Nagy Katalin: Két nap – 2.

1. részlet

2003. szeptember 4. reggel

 Állnak egymás mellett. Az utca csöndes, ők legalábbis valószerűtlenül csöndesnek érzik. Persze, egyikük sem jár erre ilyenkor, amikor üres az iskola, a nyugdíjasotthonból pedig kevés zaj szűrődik ki, azt is elnyelik a hatalmas nyárfák és a bokrok. Cserszömörce, mahónia. Pár hét, és mind kiszínesedik. Újabb pár hét, és mind kopaszon áll majd.

Néha elmegy mellettük egy-egy autó.

A szűk utcában lassan, óvatosan, a kátyúk előtt fékezve közeledik egy Nissan kisterepjáró, trélert húzva maga után.

Nem telik el tíz perc, az Opel már fenn is van, drótkötelekkel megfogatva, nyekken egyet, ahogy elindulnak.

A nő elmenti a számot, amit épp beírt a telefonjába. Arca sápadt, háta kicsit meghajlott.

– Nem tudom, hogy köszönjem meg. A barátja nem fogadott pénzt el a fuvarért… nem is tudom, mit mondjak…

– Jó srác, nagyon régóta ismerem. Pár éve segítettem állást találni a fiának, azóta nem fogad el pénzt semmiért.

– De ez most nem is a maga…

– De akkor sem. Örülök, hogy segíthettem. Most pedig mondja meg, hova vihetem. Annyira sápadt, hogy nem engedem el.

– Igazán… már annyi mindent tett értem. Tényleg nem akarom feltartani.

– Tényleg nem tart fenn. Hova megy innen?

– Hát… most aztán már végképp nem tudom… iszom egy kávét, azután majd összeszedem magam.

– Azt én is innék. Valami kis reggelivel. Nehogy én is elájuljak – mondja felhúzott szemöldökkel, a fejét kicsit előre biccentve. – Lemegyünk ide a pékségbe? Illetve, lemegyünk ide a pékségbe, és pont. Ahhoz képest, hogy milyen kis egyszerű hely, elég jó kávét adnak. Persze, egy Jurával nem lehet rosszat főzni, alig hittem a szememnek a múltkor, hogy ilyen gépük van.

Előveszi a slusszkulcsot és lezárja a kocsit. A nő csak áll, és a megdörzsöli a homlokát.

A férfi megfogja a könyökét, és közelebb hajol.

– Jöjjön már, na, egy kávé, meg egy csokis croissant.

A könyökénél fogva engedi maga elé a nőt, a szűk járdán nem férnek el egymás mellett. Az öregek otthona kerítése alól előbújuk a macska, és átszalad előttünk az úton. Fehér, kis fekete foltokkal.

– A fekete szerencsétlenséget hoz, de ezen több a fehér, akkor ez lehet, hogy jót jelent? A kocsija nevében remélem, legalábbis.

A férfi olyan komolyan beszél, mint egy gyerek; a nő végre vesz egy nagy levegőt, és hátrafordulva elmosolyodik.

 

Angela – 2003. szeptember 4. délelőtt

 Mire úgy igazából magamhoz térek a sokktól, már a bárszékeken ülünk a pékség ablakában, tejeskávét iszunk és croissant majszolunk. A fehér macska valóban szerencsét hozott, ahogy mentünk lefelé az utcán, egyik lépés a másik után, megkönnyebbültem, és csodák csodája, leszállt rólam a reggeli idegesség, az ájulás utáni kábaság, és a kényelmetlen érzés, amely emiatt az apuka miatt volt bennem. Piszok szerencsém van, hogy pont ott volt, elkapott, és hogy el is vitette a kocsit a szerelőbe, az már angyali beavatkozásnak minősül. Most pedig megiszunk együtt egy kávét. Nincs ebben semmi rossz, de azért örülök, hogy függöny van az ablakon, és van bennem némi kósza idegesség, hogy mi van, ha valaki meglát vele. Szerencsére ennek kicsi az esélye, mi voltunk az utolsó szülők az utcában. A kávé olyan jólesik, mint még soha. Még egyet iszom majd, de nem engedem, hogy azt is ő fizesse.

– És neked… öööö bocsánat, szóval magának is szabadnapja van?

Basszus, olyan ügyetlen vagyok… de hát a sulis szülők nem magázódnak… Pedig épp kezdtem normálisan érezni magam. Már megint felhúzza a szemöldökét, és mosolyog. A szeme is. Zöld a szeme, a pupillája körül barna. Kiissza a kávéját.

– Tegeződhetünk, de akkor iszunk még egy kávét, és koccintunk. Még a nevét sem tudom… Mit hozhatok? Ugyanezt?

– Igen, de most én hozok inkább, jó?

– Nem. Szó sem lehet róla.

Felkel, és már megy is a pult felé. Ennyit arról, hogy én fizetek.

 – Egészségedre. Baranyi Tamás vagyok.

– Neked is. Szabó Angéla. Szia.

A papírpoharak nem adnak hangot, amikor összeérnek.

– És a lányod hogy hívják?

Hirtelen megérzem, hogy nem a lányom nevére kíváncsi, hanem azt próbálja kitalálni, hogy ez most asszonynév volt-e. Persze, ha csak a keresztnevét mondom, abból nem derül ki. De kimondom a teljes nevét.

– Kiss Anna.

– Nagyon hasonlít rád. Ugyanolyan mandulaszemetek van.

Elpirulok, én is pont az ő szemét néztem az előbb… Nincs ebben semmi, csak egy megállapítás… És tényleg egyforma a szemünk a Pankával… Mit mondjak, mit kérdezzek? Sose voltam könnyed társalgó. Most meg különben is, olyan fura ez az egész helyzet…

– És a kisfiad?- kérdezi.

– Ő Bence. Most a szüleimnél van Pomázon. És a te fiad, hogy hívják?

– Marci.

– És van… testvére?

Azt úgy ciki lenne kérdezni, hogy van-e még másik gyereked is.

– Nincs. Elváltunk, az anyjával lakik.

– Sajálom…

– Már több, mint öt éve. Kéthetente hétvégén, és szerda délutánonként van velem. De ez nem mindig jön össze. Sajnos… nagyon sokat dolgoztam az elmúlt években… sokszor nem tudtam elvinni, és hát.. ez meglátszik a kapcsolatunkon. Most már többet szeretnék vele lenni, nincs senkim rajta kívül, de nem megy könnyen.

Belenéz a pohárba, megkevergeti a kávét, majd rám néz, várakozón.

Te jó ég… ez váratlan. Erre megint nem tudok mit mondani… Sajnálom szegényt. És nincs senkije… ez megint nekem célzás? Inkább nem veszek róla tudomást. 

– Hát, ha most már többet lehettek együtt, biztosan alakul majd. Olyan helyes gyerek.

Azt sem tudom, hogy néz ki a fiú, csak futólag láttam. Micsoda nesze-semmi dolgok. De úgy tűnik, hálás érte. Hirtelen eszembe jut valami, és már mondom is:

– Én sose gondoltam, hogy ilyen nehéz szülőnek lenni… Egyik nap a másik után, megállás nélkül. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok jó példa, de annyira elfárasztott a három év otthonlét. Meg a nyár is hosszú volt, lefoglalni őket minden nap valami értelmes dologgal.

Miket mondok már megint? De olyan jólesik mondani. Figyel rám.

– A férjed nem segít?

– De. Csak sokat dolgozik, egész nyáron egy hét szabit tudott kivenni. Fáradtan jön haza… hát, gondolom mindenhol ez van.

– Régóta vagytok házasok?

– Tíz éve. Nem ma kezdtük.

És pont úgy vagyunk, mint ennyi év után várható. Élünk egymás mellett… Ő pénzt keres, és nem szól bele, mire költök. Én otthon vagyok, és teszem a dolgom, szó nélkül. Mindenkinek megvan a helye, remekül funkcionálunk, külön-külön, egymás mellett. Csak épp jó ideje már nem együtt. Meg is lett az eredménye… Ezt persze nem mondom ki hangosan.

– De most majd minden megváltozik, ha visszamégy dolgozni.

– Nem tudom. Igen, biztosan más lesz, legalább ér majd némi új inger. Jó volt visszamenni a Panka után is, akkor csak egy évet voltam otthon, muszáj volt, kellett a pénz.

– Mivel foglalkoztál?

– A műszaki egyetemen dolgoztam, a nemzetközi kapcsolatoknál. Az itt tanuló külföldi diákok ügyeit intéztem.

Milyen jó kimondani, pedig már három éve nem dolgozom. Értelmesen, normálisan hangzik. Nem úgy, mint az a nagy összevisszaság, amit a családanya-szerep jelent.

– És a férjed?

– Termékmenedzser, szünetmentes áramforrásoknak keres vevőket. És te mit csinálsz?

Mintha szórakoztatná a kérdésem. Meleg, nevetős a szeme. Rosszat mondtam?

– A MOVE-nál dolgozom.

– A navigációs… öööö… cégnél?

Most már határozottan mosolyog.

– Igen.

Basszus. Totál tájékozatlan vagyok. De ragadós a jókedve. Végül is, honnan a csudából kéne tudnom, mivel foglalkozik?

– És mi a munkád?

– Hát, navigációs és műholdas nyomkövető szoftvereket fejlesztek.

– Akkor mérnök vagy?

– Eredetileg orvos.

– Ja, persze.

– Ez csak a hobbim volt, de aztán komolyra fordult, így végül sose dolgoztam orvosként. Egy régi gimnáziumi barátommal kezdtünk programokat írni, még egyetemista korunkban, és hát jókor voltunk jó helyen. De ő most már mással foglalkozik.

– Akkor a MOVE… a te céged?

– Igen.

 Huh. Ez most fejbe vág. Szóval az ország egyik legsikeresebb cégének a tulajdonosa kapart össze a járdán, vitette el az autómat… ja hát így persze könnyű volt állást keresnie az autószerelő fiának. Kiráz a hideg. Persze észreveszi. 

– Keserű a kávé?

– Nem. Csak zavarban vagyok, hogy nem tudtam, ki vagy.

– Akkor én is zavarban vagyok, mert nem tudtam, te ki vagy.

– Az más.

– Már miért lenne más?

– Mert én nem vagyok… ismert.

Viszont mégis az én mobilom kezd el csörögni. Ismeretlen szám, kinyomom. Kérdőn néz rám. Elmosolyodok, és ezzel visszajön a felszabadult érzés.

– Szabadnapos vagyok! – mondom, és kiiszom a maradék kávémat.

Ő még mindig csak kevergeti.

– És megkérdezhetem, mit fogsz ma csinálni?

– Hát.. el akartam menni valahova, ki a városból. Valami vízpartra. Nem fürdeni, hanem csak sétálni. Vagy nem is tudom.. fák közé, leülni a fűbe, vinni egy könyvet. Direkt nem terveztem semmit, eleget tervezek és szervezek folyamatosan. Amúgy is borult volna minden tervezés a kocsi miatt.

Amíg beszéltem, engem nézett, de nem csak a szememet, hanem láttam, hogy a hajamat és a kezeimet is. Még jó, hogy színtelen körömlakk van rajtam, azon nem látszik, hogy már lepergett a fele. És jó, hogy hajat is mostam tegnap. Ma nem akartam ilyenekkel elvacakolni az időt.

Most viszont lenéz megint a pohárba, és látom, hogy valamin nagyon gondolkodik. És hirtelen megsejtem, hogy min. Én is ilyen átlátszó vagyok vajon? És ha tényleg arra gondol, akkor mit csináljak? Inkább beelőzök, hogy nyerjek egy kis időt.

– És te mit terveztél mára?

Bevált. Felpillant, és kizökken a gondolataiból.

– Semmi különöset. Venni pár dolgot, délután meg összepakolni a távcsövet, és elmenni valahova, keresni egy helyet, olvasgatni kicsit, várni, hogy besötétedjen, és feljöjjenek a csillagok.

Nemhogy nem nyertem időt, hanem most még rosszabb lett. Tényleg ezt tervezte? Megint kiráz a hideg, és minden belső szervem összeugrik. Érzem, hogy megy ki a vér az arcomból. Ijesztő, hogy egyetlen pillanat alatt hogyan képes reagálni a test a lélekre. És hányadszor jön-megy ma már ez a hullámzás? Pedig még csak fél tíz körül lehet. Zavaromban megfogom az üres kávéspoharat. Ő éppen leteszi az övét, és összeér a kezünk. Vagy nem is ér össze, csak azt képzelem? Elkezd zsibbadni a nyakam és a vállam. Ilyet még soha nem éreztem. És akkor már tudom, hogy meg fogja kérdezni, és én igent fogok mondani. Mert nem akarom, hogy elköszönjünk, és elmenjen és soha ne lássam többet. És akkor végre megköszörüli a torkát, és kimondja:

– Megyünk együtt?

A zsibbadás továbbterjed bennem lefelé. A szívem olyan hangosan ver, hogy biztosan ő is hallja. Lehajtom a fejem, és a szemem sarkából látom, hogy engem néz. Nem tudok megszólalni.

– Ne haragudj. Nem kellett volna ezt kérdeznem. De nem akartam semmi rosszat, semmi… öö… tiszteletlent. Csak gondoltam, végül is nagyjából ugyanazt szeretnénk, az én kocsim még megy, nagyon örülnék neki… Kimennénk a városból, ahova mondod, azután megbeszéljük, mikor találkozunk és hazahozlak. De megértem, ha nem akarod.

Felemelem a fejem. Tiszta tekintettel, kedvesen néz rám. Nincs benne semmi tolakodás vagy flörtölés. Kicsit oldalra hajtja a fejét, és felhúzza a szemöldökét.

Elmosolyodom, és bólogatok. Nem bízom benne, hogy meg tudnék szólalni.

* * *

Rettenetesen érzem magam, amikor kilépünk a pékségből és elindulunk felfelé, az iskola előtt hagyott autóhoz. Mintha valami főbenjáró bűnt követnék el. De mégis, belül örülök, hogy nem kell elköszönnöm tőle, és várom, mi fog történni. Úgy beszéltük meg, hogy hazavisz, és egy óra múlva értem jön. Telefonszámot cserélünk. Még meggondolhatom magam.

A macska nincs sehol, a madarak azonban változatlanul csipognak. A fecskék tizedike körül szoktak elmenni, ilyenkor kell gyülekezniük a drótokon, fákon – jut eszembe. Persze, errefelé még soha nem láttam fecskét.

A nyugdíjasotthonból kisebb csoport jön kifelé. Akaratlanul is felnevetek, és a fejemmel intek a sétabotokkal, hátizsákokkal felszerelkezett idősek felé. Kirándulni mennek, mint a gyerekek egy órája. Ő is érti, és kacsint egyet! Rám!

– A kezdet és a… második kezdet! – mondja, ahogy előveszi a slusszkulcsot.

Az öregekre gondol, nyilván, de nekem más is eszembe jut.

A kocsi újnak tűnik, nagyon kényelmes és belül kissé elhanyagolt. Egy-két műanyag palack, újság, könyvek, labda, tollasütő, látszik, hogy gyerek is használja. Amikor beülök, majdnem elbőgöm magam. Kinyitotta nekem az ajtót, és ő csukta be. Nekem még soha, senki…

– Bocsánat… – mondja, ahogy beül mellém, én meg fészkelődés közben épp rálépek egy palackra. – De nem volt még időm rendet rakni. Múlt hétvégén elvoltunk még a gyerekkel a szüleimnél.

– Hol laknak?

– Pesten laknak, de most kinn vannak Tahiban, ott van nyaralójuk. Merre menjek?

Mondom a címet. Percek alatt odaérünk, és szinte hihetetlen, de több hely is van a házunk előtt. Már feljebb ment a nap, a muskátlijaim élvezkednek a kis teraszon, mögöttük viszont kint maradt a szárító, a ruhák már kifakulhattak, két napja nem szedtem be őket. De mindez most nem érdekes.

– Akkor egy óra múlva ugyanitt – mondja, és már nyitja a saját ajtaját.

– Hagyd csak – mondom, és gyorsan kiugrom. Remélem, nem sértődik meg, de én biztosan elbőgtem volna magam. Már előkaptam a kulcsomat, és szinte rohanok a bejárat felé.

– Angéla!

Visszafordulok. Áthajolt az anyósülésen, úgy néz ki a lehúzott ablakon.

– Olyan jó, hogy eljössz – mondja, és megint csak őszinteséget látok a szemében.

Integeteg neki, és mosolygok. Csak akkor hallom elindulni, amikor becsapódik mögöttem a bejárati ajtó. Nekidőlök a falnak, behunyom a szemem és hallgatom a szívverésem, csak úgy kalapál. Minden porcikám szikrázik, vibrál, remeg. Pár pillanatig állok csak, veszek egy mély levegőt, kifújom, és önkéntelenül is vigyorogni kezdek. Olyan jó, hogy eljössz!

A lépcsőház meleg, még a nyarat őrzi. A követ nemrég moshatták fel, nyomokban még csíkos, és friss illat van. A lift fenn van a legfelső emeleten, és nem érek rá, hogy kivárjam, elindulok a lépcsőn, kettesével veszem a fokokat.

A lakásban a szokásos rendetlenség, játékok szanaszét, a reggeli tányérok, bögrék az asztalon, de most nem nyúlok semmihez. A fürdőszobába megyek, és odahajolok a tükörhöz. A szemem ragyog, magától mosolyog, az arcom ellazult és szép. Szépnek látom magam, hónapok óta először. Ledobom a ruháimat, és forgok egyet a tülör előtt. Sovány vagyok, nagyon lefogytam, és sajnos helyenként lóg a bőröm. A hasamon látszik a két terhesség, a combomon is van néhány csík, a mellem meg visszament olyan kicsire, mint lánykoromban. Tornázni kellene, mozogni, és rendesen enni. Mégsem lehetek elégedetlen, állapítom meg. Mintha most látnám magam először hosszú idő után. És talán úgy is van.

Gyorsan feltűzöm a hajam, lezuhanyozok, leborotválom a lábamat és a hónaljamat. Engedem magamra a meleg vizet, jólesik, és érzem, ahogy patakokban folyik a hátamon, a karomon, a melleim között és a combomon. Mintha most zuhanyoznék először. Ez mindig ilyen jó érzés volt? Mennyi mindent raboltak el tőlem ezek a hosszú, keserű hónapok? És mi történt ma reggel? Egy átlagos, szerencsétlen reggel, azután hirtelen ott termett a semmiből ez a férfi, segített a kocsival, segített, amikor rosszul lettem, de ezektől függetlenül is, amikor először megláttam, valamit éreztem, valami villant. Később pedig…. gyakorlatilag pár perc múlva az ölében ültem. Jó volt! Leaglább magamnak valljam már be, jó volt. Kedvesen beszélt, aggódott értem, figyelt rám… milyen természetes dolgok ezek, és milyen régen nem volt bennük részem…

Mit vegyek fel? Az örök kérdés, amellyel az őrületbe kergeti az ember saját magát és a környezetét is. Most nem is gondolkodom a válaszon. Sima testszínű bugyit és melltartót veszek fel, egy farmert, nem a reggelit, mert az egy kicsit poros lett a járdán való ücsörgéstől, és mert ez a másik jobban áll, szűkebb a szára. De még így sem tapad, abban nem érezném jól magam. Egy fehér spagettipántos topot választok, és egy fehér vékony pamutinget veszek rá, feltűrt ujjal. Ha nagyon meleg lesz, majd leveszem. Kellemes időt ígértek mára. A derekamra azért kötök egy kardigánt. A cipőn még gondolkodom… ha tényleg erdőt akarok járni, akkor nem strandpapucsban kéne menni, az edzőcipőhöz viszont zokni is kell, abban melegem lesz egész nap. Hirtelen ötlettől vezérelve berontok a hálóba, felemelem a matracot, és előveszek egy régi zsákot az ágyneműtartóból. Egy-két lánykori ruhám van még itt. Kiveszem azt a régi fehér vászoncipőt, ami csak egyszer volt rajtam, az első főiskolás randimon. Miután összevesztem a fiúval, soha többet nem vettem fel. Jó állapotban van, csak a gumija sárgult meg egy kicsit. Felpróbálom, egyszerűen tökéletes. Annak idején icipicit nagy volt. Annyira megörülök neki, hogy amikor lecsapom a matracot, csinálok egy fél bukfencet az ágyon. Érztem, hogy tér vissza belém az élet. Vagy csak a két kávé dolgozik?

Futtában kinyújtom a nyelvem a tükörképemre, és előveszem egy régebbi táskámat, egy nagyobb méretű sárgát, kicsit kopott már, de nagyon szeretem. Napszemüveget, rágót, zsbkendőt teszek be, a pénztárcámat és a jogsimat. Na nem mintha arra szükségem lenne. Gyorsan beleteszek egy ötezrest. Majd némi gondolkodás után még azt a négy ezrest, amit a bugyis fiókomból túrok elő. Ekkor szólal meg a mobilom. Tibi. A francba…

– Szia.

– Szia.

– Hogy vagytok? Elmentek a gyerekek?

– Igen. Te hogy vagy?

– Jól.

– Hol van a szállás?

– Hát, kint a búsban. Vonattal kell bemenni a városba, talán majd este.

– Nem lesz esti program?

– Lehet, hogy együtt megyünk be, mindannyian.

Aha, persze. Mindannyian. De hát végül is… nekem aztán olyan mindegy.

– Mi van veled, olyan furán beszélsz, jól vagy?

– Igen. Csak reggel rosszul lettem, de már elmúlt. A kocsi viszont bedöglött.

– Mi a franc van már megint? A múltkor is tizenötezer forint volt megcsináltatni.

– Nem állt le a riasztó, aztán nem lehetett kivenni a slusszkulcsot. Trélerrel kellett elvinni a suli elől.

– Te jó ég, hogyhogy?

– Hát, így. Autóvillamossági szervizbe vitték.

– De honnan hívtál trélert?

– A szülők segítettek a suli előtt, az egyiknek a haverja. Majd telefonálnak, ha kész lesz.

– És mennyibe került?

– Még nem tudom, majd hívnak.

– Nem az, a tréler.

– Ingyen volt.

– Hogyhogy?

– Mondom, nem fogadott el pénzt.

– Ilyen nincs.

– Hát, de van. Én is csodálkoztam. Vannak még rendes emberek. Valami régi haver, akinek egyszer szívességet tettek.

– Hát ez elég hihetetlen. És mit fogsz ma csinálni? Meg holnap?

– Nem tudom. Semmi különöset. Talán elmegyek uszodába… meg kiülök valahova, valami parkba, olvasni.

– Hát, ja… ahogy akarod. A csekkeket fizesd már be. Meg szólj a gázosnak, hogy jöjjön, nézze meg a lángot.

– Jó.

– Aztán majd hívjatok fel, ha a Panka hazajött.

– Te előbb érsz haza.

– Ja, tényleg, Hát, akkor heló.

– Heló – mondom, de már letette. Forgatom a szemeimet.

Csekkek, szerelő… igen, persze, fontos dolgok ezek is. Azt meg sem kérdezte, miért lettem rosszul. Csak a kocsit…

Gyorsan megnézem az órát, de még van időm. Most akkor hazudtam a férjemnek? Hát, részben. Mert csak egy szülő segített. És nem mondtam el mindent. Az uszoda meg hirtelen ötlet volt, de holnap akár el is mehetek. Ott sem voltam ezer éve.

Feszül a bőr az arcomon, mostanában már egy gyors zuhany után is kiszárad. Kenek rá egy kis krémet. Ekkor jut eszembe – sminkeljek? Reggel nem volt rajtam semmi. Nem is szoktam mostanában, nem volt kedvem hozzá. Ehhez sem volt kedvem.

Végül minimális alapozót és szemspirált teszek fel. Elcsodálkozom az eredményen, pedig ez aztán semmi, alig látszik. Csak még jobban csillog a szemem.

Egy könyvet kéne még vinni, ha már egyszer azt mondtam, hogy olvasni akarok. Akartam is, de most zaklatott vagyok, úgysem tudnék. Mit vigyek? Mert most arra is kell gondolnom, hogy meg fogja kérdezni, mit olvasok. Most valljam be, hogy az Elfújta a szélt, már tizedszer? Végül beteszek egy Agatha Christie krimit, és eszembe jut, hogy ott van még az a riportkönyv, vagy mi, attól a Magazinos nőtől, amit a múltkor megvettem. Hol is van? A nappaliban volt, a kis szekrényen. Nincs ott. Hol lehet? Arrébb lököm a fotelt, hátha alatta van. Nincs. A kanapé alatt van, már emlékszem. Ezért nem olvastam eddig, mert ki kellett volna nyitni hozzá az ágyat, hogy kiszedjem. És én képtelen vagyok azóta hozzányúlni, kihúzni, vagy akár ráülni. Most viszont kell az a könyv. Félretolom az asztalt, elkezdem kihúzni az ágyneműtartót. Beleakad a szőnyeg, kicsit megemelem. Látom, ahogy a kisimult gyűrődéseknél élénkebb a matrac, és csak nézem, milyen nagy így, kinyitva. De most nem ez az érdekes. Leguggolok, és kihúzom a lábak közül a szabaddá vált könyvet. Nem túl nagy, pont befér a táskámba. Ránézek még egyszer az ágyra, mielőtt a lábammal visszalököm, feleslegesen nagyot rúgva bele.

Hogy szakadtál volna le alattuk…

Judit – 2011. szeptember 7. reggel

Csörög a telefonom. Jaj, muszáj? Ahogy a táskámon rángatom a cipzárt, hogy elővegyem, ránézek az éjjeliszekrényen lévő órára. Öt perc múlva kilenc… aztaleborultszivarvégit… három órája megállás nélkül írtam.

– Halló!

Kriszta az, a HR-asszisztens.

– Csak azért telefonálok, hogy nem láttuk reggelinél, minden rendben?

– Igen, persze, csak dolgoztam egy kicsit.

– Olyan tíz perc késéssel kezdünk, tehát negyedóra múlva.

– Rendben, indulok le mindjárt.

 Hogy ment el így az idő?

Mint a villám, elmentem a doksit, muszáj lezuhanyoznom, de rekordot döntök. Harisnya, szürke szoknya és hosszú ujjú ingblúz, hajszálcsíkos. Ez egy ilyen kosztümös társaság, még jó, hogy megkérdeztem előre. A tegnapi vacsora is micsoda puccparádé volt. Azért, csakazértis, a francia kis selyemkendőmet a nyakamba kötöm és elhúzkodom a tükörben. Nem illik kendőkkel trükközni szigorú délelőtti biznisz-mítingen, de én kívülálló vagyok. A hajam egész jó, megérte fodrászhoz menni. Alapozni nincs idő, csak porpúdert teszek fel, szemceruza, az ujjammal némi szemhéjpúder, szemspirál és rúzs. A tusvonal elmarad. Majd ha lement az előadásom, akkor feljövök legfeljebb és rendesen sminkelek, úgyis a pofavizit meg a kiscsoportos workshop-szeánsz lesz a lényeg.

Kikapom a pendrive-ot a laptopból, és rohanok lefelé. Kicsit izzadok, a nagy kapkodás, persze. De nem baj, úgyis mínusz tíz fok lesz, az ilyen cégeknél csak akkor érzik jól magukat, ha ezerrel megy a klíma, télen-nyáron.

És valóban, már az ajtóban érzem, hogy fel kell vennem a kosztümkabátot.

Kriszta elém jön, és az első sorhoz kísér.

– Változtatott valamit az előadásán?

– Nem, maradt minden úgy, ahogy küldtem.

– Akkor rendben, a technikusok bejátszák, nem kell a pendrive. Foglaljon helyet!

Profi a csaj, olyan hideg-profi. Tökéletesen udvarias, tökéletes szabású kosztümben, tökéletes minimál sminkkel és Kleopátra-frizurával. Minden hajszála és szempillája rendben áll. De már nem ijedek meg úgy, mint rég. Rajtam kosztüm még sosem állt hibátlanul, és a fájós bokám miatt nem tudok tűsarkút felvenni. És mégis itt vagyok, mint egyetlen külsős meghívott vendég, hogy tartsak előadást a hatékony kollegiális együttműködésről.

Új dolog ez nekem, és rettenetesen meglepődtem, amikor felkértek. Persze, sokat tudok beszélni a témáról, és szabadúszóként azt csinálok, amit akarok. Ha bejön, talán mások is meghívnak, legalább lesz némi plusz bevételem, és nem arra figyelek, hogy hogyan lábaljak ki a középkorúak válságából…

Tamás ül le mellém, hűvös jóreggelt-et mond, és kezet nyújt. Észre sem vettem, mikor jött meg. Mint az új szerelem, úgy ereszkedik rám megint a tegnap éjszaka, és a történet.

– Ne haragudjon rám – mondja halkan. – Rettenetesen érzem magam, hogy nem tudta kipihenni magát miattam, nem így akartam, de muszáj volt, mert azt hallottam, hogy a workshop után haza szeretne menni. Meg azt sem gondoltam végig előre, hogy eddig fog tartani elmesélni. Azért remélem, aludt egy keveset legalább.

– Semmi baj, tényleg. Nem aludtam… Elkezdtem írni. Olyan hatással volt rám, ahogy mesélt, hogy muszáj volt… amíg még friss és eleven.

– Mindent magára bízok. Úgy írja meg, ahogy akarja. És bármi kérdése van, akármikor hívhat. Tényleg bármikor, és tényleg kérdezhet bármit. Ha nem tudok épp beszélni, visszahívom. Használhatunk diktafont is, ahogy szeretné. Ha gondolja, szívesen elviszem a helyszínekre is, vagy mutatok képeket. Több albumom is tele van velük. Holnap elküldöm futárral a szerkesztőségbe. Vagy máshova küldjem?

– Holnap… otthon dolgozom. Megadom a címet.

Beírja a határidőnaplójába. Régimódi töltőtollat használ, nem győzök csodálkozni. Gazdag, sikeres, stílusos, és – mint kiderült – talpig becsületes. Rikaság ez ma már… Az arcán azonban nyoma sincs a tegnapi ellágyulásnak. Kemény, határozott, igazgatós. Félelmetes.

– Judit, ha meggondolja magát a díjazással kapcsolatban, azonnal szóljon. Aláírhatunk szerződést, a saját nevemben persze, a cégnek ehhez semmi köze.

– Nem, szó sem lehet róla. Az nem lenne fair.

– Nem értem, miért ne.

– Mert… nem érzem helyénvalónak.

– Azért ha meggondolta magát, szóljon. Az idő pénz, én tudom. És maga a drága idejét szánja rám, most mondta, hogy nem is aludt.

Szerencsére megkezdődik a mikrofopróba, és a hangos sípolás miatt nem kell válaszolnom. Az emelvényen a díszvendég, az amerikai partner igazgatója nyitja meg a délelőtti programot. Fél óra múlva én jövök. Már nyúlok a táskámba, hogy elővegyem a kis jegyzetfüzetemet, mert tolulnak a mondatok az elmémbe, és kúsznak a kezem felé, hogy leírjam őket. De nem tehetem, muszáj figyelnem, hogy valami kapcsolódási pontot találjak a most elhangzottak és az én témát között, mint jó kollégához illik. Izgulok, végül is most csinálok ilyet először, gyorsan előkapom a mini jegyzetemet. Annyira körülvesz a hajnali történet, hogy úgy érzem, minden más, még ez a várva várt szereplés is eltörpül mellette.

Hamar lemegy a szpícs, profi, jól megszerkesztett, fenntartja a hallgatóság figyelmét. Nekem túlságosan amerikai, de hát ez egy ilyen közeg. Taps, és némi fészkelődés a hátam mögött. Tamás lép a mikrofonhoz, és felkonferál.

– Kedves Kollégák! Az itt lévők legalább 32%-a, de én biztos vagyok benne, hogy ez az arány jóval több, évek óta ismeri a következő előadót. Hogy miért pont 32%? A HR-es kollégák mosolyogva bólogatnak, ugyanis nemrég készítettük el a második féléves új HR statisztikákat, és örömmel jelentem, hogy munkatársainknak immár 32%-a hölgy, amely pont kétszer annyi, mint négy évvel ezelőtt. Ezt én személy szerint rendkívül örömteli változásnak gondolom, és erről bővebben is lesz szó az elkövetkezendőkben. Fogadják szeretettel meghívott előadónkat, Halmos Juditot, a lassan nyolcvan éves Magazin újságíróját. Azon férfi kollégák kedvéért, akik nem szokták titokban vagy nem annyira titokban elvenni a Magazint a feleségüktől vagy az édesanyjuktól, hadd mondjam el, hogy Judit saját rovata egyike azon kevésnek a magazin-újságírás történetében, amely cím- és szerzőváltozás nélkül változatlan formában kerül az olvasól elé minden héten immár 19 éve. A rovatban Judit olvasói levelekre válaszol, emellett persze interjúkat készít és cikkeket is ír, a havi különszámokban pedig kifejezetetten munkahelyi konfliktusok megoldására próbál az elfogulatlan kívülálló szemszögéből gyakorlati tanácsokat adni.

Mérsékelt taps, elsötétedik a nézőtér, és elindul a kisfilmem, amelyet véletlenül találtam nemrég egy amerikai coaching honlapon. Igazából a videó három perce alatt futtatom végig magamban az előadást a sajtcédulányi vázlatom alapján. Nem volt más dolgom előző héten, unalomig gyakoroltam, nem bíztam semmit a véletlenre. Kész szerencse.

Betartom a negyvenöt percet, a pontosság háromnegyed siker ilyen helyzetekben. A vártnál nagyobb tapsot kapok, örülök, és fáradtan megyek vissza a helyemre. Tamás csak annyit súg, hogy gratulál, majd ő következik. Rápillantok a menetrendre. Fél órás előadása van, utána kávészünet. Azután a workshop. Ha annak vége, elköszönök, és megyek. Igazából szerettem volna sétálni a Balatonparton egyet ebéd után, de most mindez nem számít. Írni akarok addig, amíg le nem ragad a szemem, utána aludni egyet és írni tovább. Mint régen.

Persze, valahogy haza is kell még vezetnem.

Figyelem az előadást, de nem sokat hallok belőle. Profin, keményen beszél. Jóképű, nagyon is az, középmagas, kicsit sovány, sötét hajú, őszülő halánték, értelmes, sötét szemek. Elegáns szürke öltöny, fehér inggel és világoskék nyakkendővel. Komolyan beszél, és minden szava mögött érezni a tartalmat, a tudást és a tapasztalatot. Poénkodik is néha, de kevés melegség van a hangjában. Amikor meghívtak, próbáltam utánanézni természetesen, mint jó újságíróhoz illik, de a szakmai dolgokon kívül az égvilágon semmit nem találtam róla. A képkereső csak és kizárólag a biznisz cikkek hivatalos képeit hozta, termékbemutató, irodaház-átadás, és egy kicsit kilógva a sorból, a cég nagy összegű adománya az egyik budapesti gyermekkórház asztma ambulanciája számára. A közösségi oldalakon is megtaláltam, de ott is csak a neve szerepelt, egyetlen, távoli képpel, és gyanúsan kevés ismerőssel. Se kapcsolat, se család, se hobbi, semmi. Fenn van ugyan a hálón, de úgy látszik, hogy nem nagyon használja rendeltetésszerűen.

Előadás közben néha rám is néz, mint mindenhová a hallgatóságra, de hűvös és hivatalos a tekintete. Mintha nem is az az ember lenne, aki tegnap mintegy véletlenül mellém ült. Próbálom elképzelni ezt az elképesztően okos és sikeres férfit, amint egy iskola előtt áll laza szerelésben, szomorúan és lelkifurdalástól gyötörve a fia miatt, azután pár órával később a tóparton sétál, fenn a hegyen szalmavirágot és szedret szed, és kifekszik a napra bárányfelhőket bámulni…

És összerezzenek arra a gondolatra, hogy mekkora terhet helyezett rám: bennem és számtalan, bizonytalannál is bizonytalanabb dologban bízik, hogy írásjelet tehessen a nyolc évvel ezelőtt történtekre – pontot, vagy… esetleg… vesszőt.


Angéla – 2003. szeptember 4. délelőtt, később

 Még tíz perc. Fel-alá járkálok, nézem magam a tükörben, gondolkodom, mit kellene még vinnem. Ha egyedül mennék, nem vinnék mást, és ez végül el is dönti a kérdést. Vajon mi lesz ebből az egészből? Miről beszélgetünk a kocsiban? És ha megállunk valahol, akkor majd én erre, te arra, találkozó fél ötkor, mint egy turistacsoportnál? És ha megkérdezi, hova akarok menni, mit mondjak? Azt mondtam, hogy ki a városból… Melyik irányba? Szentendre felé inkább ne… arra sokat járunk. A másik oldalon Vácrátót, botanikus kert? Esetleg Velence? Tata? Ennél messzebb inkább mégse.

Be kell vallanom, izgulok. Menjek le a ház elé? Igen. Pontos leszek, és lemegyek.

Eszembe jut a ruhaszárító és a muskátlik, tegnap elmaradt a locsolás is. Kimegyek a kis erkélyre, és berángatom a szárítót. Elpakolni nincs kedvem. Megnézem a virágokat, mennyire száraz a földjük. Nem vészes. Leszedek egy-két rozsdás virágot, lenézek fölöttük az utcára, és látom, ahogy bekanyarodik a kocsival. Fékez, és pont felnéz. Elpirulok. Ez úgy tűnik, mintha már itt lestem volna, mikor jön. Megáll, és integet a lehúzott ablakból. Intek, hogy egy pillanat, és úgy teszek, mintha locsolnám a virágokat. Remélem, lentről nem látszik, hogy üres a kanna.

Gyorsan becsukom az erkélyajtót és elhúzom a függönyt. Kis tétovázás után a redőnyt is leengedem, a konyhában és a gyerekszobában is. A hálóban fel sem húztam reggel. Olyan, mintha elutaznék.

Még egyszer megnézem magam a tükörben. A hajamat gyorsan összefogom egy virágos csipesszel. Pulcsi, telefon, pénz, könyv, napszemüveg, zsebkendő – nem kell más. 

Megint nem bírom kivárni a liftet, lefutok a lépcsőn. Könnyű vagyok, vidám, és végre felszabadult. Mire leérek, a hajam kilazul, és pár tincs a szemembe lóg. Félresöpröm, és kinyitom a kaput. A kocsi mellett áll. Farmer van rajta, sportcipő és kék teniszpóló. Nagyon jóképű, elegáns, és mosolyog. Rám… 

– Hát akkor… szabadnapra fel – mondja, és kinyitja nekem az ajtót. Visszamosolygok. Remélem, egy szomszéd sem lát meg.

 
* * *

 Nemcsak átöltözött, hanem látom, hogy a kocsit is rendbe tette, kidobta az üres palackokat, csokipapírokat. Felnyúlok a biztonsági övért, és keresgélem a csatot. Mit mondjak, hova menjünk? Az előbbi magabiztosság köpenye már csúszik le a vállamról, és le is esik a földre abban a pillanatban, amikor becsapja az ajtaját és rám néz.

– Jó lesz, ha a Velencei-tóra megyünk? Ha azután elég lesz a vízből, a felmehetünk az Ingókövekhez. Jártál már ott?

– Még nem. Mármint Velencén persze, de már jó rég, szerintem gimis koromban utoljára. Mik azok a kövek?

– Gránittömbök. Úgy állnak, mintha a követező pillanatban eldőlnének. Mintha valaki lepottyantotta volna őket az égből. Talán úgy is volt. Mehetünk?

– Igen.

Felberreg a motor, és elindulunk. Veszek egy nagy levegőt, és hátradőlök. Nagyon nyomja a csipesz a fejemet, kiveszem. Csak úgy kézzel összetekerem a hajamat a nyakamon egy kontyba. Régi, begyakorolt mozdulat. Aztán ettől is zavarba jövök. Mi lesz ebből az egészből? Valami halk zene szól, ismerős, talán Sting… nem tudom, hol a hangszóró, mindenhonnan jön a hang, épphogy csak hallani. Luxus-fíling. 

Kinézek az ablakon. Ugyanazokat az utcákat látom, mint minden héten, évek óta, tudom, melyik ház jön melyik után, tudom, hol kell irigyen nézni a leomló muskátlit, az óriási teraszt a leanderekkel, a pizzéria kiülőjét, amely mindig tele van, a könyvesboltot, ahol olyan gyorsan változtatják a kirakatot, hogy az már zavaró, mert azt sugallja, hogy mennyi olyan jó könyv lehet, amelyet nem olvasok el. Ebből az idegen autóból nézve idegen a környék is. Talán a fény teszi, hogy a Nap alacsonyabban jár, és sugarait megszűri a fák lombja, vagy az enyhén sötétített ablaküveg, vagy csak az én zaklatott lelkiállapotom. Amely reggel óta ötpercenként vesz száznyolcvan fokos fordulatot.

Hamar kiérünk a Budaörsi útra. Egyikünk sem szólalt meg. Lehet, hogy ő is izgul, aggódik, vagy megbánta a meghívást? Vagy, ami még rosszabb, sokadszor csinálja már ezt, és én a századik vagyok a listán? De nem, az nem lehet… és reggel, ott a lépcsőn, az olyan… egyértelmű volt… olyan… sorsszerű. Hát, bárhogy is gondolja, most már itt vagyok. Veszek egy nagy levegőt, és ellazulok a kényelmes ülésben. Egy pillanat alatt újabb száznyolcvan fokot fordultam. Már ha akarnám sem tudnám, merre mutat a beső iránytűm.

Az ajtó zsebében meglátok egy régies külsejű könyvet.

– A te fiad szokott olvasni?

– Őszintén? Nem nagyon… nálam legalábbis nem szokott. Inkább gépel. Most valami autóversenyes játékot szerzett az osztálytársától, azt kellett telepítenem. Sokadik ilyen játék már. Elfoglalják a fél merevlemezt, és lefagyasztják a memóriát.

– De ezt gondolom ő olvassa – elemem fel az Utolsó mohikánt.

– Nem, én olvasom – mondja szégyenlős szemöldökfelhúzással.

– Szép kiadás.

– Még apámé volt.

– Én is olvastam, minden Coopert. Láttad a filmet?

– Láttam. Jól átírták a sztorit.

– Igen. A másik lány hal meg a végén. De a zenéje nagyon szép.

– Hm… várj csak…

* * *

 Kinéz a jobb oldali tükörbe, és leáll az út szélén. Kiszáll, hátramegy a csomagtartóhoz, majd visszajön egy ütött-kopott kisvakondos táskával, amelyről peregnek le az arany betűk – valami régi cseh felirat. Az a táska legalább harminc éves.

Másolt CD-t vesz elő, benyom egy gombot a műszerfalon a rádiónál, kiveszi a benn lécő CD-t és beteszi az újat. FILM – ez áll rajta, filctollal ráírva. Néhány gombnyomás, első, második, harmadik, és a negyedik szám lesz az. Elindul az autó, megyünk tovább az autópálya kivezető szakaszán, és az egész teret és időt betölti a zene. Szimfonikus nagyzenekar szól, és mi ketten ott ülünk a zenekar közepén. Önkéntelenül körülnézek, honnan is jön a hang. Ez valami csodálatos! Aztán már nem érdekel a technika. Hátradöntöm a fejem és lehunyom a szemem. Most jön a főtéma. Erdő van körülöttem, tiszta levegő, magas fák, színes bokrok, puha aljnövényzet, kis énekesmadarak, bogarak szárnya. A háttérben hegycsúcsok. És levegő, friss, friss levegő… Nem számít most semmi… az idegen autó, az ismeretlen férfi mellettem, hogy fogalmam sincs, hová megyünk, és mi történik velem. Megélni a pillanatot – ez történik most, az itt és most a tökéletes jelenidő. Ez most nem száznyolcvan fokos fordulat, hanem inkább már térgeometria.

Véget ér a főtéma, kinyitom a szemem és zavartan oldalra nézek. A férfi visszanéz rám, elmosolyodik, és hunyorít egyet, megerősítésképpen.

– Csak nyugodtan. Fél óra, mire odaérünk.

Kinézek az ablakon, előre, és látom, milyen gyorsan fogynak a szaggatott fehér vonalak, majd újra behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire. Nehéznek érzem magam, élvezem, ahogy belesimulok az ülésbe, az ugyanúgy körülölel, mint a zene. Lefelé nyújtózom a karommal, és az ujjaim rátalálnak egy karra, meghúzom, és néhány fokkal hátrébb döntöm az ülést. Érzem, hogy leveszi a lábát a gázról és lassulunk kicsit. Nem kell sietni. Ő is hátrébb dönti az ülést egy árnyalatnyit, és most rám néz. Tudom, de nem nyitom ki a szemem. Szép ez a pillanat. Szép és békés. Ritkán adódnak össze a részletek ilyen harmonikus egységgé.

A szeptemberi nap oldalról süt, az autópálya mellett még nyári zöldet viselnek a gyorsan tovatűnő bokrok. Kék az ég, és csak egy-két bárányfelhő tarkítja. Ilyen felhők csak itthon vannak, a sík tájak fölött.

* * *

 Amikor kinyitom a szemem, épp az autópálya fölött megyünk át egy hídon. Nem tudom hirtelen, merre járunk, de nem telhetett el túl sok idő. Még mindig szól a zene, halkabban, mint a Mohikán, valami lágy és nagyon kellemes muzsika.

– Kölcsönkérhetem ezt a cd-t?

– Neked adom.

– Á dehogy, majd lemásolom.

– Angéla! Neked adom.

Összehúzott szemmel néz rám. Szemrehányón. Megértem. Bocsánatkérőn rámosolygok, kislányosan félrehajtva a fejemet.

– Na azért – mondja mosolyogva. – Hajóztál már a tavon?

– Velencén? Nem is tudtam, hogy jár ott hajó egyáltalán.

– Nem tudom, most jár-e. Nagyon alacsony a vízszint, már évek óta fogy. Megnézzük?

– Igen.

– Nagyon vadregényes a tó. Többször eveztem már a nádasban, kész labirintus. Nem is gondolná az ember, ha csak a Popstrandra ugrik le.

Popstrand? Igen, rémlik, még a kilencvenes évekből. Nyári strandbulik, Hungária, Első Emelet, talán… Én soha nem voltam. Nem vagyok nagy koncertrejáró. Hajózni viszont szeretnék, bár ez azt jelentené, gondolom, hogy együtt megyünk. Agatha Christie és a Magazinos csaj még várhat.

 KIsebb-nagyobb nyaralók mellett megyünk el, párhuzamosan a vasúti sínekkel. Faházak, bódék, ütött-kopott téglaházak, zsebkendőnyi telkek, és több kerítésen kint van az Eladó felirat, telefonszámmal. Milyen szomorú. Húsz-harminc éve milyen örömmel építhették, kijárt a család, tette bele mindenki a magáét, a munkáját, mostanra meg már vagy nem kell senkinek, vagy inkább pénz kellene helyette. Lakást venni a gyerekeknek, akik itt sültek pirosra a napon és ejtették le a fagyijukat a homokba.

Van néhány szépen karban tartott, nagyobbacska ház is, nyírt bokrokkal a ház előtt, virággal az ablakban, száradó otthonkák és nadrágok a szárítókötélen. Idősek lakhatnak itt, akik talán odaadták a városi lakást a fiataloknak, és téliesítették a nyaralót.

Lekanyarodunk egészen a tó mellé. Szép a víz, helyenként nádasokkal, néhol benyúló földnyelvekkel. Már látom a kikötőt, de hajó nem áll benn. Megállunk, leáll a zene is. Amikor kiszállunk, már látjuk, hogy itt hajózás nem lesz, olyan alacsony a víz, hogy a strand lejárója után méterekkel kezdődik csak. Azért kisétálunk a hajóállomásra, és körbenézünk. Melegen süt a Nap, kedvem lenne lefeküdni a deszkákra és napozni egy kicsit. Mért is ne? A móló végén le is ülök, eszembe jut a táskámban a napszemüveg. Felteszem és felnézek rá.

– Szabad? -kérdezi, és leül mellém, nem túl közel.

– Persze. Szép itt… – mondom, és nézem az északi oldal hegyeit, a nádast a tó közepén, a kacsákat, akik azonnal észrevették, hogy megjöttünk. Kár, hogy nincs nálunk kenyér. Eszembe jut a keksz, amit reggel vett elő a kocsiból. De azért mégis túlzás lenne, csokis keksz a kacsáknak.

Kellemes a víz-szag, és érzem a nádas illatát is. Egy lélek sem jár erre, pedig ez itt valamilyen központ-féle. Kár a helyért. Néhány lángosos bódé áll odébb, távolabb a parttól, de zárva van mind. Megfakult fagyireklám támaszkodik az egyik faház oldalához. Szomorú, hogy ilyen lehangoló itt minden. Persze, szeptember van, a nyaralók már elmentek, az itt lakók távolabb vannak a parttól. Olyan jól ki lehetne használni… mekkora kincs ez a tó, ilyen közel a városhoz.

– Szép a tó nagyon, talán lassan fejlődik a környék is – mondja hirtelen Tamás. Ő is erre gondolt.

Hirtelen nagyon is tudatába kerülök, hogy nem vagyok egyedül. Ránézek, és ő is rám néz. Rajta nincs napszemüveg, én is feltolom az enyémet, ne legyen egyenlőtlen a helyzet.

– Kérhetek valamit? – kérdezem, magamat is meglepve. A gondolat csak kósza foszlányként futott át bennem, a szám megelőzött.

– Persze – mondja, csodálkozó arccal.

– Leszünk őszinték egymáshoz? – Kérdezem lassan, kutatva az arcán a legkisebb rezzenéseket is, de nem mozdul.

– Igen.

Szerencsére nem tesz hozzá semmi felesleges félmondatot, hogy eddig én eddig is őszinte voltam, vagy valami hasonlót.

– Úgy értem… – hogy is értem? Talán meg kellett volna várnom, hogy lesz-e értelmes mondanivaló a gondolatomból. Elvörösödök. – Úgy értem, hogy ma… ez egy rendkívüli nap… hogy találkoztunk, és itt vagyunk… holnaptól meg minden megy tovább, és minden, amit esetleg elmondunk egymásnak, az köztünk marad… azt elnyeli a tó… mintha magunknak mondanánk…

Nem kellett volna belekezdeni. Nem szoktam ilyen hirtelen impulzusoknak engedni. Könnyes lesz a szemem, lehajtom a fejem.

– Értem, mire gondolsz – mondja nagyon halkan.

Az jó, mert én magam sem értem.

– Akkor most aláírunk egy kölcsönös titoktartási szerződést – mondja, és kinyújtja felém a kezét. A szeme mosolyog. Megfogom. Megszorítja, és átfogja a másik kezével is. Meleg a keze és erős. – Így már elmondhatunk egymásnak bármit.

– Amikor kicsi voltam, a nagymamám mindig begörbítette az ujját, amikor azt akarta, hogy igazat mondjak. Hogy úgy görbül meg, aki hazudik.

– Így? – az egyik kezével elenged és begörbíti a mutatóujját. Hosszú ujjai vannak és ápoltak a körmei.

– Igen. 

A másik kezével nem enged el, nekem meg nem is akaródzik visszahúzni a kezem. Zavartan ránézek, látom a zöldes szemeit, a tiszta tekintetét. Langyos szél fúj, hátrafújja a hajam, ami az arcomba lógott. Nem tudom, meddig tart ez a pillanat, egy szitakötő vet neki véget, ami rászáll a vállára. Önkéntelen mozdulattal kihúzom a kezem és a válla felé nyúlok. Megállok a levegőben félúton. Nem érti, mit akarok, de nem mozdul szerencsére.

– Egy szitakötő. De rég láttam ilyet. Gyönyörű kék – mondom. – Régen biztos voltam benne, hogy a Bóbita, aki táncol és épít és álmos, az egy szitakötő.

Óvatosan lenéz a vállára, abban a pillanatban sajnos elrepül a bóbitám.

– És nem az?

– Nem. Állítólag egy tündér. De a kettő nem zárja ki egymást. Ott is egy, és az sárga.

A sárga tündér sokáig ül a deszka szélén, majd jön egy másik sárga, és együtt repülnek el. Ahogy utánuk nézek, lecsúszik a napszemüveg. Tamás lenyúl érte, és lassan, tétova mozdulattal visszateszi rám. Bizsereg minden sejt a fejemen, ahogy a szemüveg szára végigcsúszik a hajamon és megtalálja a helyét a fülem mögött. Ahogy leveszi a kezét, véletlenül végigsimítja az arcomat, egy másodperc töredékéig. Elolvadt a világ, de a közepén… a régi gyerekkori vers, biztos a Bóbita hozta fel ezt is, új értelmet nyer. Pedig csak ülünk, most már mindketten felhúzott térdekkel, térdünkre könyökölve, és tétován nézzük egymást.

– Miért ájultál el? Máskor is volt már ilyen?

– Igen, már gyakorlott vagyok. Gyerekkorom óta. Alacsony vérnyomás.

– És nem is ettél.

– Nem, tényleg nem. Reggel már nem volt rá idő. Este meg… nem voltam éhes.

– Szóval este sem ettél, igazam volt.

– Igen. Honnan tudtad?

– Megérzés. Miért nem?

Ránézek. Most kellene a gyakorlatba ültetni azt, amit az előbb próbáltam elmondani. Az őszinteség. Habozok. Észreveszi.

– Szerződtünk, emlékszel? Csak őszintén – mondja felhúzott szemöldökkel, és felemeli a mutatóujját, figyelmeztetésképpen.

Nagy levegőt veszek.

– Ez ilyen… társfüggő anorexia.

– Ilyen kórképről nem tanultam.

– Én neveztem el. Amikor nincsenek rendben a dolgok, akkor azonnal elmegy az étvágyam.

Sóhajt egyet és végignéz rajtam. Tudom, hogy arra gondol, hogy jó ideje nem lehetnek rendben a dolgok, ha ilyen nyeszlett vagyok. Bólintok egyet. Szavak nélkül beszélgetünk. Várom, hogy esetleg kérdez valamit, de nem. Én pedig nem akarom elrontani ezt a meseszép napot. Nézzük a vizet, a lágyan fodrozódó hullámokat, ahogy nekiütköznek a stég vaskos falábának. A kacsák feladták, látják, hogy tőlünk nem remélhetnek ebédet. Elúsznak a nádas felé.

– Miért hívtál el magaddal?

Most rajta a sor, hogy sóhajtson. Már megmozdul az ujjam, hogy én is figyelmeztessem, de megállok. Az olyan közhelyes lenne, olyan flörtölős. Amikor végre megszólal, lassan beszél, gondosan keresve a szavakat.

– Mert nem akartam elköszönni tőled. Mert olyan sokminden történt velünk pár perc alatt… mert jó érzés volt, hogy segíthettem neked. Nem akartam, hogy egyedül menj el… vagyis inkább… nem akartam egyedül maradni. Veled akartam maradni.

– Sokat vagy egyedül?

– Sokat dolgozom. De az más… igen, sokat vagyok egyedül. Kevés az apás hétvége. És akkor is… nem sokat beszélgetünk. És te miért jöttél el velem?

– Ugyanazért… sajnáltam volna, ha el kell… köszönnünk.

Kimondtam. Ő is kimondta. És ezzel legördült egy teher mindkettőnkről. Szabadabbak lettünk, ledőlt egy erős fal közöttünk. Most már nem kell kerülgetnünk a tabut.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (9 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kezdem röstellni magam az ismétlődésért, amikor leírom: Nem az én világom, de jól van megírva, ezért sok sikert kívánok. Nem kötelező az összes zsánert szeretnem, viszont nézhetem tárgyilagosan. Ha az én mondataim lennének ilyen gördülékenyek, rendezettek, örülnék neki.
    A leírt szöveg azt jelenti, amit az író üzenni akar, és nem kevesebbet. Ez nem kis teljesítmény.
    Azt nem tudom, hogy hány vevő vár erre a történetre, de ezt majd felbecsüli a kiadó.
    Szóval: Sok sikert kívánok!

  2. Egyre jobban ez a történet.Fura, hogy azt írjátok, nem a ti történetetek, pedig olyasmiröl szól,ami mindannyiunk története (vagy az lehet). Férfi, nö, titkos kis elvágyódások, be nem teljesült próbálkozások, mi lett volna, ha? -játékok, lemondások, megszokások, apró hazugságok. Éppen hogy nagyon is egyetemleges a dolog. De abban lehet valami,hogy éppen e miatt kissé unalmassá válhat, vagy annak tűnhet. És remélem, hogy nem ez lesz a helyzet, mert szerintem ez a részlet máris jobb az elsönél.

  3. Egyetértek Noémivel abban, hogy ez a történet lehet és tudna is egyetemleges lenni. Számomra ez nem unalmas, megvagyok látványos akciók nélkül, ha igaznak érzem, amit olvasok — és ezt annak érzem.
    (Nem szokták szeretni, ah az ember ilyet ír, de most bevállalom, és leírom: nekem kicsit túl hagyományosak a nemi szerepek. A férfi mesésen gazdag, mindent megold, irányít, döntéseket hoz a nő helyett, bókol — a nő ettől végre kiteljesedni látszik, azonnal magára talál, és boldog lesz. Ha ez nem maradna végig így, akkor nekem jobban bejönne. De ez volt az én egyéni kis véleményem. 🙂 )

    Egyetértek Zsuzsával abban, hogy zavaros a történet a történetben szituáció, azaz zavaros az elbeszélő személye. Látszólag Tamás mesél, Judit mégis Angéla nevében ír. Persze elképzelheti ennyi alapján a nő szemszögét, hogy is ne képzelhetné el? Mégis furcsa.
    Talán csak azért zavar, mivel a leíró, E/3-as részeket picit erősebbnek érzem. 🙂 Ugyanakkor Angéla E/1 részeiben sokszor nagyon is találó az, ahogy a gondolatok ugrálását, kacskaringózását mutatod. Ez viszont nagyon tetszik. És Judit E/1-es narrációja szerintem nagyon eltalált és a helyén is van, azon például biztosan nem változtatnék.

    Összességében a második részlet alapján is kíváncsi vagyok, vonz, érdekel a történet. Én elolvasnám. 🙂
    Köszönöm szépen!

  4. Kedves Noémi! A témát tekintve igazad van, de ez másképpen kellene, hogy szóljon, ha férfi, vagy uniszex olvasótábornak szól. Ez nem baj, de meghatározó. Jó ez így, de a férfiak másképp olvasnak (és írnak).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük