Egyedül vagyok a világon. Hozzám hasonló túlélővel rég találkoztam, korábban is úgy, hogy már csak a halálát láttam. Nem értem, én hogyan élhettem túl idáig, de most itt vagyok. Még itt vagyok. Nincs is erőm ezen gondolkodni, mert a világom széthullott darabjaira és számomra már csak a menekülés maradt. A túlélés a mindennapjaim részévé vált.
Megint hallom őket, igen, közel járnak. De muszáj megállnom, egy kicsit pihennem kell. Nem is tudom, mennyi idő telt el, mióta elindultam ma reggel. Órák vagy csak percek? Az idő olyan jelentéktelen szereplő az új életemben, hogy ha nem látnám, azt sem tudnám, nappal van-e vagy éjszaka. A szívem a torkomban dobog, és vele együtt az agyam is lüktet, próbálok csendben lenni, de a tüdőmet nehéz lecsillapítanom, a sok futástól úgy lihegek, hogy lehetetlen, hogy ne hallják meg. Azok. Közel járnak. A morgás egyre közelebb ér, a csoszogás és a hörgés is. Remeg a kezem, ahogy megkapaszkodok egy fadarabban, pedig csendben kell maradnom. Kisimítom a vizes tincseket az arcomból és hátradobom a copfomat. A bűz elviselhetetlen, a gyomrom felfordul, kijön belőle az a kevés étel is, amit tegnap találtam.
Nincs időm rá, hogy ezen gondolkozzak, tovább kell mennem. Túl közel járnak. Kilesek a rejtekhelyem mögül, ami csak pár üres doboz, de korábban jó ötletnek tűnt itt elbújni a raktárépületben. Kellően zeg-zugos és tele van mindenféle elhajigált holmival, ami mögött rejtőzhetek néhány percig. Finoman hozzáérek az egyik durva oldalához és kilesek.
Látom őket. Remegek, a félelem érzése és az adrenalin keveredik bennem. Érzem, hogy egy verejtékcsepp végigfolyik az arcomon és a kézfejemre csöppen. A szürke szemük véreres, de ott az a megmagyarázhatatlan csillogás is bennük. A kezük aszott és inas már, a ruháik cafatokban lógnak. Nehéz elhinni, hogy emberek voltak. Fél tucatnyian lehetnek jobbra, balra nem látok senkit.
Most! Kiugrok és elindulok balra. Fáj a lábam, de ezzel nem foglalkozhatok, ahogy bemelegednek az izmaim, könnyebb lesz talán. Keresem a kiutat a gyárépületből, félek, hogy sarokba szorítanak, az épület régi építésű, nem az a fajta, ahol feltűntetnék a vészkijáratokat. Hallgatok az ösztöneimre, eddig is azok vezettek. Befutok egy ajtón, de a bűzt még mindig érzem. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy mögöttem vannak. Azt hiszem, jó úton haladok, némi fény dereng, már csak egy jobb kanyar kell a folyosó végén. Egy nagy acélajtó választ el a külvilágtól. Keresek egy ablakot vagy egy rést, hogy kilássak, nem akarok belerohanni egy újabb hordába. Tisztának tűnik a terep.
Nincs időm gondolkozni. Nekifeszülök az ajtónak, de megakad, kívülről leláncolhatták, de ezt a résen keresztül nem látom. Vissza kell fordulnom! De jönnek utánam. Ez egy zsákutca, ha itt elkapnak, végem van. Megfordulok és visszatérek egy nagyobb csarnokba. Ahogy haladok, a moraj egyre erősödik, a szag újfent kezdi csípni az orromat. A koszos ablakokon elég napfény szűrődik be, hogy folyamatosan lássak. De az erőm a végét járja, még néhány lépés és összeesek a fájdalomtól.
Most másik irányba indulok el. Ez az út kicsit hosszabbnak tűnik, de megérzésem szerint kivezet oda, ahova az előző ajtó nem engedett. Nincs sok időm, a moraj a hátam mögött erősödik. A távolban látok egy fehér ajtót, biztosan nem egy kijárat, inkább fészernek tűnik. De ahogy közelebb érek, karcolásokat veszek észre rajta. Talán megpróbáltak bejutni, kaparászás nyomai lehetnek, elbújhatott ott pár ember. Jobb lesz, ha vigyázok, mondogatom magamban, és óvatosan, halkan megyek el előtte, nehogy észrevegyenek. A karcolások rendezettek: betűk, sőt szavak! A döbbenet érzése végigfutott az egész testemen, úgy érzem, hogy zsibbadok és remegek egyszerre. Az éhség és a fáradtság okozza? Hallucinálok?
Biztos voltam benne, hogy az ott az én nevem.
„Szia Miho! Kopogj be!”
Az érzékszerveim kezdtek újraéledni, mintha az egész testem érezné, már csak néhány lépésre a menedék, de azt a néhány lépést a legnehezebb megtenni. Hármat kopogok, ahogy mindig. Nem történik semmi. Odatapasztom a fülemet a fémre, semmit sem hallok bentről, csak az acél ridegségét érzem. Csak képzelődtem. Nem állhatok itt sokáig.
Aztán hirtelen kattanást hallok, és hangos nyikorgás kíséretében az ajtó kinyílik. Egy fekete hajú, tizenéves lány áll az ajtóban. Hasonló korú lehet, mint én, csak sokkal kisebb nálam.
– Már vártalak! – Arca ijedt és kicsit sápadt is, a kezével az enyém felé nyúl és beránt a helyiségbe. A meglepetéstől majdnem orra esek. Mire megfordulok, az ajtót bezárja mögöttem. Nem tudom eldönteni, hogy álmodok-e vagy sem.
– Itt biztonságban vagy, nem tudnak bejönni! – mondja kicsit félszegen. Én egy szót sem tudok kinyögni. Hónapok óta ő az első élő ember, akivel találkozom. Meg akarom érinteni, hogy tudjam, valóság.
– Gyere, ülj le, fáradtnak látszol. – Nem mozdulok, csak állok és bámulok rá. Hosszú idő telik el, úgy érzem, mire hozzászólok.
– Honnan… – Csak ennyi telik tőlem hirtelen. Régóta nem beszéltem, furcsa érzés a saját hangomat hallani.
– Hogy honnan tudtam? Láttalak, ahogy menekülsz, és bekopogsz háromszor. Régóta vártalak, nem tudtam, mikor érkezel, csak azt, hogy biztosan jössz, ezért is írtam ki a feliratot – mondja magától értetődő természetességgel. Én leülök és hosszú ideje először a biztonság megnyugtató érzése miatt sírom el magam.
A bunker, ahol meghúzzuk magunkat, a gyárépület óvóhelyeként épülhetett még a múlt században. Kicsi és ablaktalan, de a szellőzés biztosított, ahogy a zár is a több száz kilósnak tűnő acélajtón. Nem jöhetnek be, ez a három szó tart minket életben.
Napok telnek el úgy, hogy én csak egy-két szót tudok kinyögni, míg ő szép, kerek egész mondatokban válaszol. Most veszem észre igazán, hogy az egyedüllét mennyire hatott rám. Egészen elvesztettem az emberi vonásaimat, szinte már-már állat lettem. Emlékszem, mindig nehezen nyíltam meg idegenek előtt, és mióta bekövetkezett ez a változás, nincs is rá esélyem, hogy találkozzak akár egy emberrel is. Akik még éltek, bujkáltak földalatti üregekben vagy alagútrendszerekben. Rég nem beszéltem már senkivel, jó volt Katát hallgatni.
A bezártság persze rajta is nyomott hagyott, nem volt kinn a külvilágban a mindent megváltoztató reggel óta. Ez a hely egy bunker, valószínűleg akkor épülhetett, mikor az egész gyár. Nem tudom, Kata tudta-e vagy véletlenül talált-e rá.
Egy generátorra van néhány lámpa rákapcsolva, csak egy ég, két embernek elég is annyi. A fehér falak kicsit barátságosabbá teszik a helyet, de attól még falak, amik körbevesznek minket: egyszerre védelmeznek és bezárnak. Egyedül egy ajtó köt össze minket a bunkeren túli világgal, erős acél ajtó, aminek a külsején ott virít a nevem. Kata csak egyszer ment ki rajta, mikor belevéste a feliratot. A víz és az élelem egy kisebb raktárrészben van. A levegő sokszor lehűl, főleg éjszakánként, Kata gyakran fázik. Olyankor mellébújok, kicsit megmelengetni, az emberi közelség mindig szokatlan érzést vált ki belőlem. Nem is emlékszem mikor öleltem meg valakit utoljára.
Nem tudom, hogyan, de rá kell kérdeznem az ajtón levő karcolás történetére. Kata elmeséli, hogy lát képeket a jövőből, nem tudja, miért és hogyan, de látja őket. Eddig mindegyik teljesült, a velem kapcsolatos is. Nehéz elhinnem ezt az egészet, de tudom, a világban bekövetkező változás mindannyiunkra másképpen hatott. Én azelőtt nem lettem volna képes ennyit futni, ugrani és rejtőzködni, most pedig az egész olyan természetes, mint a levegővétel. Kata is pont ezt használja hasonlatként, ezen mindketten elmosolyodunk. Mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Mire felébredek, Kata már ébren van, bár érzem, hogy valami nincsen rendben vele. Közelebb lépek, és látom a szemein, hogy mereven néz maga elé egy cseppet sem emberi, görcsös testhelyzetben, levegőt is alig vesz közben. Nem merek hozzáérni, csak állok, nézem a padlót és hallgatom az apró lélegzetvételeit. Szóval így történik, állapítom meg magamban, de megszólalni sem merek. Hirtelen egy hatalmas sóhaj felszakítja ezt a mozdulatlanságot. Erő nélkül hanyatlik vissza a fotelba, arcából kiszalad minden szín, a levegőt most már szaporán veszi, szinte fuldokol. Közelebb lépek, és leülök mellé a földre a fejemet nekidöntve a térdének.
– Láttam őket. Egy csoportot: férfiak, nők és gyerekek, tucatnyian. Itt kerestek menedéket az épület közelében. – Ahogy felpattanok, rám emeli a szemét, és a kezével próbál nyugalomra inteni. Hogyan is nyugodhatnék meg, hiszen a közelünkben vannak, talán több esélyünk lenne velük túlélni. Azonnal indulni akarok a keresésükre.
– Ne menj! Maradj velem! – Kicsit elszégyellem magam, gondolnom kell rá is, de annyira izgatott lettem.– Hiába mennél, nem biztos, hogy itt vannak – mondja elfúló hangon. Még mindig ki van merülve.
– De hát most mondtad…
– Igen, tudom. Egyszer valóban itt lesznek, valamikor, de nem tudom megmondani azt az időpontot. Sajnálom – visszaülök mellé a földre, a fejemet rádöntöm a térdére. Érzem, ahogyan kezd megnyugodni, a légzése is egyre egyenletesebbé válik, aztán csendben elszenderedik.
– Köszönöm – mikor kimondtam, kicsit el is pirultam. Többet akarok mondani, sokkal többet, de ennyi jön csak ki.
– Nem kell megköszönnöd, örülök, hogy itt vagy! – Kata volt az első, akinek ezt el is hiszem. Neki mindent elhiszek.
Nem tudom tovább mondani, pedig akarom. Azt hiszem, még most sem vagyok kész arra, hogy beszéljek. Pedig hálás vagyok neki, nem csak a biztonságért és a menedékért, hanem mindenért. A barátságért, amit csak ebben a megfordult világban tapasztalhatok meg. Katát a változásnak köszönhetem. Katának pedig a bennem végbemenő változást. Már nem vagyok riadt állat, aki a túlélésért küzd. Ember vagyok újra. Aki nincs egyedül.
Órákig ülünk csendben, mozdulatlanul. Szeretem a csendet.
– Láttam egy új világot – suttogva mondja, mint ahogy egy titkot mesél el az ember. – A káosz utánit. Ott helyrehozták a dolgokat. Olyanokkal volt tele, mint mi, akik nem alakultak át.
– Szerinted mi történt? – kérdezem, de nem is várok rá igazából feleletet.
– Nem tudom – válaszolja kissé félszegen.
– De mégis? Elképzelésed csak van – erősködök mégis.
– Igen, van. Talán. Szerintem belenéztek a sötétségbe. Persze mind belenéztünk, de mi önmagunkat láttuk, ők viszont az ürességet, mert belül üresek voltak. Talán ezért is teszik azt, amit. Üldöznek minket, hogy megtöltsék önmagukat újra élettel, érzésekkel, kitöltsék a hiányzó részüket belőlünk. Pedig ezzel az ellenkezőjét teszik, elpusztítják az utolsó értéket is a világban. – A magyarázata megdöbbent, érzem, hogy igaza van, csak talán sosem mertem ennyire mélyen belegondolni. Elpusztítani az utolsó emberséges érzéseket és szép dolgokat a földön. De akkor mi marad?
– Vajon mikor kezdődött? – Ezt inkább magamtól kérdezem.
– Én a jövőt látom, nem a múltat. – Kata elmosolyodik.
Közelebb hajol és úgy beszél.
– Te is érezted, mind éreztük: a bőrünkön, a levegőben. Egyszerre volt mindennél valóságosabb és a leglehetetlenebb dolog, ami valaha történhetett. Voltak, akik megpróbálták felnyitni a többiek szemét, de kudarcot vallottak. A többiek meg sem próbálták, inkább magukba zárkóztak. Baj volt a világunkkal, valami nagy baj. És aztán minden megtörtént, egyetlen éjjel megváltoztatott mindent. Úgy terjedt és futott tova a földgolyón, mint a telihold fénye, ahogyan az éjszaka elmúlt, és felfénylett a Nap, már soha többé nem volt ugyanaz a világunk. – A hangja elcsuklik, megfogom a kezét, szorosan, hogy érezze már nincsen egyedül, ahogyan én sem. Nekem a Kata most már az egész világot jelenti.
Minden igyekezetünk ellenére a készletünk gyorsan fogy. Közeledik a tél, és ez érezhető a bunker hőmérsékletén is. Kata rosszul viseli az új körülményeket. De igazán a látomásai gyöngítik meg, egyre sűrűbben jelentkeznek. Hosszabb pihenőket tart utánuk, sokszor el is alszik, próbálja elterelni a figyelmemet a pontos és részletes elmesélésükkel, de én érzem, hogy baj van. Tartom a kezét, érzem a pulzusát, a ritmusa túl gyorsan váltakozik. Belemegyek a játékba, és figyelmesen hallgatom, néha lehunyom a szememet, hogy csak arra koncentráljak, amit mond.
Hihetetlen élmény hallgatni a jövőt, hallani emberekről, akiket nem is ismersz, de mégis látod őket, a küzdelmeiket, az életüket odakint, és egyre gyakrabban a halálukat. Nem hinném, hogy valaha megérthetem azt, mit érez ilyenkor Kata, csak a reakcióit látom, azt, ahogyan belesajdul a szíve. Az enyém pedig az ő szenvedésébe. Ebben a megváltozott világban a barátsága többet jelent nekem, mint a képességem, ami életben tartott. Néha nem tudom eldönteni, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra.
Ez a látomás hosszabb lehet, mint bármelyik, amit eddig átélt. Úgy érzem órák teltek el, miközben szorítja a karomat, az ujjaim egyre hidegebbek, már zsibbadnak. Lassan elernyed a keze, és én tudom, hogy vége van. Finoman oldalra döntöm kissé, így kényelmesebben pihenhet. Most várnom kell, várnom, amíg készen nem áll elmesélni azt, amit látott. Óvatosan betakargatom, felállok és sétálgatni kezdek. Ideges vagyok és szükségem van a mozgásra is, hangtalanul közlekedek, nehogy felébresszem.
– Te vagy a kezdőpont – összerezzenek a hangjától, nem számítottam rá ilyen hamar.
– Meg kell keresned őket, mindenkit!
– Nem értelek.
Leülök mellé, de szerintem ő meg sem hallja, amit mondok.
– Dolgod van, méghozzá nagyon fontos. Figyelned kell rám!
– Hallgatlak – legszívesebben azt mondtam volna, hogy én mindig figyelek arra, amit mondasz, de ezt Kata is pontosan tudja.
– Te kötöd össze az embereket. Szükségük van rád, bár ezt még ők maguk sem tudják. Bíznod kell bennük, és hagynod őket, hogy megbízhassanak benned. Csak így sikerülhet.
– Neked van szükséged rám – próbálok mosolyogni, de nem sikerül.
– Nem érted. A jövő, amit láttam csak miattad létezik – a szemei újra csillognak, ahogy ezt kimondja. És mosolyog, pont úgy, mint amikor először megláttam.
– Most pedig szeretném, ha összepakolnál két nagyobb csomagot. Kezd el, amilyen hamar csak lehet.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy útra keljünk! – felállok, és úgy próbálok nagyobb bb hangsúlyt adni a szavaimnak.
– Velem minden rendben lesz, de neked most csomagolnod kell! – rám néz, és én hiszek neki. Elindulok összepakolni, mikor hátrapillantok, még mindig mosolyog. Újra erősnek és élettelinek látom. Útra tudunk kelni.
– Örülök, hogy a barátom vagy! – mondja még kicsit pihegve.
Ez a beszélgetés visszhangzik a fejemben, amíg összekészítem a holminkat. Nem egyszerű feladat, próbálok egy könnyebb és egy nehezebb csomagot összerakni. A könnyebbet viszi majd Kata, már ha hagyom cipekedni, még nem döntöttem el.
Visszamegyek hozzá a két csomaggal, még mindig a fotelban pihen. Ahogy közelítek felé, valami azt súgja, hogy nincsen rendben. Arca fakó, a szeme lehunyva, a mellkasa nem mozog.
Meghalt.
Nem kell sokat gondolkoznom, láttam már elég halottat az utóbbi hónapokban. De ez más volt. Őket nem ismertem, Kata pedig a legjobb barátom, mindig is az lesz.
Hát, ezért mondta, ezért küldött el azonnal. Tudta előre, hiszen csak engem látott, magát nem. Itt állok felette, és képtelen vagyok sírni, érzem a könnyeket a szememben és a gombócot a torkomban, de mégsem sikerül. A mellkasom kezd szorítani, mintha a szívemet egy jeges kéz próbálná összepréselni. Szóval ilyen érzés. A legjobb barátom meghalt, és én még csak sírni sem tudok. Miféle világot építhetnék fel így? Lassan ötig számolok, mire újra levegőt veszek, és megtörlöm a szememet. Még utoljára finoman elsimítok egy hajtincset az arcáról és megfogom a hideg kezét. Fáj elengedni.
Felveszem a két táskát és elindulok. Kata mindent látott, azt az új világot is, ahol elkezdjük rendbe hozni a dolgokat, ahol újra felépíthetünk egy civilizációt, talán jobbat, mint az előző volt. Minden megtörténik majd, amit látott! Már az ajtó előtt vagyok. Ráteszem a kezem a jobboldali kilincsre, még nem tudom elfordítani. A homlokomat megtámasztom az ajtón egy percre, jól esik a hideg fém érintése. Még nem tudok elindulni. Muszáj egy kicsit várnom. Hagyom felszökni az adrenalint, a szívem egyre hevesebben ver, a légzésem felgyorsul. Az izmaim megfeszülnek, ugrásra készen állnak. Az ösztöneim bekapcsolnak, pont úgy, ahogy előtte is. Újra a régi vagyok, és soha nem leszek már az mégsem. Már nem vagyok egyedül a világon. Soha többé nem leszek egyedül. A kezem megmozdul, a fém csikorogva enged, az ajtó kinyílik. Olyan erővel indulok neki, amilyet még sosem tapasztaltam. A hetek óta nem látott napfény elvakít egy pillanatra. Mindent el fogok mesélni Katának.