Nagy Katalin: Két nap

2011. szeptember 7. szerda hajnal, Siófok, szálloda hallja

Hajnali öt óra van. Még nem kelt fel a Nap, de már kezd szürkülni, éppen hogy nincs már vaksötét. A Balaton nem látszik még, és éjszaka eltűntek túlpart fényei. Hogy is mondta anyám régen, a balatoni nyaralásokon? Ha látszik a túlsó part, akkor rossz idő lesz, ha nem látszik, akkor jó… vagy fordítva? És ez igaz Szántódon is, ahol nagyon rossz időnek kell lenni, hogy ne látszódjon az Apátság? De ezek a gondolatok csak foszlányokként jelentek meg elmémben. Másfél órája ülök itt, a sötétben, egy kényelmes fotelben, de még mindig csak érzések kavarognak bennem.

Mint régen, olyan régen, amikor úgy bele tudtam temetkezni egy könyvbe, hogy egyszerűen nem hallottam, ha szóltak hozzám. Amikor az utcán menve is olvastam, és számtalanszor elestem. Amikor a buszon is a könyvembe bújtam, és csodák csodája, nem lettem rosszul, annyira megfeledkeztem a külvilágról, még saját testem máskor gyötrő és megalázó nyomorúságáról is. Ugyan már, mért lettem volna rosszul, amikor épp Mr. Rochestert figyeltem, ahogy a könyvtárszobában vár engem, Jane-t, Heathcliffről ábrándoztam, hogy hát igen, a jóképű fiúk mind rosszak, aztán később jött Mr. Darcy, Wentworth kapitány, Alec és Angel, Monte Christo és D’Artagnan, a Jókai-összes, Balogh Csaba az Ida regényéből, és még jópáran. Mi is volt az utolsó könyv, amely a hatalmába kerített? Nem tudom, nem is emlékszem. Voltak jó könyvek persze az évek során, de olyan nem, amely felért volna egy szerelemmel. Márpedig az igazi, emlékezetes könyvek olyanok, mint a szerelem, ezerféle és millió árnyalatú, mint egy sejteket megmozgató bizsergés, az ártatlan flörttől az első csalódást hozó diákszerelmen át a felnőtt fejjel átélt mennyig és pokolig.

Valahogy elmúlt a varázs, válogatósabb lettem, kínlódtam. Egy kezemen meg tudom számolni a könyveket, amelyek felnőtt fejjel igazán szóltak hozzám. Ezt nem vallom be senkinek, az én szakmámban ezt nem lehet. De az élet olyan más… az nem a valóság, amiket mostanában a regényekben olvastam… A valóság a személyes történetek mozaikja, amelyeket a munkám miatt megosztottak velem a hétköznapok hősei, rabszolgái. Az utca embere. Akire nem irányul a reflektorfény, de akinek neve van, arca van, sorsa van.  Amelyet akadozva, félmondatokkal, könnyezve vagy nevetve meséltek el nekem, amelyeket együtt éltem át a riportalanyaimmal a beszélgetések során, azután újra meg újra, amikor megírtam a cikket, majd átírtam és újra átírtam őket. Amikor olvasói levelekre válaszoltam, és annyira beleéltem magam mások sorsába, hogy néha napokig nem találtam a helyem. Csak egy riport, csak egy cikk, de a valós élet van mögötte, nem úgy, mint a mai regényekben. Akkor is, ha sajnos nincs mindig lezárás, ha nem tudom, mi lesz a vége.

De hiába a több évtizedes tapasztalat, most nem vagyok ura magamnak. Nem mondatok, nem szavak, hanem érzések és képek égtek az elmémbe. Nem tudok szabadulni, nem enyhül a nyomás.

A recepciós fiú (hány éves lehet, van már tizennyolc?) narancslét hoz, billeg a tálca a kezében.

– Ne haragudjon, de muszáj volt hoznom valamit, hogy megnézzem, jól van-e.

Vannak még ilyen fiatalok?

– Jól vagyok, csak elgondolkodtam.

– Hoztam egy kis narancslét, ajándék.

– Nagyon köszönöm.

– Hát, nincs mit. Tetszik kérni még valamit?

Tetszik kérni? Hány évesnek nézhetek ki így kialvatlanul? Nehéznek és fáradtnak érzem magam, a testemet is elönti a tarajos hullám. Valószínűleg fekete karika van a szemem alatt, és lebőgtem magamról a tegnap esti sminket is…

– Nem, köszönöm. Felmegyek.

 

Ahogy megnyomom a rézszínű gombot, azonnal nyílik a lift ajtaja. Erőltetnem kell a szemem, hogy kivegyem saját képmásomat a tükörben. Hát igen, egy fáradt, már nem túl fiatal arc néz rám. A szemem csakugyan karikás, szarkalábak szegélyezik, és mély ráncot látok a nyakam alatt, a dekoltázsomon. Karba tett kézzel ülhettem órákon át…

Felérek a hatodikra. A menedzserek kiváltsága a külön szoba, a felsőbb emeleteken, a Balatonra néző oldalon. Mint meghívott vendég, én is itt lakom. Szobák kilátással. Room with a View. Hm… Daniel Day Lewis, a filmből… Fekete haj, markáns arc… Még hasonlít is… És én lennék Judy Dench, az író?

Ahogy nyílik a liftajtó, elfojtott nevetést, sietős lépteket és ajtócsapódást hallok. Megrázom a fejem, fél hat körül lehet, ki az ilyenkor? Aztán rájövök, valamelyik kolléga nyilván nem egyedül töltötte az éjszakát. Mennyire közhelyes, és mennyire taszít most ez engem… Fáradt vagyok, elhessegetem a gondolatot. Agyam hátsó fertályában felvillan, hogy három óra múlva kezdődik a tréning az etikus munkavégzésről, a sikeres munkakapcsolatokról…

Kinyitom a kulcskártyával a szobaajtót. Kellemes hűvös fogad, vízszaggal. Este nyitva felejtettem a balkon ajtaját. Meglibben a függöny, és a hajnali szürkületben meglátom a Balatont. Hívogat a friss levegő. Lehúzom az ágytakarót, a paplant magamra terítem és kimegyek. Nem érzem, hogy fújna a szél, mégis hullámzik a víz, sötéten, baljósan. Ilyen lehetett a Duna is, azon a hajnalon? Sötét az ég, de gyorsan mennek a felhők. Kelet felé előbukkan egy csillag, majd egy perc múlva újra eltűnik. Nem látszik a túlsó part. Lassan, nagyon lassan, ahogy világosodik, úgy színezi zöldesre a fekete víztömeget a hajnali fény. Fázom, borzongok, jobban magam köré tekerem a takarót. Nagyon hűvös ez a kora őszi hajnal. Amikor már remegni kezd a kezem, bemegyek, és mint egy alvajáró, bekapcsolom a laptopomat. Amíg betölt, bemegyek a fürdőbe, márványos-egyenminta, és megmosom az arcom. Nyúlok a törölközőért, de meggondolom magam. Olyan makulátlanul tiszta, hófehér, nem akarom beletörölni a sminkem maradékát. Előveszem a lemosómat, és rendesen letisztítom az arcom. A megszokott, monoton mozdulatok lassan felébresztenek és egy gondolat formálódik bennem, lassan, tekergőzve, még nem tudom szavakba önteni, de már bizserget. Ahogy meghallom a számítógép bejelentkező hangját, félbehagyom a mozdulatot, beledobom a vattát a WC-be és hasra vetem magam az ágyon. Megnyitok egy új fájlt, és írni kezdek, eszeveszett gyorsasággal, én, aki mindig lassan, tízszer írok át egy-egy mondatot. Ugrálnak előttem a betűk, amikor felnézek, látom, hogy gyakran félreütök, de nem is olvasok vissza, csak írok tovább. Hallom a fejemben a hangját, ahogy elkezdett mesélni, emlékszem, melyik szónál forgatta a kezével a poharát, melyik mondat után tartott szünetet, mikor nézett rám… arra különösen emlékszem. Mert csak egyszer fordult elő.

 

2003. szeptember 4.  csütörtök reggel, kilenc óra előtt

  Akkora volt a nyüzsgés, hogy a saját hangját sem hallotta az ember. A szűk utcába már behajtani sem lehetett, a gyerekek az utca végén szálltak ki, szülők vették ki sietősen a csomagtartóból, az anyósülésről a hátizsákokat, tollasütőket, labdákat. Kisebb lányok rózsaszín uzsonnás táskákat is szorongattak, nagyobbak fülhallgatót igazgattak, fényképezőket lóbáltak. Egy agyonrúgott bőrfoci is gurult végig, és megállt a kátyúban. Gazdája nyugodtan ment érte, a kocsisor úgysem mozdult. Még párás volt az idő, egy picit hűvös volt, de a Nap még nyáriasan melegen sütött a hatalmas fák között. Kicsit alacsonyabban persze, mint tíz hete, az évzárón. Új év, új kezdetek. Ebben az iskolában az első tanítási hét végén tartották az éves osztálykirándulásokat. Jobban összehozza a társaságot, és a tanárok is lelkesebbek még, mint júniusban. Akkor csak az ilyen-olyan versenyek győztesei mennek kirándulni.

A szülők beletörődve ülnek az autókban, ki jobban, ki rosszabbul viselve a késlekedést. Többen telefonálnak, már mindenkinek van mobilja, a gyerekek közül is egyre többnek. Parkolni lehetetlen, aki leparkolt, az sem tud kiállni, mert a kocsisor nem mozdul. A buszok nem jönnek fel ide a szűk utcába, lenn állnak meg, de még így is, hogy nem egyszerre indul az összes osztály, sem lehetett elkerülni a káoszt. Aki késésben van, rohan a cókmókkal, tanárok próbálnak létszámot ellenőrizni, szülők kiabálnak, simogatnak, puszit adnak, náluk maradt uzsonnával szaladnak felfelé, az elsősök még szorongatják a kezüket és aggódva nézik a többieket.

Elindul egy nagy csoport gyerek, kettesével, lefelé a buszhoz. A nyugdíjasotthon lakói kinn állnak az ablakban, színes pongyolákban, pulóverekben és kardigánokban nézik a gyerekeket az ágak között. A villanyvezetéken egy mókus rohan, nem szokatlan látvány errefelé annak, aki nemcsak a járdát bámulja a cipője orra előtt, hanem körül is néz néha, néhány gyerek észreveszi, és megáll az egész sor, páran neki is mennek az előttük haladónak, ahogy felnéznek. A tanárok nógatják őket, gyertek, induljunk már, vár ránk a busz, elállja az utat, sietnünk kell. Az utca másik oldalán a kocka alakú társasházak között megbújva egy különálló kis ház áll, kedves látvány a vadszőlővel, a levelek néhol már vörösödnek. Gondozott kert látszik vadul növő sövényen túl, de a gyerekeket persze ez a látvány nem köti le, inkább a kertből kiszaladó macskát próbálják megdobni a sebtében felszedett vadgesztenyével. Az egyik tanárnő arca már vörös, ahogy kiabál, gyertek már, mit műveltek?

Eltelik tíz perc, mire a csoport felszáll a buszra, és elindulhat lassan a forgalom. A káosz még eltart egy ideig, de a következő busz már meg tud állni úgy, hogy a kocsisor is haladhasson. A mókus is eliszkol, a macska meg már ki tudja, hol jár.

Kilenc órakor indul az utolsó csoport, már csak ők állnak az iskola előtt. Két osztály megy egy busszal, egy negyedik és egy második. Már sorakoznak, kettesével, ahogy azt az iskolában kell. A tanárok számolnak.

– Huszonkettő, huszonhárom. Ki nincs itt, gyerekek?

– Edit néni, az Anna! Ugye megvárjuk?

– Még várunk öt percet, de aztán indulunk. Most jött meg a busz, látjátok?

– Jó, de ha az Anna nem jön, én sem megyek! – mondja egy nagydarab kislány, miközben rózsaszín gurulós bőröndöt tologat ide-oda.

– Kinga, mondtam, hogy hátizsákot hozzatok, hogy fogod ezt felvinni a hegyre?

– Edit néni, de nem tudtam hátizsákot hozni, mert csak egy nagy van, azt meg a tesóm vitte el, azt mondta, nekem nem lesz olyan ciki ez a gurulós.

– Jól van, nem baj, majd lesz valahogy. Legfeljebb anyukádnak majd jól le kell mosni. Hol van már az Anna?

 

Szőke anyuka feszülő nadrágban lép oda.

– Felhívom az Annáékat, hol vannak.

Fehér telefont kotor elő a fehér táskájából. Sokáig nyomkodja a gombokat.

– Szia! Hol vagytok, mi van? …… Jó, oké, siessetek!

A fehér telefon belepottyan a táskába.

– Mindjárt jönnek, valami baj volt a kocsijukkal.

– Edit, megvagytok?

– Nem, még várunk egy gyereket. Ti?

– Mi is várunk még valakit, most hívott az apja, hogy baleset volt előttük, de mindjárt jönnek.

 

Egy perc múlva szinte egymást üldözve jön két kocsi, egy új, ezüst Ford és egy régebbi fehér Opel. Egymás mögé parkolnak az immár üres utcában, szemben az iskolával, a járda mellé. Egyszerre nyílik az ajtó, az Opelből egy kislány száll ki, világosbarna hajú, alacsony, soványka, a Fordból egy nagyobb fiú, fekete hajú, szemüveges, sovány ő is. A kislány anyukája is kiszáll, a hátsó ülésről kiveszi a szürke hátizsákot és még külön egy kis rózsaszín tornazsákot. A fityegőnek felakasztott mackó beakad az ülés fejtámlájába, nem jön ki, a nő beül az ülésre, hogy kiszabadítsa. A kislány már odaszaladt a nagydarab szőkéhez, aki izgatottan hadar neki valamit.

A fiú is kiszállt már, apjával együtt megy az osztályához.

Az anyuka közben becsapja az ajtókat, és a két táskával a kezében fellépked a lépcsőkön az iskola elé. Nem túl magas, vékony, ugyanolyan világosbarna hajú, mint a kislány, szép arcú, nagy sötét szemei karikásak. Farmer van rajta, papucs és egy ujjatlan fehér póló. A haja copfba fogva egy zöld gumival, arcán semmi smink.

– Elnézést kérünk, tanárnő, a késésért, nem indult az autó és valami baleset is volt, nagyon sajnálom, hogy ránk kellett várni.

 

A fiú az apjával ekkor ér a lépcső aljához. Két fiú már rohan elé, együtt mennek a többiekhez. Az apja megáll, és ránéz a farmeres nőre. Egyetlen pillanat alatt felméri a szemeivel a kopott papucstól a hajában lévő gumiig. Nem telik el több egy másodpercnél, de minden apró részlet megmarad benne. A nő hirtelen felé fordul és ránéz. Két másodperc, csak ennyi telik el. Nézik egymást, egymás szemét, és olyan valószerűtlen minden. A nő is felméri a férfit, látja ő is, nemcsak a szemét, hanem tetőtől talpig, fekete sportcipőjétől fekete hajáig, amelyben néhány ősz szál is látszik. A szeme… a szeme zöld vagy barna? A nő visszafordul a tanárnőhöz.

– Bocsánat, mit kérdezett?

– Elhozta az Anna az orrspray-t?

– Jaaaa, igen, persze, de elég este fújnia egyet-egyet, reggel már fújtunk, és… ööö holnap, holnap reggel majd megint.

A kislány visszaugrál hozzá, átöteli a derekát.

– Anya, most már menj, és aztán élvezd, hogy nincs otthon senki, de tényleg! És nehogy takaríts!

– Oké. De ez a mai reggel nem indult túl jól.

– Anya, nyugi, én megmondtam, hogy ideérünk.

 

– Indulás, második á, indulás! Viszontlátásra! – a tanárnő odaint a sor elején álló másiknak, és az osztály elindul.

– Anya, szia! Menjél te is!

– Szia, sziasztok lányok, jó szórakozást!

 

– Negyedikesek, a kicsik után megyünk kettesével!

– Nem, nem mehettek a másik oldalon, tessék egymás mögött menni.

 

A fiú csak messziről int egyet az apjának, az meg visszaint. Még mindig a lépcső alján áll, egyik lába a alsó fokon. A fiút nézi, de látja a farmeres nőt is. Összehúzott szemmel néz, vár, és kényelmetlenül érzi magát.

 

Elindulnak a kisebbek, majd rögtön utánuk a negyedikesek is. A sarkon bekanyarodnak, és pár másodperc alatt eltűnnek a nyugdíjasotthon borostyánnal futtatott kerítése mögött. A férfi lentről, a nő a lépcső tetejéről néz utánuk. Üres már az utca, távolodik a gyerekzsivaly. A nő válla icsit meggyörnyed, nagyot sóhajt. Kiszedi a gumit, kirázza hátközépig érő haját és újra összegumizza. A férfi csak áll, és nézi. A nő lassan megfordul és elindul a lépcsőn. Olyan hirtelen torpan meg, hogy majdnem leesik. Egy méterre sem állnak egymástól. A nő arcán zavar, a férfién meglepetés.

– Megijesztettem? Ne haragudjon… – mondja a férfi.

– Jaj nem, csak elgondolkodtam. Nem volt könnyű a reggel, és még az a baleset is.

– Mi is baleset miatt késtünk, nem működtek a lámpák sem.

– Igen, mi is ott álltunk. Sajnálom, remélem nem lesz gond a busz miatt.

– Á csak nem. Csak tíz percet késtünk. ÖÖöööö hányadikos a lánya?

– Másodikos.

– Együtt kirándulnak a másodikosok és a negyedikesek?

– Hát ezek szerint… biztosan könnyebb így a tanároknak, egy busz, egy szállás…

 

Telefoncsörgés, a férfi a zsebébe nyúl, ránéz a kijelzőre és megnyom egy gombot. A csörgés abbamarad.

 

– Nem veszem fel, ma nem dolgozom – mondja félrehúzott szájjal. – Még szerencse, már nagyon elkéstem volna. Utálok késni.

– Én is. De ma én sem dolgozom.

– A vakáció kipihenése?

– Olyasmi… hosszú vakáció volt, igazából most megyek vissza dolgozni, a kisebb gyerekem most kezdi az ovit. De most a nagyszülőknél van, mert az oviban csőtörés volt, és megkértek, hogy akinek nem muszáj, ne vigye még a héten.

– Akkor ez ma szabadnap lesz?

– Igen, úgy terveztem…

Egy kék Renault jön az utcában, elég gyorsan. A hátsó ülésen kislány ül, aggodalmas arccal néz ki a letekert ablakon. Az apuka megáll az iskola előtt, és odaszól nekik:

– Bocsánat, nem tudják véletlen, elmentek már a másodikosok?

– Most indultak – mondják egyszerre, és mindketten elmosolyodnak.

– Siessenek, szerintem még csak most szállnak be a buszba a sarkon lenn – mondja a férfi.

– Köszi – mondja a kislány, és a gumik szinte füstölnek, ahogy elindul a kocsi.

 

– Na, nem mi késtünk a legtöbbet.

– Nem is értem, azt hittem, csak mi hiányzunk.

– Akkor a tanárnőnek is jó reggele lehetett. Már most elvesztett egy gyereket.

– És a gyerekek sem szóltak, hogy még valaki hiányzik. Talán másik osztályba jár.

Újabb közös mosoly.

 

– Hát, én megyek – mondja a nő, és csak most veszi észre, hogy még mindig két lépcsőfokkal feljebb áll, mint a férfi. Így vannak egy szintben. – Szép szabadnapot! – mondja mosolyogva, és még mindig bizonytalan lábakkal, de lemegy végre a lépcsőn.

– Szép napot Önnek is.

Még két végtelennek tűnő másodpercig nézik egymást, félmosollyal mindkettőjük arcán. Azután párhuzamosan teszik meg azt a pár lépést át az úttesten az autóikhoz.

– Viszlát!

– Kezétcsókolom!

 

Angéla – 2003. szeptember 4. reggel

 Ki volt ez? Sosem láttam még. Persze, azért van még pár szülő, akit sosem láttam. És mért beszéltem összevissza hülyeségeket? Csőtörés az oviban… kit érdekel?

A másodpercek most percekké alakulnak át, amíg megteszem azt a pár lépést a kocsi felé. Két szülő találkozik az iskola előtt, és váltanak pár szót. A világ legtermészetesebb helyzete. Utána mindenki megy a dolgára. De azért szimpatikus volt. És ahogy nézett… Remélem, én nem bámultam annyira.

Hol a kocsikulcs? Nincs is nálam táska, hülye vagyok, a zsebemben van, hol lenne… Remélem, kinyílik rendesen.

Kerek gomb… a riasztó süvít, jaj ne… Ez volt reggel is, a rohadt életbe már… Kerek gomb másodszor. Semmi. Ovális gomb először. Semmi. Másodszor. Semmi. Semmi! Mit is csináltam reggel? Ki a franc emlékszik már arra? Nyomkodtam összevissza. Vijjogás. Semmi. Semmi! Annyira ciki, mi a fenét csináljak? Nem is veszem észre, hogyan, honnan, de itt az előbbi pasi. Még ez is, a francba. Ennél cikibb már nem lehet…

– Próbálja kulccsal kinyitni – mondja.

Olyan görcsösen nyomkodom a riasztót, hogy kiejtem az egészet a kezemből, amikor a kulcsot próbálom megfogni. Ő hajol le gyorsabban, felveszi és beilleszti a zárba. Az kattan egyet, de a sivítás nem áll el.

– Ez volt reggel is… -hebegem.

– És mit csinált, hogy állította le?

– Nem tudom… nyomkodtam, és abbamaradt.

– Beülhetek?

– Persze.

Próbál beülni, de nem fér be. Olyan otthonosan nyúl le és tolja hátrébb az ülést, mintha az övé lenne a kocsi. Bedugja a kulcsot az indítóba, és végre elhallgat az a nyűves riasztó.

– Eddig jó – mondja, és elfordítja a kulcsot.  Beindul a motor, de abban a pillanatban, ahogy elengedi és sebességbe tenné a váltót, lefullad. Még egyszer próbálja, megint ugyanaz. Harmadszorra is. Megrázza a fejét, és felnéz rám.

– Hát ez nem túl biztató.

Negyedszerre is beindítja, és most bal kézzel teszi sebességbe, a jobbal tartja a kulcsot. Így nem fullad le, de amint óvatosan elengedi, megint leáll. Megpróbálja kihúzni a kulcsot, de nem jön. Óvatosan forgatja jobbra-balra, amennyire engedi, de nem jön ki.

– Ez így nem lesz jó… nem tudom, mi lehet a baj… valami blokkolja az elektronikát.

Erre nem tudok mit mondani. Erre sem. Csak nézem a kormányt, majd lassan ránézek. Csóválja a fejét, és aggódva néz rám.

– Akármit akart is csinálni, most már elkésik.

– Nem, nem… mármint nem kések el sehonnan – a hangom olyan távoli, mintha álmodnék. A fülem kezd bedugulni, és pontok ugrálnak előttem, először csak a környezet kezd el pontokból állni, utána a pontok egyre szürkülnek. Jaj ne, csak most ne, jaj ne… A fülemben a dugó egyre mélyebbre csúszik, és az elszürkült pontok is sűrűbben ugrálnak. Le kell ülnöm, le kell ülnöm, de azonnal. Teszek egy lépést balra, és megpróbálok megtámaszkodni a csomagtartón. A kezem lecsúszik róla, én meg belezuhanok a nagy szürkeségbe.

 

Amikor magamhoz térek, már jön a torkomból az ásítás, az jó, akkor mindjárt túl leszek rajta. A pontok még bőven ugrálnak, de már tisztán hallok, dudálás távolabbról, és madarak. Ásítok, egymás után jönnek. Mindig így térek magamhoz. A szemem könnyezik. A járdán ülök, két kocsi között, félig hátradőlve… hol?

– Jobban van? Nem kell beszélnie, csak valahogy jelezzen, ha hall.

– Már… jobb…

Az a férfi tart, aki úgy bámult a lépcsőn. De a lépcsőtől hogy kerültem ide… és akkor eszembe jut a kocsi, a riasztó…

– Maradjon még, ne erőltesse magát. Még nem kelhet fel.

– Ne haragudjon… úgy sajnálom…

– Ugyan már mit? Elájult… fogadok, hogy semmit nem evett ma reggel, de ha tippelnem kell, akkor tegnap este sem, plusz az idegeskedés a kocsi és a késés miatt. Ugye?

– Igen… honnan tudja…

– Orvos vagyok. Vagy… voltam. De nem kell a légypiszok a nevem elé, hogy ezt megállapítsam.

Erre muszáj csuklani egyet. Fel akarok kelni, és eltűnni ebből a kényelmetlen helyzetből. Próbálok felülni a félig fekvő helyzetből, de nem engedi. Visszaesek, és meg jobban hozzányomódok. Hallom a szívverését. Elég gyors. Tiszta illata van, finom, kellemes, és puha a pulóvere, vagy mi van rajta, fogalmam sincs. Kicsit több pont kezd ugrálni előttem megint, és zúgni kezd a fülem. Megadom magam, és ellazulok.

– Így már jobb. Fújja ki a levegőt, szép lassan, többet fújjon ki, mint amennyit beszív.

Tudom, ezt én is tudom, talán ő is gyakorló ájulós? Ja nem, orvos, mintha mondta volna…

Most már tényleg jobban vagyok. Muszáj felkelnem végre. Ő is érezheti, mert elenged.

– Üljön még egy kicsit, biztos, ami biztos.

Felhúzom a térdeimet, átkulcsolom és rájuk támasztom az államat. Nézem, ahogy odamegy a kocsijához, kinyitja az anyósülés ajtaját, és matat valamit. Egy zacskó kakaós keksszel jön vissza. Leguggol elém és odanyújtja.

– Tessék, egyen meg legalább hármat. Addig nem engedem, hogy felkeljen.

Kérdőn húzza fel a szemöldökét, muszáj elmosolyodni rá. Olyan… gyereknek érzem magam.

Engedelmesen kiveszek egy kekszet. Én is szoktam ilyet venni a gyerekeknek.

– Köszönöm.

– Egyen még. Mivel a kocsija nem megy, akármi is lesz, anélkül kell hazamennie… vagy ahova készült. Van autómentője?

Hogy micsodám? Az olyan, minthogy van-e fodrászom, vagy bébiszitterem?

– Nincs… nem kellett még eddig.

– Hát, mindent el kell kezdeni egyszer.

Eszek még egy kekszet, és ha lehet, még inkább zavarban vagyok. Most aztán már felkelek, nincs mese. Azonnal nyújtja a kezét, én meg elfogadom, segít felhúzni. Gyorsan elenged, viszont megfogja a vállamat, és milyen jó, még kicsit ingatag vagyok. Nekidőlök a kocsinak. Most mit fogok csinálni?

– Most mit fog csinálni? Autóklub-tag?

– Öööö… nem…

– Akkor idehívok valakit, aki megnézi, és ha kell, bevontatja egy szerelőhöz. Jó lesz így?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Mennyibe fog kerülni? És mért történik ez pont most? Mért? Mért nem akkor megy tönkre ez a vacak, amikor a férjem vezeti? Itt vagyok egyedül, egyes egyedül, a francba… illetve… nem vagyok egyedül, szerencsére.

– Ne próbáljam meg még egyszer? Hátha csak beakadt valami…

– Szerintem ne. A kulcs nem jön ki a zárból, inkább ne feszegessük. Így viszont a kocsit sem tudja itt hagyni, tehát valamit kell csinálni. Hívom az autómentőt, jó?

Előveszi a mobilját, jó kis csilivili fekete készülék. Pár pillanat múlva már beszél is.

– Helló. Tamás vagyok.

Hm. Szóval Tamás.

– Itt vagyok a gyerek sulija előtt, és egy kedves iskolatársék kocsija lerobbant….

Mondja, mi van a kocsival, közben hirtelen felém fordul, és engem néz. Olyan csend van, olyan furcsa csend. Üres az utca. Érdekes érzés kerít hatalmába. Amikor tudod, hogy valami fontos történik, amit nem vártál, vagy nem tudtad, milyen lesz, de amikor benne vagy, akkor hirtelen, csak úgy minden magyarázat nélkül tudod, hogy ezt most nagyon fontos. Megjegyzem magamban, hogy a haja fekete, nem sötétbarna, oldalt és hátul rövid, fönt meg kicsit hosszabb, picit nagy az orra és szép a szeme. Zöld vagy barna? Magasabb nálam jóval, persze, nálam mindenki magasabb. Olyan lazán elegáns, látszik, hogy ad magára.

– Tíz perc múlva jön. Szerencsénk van, pont ráér. És itt lakik nem messze.

Várakozva néz rám. Olyan… lassú vagyok… Ja, persze…

– Köszönöm… nem tudom, hogy köszönjek meg… mindent.

– Mit? Egy telefon volt az egész…

– Hát, a többi segítséget is.

– Igazán, tényleg nincs mit. Örülök, hogy itt voltam.

Mosolyog. Olyan kedvesen, őszintén. Én is próbálok. Azután… azután csak nézzük egymást. Mert ez most olyan természetesen jön. Szeptember reggel van, párás idő, és a Nap olyan szépen süt át a nyárfalevelek között. Azután sajnos eszembe jut valami.

– Öööö… köszönöm még egyszer. De nem akarom, hogy elkéssen miattam.

– Ma nem dolgozom. De már mondtam… még fönt a lépcsőn.

Á igen, a lépcső. Amikor összevissza beszéltem.

– Én sem.

– Tudom, csak most fog visszamenni dolgozni.

Ezek szerint ezt is eldaráltam.

Nem tudom, mit csináljak. De érdekes módon nem is aggódom. Itt állunk, és várjuk az autómentőt, hogy csináljon valamit a tönkrement kocsimmal. És eszembe jut, hogy ezzel a várva várt szabadnapom, az én igazi két napos vakációm, amit annyira, de annyira vártam, is tönkrement. Így nem tudok céltalanul vezetni, elmenni valamerre, ki a városból, majd menni tovább, csak úgy, letekert ablakokkal, zenét bömböltetve.

– Mi baj van?

Észrevette? Hogyan? És magamat is meglepve, csak úgy jönnek a szavak belőlem, úgy, ahogy egy pillanattal előbb felbukkantak gondolatokként.

– Sajnálom a kocsit… ez ma egy igazi szabadnap lett volna nekem, teljesen egyedül, azt csinálhattam volna, amit akarok…

– Mért, amúgy nem csinálhatja, amit akar?

Nem gúnyosan kérdezi, hanem kedvesen, érdeklődően. Olyan kellemes a hangja.

– Ritkán…

– A gyerekek?

– Igen. Férj, gyerekek, mindennapok…

– És ma?

– A férjem Rómában van, és a gyerekek sincsenek itthon két napig.

– Akkor két szabadnapja is van?

– Igen…

– Hát, reméljük, csak valami egyszerű dolog, és akkor holnapra már lesz kocsija.

– De jó is lenne…

– Mit tervezett?

– Nem terveztem semmit… csak úgy spontán, valamit, majd ami jön. De azért nem erre gondoltam. Ájulás, lerobbant kocsi.

– Hát, az egyiket megelőzhette volna… – félmosoly, felhúzott szemöldök.

Pimasz! Nem tudok mit mondani… Csak jönne már az autómentő… Meg fogja várni velem? Kínos így állni, de azt sem  szeretném, ha elmenne.