt évekkel ezelőtt el kellett távolítani, mert szétmarta egy elromlott gép savas gőze. A cég persze nem fedezte a kárt, Karakinnak meg nem volt pénze új bőrre.
Ferrel bekapcsolta a rádiót, amiből a kormány egyik propagandaszövege folyt: ketten arról diskuráltak, hogy mennyi hasonlóság van a kibernetika és a roborgotika között. Nah, azért ebben Karakin egyáltalán nem értett egyet, az ő agyi paneljei csak arra voltak jók, hogy a művégtagjait az idegrendszerére hangolják, nem pedig kémfilmekbe illő szuperképességekkel ruházták fel. De ha a roborgok által megkedvelik a kiborgokat is, akkor legyen, beszéljenek csak az okosok a népnek.
Másnap reggel Karakin Ferrel kisfiával a nyakában lavírozott át a városháza előtt gyülekező tömegen. A tűző nap és a hőség sem riasztotta vissza az embereket, és mivel Karakin sem akarta megriasztani őket, hosszú ruhákba öltözve verejtékezett. Ferrel és a neje szolgálatban voltak, az elbarikádozott tüntetők mellett kellett őrt állniuk, úgyhogy ráhagyták a gyereket. A kisfiú nem kímélve Karakin vállát, pattogva hadonászott a kezében szorongatott roborg figurával, miközben csatakiáltásokkal harcolt a képzeletbeli ellenségek ellen, amik a hölgyek kontyba tornyozott, színes frizurái voltak. Kis menetüket női hiszti kísérte, amin Karakin jót mulatott. Ezért elnézte a gyereknek a visongást, ami érzékeny kiber fülét bántotta, és igazi csapatjátékosként szállította az ellenségeket, miközben előre haladtak. Az izzasztó meleg ellenére is élvezte a lökdösődő testek forgatagát és a felvert porban keveredő parfümök illatát. Nem is emlékezett, hogy mikor volt ekkora tömegnek, vagy egyáltalán bárminek is a része. Azonban most a levegőben megülő, várakozásteljes vibrálás ott rezonált minden csontjában.
Az első sorban állt meg a színpad előtt, aminek hátterében hatalmas függönyre vetített nemzeti zászló lobogott. Pár percük volt az ünnepséget nyitó beszédig.
– A papa azt mondja, hős vagy! – mászott le az ölébe a kisfiú, megunva a várakozást.
Karakin felnevetett. Ferrelből pocsék bírósági rendész lett volna a korlátozott ítélőképességével, az már biztos.
– Az apád viccelt, csak éppen szörnyű a humorérzéke. Rá se ránts, bajnok!
– Nem! Elmondta, hogy megmentetted őt, hogy akkor robbantál fel, hogy te hős vagy, és hiába mutogatnak rád az úton, mert ők ezt nem tudják.
Mielőtt Karakin bármit reagálhatott volna, zene harsant, amit a polgármester emelkedett hangszíne követett. A tömeg egy emberként csendesedett el. Karakin a kövér alakot mustrálta, majd az intésére lehulló függöny mögül felvillanó fémtesteket. Tapsvihar zúgott fel Karakin fejében, az ölében lelkendező kisfiú volt mind közül a leghangosabb. A polgármester elégedetten kihúzta magát, majd a kis kedvcsináló után folytatta az unalmas szónoklatot, amire már senki nem volt kíváncsi, hiszen mindenki a roborgokra mutogatva pusmogott körülötte.
A polgármester még javában beszélt, amikor egy riasztó, apró fény gyulladt ki a roborgok szemében.
Karakin összevonta a szemöldökét, és szorosabban ölelte magához a fiút.
Rossz érzés nyílalt a mellkasába.
A fémtestek egyszerre emelték fel a kezüket. Az emberek is felemelték a kezüket, és integetni kezdtek, mintha hasonlót várnának a roborgoktól. Karakin viszont látta a fém tenyérben azt a kis kék fényt, amit soha senkinek nem szabadott volna látnia. Levetette magát a földre, egy másodperccel később pedig lézersugarak zúgtak el felette. Kitört a káosz.
Ösztönök rúgtak Karakin fémvázába és izmaiba, ahogy az Akadémián tanultak előtörtek a tudattalanjából. A sikító gyereket szorítva felpattant, és megiramodott. Lebukott egy lézernyaláb elől. Égett bőr és perzselt haj szaga töltötte meg a tüdejét. Átugrott egy haldokló felett, kemény fémbe ütközött, vér ízét érezte a szájában, a füle csengett. Fedezékbe pördült, mielőtt a roborg rátámadhatott volna. Helyette a lézer egy nő mellkasán szántott végig. Előre lendült. Ember embert taposva menekült. A rendészet lézerágyúi elsültek. Vakító fehérség öntötte el a látómezőjét, ahogy egy roborg méterekkel előtte felrobbant, hiába fordult el ösztönösen a fény elől. Halvány bizsergésnek érezte a hátába fúródó repeszeket. Előre.
Kiért a tömegből, és Ferrelék házáig meg sem állt.
A napok egybefolytak, ahogy a híradást hallgatta. A roborgok szinkronizált támadást hajtottak végre a városokban, sok halottat hagyva hátra. A katonaság és a rendészet megfékezte a roborg erőket, és rácsok mögé zárta a lázadás mögött álló elborult kiberhackert, aki az ünnepség előtti napon törte fel a roborgok mesterséges elméjét és ültette el benne a szoftverét. De hiába ért véget a csata, egy másik lázadás kezdett kibontakozni a felszín alatt. Az emberek sorra száműzték az életükből a robgépeket, az utcákon alig lehetett közlekedni az ablakokból kidobált kacatoktól.
Karakin a törzshelye előtt várakozott, miközben a tekintete az úton kóborló szerencsétlen háztartási porszirobot követte. A zuhanást túlélt kis készülék fáradhatatlanul söpörte magába az utca porát, nem törődve azzal, hogy a mellette elhaladó járókelők lépten-nyomon felrúgták. Karakin türelmetlenül pillantott az e-órájára, miközben igyekezett nem tudomást venni a szurkálódó pillantásokról. Miután a rend visszaállt a városban, Karakin ledolgozta a szerződésből hátralévő munkaidőt, mégsem érezte magát szabadnak. Olyan gombóc növekedett napról napra a torkában, amit nem tudott lenyelni.
Ferrel rövidesen megérkezett, és bár a szabadságát tervezték megünnepelni, mégsem mosolygott egyikük sem, ahogy beléptek a jó öreg kocsmába, ami már rendészeti diákként is a kedvenc helyük volt.
– Kiborgokat nem szolgálunk ki! – csattant fel a pultos, amint Karakin barátja oldalán megállt előtte.
Az addig zajos forgatag teljesen elnémult, és minden szempár Karakinra szegeződött. Karakin viszont csak a kopasz, borostás pultost bámulta, akit fél életében ismert, és aki régen előszeretettel gyártotta vele a disznó vicceket, miközben körülöttük fetrengtek a röhögéstől a törzsvendégek. A hideg, gyűlölettel teli tekintet most idegenül bámult rá.
Nem látta őt, Karakint. Még csak nem is a kiborgot látta. Nem, egy roborgot látott emberi bőrben. Egy programozható gyilkológépet.
– George, tar barátom, mi az, hogy… – kezdett volna Ferrel békítő tárgyalásba, de Karakin leintette.
– Menjünk innen, ma nincs kedvem inni.
Mégis ivott, üvegek és napok kergették egymást, amint egyedül maradt az otthonául szolgáló kis kabinban. Hiába csiripelt neki Merina arról, hogy Ferrel meg fogja győzni az apját, aki hirtelen szerzett támogatottsága és befolyása révén elsimítja majd a társadalmi feszültséget a kiborgokkal szemben, és hiába noszogatta Ferrel, hogy ugorjon át hozzájuk, csak annyi időre tette ki a lábát a kabinjából, míg az automatáig leért. Az is végtelenül hosszú út volt, mert a szomszédjai úgy rebbentek szét előtte, mintha lézerfegyverrel hadonászó őrült, és nem a lakótelep ezermestere lenne, akit hetekkel ezelőtt még hízelegve hívtak az elromlott robjaikhoz. A hírek egész nap zúgtak a falak között és a fejében. Tüntetések. Ferrel apja a képernyőn, ahogy a kiborgok ellen szólal fel. Népszavazás a kiborgok jogairól. Felszólítás. Minden kiborg jelentkezzen a kerületi kapitányságon.
Nem ment.
Újabb felszólítás.
Egy kiborgjogi aktivista meggyilkolása. Kiborg lincselések.
Újabb népszavazás. Pontosan annyi joga maradt, amennyi emberi szöveteinek százaléka a testében. Két nap múlva már ennek is a fele. Harmincegy százalék.
Utolsó felszólítás.
A földön ült, és egy utcáról guberált robot bütykölt, amikor kivágódott a kabinja ajtaja. A kis gépezet a keze között felzümmögött, ahogy az érzékelőit megzavarta az állig felfegyverezett érkező. Karakin félretette a robot, majd felnézett Ferrel főrendészre. A férfi megtört arcán látta, hogy nem baráti látogatásra jött.
– Bocsánat, a zárnak annyi – Ferrel úgy mormolta a négy szót, mintha annak semmi köze nem lett volna egymáshoz. Nem is volt.
Karakin lassan felállt, sokáig némán bámulták egymást.
– Börtön, kriplioperáció vagy likvidálás? – kérdezte rekedten.
Ferrel hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Nem felejtettem el, hogy neked köszönhetem az életemet, barátom. Meg fogom győzni az apámat, hogy változtasson a politikáján. A tömegek követni fogják, szabad leszel. – Ferrel olyan meggyőződéssel mondta ki a szavakat, hogy Karakin egy pillanatra el is hitte őket.
– Hogy győzöd meg? Eddig sem sikerült.
Ferrel válasz nélkül távozott.
Éjszaka Merina hívása riasztotta fel Karakint álmából. Ferrelt baleset érte, életveszélybe került, csak egy kibernetikai operáció menthette meg.