Igyekeztem kipislogni a bánat könnyeit a szememből. Az elmúlt egy hétben azt hittem, hogy visszakaphatom a múltat, azzal, hogy az ismerős utcákon járok, amelyeken annak idején szinte minden nap átsétáltam, és újra belélegzem London levegőjét. Tévedtem. Csak fájdalmat okozott. Immár turistaként semmi nem volt olyan, mint régen, amikor még au-pairként éltem itt. A tudattól, hogy ez az utolsó estém a városban, összeszorult a szívem.
A nap lassan lenyugodni készült, és gyönyörű színekkel festette meg az ég alját. Szemben ott magasodott a különböző fényekben pompázó Tower Bridge. Éppen mögötte nyugodott le a nap, és a kettő együtt csodálatos látvány nyújtott. Az alkony sötétsége lassan beborította a tájat, így a megvilágított híd egyre fényesebben ragyogott. Tudtam, hogy az angoloknak nem tetszik, de engem mindig lenyűgözött fenséges alakja. És éppen itt történt, hogy azt az azóta ezerszer megbánt, rossz döntést hoztam.
Megráztam a fejem, és gondolataim a múlt felé szálltak, ám hirtelen hűvös permet érintette meg az arcom, és nem engedett elmerülni az önsajnálatban. Egyre több esőcsepp hullt rám. Ez Anglia. Ahol az eső a legváratlanabb időben csap le. A fejemre húztam a kapucnim és megindultam a hídon át a Westminster felé. A közepén megálltam, és lenéztem a sötéten hömpölygő Temzére. Mindig is úgy véltem, hogy egy városnak az egyik legfőbb ékessége, ha van folyója. Londonnak a Temze, Párizsnak a Szajna, Budapestnek a Duna… Nagyot sóhajtottam, majd továbbsétáltam.
Hamarosan ott álltam a Big Ben alatt. Nem tetszett különösebben ez az óra, de azt el kellett ismernem, hogy nem véletlenül a világ leghíresebbje. Hirtelen megszólalt, jellegzetes hangja a kilenc órát jelezte. Lassan a Trafalgar tér felé vettem az irányt. Céltalanul vitt előre a lábam. Ráértem, mert már összepakoltam a cuccom, és a repülőm csak kora délután indult.
Egyfolytában kattogott az agyam. Azt hittem, ha végre újra itt leszek, rájövök, hogy mi az, ami hiányzik az életemből. Ami miatt nem vagyok boldog. Fiatal, egészséges, diplomás, mások szerint csinos lány vagyok, és mégsem találom a helyem a világban. Talán a bűntudat miatt? Hogy annak idején megígértem a gyerekeknek, hogy visszajövök, pedig már tudtam, hogy nem így lesz? Hogy búcsú nélkül hátrahagytam a várost, a barátaimat, a szerelmemet, a munkámat? Amit igazából nem is tekintettem annak.
Egy horvát családnál dolgoztam, ahol egy négyéves kislányt, és egy kilenc éves fiút bíztak rám. Mia és Milan a nyelvi nehézségek ellenére hamar a szívembe lopták magukat. Reggel, miközben elvittem a kisfiút a közeli iskolába, nagyon sokat beszélgettünk. Neki köszönhetem, hogy az angoltudásom annyit fejlődött, amíg náluk laktam. Mindig türelmesen magyarázott, nagyon okos fiú volt.
Míg ő tanult, egész nap a lánykára vigyáztam. Nem volt sok baj vele. Sokat játszottunk, szerettem, ahogy nevetés közben apró gödrök jelentek meg az arcán. Mivel nem tudta kimondani a nevem, egyszerűen csak Dodónak hívott. Ha pedig házimunkát kellett csinálnom, csak betettem neki a Shrek valamelyik részét, és elvolt vele egy ideig. A végén gyakran együtt énekeltünk a szereplőkkel.
Lea, az anyuka, mivel annak idején szintén au-pairként érkezett Angliába, pontosan tudta mi az, amit elvárhat tőlem. Kedves volt, nem ugráltatott, és nagyon jókat dumcsizunk. A mai napig hiányoznak ezek az esti, cigi és bor melletti eszmecserék. Novak, a férje, egy belső munkákra szakosodott szakemberekből álló csapat vezetőjeként állandóan úton volt, így alig láttam. Ha mégis otthon volt, a gyerekeivel foglalkozott, vagy focimeccset nézett.
Imádtam őket, a család is szinte tagjává fogadott. Minden este együtt vacsoráztunk, amit mindig Lea készített el. Életemben először és utoljára náluk ettem tintahalat, kagylót és polipot. Sosem felejtem el, ahogy együtt néztük a hatalmas plazmatévén az Eurovíziós dalfesztivált. Vagy amikor négyesben pókereztünk, persze csakis zsetonban. A partik legtöbbjét meglepő módon Milan nyerte. Életem legszebb időszaka volt.
A hétvégéket a barátaimmal töltöttem. Utazgattunk, vagy moziba mentünk, esetleg buliztunk egyet. Egy házibuliban ismertem meg Carlost, a spanyol szakácsot. Hetekig csak kerülgettük egymást, SMS-ek tömkelegét váltottuk, mire először elhívott randira. Járni kezdtünk, de egyikünk sem akart komolyabb kötöttséget. Tudtuk jól, hogy egyszer mindketten hazamegyünk és vége lesz. De addig élvezni akartuk az életet.
És milyen jó volt. Szerettem. És én mégis mindezt eldobtam magamtól. És miért? Egy papírért, ami nem is érdekel, hogy megvan. Hiszen már egyáltalán nem szándékozom ügyvéd lenni. A lelkem mélyén tudtam, hogy igazából soha nem is akartam. Mindig csak arra vágytam, hogy szintén ügyvéd apám, aki hatéves korom óta egyedül nevelt, büszke legyen rám.
Tegnap nagy nehezen rávettem magam, hogy elmenjek a család házához, noha magam sem tudtam, mit akarok. A ház előtt, amit oly jól ismertem, egy ismeretlen férfi vágta a füvet. Hosszú tipródás után odamentem hozzá, és megszólítottam, mire elmondta, Leáék már nem laknak ott, és nem tudja, hova költöztek. Ezután felkerestem akkori lengyel barátnőmet, Dorothát, de már ő sem lakott abban az albérletben. Végül Carlos munkahelyére is elmentem, de már ő se dolgozott ott. Hogy is hihettem, hogy semmi nem változott az elmúlt öt évben?
Szomorúan lépkedtem a tér felé. Ahogy elhaladtam egy-egy pub mellett, hangos zene szűrődött ki az utcára. Még az ajtón kívül is emberek álltak, többnyire sörrel a kezükben, és élénk beszélgetésbe merültek. Ez volt az egyik, amit annyira szerettem Londonban. Már majdnem tíz óra volt, de még mindig nagy élet volt a városban. Itt későn feküdtek le az emberek. Még hétköznap is. Hirtelen megszomjaztam, ezért úgy döntöttem, hogy beszaladok a térrel szembeni TESCO Expressbe és veszek valami innivalót. Ahogy sorban álltam, egyszer csak hátulról meglökött valaki. Dühösen hátranéztem. Egy tizenéves, fekete hajú fiú állt mögöttem.
– Elnézést! – Összehúzta a szemöldökét, és különös tekintetet vetett rám.
– Semmi baj – vontam meg a vállam, majd elfordultam tőle. Türelmesen vártam, hogy a kasszához érjek, amikor megszólalt a mögöttem álló fiú telefonja. Számomra ismeretlen nyelven szólt bele, mégis volt egy-két olyan szó, amit felismerni véltem. Idemu kucsi? Hazamenni. Hol is hallottam már ezt? Egy kislány hangja visszhangzott a fejemben, ahogy hazafelé húz a játszótérről. Tovább hallgatóztam, de nem lettem okosabb. Pár pillanatnyi habozás után hátrafordultam, és alaposabban megnéztem a fiút. Tizennégy-tizenöt éves lehetett. Hatalmas, fekete szeme volt, az orrán apró szeplők virítottak. Tény, hogy hasonlított rá. De valóban ő volt? Lehetséges volna?
A fiú még mindig telefonált, ám közben egyre furcsábban nézett rám. Gyorsan befejezte a beszélgetést, majd kinyomta az iPhone-ját.
– Igen? – Láttam rajta, hogy neki is feltűnt valami, de egyelőre nem tud hova tenni. Megértettem, hogy nem ismert fel. Annak idején hosszú, barna hajam volt, amit többnyire lófarokban hordtam. Tavaly azonban egy hirtelen döntésnek köszönhetően rövidre vágattam és vörösre festettem. Ráadásul pár hete kontaktlencsét sem viselhetek, mert pihentetnem kell a szemem, így szemüveget hordok.
– Milan? – kérdeztem óvatosan, mire a fiú eltátotta a száját.
– Honnan tudja a nevemet?
– Nem ismersz meg? – kérdeztem, mire a fiú összeráncolta a homlokát. Hirtelen felismerés lángja villant a szemében.
– Dora? – kérdezte óvatosan.
– Igen – bólintottam. – Én vagyok az.
A fiú azonnal elmosolyodott. Váratlanul kigombolta a bőrkabátját. Alatta egy chelsea-s póló volt. Most már kétségem sem lehetett, hiszen anno nagy vitákat folytattunk, hogy a Chelsea vagy a Manchester United a jobb csapat. Fogtam a telefonom, és felé fordítottam, melyen a kedvenc csapatom háttérképe virított. A fiú hirtelen előre mutatott, csak ekkor láttam, hogy én következem. A futószalagra tettem az ásványvizet és fizettem. A bolt előtt megvártam a fiút, aki egy kólával a kezében bukkant fel.
– Még mindig kólázol? – Emlékeztem rá, hogy annak idején a gyerekekkel nagyon sokat ittunk belőle, hisz a garázs tele volt dobozos üdítővel teli rekeszekkel. Literszámra nyakaltuk a fekete, buborékos folyadékot. Noha én olyankor viccesen megjegyeztem, hogy akár felmosólét is ihatnánk. Ám az egyik nap, amikor hazajöttek a fogorvostól, Lea úgy döntött, a gyerekek nem ihatnak többet, így én is lemondtam róla. Nem is bántam, mert kezdtem túlzásba vinni.
– Tudom, felmosólé – vigyorgott Milan. Mélyen meghatott, hogy még emlékszik erre az apróságra.
– Az – bólintottam. Ezután hosszú pillanatokig nem tudtam megszólalni. Annyi kérdésem lett volna, de azt sem tudtam, hol kezdjem, így a fiú megelőzött.
– Miért nem jöttél vissza? – Hangja nem volt vádló, de én mégis éreztem benne valami felhangot. – Pedig megígérted.
– Mert egyetemre mentem. – Gyenge válasz volt, és magam sem gondoltam, hogy ezzel hihető magyarázatot adok.
– És soha nem írtál. El se köszöntél!
– Leának megírtam, mi a helyzet – mentegettem magam.
– Tudom. Elmondta. Nekem mégis hiányzott, hogy te köszönj el. Mia még sokáig kérdezgette, hogy mikor jössz vissza.
Az obeliszkre pillantottam, mert nem tudtam tovább Milan szemébe nézni. Tökéletesen igaza volt. Az oszlop tetején Nelson admirális trónolt. Sosem bírtam a pasit. Én mindig is Napóleonnal szimpatizáltam. Persze, ezt errefelé nyilván nem hangoztattam.
– És legalább jó volt?
– Hogyan? – néztem vissza a fiúra. – Az egyetem? Nem is tudom. Elvégeztem.
– Ez nem tűnik túl meggyőzőnek. – Most döbbentem rá, hogy noha még csak tizennégy éves, máris egy komoly fiatalember benyomását keltette. Igaz, már annak idején is megdöbbentett az, hogy milyen éretten viselkedik.
– Nem is annak szántam. És te? Milyen suliba jársz?
– Művészetibe.
– Ezek szerint még klarinétozol.
– Igen.
– De ne álljunk már itt! Gyere, üljünk le.
Átsétáltunk az úton, és leültünk a Nemzeti Galéria előtt lépcsőkre. A tér a kései időpont ellenére tele volt emberekkel. A turisták még mindig eszeveszetten kattogtatták a gépeiket. Vakuk villogtak mindenfelé. Sosem értettem ezt. Miért nem nappal fényképezkednek? Hirtelen énekhang szállt felénk. Oldalra néztem, ahol egy fiatalokból álló csoport ült körben és láthatóan jól érezte magát. Az egyik srác gitározott, és énekelt. Egy ideig csak hallgattuk meglepően kellemes hangját, majd visszafordultam.
– Mia?
– Jól van. Meg sem ismernéd. Már iskolás. – Fogta a mobilját és pár pillanat múlva egy szép, copfos kislány képét mutatta. Tényleg nem ismerném meg. Milánnal ellentétben, aki az apjára hasonlított, Mia az anyja világosbarna haját és kék szemét örökölte.
– Tündéri – mondtam elérzékenyülve, és visszaadtam a telefont. – Elmentem Richmondba a házatokhoz, de már nem laktok ott.
– Nem. Két éve átköltöztünk Wandsworth-be.
– Értem. És a szüleid?
– Anya betársult egy ruhaboltba, ezért is költözünk el, apa pedig még mindig sokat utazik.
– Jó lenne látni őket.
– Ez nem kérdés. Velem kell jönnöd!
Elgondolkoztam a dolgon, de valami visszatartott. Bár magam sem tudtam, hogy mi. Megráztam a fejem.
– Sajnos, most nem lehet. Találkozóm van.
– Kivel? – kérdezte a fiú önkéntelenül, majd zavartan lehajtotta a fejét. – Bocsánat, semmi közöm hozzá.
– Valóban – feddtem meg kedvesen. – De holnap este beugrom. Persze, ha adsz egy címet. – Nem értettem magam. Itt lenne az alkalom, hogy meglátogassam őket, hiszen holnap elutazom. Én azonban ehelyett, megint be fogom csapni. Hányinger kerülgetett a magam iránt érzett utálat miatt.
Milan gyorsan bepötyögött pár szót.
– Kapok egy telefonszámot?
Miután elárultam, felpityegett a mobilom. Az üzeneteim között ott volt egy cím és szivecskés smiley. Megérintett a kedvessége, de igyekeztem nem mutatni. Nehéz volt.
– Köszönöm. Most mennem kell – mondtam, majd sietve felpattantam. – Hamarosan találkozunk.
– Biztos? – kérdezte Milan komolyan. Mintha csak érezte volna, hogy csak hadoválok.
– Igen – mosolyogtam rá, mire Milan váratlanul megölelt. Már jóval magasabbra nőtt nálam, és szinte elvesztem az ölelésében. Én is átkaroltam, és összeszorítottam a szemem és a szám, nehogy elbőgjem magam. – De ne áruld el otthon, hogy találkoztunk. Legyen meglepetés.
– Rendben, Dora. Viszlát, holnap!
– Szia, Milan.
Néztem, ahogy a fiú elindul a Leicester Square felé. A sarkon még egy utolsót intett, majd eltűnt a sötétben. Nagyot sóhajtottam, és a címre bámultam. Hosszan néztem, egészen addig, míg el nem sötétedett a telefonom képernyője.
***
Másnap szomorúan álltam a Heathrow egyik végtelennek tűnő sorában, hogy becsekkoljak. Gyűlöltem magam. Egyszerűen nem értettem, hogy mit, miért teszek. Meg kellett volna Milánnak mondanom, hogy másnap elutazom, és nem tudok elmenni. Ehelyett mosolyogva a szemébe hazudtam. Az egész életem egy nagy hazugság. Éreztem, ahogy egy könnycsepp leszaladt az arcomon. Letöröltem, majd nagyot sóhajtottam, és igyekeztem nem gondolni semmire. Jobban járok, ha minimalizálom az agyhasználatomat. Pár perc múlva a pulthoz értem, ahol egy fiatal, fekete hajú fiú mosolyogott rám. A sötét hajszínén kívül nem hasonlított Milánra, nekem mégis azonnal ő jutott róla az eszembe.
– Hello! – nyúlt az útlevelem és a kinyomtatott jegyem felé, ám én csak néztem rá, és nem adtam oda neki. Meglepetten húzta össze a szemét.
– Hölgyem?
– Elnézést, de mégsem utazok – mondtam, majd kiléptem a sorból. Fogtam a bőröndömet és kisétáltam a reptér elé. Felnéztem a tiszta, kék égre, melyet csak néhány bárányfelhő tarkított. Meglepően meleg, késő nyári nap volt. Hirtelen elnevettem magam. Már nem is emlékeztem, mikor tettem ilyet utoljára.
– Jó napot, hölgyem! Hová vihetem? – kérdezte egy sötét bőrű férfi, miután beszálltam az egyik várakozó taxiba. Indiai vagy pakisztáni lehetett. Nem mintha számított volna.
– Hová? – kérdeztem vissza, majd elővettem a telefonom és megkerestem benne az üzenetet. Megmondtam a címet, mire a taxis bólintott és besorolt a reptérről kivezető útra. Gombóc szorította a torkom, a gyomrom merő görcs volt, de immár egy szemernyi kétségem sem volt. És abban is biztos voltam, hogy így kell tennem. Most végre, életemben talán először jól döntöttem.
Le kell zárnom a múltat, hogy legyen jövőm. Meg kell bocsájtanom magamnak. Ám előbb arra van szükségem, hogy újra lássam őket, hogy halljam, nem haragszanak. Egyszerűen tudnom kell… Muszáj…