Molnár Andrea: Anatómia

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

Frizer szerint a szerelemnek tudományos oka van. Oxitocin és endorfin. Frize azt állította, hogy amikor az egyik ember a másik szemébe néz, vagy amikor a nő hosszan elidőz a férfi álla vonalán, tulajdonképpen egy fizikai reakciót él át, ami a testre úgy hat, mint a drog: újra és újra érezni akarja. A szerelem a lila köd boldogsága. A józanok extázisa. A természet bődületes trükkje, amivel a legkönnyebb irányítani az embereket. Ezt gondolja Frize, és ki vitatkozna vele?

Frize egy-nyolcvanhét magas, egyenes tartású, szőke, kék szemű, karcsú, jó testfelépítésű és szemtelenül fiatal. Talán még életében nem kapott utasítást. Látszott rajta. Amikor először találkoztak, olyan könnyedén mosolygott Ibenre, mint aki naponta háromszázszor teszi ugyanezt. Csakhogy a rutin mellett ott bujkált még valami, ami sokkal izgalmasabb volt holmi nagyképű, gazdag, unalmában ismerkedő férfi manőverénél. Ez a férfi láthatóan azért bámult Ibenre, mert már a tekintetével kiértékelte. Valami olyasmit sugallt a kíváncsi biccentése, amitől Ibennek görcsbe rándult a gyomra. Szerintem jó lesz nekünk együtt…

 

Nagyon gyorsan történt az egész. Iben, aki tartott az idegenekről és alapjáraton több rosszat feltételezett másokról, mint jót, nem ugrott ágyba bárkivel pusztán azért, mert csinos a külseje, és nem derült ki róla az első percben, hogy vonzó csomagolása alatt egy kevésbé jól sikerült dramaturgia lapul.

Frize úgy vezette végig az egyetemi folyosón, mint egérkét az alagúton. A télikertből a harmadik emelet üres tantermei felé vonultak. Frize ment elől. Hátra sem nézett, ahogy kiválasztotta azt az ajtót, amiben egy gondatlan takarító vagy tanár bent felejtette a kulcsot. Belépett a terembe, eltűnt Iben szeme elől, de mintha ezt is azért csinálta volna, mert esélyt akar adni, hogy Iben másként döntsön, elillanhasson arról az üres folyosóról, és talán mindketten elfelejtsék, miért jártak ott.

Csakhogy Iben nem akart elillanni. Azt a kék, rohadt szexi szempárt akarta látni, érezni, ahogy a tekintete végigsiklik a bőrén. Ezért Iben életében először úgy lépett be egy ajtón, hogy pontosan tudta, a szexért van itt. Érezni akarta ezt az idegent. És már akkor tudta, hogy jó lesz, hú, de nagyon jó.

Ekkor még Frize nevét sem tudta, de belépett az ajtón és megpillantotta a szőkét egy padon ülve széttárt lábakkal, háta mögött támaszkodva a karjával. Megint mosolygott.

Iben azért imádkozott, hogy a fiú nehogy megszólaljon, és nehogy valami oltári butaságot mondjon, ami villámgyorsan lehűtené a fülledt forróságot közöttük. De megszólalt:

– Csak húsz percünk van a harmadik órapárig.

A hangja mély volt. és furcsamód csak még izgatóbbá tette a helyzetet az, amit mondott. Az idő, a konkrétum biztonságot adott. Húsz perc. Gyönyörre fordítva. Semmi más. Iben most már attól félt, az rontaná el a dolgot, ha ő szólalna meg. A suttogás, igen, az majd jobb lesz, mint a hangos beszéd.

Odasétált elé. Most már az illatát és a testének melegét is érezte. Valahol a környéken lakhatott, mert még a tusfürdője illatát is magán viselte, holott az egyetemen nem volt tusolásra alkalmas mosdó.

– Hogy hívnak? – kérdezte a fiú. – Én Frize vagyok.

Ahogy beszélt, már le is vette az ingét. Iben blúza után nyúlt, de ő elkapta a fiú kezét.

– Nem vár odakint valaki ezalatt a húsz perc alatt? – Ezt muszáj volt megkérdeznie.

A másik halkan felnevetett, mintha egy jó viccet hallana, majd nemet intett.

– És téged? Ölne valaki érted? – kérdezte Iben szemébe nézve, majd odahajolt a szájához, és mélyen megcsókolta.

 

Ibent senki sem várta odakint. Iben egy hónapja dolgozott az egyetem titkárságán. A dékánon, a gazdasági titkárnőn és néhány tanáron kívül nem ismert senkit az épületben. Nap mint nap elsétált a diákok mellett, de úgy tűnt, észre sem veszik. Egy olcsó lakást bérelt a város túlsó oldalán, és a lakótársa egy hörcsög volt, aki a Cola névre hallgatott. Jó volt ez neki így.  Ez volt az első nap, amikor egy diák egyáltalán tudomást vett a létezéséről, és lám, máris hová jutott vele?

Frize ujjai a bőrét simogatták, a szája a nyakát érintette. Egy kapkodó mozdulat, és helyet cseréltek. Már Iben ült a padon és Frize állt a lábai között. A fiú megragadta a csípőjét és magához rántotta. Egymáshoz szorult az altestük, és Iben minden porcikája bizsergett az érzéstől.

Nem vetkőztek tovább. Úgy fértek egymáshoz, hogy az már önmagában művészetnek számított. Iben nem viselt harisnyát a kinti meleg miatt. Amint Frize ujjai megsimogatták odalenn, a világ külső ingerei megszűntek létezni. Profin és villámgyorsan vezette el Ibent rövidke együttlétük legforróbb pontjáig. Olyasmit is tudott a testéről, amit ő maga nem. Tudta, milyen szögben és milyen tempóban kell szeretkezniük, hogy a lány menthetetlenül remegi kezdjen a karjai között. Olyan bódító volt vele a szerelem, hogy miután véget ért, és Iben visszatért az irodába, már nem tudott megnyugodni. Sem a pohár hideg víz, sem a légkondicionáló hűvöse sem segített. Életében először csinált valami teljesen esztelen dolgot, és még soha, de soha semmit nem élvezett ennyire.

 

Ennyire volt szüksége, hogy beleszeressen egy idegen férfibe. Az a nyers és pardon nélküli, követelőző húsz perc Frize-elegy új világot nyitott meg előtte. Felszított valamit, ami lehet, hogy mindig ott volt, de tabunak számított és olyan szemérmetlenül csak a vágyról szólt.

Az ilyesmit az ember mélyen elássa magában.

Egy érzelmileg érett felnőtt nem engedi ki ezt a veszélyes szellemet a palackból.

Amikor aznap Iben hazament, úgy érezte, belesétált a csapdába. A fájó érzés akkor teljesedett ki igazán, amikor belépett a lakása ajtaján. Mert az utcán csak szívogatta, forgatta, kóstolgatta az átverés, a mocsok érzését, de amikor a kezében felforrósodott kulcsot végre megfordította a zárban, egy egész világra való keserűség költözött a mellkasába. Mi a jó túrót csinált ma? Mi ütött belé?

Túl problémásnak érezte az egészet. És mégis, valóságos hősnek érezte magát, hogy megtette. Nevetnie kellett volna az egészen, megnézni egy jó filmet, aludni egy nagyot, felejteni… és komolyan ezt akarta tenni, de ránézett Colára az akváriumban és legszívesebben elfordult volna, nehogy a hörcsög rájöjjön, mitől olyan zaklatott. Ők ketten jó ideje együtt voltak. Sok mindent tudtak egymásról. De nem mindent. Ahogy az emberek szokták. Az emberek tele vannak titkokkal.

 

Aztán eltelt egy nap, majd még egy, és kiderült, hogy feleslegesen félt attól, hogy Frize szembejön vele a folyosón, vagy ott fogja látni az udvaron, ha kinéz az egyetem irodájának ablakán. A fiút elnyelte a föld. Péntek délután már azon aggódott, hogy egyáltalán nem futnak össze újra. Ami irreális félelemnek tűnt, de Frize csak a nevét mondta meg, azt nem árulta el, hogy itt tanul, vagy más okból jár erre.

Amúgy meg, ha mégis összefutnának, mit mondana a fiúnak? Hé, gyakran szoktál vadidegenekkel dugni? És utána mindig eltűnsz? Vagy azt gondolod, hogy így van rendjén? Mert fölöttem nem kell bábáskodnod, nagylány vagyok!

Fenéket volt nagylány. Ha nagylány lett volna, akkor nem gondol folyton arra a hangra, amit a fiú kiadott, miközben utat tört Iben testében, nem gondol Frize szájára, a kezére, és azokra a testrészeire, amelyeket az ember jól nevelt lánya nem nevez nevén.

 

Ám szerencsére van egy nagy előnye annak, ha az ember nem túl jól nevelt lánya tanulás mellett az egyetem titkárságán dolgozik félállásban. Belelát jó pár nyilvántartásba. Hány Frize nevezetű fiú szaladgálhat a diákok között? Nem sok. Iben kicsit nyomozott, és megtalálta Ged Frizer nevét a negyedikes bölcsészkar hallgatói között. Itt tanult. Huszonhárom éves volt, és az anyaga szerint állami ösztöndíjas. Az anyja Lizabella Selina Frizer, az apa neve nem szerepelt az anyagban. Még egy közeli hozzátartozó neve volt megjelölve értesítési név és címként Ged Frizer neve mellett: Roze Feierbach.

A tény elég volt, hogy Iben hátra dőljön a székben és fellélegezzen. Az, hogy még valamit megtudott a fiúról a nevén kívül, egyszerre tette elégedetté és nyugtalanná. Mert ha itt tanul, akkor hová tűnt napokra?

Ölne valaki érted? – Iben folyton erre a kérdésre gondolt, és egyre kevésbé érezte magát teljes értékűnek, amiért a válasz mindannyiszor ugyanúgy hangzott: nem.

Milyen érzés lehet az, amikor valaki olyan őrülten szerelmes beléd, hogy ölne érted? Félelmetes? Önző? Vágykeltő? Őrült?

Milyen érzés megszerezni olyasvalakit, aki ki sem enged többé az ágyából? Aki mindig kíván, és te sosem akarsz neki ellenállni?

 

Iben elgondolkodva közlekedett az utcán. Vasárnap délután épp a buszra várt a belvárosi bevásárlóközpont mellett, amikor másodszor pillantotta meg Frizét. A fiú az út túloldalán állt a zebra előtt, és könyvet olvasott. Ha Iben nem lett volna már korábban fülig szerelmes, akkor most válna azzá. A könyv miatt is, igen. Jól állt a kezében a kötet. De jól állt neki a sötét színű dzseki, a kockás ing és a farmer is. A haja még világosabbnak tűnt a késő őszi napfényben, és körülötte még szürkébbnek az egész világ. Iben szégyellte, de úgy érezte, aki nem kaphat egy kevéske fényt ennek a fiúnak a lényéből, az tök feleslegesen jött a világra. És ő már tudta, hogy milyen. Haha.

A lámpa zöldre váltott, Frize elindult a tömeggel együtt, hogy átvágjon az úttesten. Ekkor felemelte a fejét, mint aki megérzi, hogy valaki bámul rá, és egyenesen Iben szemébe nézett. Ez volt a sorsdöntő pillanat. Mert innen a történet három különböző irányt is vehetett. Egy: Frize bólint, és simán elsétál Iben mellett. Így többé nem beszélnek, Iben megsiratja elveszett paradicsomát, majd lassan elfelejti a férfit. Kettő: Frize odasétál Iben elé, kínos és udvarias beszélgetést folytatnak le. Azután feszengve elbúcsúznak egymástól, és mindketten rájönnek, hogy ennek itt és most vége.  Három: történik valami hihetetlen és csodálatos, amire senki sem számít.

A harmadik történt meg.

Frize, mire átért az úttesten, eltette a hátizsákjába a könyvét. Majd megállt Iben előtt, és azt mondta:

– Erre laksz? Innál valamit? Én igen.

Megint mosolygott. Olyan őrületesen szép mosolya volt, mintha tényleg napfényt árasztana magából, meg ígéretek egész sorát, amiket Iben már részben ismert. Mert hát tudta, mit takar a szoros farmernadrág, hogy miért áll olyan tökéletesen Frize vállán a dzseki, és milyen a hangja, amikor elélvez. Félelmetes volt, hogy minden porcikája csúcsminőségű szexet ígért. És az is, hogy mintha ezt nem csak Iben vette volna észre. A megállóban várakozó nők közül néhányan leplezetlenül bámulták őket. Iben érezte, ahogy elvörösödik. A büszkeségtől. A vágytól, ami elég brutális gyorsasággal növekedett a testében.

– Én is! – nyögte ki rekedten, és amikor Frize megfogta a kezét és húzni kezdte valamerre a járdán, esze ágában nem jutott kéretni magát.

*

Nem is tudta, hogy kötöttek ki Frize lakásán. Kétsaroknyira a megállótól egyforma háromemeletes házak sorakoztak, tetőteres beépítésű lakásokkal, amelyek mindig is izgatták Iben fantáziáját. A tetőcserepek között megbújó ablakokkal, a kis kiszögellésekkel, a kerek házsarkok plusz díszeivel – ez egy drága környék volt.

A lakás belülről sem tűnt átlagosnak. Borvörös színű fabútorok, fehér kőpadló, nonfiguratív ábrák a falon bekeretezve. Ennek a térnek minden négyzetcentimétere marha drágának tűnt, de valahogy nem illett Frizéhez.

Az ablakon lehúzták a rolókat, a félhomály hűvöse jót tett Iben zakatoló gondolatainak.

– Egyedül laksz itt? – kérdezte, bár valamiért úgy érezte, ez egy olyan kérdés, amit nem kellett volna feltenni. Frászt keresek itt egyáltalán?

Frize valahonnét előkerült egy üveg konyakkal. Az üveg fala párás volt, vagyis a fiú most kaphatta elő a hűtőből.  Két lapos talpú pohárba töltött az italból, és az egyiket odanyújtotta neki. Iben valamiért újra megnyugodott, amikor a hideg poharat az ujjai között forgatta. Frize nem parancsolt rá, hogy üljön le, nem mászott rá. Valami távirányítót piszkált a szoba közepén álló dohányzóasztalon. Amikor megszólalt a zene – ami ki tudja, honnan jött, hisz Iben nem látott hangszórókat sehol – a fiú leült az egyik fotelbe, és intett felé.

– Gyerünk, kérdezd meg – bátorította Ibent, azon a csodás, kissé karcos hangján.

– Mit?

– Amit első perctől meg akarsz kérdezni. – Belekortyolt az italába, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy tűnt, egy aprócska része sem tart attól, hogy a lány, akit felhozott a lakásába, faképnél hagyja. Eszébe se jutott.

Ibennek nem egy, hanem egyszerre úgy egy tucat kérdés dolgozott a fejében, de még egyiket sem merte feltenni. Oda akart menni hozzá, és Frize laza, elegáns tartása azt súgta, megteheti. Azt sugallta, itt csak az fog történni, amit ő akar. Iben szinte beleszédült az érzésbe, és arra gondolt, ezt egyszer minden nőnek éreznie kellene. Ezt a magabiztosságot, amikor elhiszed valakinek, hogy szép vagy, hogy tökéletes vagy, és minden egyéb nem számít, mert te irányítasz, te vagy az ura a helyzetnek. Iben még csak azzal sem volt tisztában, hogy erre van szüksége, hogy igazán felszabadultnak érezze magát. Hogy érezze: szabad akarnia valakit. Csak úgy, zsigeri szinten.

Megállt Frize előtt, és letette a poharát a fotel mögött magasodó polcra. Átvette lábát a combján, és beült az ölébe. A fiú előrébb csúszott, a karja átfogta a derekát. Lassan csókolóztak. Frize nedves nyomot hagyott a száján, az állán. Édes és gyöngéd volt, miközben szinte érezhetővé vált a mozdulatok alatt tomboló szenvedélye. Iben levegőért kapott, elszorult a torka. Ged Frizernek igaza volt, tényleg fel akart tenni egy kérdést neki kezdetektől fogva, de csak könnyed játéknak szánta, amikor valóban feltette:

– Honnan tudod ilyen pontosan, mire vágynak a nők?

Frize felsóhajtott. Reszketeg lélegzet volt, kissé megkínzott, és nem az az izgató válasz követte, amire Iben számított.

– A nagynénémtől. Roze-tól.

– Mi?

Ez olyan helytelenül hangzott, hogy Iben azonnal magához tért a révületből.

– Hogy mi? – kérdezte újra, és felpattant Frize öléből. Hát persze, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ez valami perverz sztori, ő pedig szépen gyanútlanul belesétált!

Még ennél is jobban megijedt volna, ha Frize utána kap és nem engedi távozni, ő azonban meg se moccant.

– Mégis hogyan taníthatott bármire a nagynénéd, ami… – kérdezte Iben zaklatottan.

– Fogékony voltam. Észrevette. A többi ment magától – mesélte a fiú. Kék szeme enyhe bűnbánatot sugallt, a tartása feszültséget, de a hangja, az semmit. Mások így olvassák be meghallgatáskor a híradót. Ibennek megfordult a fejében, hogy a fiú őrült.

Újra körülnézett a lakásba. Mintha csak most lépne be az ajtón, ebben a pillanatban. És már tudta, miért olyan furcsa ez a lakás. Nem volt benne semmi, ami Frizerre emlékeztette volna. Ezek a színek, ezek a bútorok, ezek a képek a falon egy nő választásai voltak. Nem Frizeré.

– Ez az ő lakása?

Frize valamiért meglepettnek tűnt, de válaszolt a kérdésre.

– Ő vette.

– Miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte Iben szinte sokkoltan a tényektől. – Nem gondoltad, hogy ha valami ilyesmit beköpsz valakinek, az furcsa lesz?

– Az a furcsa, hogy megkérdezted. Mások nem kérdeznek ilyen sokat – válaszolt Frize. Aztán felállt a helyéről, és eltűnt a fürdőszobában.

– Basztikuli! – dobbantott ingerülten a lábával Iben, ahogy egyedül maradt a szobában. – Mi a szar?

Nem akart kiabálni, de visszafogni végképp nem tudta magát. Hallotta a zuhanyzó hangját a szomszéd helyiség felől, és tudta, hogy ez most leginkább arról szól, hogy szó nélkül távozhasson, de szabályosan földbe gyökerezett a lába.

Iben nem értette, miért van még mindig itt. Nem értette, miért nem menekült már el, és nem értette a szitut.

Hol vannak a fényképek ebből a lakásból? A képek, az apróságok? Hol vannak Frize holmijai?

Ez a lakás olyan volt, mint egy mintaterem a kiállító térben. Nem! Olyan volt, mint egy stúdió. A stúdióban kamerák vannak – súgta az okos kisördög a fejében.

Amikor Frize újra megjelent a szobában, csak egy törülközőt viselt a derekára csavarva. Igazi dekoncentrációt okozó élmény volt. Vízcseppek csorogtak végig a bőrén, a haja nedves, és ugyanazt az illatot árasztotta magából, mint akkor ott, az egyetemi osztályteremben. Ibennek el kellett döntenie, a fiú tusfürdőjének márkájára kérdez rá, vagy az égetőbb kérdésre.

– Mi ez a hely valójában? Felvételeket készít rólad, amíg másokkal dugsz?

Frize komolytalan képet vágott. Aztán kirobbant belőle a nevetés.

– Nem, dehogy! – kiáltotta, elutasító grimaszt vágva.

Iben kicsit megsértődött.

– Nem értem, mi olyan vicces ezen.

– Hát minden. Roze nem kerítőnő vagy ilyesmi, és ez nem egy kéjlak. Nekem vette.

Ez a válasz meg kellett volna, hogy nyugtassa Ibent, de csak még idegesebb lett tőle. Mindig erős logikai érzékkel bírt, és most sem hagyta cserben az analitikus énje.

– Azért vette, hogy vele dugj itt – értette meg.

Frize akármit is készült mondani, a torkán akadt a szó. Megcsóválta a fejét, és tanácstalanul elnézett Iben mellett a lakás ablaka felé.

– Oké – mondta végül. – Ez nem igazán tartozik rád.

Volt ebben a gesztusban valami sebezhető és törékeny. Iben icipicit szemétnek érezte magát, amiért a helyzet sugallta mocskos kis titkoktól csak még izgalmasabbnak érezte a dolgot. A fiú szívdöglesztő volt és meztelen. Amennyire szerette a szexet, két érzéki csókkal bevetés készre lehetett volna állítani. Iben alhasában egyik inger érte a másikat, ahogy arra gondolt, milyen lehet érezni magán Frize súlyát az ágyban. Hányféle módon érhetnének egymáshoz.

Hát ez volt az igazság, ezért nem menekült el. Ez volt Frize egyik nagy titka. Valami olyasmit nyújtott a nőknek, amit más férfiak még csak nem is értettek. És ez még kíváncsibbá tette Ibent. Nemcsak Frize iránt, de a titokzatos nagynéni iránt is.

– Igazad van, nem tartozik rám – ismerte el Iben, mielőtt még teljesen elvágná magát, és Frize kidobná a lakásából. – Szóval…

Közelebb lépett hozzá.

– Szóval, nem fog betoppanni? Váratlanul?

Frizer lenézett rá egy fejjel magasabbról, és a tekintete lassan végigvándorolt Iben arcán, nyakán, mellén, majd lejjebb haladt a dereka, majd a combja felé. Nem kellett tovább kéretni bocsánatkérésekkel.

– Nem tartózkodik az országban – motyogta, és már hajolt is le, hogy elérje Iben ajkát, és enyhén megharapja.

Iben szíve hevesebben kezdett el dobogni. Nem mindent értett. Pontosabban semmit sem értett. Mit csinálnak ők most? Megcsalnak valakit? Bűnt követnek el?

Átkarolta Frize vállát, és élvezte, amikor a fiú felemelte a földről, hogy a kanapéhoz cipelje.

– Hány éves a nagynénéd? – kérdezte alig hallhatóan, és érezte, ahogy Frize karjában még jobban megmerevednek az izmok.

– Ha a hangomat akarod hallani dugás közben, legyen, de hadd döntsem el én, mi lesz a téma.

– Ó, volt, aki kért ilyet? – álmélkodott Iben, miközben elnyúlt a kanapén.

– Fogalmad sincs… – Frize belenevetett a bőrébe. Nem volt dühös, nem vette komolyan magát, talán az életet sem. Észveszejtő volt.

Könnyedén és élvezettel nyalt végig Iben nyakbőrén, majd kigombolta a blúzát és megérintette a szájával a mellét. Kis híján felsikkantott, mint valami kamaszlány, akit először készülnek kielégülésbe hajszolni. Pedig Iben rég nem volt szűz, de az érzékei teljesen megbolondultak a másiktól. Iszonyúan akarta, hogy Frize a markába fogja, szinte hajlott a teste alatt, hozzá akart simulni, és azt akarta, hogy a fiú se érezze senki mással azt, amit vele. A kívánalom lett maga a teste, ahogy ingerelte a sajátjával, ahogy finoman ringatta a csípőjét.

Mire meztelenek lettek, Iben az őrület határán táncolt. Sosem érezte magát ennél nyitottabbnak és bátrabbnak. Belemarkolt a másik karjába, a csípője után nyúlt és szinte magára rántotta…

 

Iben ezen az éjszakán hajnali négyig nem tudott elaludni. Csak ült a számítógépe előtt, és bámulta a monitort. Jelentéktelen cikkeket forgatott, a tartalmukig sem jutott el a figyelme.

Folyton a Frizerrel folytatott beszélgetésen járt a fejében. Miután ellazulva feküdtek, összefonódva, csak a nyugalom mélységének hódolva. Magukra húzták Frize törülközőjét, és együtt bámulták a fehér plafonon játszó árnyakat.

– A nagynénéd tisztában van vele, hogy a rokona vagy? Az anyád vagy az apád testvéréről beszélünk?

– Miért érdekel ez ennyire?

– Hát nem is tudom. Mondjuk, mert ez nem teljesen normális dolog? És te annak tűnsz? Szóval próbálok párhuzamot vonni, vagy valami…

 – Az anyámé.

– Jesszusom, ez még rosszabb, mint gondoltam!

–Ha Roze az apám nővére lenne, az rendben lenne?

– Nem! Persze, hogy nem! És te? Te miért csinálod?

– Ez egy nagyon hosszú történet.

– Gyerünk, Frizer, csak meg tudod magyarázni! Ha nem tudod, esküszöm, azt fogom gondolni, hogy bajban vagy, hogy valahogy rávett erre az a vén némber, és…

– Nem is vén.

– Nem? Hány éves?

– Muszáj erről beszélnünk? Ha azt mondom, kölcsönös beleegyezéssel történt és teljesen rendben vagyunk vele mindketten, akkor beszélhetünk másról?

– Oké. Mondd meg, szöszi, miért szedtél fel az egyetem udvarán, ha van egy érett nő, akit a jelek szerint szeretsz, és aki viszont szeret? Mondd meg, miért feküdtél le velem, ha szerinted minden oké a Roze-zal való kapcsolatodban? Mondd meg, miért hoztál fel a lakásba és bújtál ágyba velem ott, ahol őt szoktad kefélni?

– Mondták már neked, hogy mocskos a szád?

– Csak akkor, amikor dühös vagyok.

– Dühös vagy?

– Cseszd meg!

Frize nevetett, aztán megcsókolta az orrát, a homlokát, az állát, a száját. Azt kérdezte:

– Tudod, mi a szerelem, széplány az egyetemről?

– Iben a nevem! És nem vagyok szép.

– De, nagyon szép vagy. Szóval tudod, mi a szerelem valójában? A szerelemnek tudományos oka van. Oxitocin és endorfin…

Ibenben jó néhány dolog kavargott még órák múltán is: féltékenységet, haragot és megvetést érzett Frizer láthatatlan nagynénje iránt. Miféle nagynéni az ilyen? Hogyan jut el eddig valaki, tök mindegy, milyen indokokat tud felsorakoztatni a tettei mellett és ellen, de hogyan? Hogy a tulajdon unokaöccsével szexeljen? Egyáltalán Frizer anyja tud erről? És ha nem tud, mi történne, ha ez változna?

Ez veszélyes gondolat volt, és Iben elhessegette. Az, hogy néhányszor összebújtak Frizerrel, még nem jogosította fel arra, hogy beleszóljon az életébe. Vagy igen?

– Ha nem akarsz érzelmileg belebonyolódni, akkor ne bonyolódj bele – mondta magának, vagy talán Colának a terráriumban. Az volt a baj, hogy most is bizsergett mindene, ha a fiúra gondolt. Behunyta a szemét, és felsóhajtott. Jó lett volna, ha tiszta fejjel tud gondolkodni, de egyetlen porcikája sem akart józan maradni.

Cola tüntetőlegesen elásta magát a faforgácsába. Magasról tett Iben egyre inkább széteső érzelmi egyensúlyára.

*

A következő hét esős hét volt. Éjjel-nappal az a szomorkás, elkámpicsorodott időjárás boldogította a város lakóit. Iben rosszul aludt hétfőn és kedden is. Nem találkoztak Frizerrel, és keserűen gondolt arra, hogy a fiú nem adta meg neki a telefonszámát, és nem is kérte el az övét. Még egy apró jel, amit át kell gondolni.

– Van, aki ölne érted?

Kedd hajnalban Ibent rémálom gyötörte. Zaklatottan riadt fel a szörnyűségből. Álmában egy vadidegen nő megpróbálta megölni az egyetem mosdójában. Rátámadt, egy szikét vett elő drága, kígyóbőr táskájából és Iben oldalába szúrta, miközben azt suttogta önelégülten a fülébe:

– Ő az enyém!

A rossz álmot könnyedén lerázta magáról, de a rossz hangulat megmaradt egész napra. Dolgozott az irodában, tette a dolgát, felkapkodta a telefonokat, kitöltötte az elektromos naptárakat, elküldte a leveleket, de a szíve egész végig őrült módjára dübörgött. Nem volt jól. Nagyon-nagyon nem volt jól.

Délben, az egyetemi menzán is végig Frize alakját és szőke fejét kereste, de hiába. Emlékei szerint korábban egyszer sem látta a fiút a menzán, talán sosem ebédelt itt. Ezt sem tudta róla. Nem tudott ő Frizerről semmit.

Délután négy körül még tett egy gyenge kísérletet, hogy kilesse, melyik teremben van órája Frizer évfolyamának. Odament az óra kezdete előtt, és tisztes távolságból figyelte, feltűnik-e a fiú. Egek, nevetségesnek érezte magát. Nyomoz utána, eljutott odáig, hogy megszállottként viselkedik! Iben, miután kiürült az egyetemi folyosó, a homlokát a hideg falnak döntve remegni kezdett. Lázasnak érezte magát. Talán az is volt. Megbetegedett, vagy akármi…

– Megőrültél! – suttogta magának. – Nem lehetsz ennyire nyomorult!

Több is volt, mint nyomorult. Ged Frizer rádöbbentette, hogy amióta a városba költözött, magányosabb a saját árnyékánál. Nem voltak itt barátnői, még a szomszédjait sem ismerte. Lassan tíz hónapja lakott itt, de kísérletet sem tett, hogy berendezkedjen az új életéhez. És ahogy eszébe jutott Frize lakása, amit a nagynénje vett neki, az is úgy nézett ki, mintha Frizer sem lakna benne igazán. Az a lakás steril volt. De miért, ha szerette a nagynénjét és minden oké volt, ahogy állította? Miért élt a saját otthonában úgy, mint egy szállodában?

Ötkor kedvetlenül indult a buszállomás felé, amikor rájött, hogy nem akar hazamenni, mert otthon csak az fog folytatódni, amit eddig csinált: Frizerre fog gondolni, mint valami fanatikus rajongó, aki lassanként elhiszi, hogy az élete függ a rajongása tárgyától. Más sem hiányzott.

 

Tüntetőlegesen bevonult az első belvárosi áruházba, hogy vásárolgasson. Azt mondják, a shopping jótékony hatással van a lélekre.

Azon kapta magát, hogy az áruház drogéria részletén ácsorog a férfi tusfürdők előtt, és a kilencedik flakon tetejét pattintja fel, hogy megszagolja. A tizenkettedikben talált valamit, ami emlékeztette Frizer illatára. Sajnos csak nyomokban.

Tesori d’Oriente Hammam. Uniszex parfüm-tusfürdő az életet saját szabályai szerint élő összes független férfi és nő számára.

Iben mélyen magába szívta a tusfürdő illatát. Frize kék szeme mosolygott rá.

Majdnem vett is egyet, hogy otthon megfürödjön benne.

– Ugyan, drágám! Ez csak egy olcsó utánzat. Az övét én vásárolom meg minden hónapban Franciaországból. Ebben a boltban nem kapsz Tesorit.

 

Iben majdnem felugrott ijedtében, amikor megértette, hogy valaki hozzá szólt. Gyorsan visszatette a tusfürdőt a polcra, és szembefordult a hang gazdájával.

Negyvenöt-ötven év körüli karcsú nő volt. Kalapot viselt, térdig érő bőrcsizmát, sötétkék kiskosztümöt. A méregdrága parfümének illata csiklandozta Iben orrát. Azonnal tudta, kit lát maga előtt, és nem csak azért, mert a nő bizonyos gesztusai egyeztek Frizerével. A szenvtelenül erőteljes megjelenés mindkettőjük egyedi ismertetőjele.

Iben kereste Roze arcán az öregség nyomait, de a nő szinte ránctalan volt, és az idő múlását legfeljebb vonásainak elmélyülése mutatta. Tíz évet letagadhatott a korából profi sminkjével. Bizonyára művelt volt és okos is. Bizonyára rajongásig imádta az ő drága unokaöccsét. Más kérdés, hogy nem olyan plátóian ártatlanul, ahogy egy nagynéni azt megengedhetné magának.

– Maga Roze – biccentett.

A nő kék szeme kíváncsian vizslatta.

– Maga pedig… a lány, akit Frize bevallott nekem – válaszolt magasra emelt állal.– Bizonyára azt szeretnéd gondolni, hogy jelent valamit, hogy tudok rólatok, ugye?

– Azt gondolom, hogy annyit mindenképpen jelent, hogy maga most itt van – jegyezte meg Iben lassan, kimérten, gondosan ügyelve minden szavára. Roze orra vonala és a tekintetében a kihívó él Frizeré volt. De Frizer szebb volt, a családja génállományának hibátlansága talán nála tetőzött.

Iben le akart lépni. Kerek tucat oka lett volna rá. Az, hogy itt állt ezzel a nővel, teljességgel lehetetlen helyzet volt. Ahogy azonban megpróbálta kikerülni, Roze megérintette a karját.

 – Tudod, drágám, én ismerem Frize felettébb könnyelmű viselkedését. Hozzá van szokva, hogy ha valamit megkíván, azt megkapja. Mindig az én felelősségem volt, és nem te vagy az első lány, akit az utunkba sodort a sors – magyarázta, és olyan meggyőződéssel beszélt, mint aki tényleg komolyan elhiszi, amit mond. Talán így is volt.

Iben nézte a kézfejét, ami a karját fogta, és csak a jó neveltsége miatt nem rázta le magáról.

– Aha – bólintott, és valahogy hányingere lett. – Maga azt hiszi, ez valamiféle verseny?

– Olyannyira nem, hogyha csak a szexért csinálnád, hagynám – húzta össze a szemét Roze. Ez volt az egyik legmanipulatívabb duma, amit Iben valaha is hallott, de meg kellett hagyni, a nő kemény volt, mint a vas. – De a te fajtádnak ez nem elég, igaz? Szóval jobb, ha tudod, el fogom vinni őt magammal.

– Ugyan hová? A sírba?

– Valahová, ahol nem kell éreznem az idegen, olcsó mosópor szagát rajta, valahányszor egy hétre kiteszem a lábamat a házból.

– Olyan helyek mindig lesznek! – figyelmeztette Iben. – Mindaddig, amíg Frize úgy tesz, mintha minden, ami körülveszi, ideiglenes lenne. Amíg a lakásában, amit maga vett neki, úgy él, mint egy szállodában. Amíg azt állítja, a szerelem csak anatómia. Mert neki csak az. Magának mikor vált valami többé? És mikor akarja elmondani neki?

Roze döbbenten nézett rá. Magától engedte el Iben karját.

*

Az emberek bonyolultak. A kapcsolataik még inkább. Támadnak, amikor félnek elveszteni valamit, és védekeznek, amikor bűntudatuk van. Iben mindezt tudta, de azt is, hogy milyen gyorsan megváltoznak a dolgok, amikor elkezdik megérteni a másik oldalt. Empátia.

Ahogy ez történt vele is, és ő is küzdeni kezdett a saját érzései ellen, de a harcot, ami a hátérben zajlott, valójában két másik ember vívta. Neki pedig az volt a feladata, hogy távol maradjon tőlük. Így volt tisztességes.

 

Összejött valakivel. Zigmundnak hívták, és nem az egyetemen ismerkedett meg vele, hanem abban az áruházban, ahol azt a Tesori tusfürdőt árulták. Iben túl sokszor fordult meg a drogériában, és valahogy feltűntek egymásnak. Iben már az első randijuk után tudta, hogy ez pont az a fiú, akivel érdemes lenne találkozgatnia. Mert nem rejtegetett titkokat, nem volt problémás.

Eljártak vacsorázni. Szex nélkül. Zigmundnak csodás fekete haja volt, középmagas termete és simulékony modora. Férfias külseje mellett kenyérre lehetett kenni, és mindig odafigyelt, hogy Iben jól érezze magát mellette. Kutyát akart és kertvárosi házat. Egyszerű melót egy gyárban vagy egy logisztikai cégnél. Minden hétvégén vett egy lottószelvényt, de csak egy rubrikát töltött ki belőle. Vagyis álmodozott, de sosem kockáztatott. Ideális társjelölt. Nem voltak a háttérben féltékeny exek, ideges vérfertőző nagynénik.

Eltelt fél év, és Iben nem csak partnert, barátokat is talált magának. Megszokta a várost. Eljárt néhány kolléganőjével az egyetemről kávézókba, koncertre, beszélgetni. A következő félév kezdetén Iben fizetésemelést is kapott. Minden nagyon szuper volt, csak valami halvány belső üresség emlékeztette rá, hogy amit Frize után kapott az élettől, milyen langyos és csöndes volt. Nem rossz ez annak, aki szereti, csakhát Iben nem mindig bírta túlharsogni a belső hangját, ami azt üvöltötte:

– Na és? Ölnél is érte? Ezért az életért?

Kiválóan ismerte a választ: nem ölt volna érte. Langyos vizet bárhol kaphatott a világon, és amit bárhol megkaphat az ember, ami nem elég rendkívüli, azért nem szokás ölni. Iben biztonságot keresett, így azt kapott. Semmit, amitől száguldott a vére, felforrt volna, semmit, amitől bizsergett a bőre, amitől majd megbolondult, amit birtokolni akart és kívánt a nap minden órájában, még álmában is. Semmit, ami hajtotta, kivéreztette a lelkét és villámgyorsan el is pusztíthatta volna, ha akarja. Semmit, ami legyőzte volna. Nem Zigmund tehetett róla, hogy Iben nem lett szerelmes belé. Amúgy is azt tartják, olyan vihart, amit Frize szított benne, csak egyszer él meg az ember életében. És talán legyen is hálás az égnek, amiért egyáltalán egyszer megélhette.

 

Újév után pár nappal Zigmunddal közösen vásároltak be a hétvégére. A férfi ragaszkodott a tartós tejhez, mert félt, hogy megromlik, minden megvásárolt zöldséget lemért kilóra pontosan, mielőtt a pénztárhoz ment, és csak olyan csomagolt száraztésztát volt hajlandó megvásárolni, aminek a szavatossági ideje átnyúlt a következő évre.

– Ha már pénzt adok érte, legyen friss – érvelt.

– De ez csak száraztészta – csodálkozott Iben.

– Ma csak száraztészta, holnap kész vagy előre gyártott mogyorókrémet venni – dohogott Zigmund, Ibennek pedig eszébe jutott, mennyire szereti az előre gyártott mogyorókrémet.

– Akkor, amíg válogatsz, én átmegyek a drogériába – javasolta Iben, és csak méterekkel távolabbról hallotta meg Zigmund válaszát:

– De hiszen minden nap elmész a drogériába…

– Igen? Veszek neked tusfürdőt, hogy amikor nálam alszol, legyen a lakásomban a kedvencedből – magyarázta, és visszafordult, mert látni akarta, hogy Zigmund nem haragszik rá. Valójában miért is haragudott volna? Zigmund inkább csak szomorúnak látszott, legalábbis ezen a napon.

– Hiszen fogalmad sincs, mi a kedvencem – mondta a férfi eltűnődve, és visszatért a száraztészták lejárati idejének tanulmányozásához.

Így szakítottak. Iben véget vetett egy több mint féléves kapcsolatnak egy bevásárlóközpontban állva. Utólag stílszerűnek érezte a dolgot, mert ott is kezdődött: egy bevásárlóközpontban.

 

– Valamit tenned kell – sopánkodott Rana, az irodai asztalszomszédja. – Talán te nem veszed észre, de napról napra fonnyadtabbnak látszol. És még azt a helyes fiút is lekoptattad.

– Nem volt olyan helyes – nevetett fel Iben. – És rémálom volt vele a bevásárlás.

– És ez indok a szakításhoz? A rémes bevásárlási szokások?

Iben most már tényleg tiszta szívből nevetett. De leginkább magán. Mert a dolgok sosem úgy alakultak, ahogy tervezte, de minden rossz fordulatban akadt valami jó dolog. Abban például, hogy elhatározta, hogy van élet Frizer után, az, hogy barátokra lelt. Úgy döntött, hogy a szerelem megtalálására még rengeteg ideje jut.

Megbeszélte a lányokkal, hogy munka után beülnek egy presszóba, ahol maratoni felolvasóestet tartanak Gabot műveiből. Gyalog sétáltak le az egyetemi dombról. Jót tett a mozgás. A kiválasztott presszó utcájának sarkán tűnt fel Frizer. Egyedül volt. Fekete kabátot viselt, fekete nadrágot, szőke haja szinte világított az öltözéke miatt. És valahogy Ibennek elsőre nem az jutott eszébe, hogy ha Frizer újra a városban van, még nem kész összefutni vele, hanem az, hogy Frize sokat fogyott, és rémesen fáradtnak tűnik. Csak átszaladt az úttesten, telefonált, míg a balkezében műanyagpoharas kávét tartott. Iben lecövekelt.

– Ismered? – kérdezte Rana, és szinte kopó módjára követte Iben pillantását a szőke fiúra.

– Mi? Nem! Vagyis, hozzánk járt, még tavaly.

– Hogy nem vettük észre? – nevetett fel Karina, Iben másik munkatársa. – Amúgy nekünk nem tilos diákokkal találkozgatni? Nincs erre valami szabály?

– Csak, ha a tanára vagy – korholta Rana a másikat.

– Nem, én úgy tudom, hogy nem!

Jól elvitatkozgattak Iben mellett, aki egy kicsit még örült is neki, hogy kap némi lélegzethez való időt, mielőtt letámadnák kérdésekkel.

– Valójában nem találkozgattunk – füllentett, bár jobban belegondolva tényleg nem volt ez akkora hazugság. Az, hogy néhányszor lefeküdt a fiúval, még nem minősült semmilyen kapcsolatnak. – Csak egy irányba laktunk, és gyakran összefutottunk. De mostanában eltűnt.

Még mindig nem tudta levenni a szemét Frizerről. A fiú már átért az út másik oldalára, és beült egy fehér kocsiba, amit valaki más vezetett. Jóságos ég, Iben egyből Roze-ra gondolt. Ha elhagyták a várost, miért jöttek vissza? De ahogy a kocsi elhaladt mellettük, sikerült elcsípnie egy pillantást a kormány mögött ülő alakról, aki nem Roze volt, hanem egy középkorú, rövid, fekete hajú nő. Éles vonásokkal, bizonyára hozzászokott a parancsolgatáshoz. Ő kapta a kávét, belekortyolt vezetés közben. Magabiztosnak tűnt. Talán egy cég vezetője lehetett, ki tudja?

Ibennek hányingere támadt. Roze-t értette volna a kocsiban, ezt a nőt nem. A kocsi elhajtott mellettük, és Frizer kinézett az ablakon. Egyenesen rá.

Iben nem tudott olvasni a pillantásából. Túl gyorsan történt.

– Hé, jól vagy? Most meg úgy nézel, mint aki kísértetet látott.

– Azt láttam. – A lábából kiszaladt az erő.

És másnap, mint egy rossz drámában, az egyetemen feltűnt Frizer maga. A kapunál várt rá. Most nem mosolygott, inkább idegesnek tűnt, de Ibennek továbbra is az volt a benyomása, hogy a fiúval történt valami, azon kívül, hogy Roze úgy tűnik, nem az egyetlen idősebb nő, akivel kapcsolata van.

– Tudsz lógni egy kicsit? – kérdezte, és Iben rájött, hogy Frizer tényleg tartott tőle, hogy nemet mond. Látszott a feszültségből, ahogy idegesen összehúzta magán a kabátját.

– Hát, nekem nincsenek gazdag hódolóim, akik eltartsanak, ha elveszítem az állásomat, szóval nem.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ibennek majd leszáradt a nyelve, miközben beszélt. Valójában semmi mást nem akart, mint kérdezni, mint megölelni a fiút, és kimondani, amit valójában érzett: hogy aggódott érte.

– Kérlek – fogta halkabbra Frizer, és a fene egye meg, olyan könyörgő arcot vágott, hogy Iben végül elgyengült.

– Csak beszélgetünk? – kérdezte szemtelenül. – Mert ez a rész nem nagyon szokott működni…

Frizer most már inkább csak mereven bámult rá, elfehéredett a szája, mint egy mészszobornak. Ez a rémült bizonytalanság teljesen új volt a viselkedésében. Alig hasonlított ahhoz a fiúhoz, aki elvette Iben eszét, aki miatt semmi másra nem tudott gondolni, akinek a hiánya miatt hazudott magának, aki nélkül mindennél nehezebb volt létezni.

– Nem csak oxitocin és endorfin – mondta, és ingerülten félreállt pár diák útjából, akiket túlságosan lefoglalt saját maguk, hogy ne menjenek neki mindenki másnak.

Iben gondolkodott, értelmezni próbálta a mondatot.

– Nem csak? – kérdezett vissza.

Frizer most már nem beszélt, csak nemet intett. Később pedig, miközben Iben és ő a Spanyolkert mellett sétáltak, nagyon sokat beszélt.

– Nem csak egy fizikai reakció. Ha az lenne, gyorsan elmúlt volna – magyarázta. – Hónapokkal korábban.

– Micsoda?

– Minden! – forgatta a szemét Frize, mintha Ibennek értenie kellene, de már értette is. A vonzalom. A szerelem. Frizer a szerelemről beszélt.

– És nem múlt el? – Iben megállt előtte, és ezáltal őt is megállásra kényszerítette. – Árulj el valamit! Hol van Roze?

– Roze-nak ehhez semmi köze – dugta mélyen a zsebébe Frizer a kezét. Hevesen kifújta a levegőt, elnézett valahová Iben feje mellett, és hozzátette: – Láttalak a kocsiból tegnap.

– Az új barátnőddel?

– Az az anyám volt! – szusszantott Frizer, és látszott, hogy tényleg kényelmetlenül érzi magát.

Iben, ha most evett vagy ivott volna valamit, biztosan megfullad és kiköpi, amit lenyelni készült.

– Ettől most jobban kellene éreznem magam?

– Nem! Vagyis de. Én jobban érzem magam – nézett mélyen a szemébe.

Így viselkednek tehát a félistenek, amikor rádöbbennek, hogy képesek szeretni. Egek, hát léteznek emberi lények, akiket lehetetlen elcseszni? Bármit teszel velük? Bármire kényszeríted őket? Mert hát Iben nem tudta, hogy Roze és Frize mióta éltek házastársi kapcsolatban, de kicsit azért félt attól, hogy Frize még nem volt döntési képességeinek teljében, amikor ez megtörtént. Minek is nevezik az ilyesmit? Többszörös amoralitásnak? Fene tudja… A lényeg az, hogy léteznek emberi lények, akik még az ilyen Roze Feierbachok után is képesek felépülni. És csak ez számított. A szerelem gyógyít? Ged Frizer eleven példája mindkét szerelemhez fűződő állításnak: a nyomorba döntöttnek, és a felemeltnek is.

*

Iben a későbbiekben sem tudta megmagyarázni, mi az, ami miatt nem tudott lemondani Frizerről. Talán az anatómia volt az oka, talán egész fizikai reakciók bonyolult sora, de az biztos, hogy azokat is táplálta valami forró és kiapadhatatlan lelki vonzalom, amiben Iben elutasította az értelmezési kényszert. Mit és miért érez Ged Frizer iránt? Ez olyan, mint egy kioldóval ellátott bomba. Bumm, és érzelmek rajzolódnak ki körülötte, az érzelmek osztódnak, erősebb indákat növesztenek, saját erezetük lesz, nőnek, körbefonják a szívet és az agyat.

Az ágyban feküdtek egymás mellett. Frize átkulcsolta az ujjait, és behunyt szemmel lélegzett. Iben tágra nyílt szemmel tette ugyanezt. A takaró épp csak a derekukon átvetve hevert.

– Anyám nem tudta. Azt hitte, Roze azért van annyit velem, mert nincs saját gyereke.

– Jesszus!

– Ne ítéld el, valójában nekem volt nagyobb szükségem Roze-ra. És nem fordítva.

Iben ezt valamiért nem hitte el. Szegény, szegény nagynéni, aki áldozatul esett a nála harminc évvel fiatalabb unokaöccse csáberejének!

– És mégis miben nyilvánult meg ez a szükség? – kérdezte, könyökre támaszkodva az ágyban. Látni akarta Frizert, amikor beszél. Valamiért az arca tisztaságán a hazugság legkisebb mozzanata is élesen kirajzolódott.

– Szexben – Frizer pillantása komoly volt. – Sok-sok szexben. Talán beteg vagyok. Azt hiszem, ő és én hasonlóak voltunk ebben a dologban. Azt mondta, nem akarja, hogy a folytonos vágyaim miatt átmenjek mindazon, amin ő. Segíteni akart.

– Ne! – Iben felsóhajtott. Nem szabad ítélkezni – ezt magában újra és újra elismételte. Ő is „csak” dugott Frizerrel. Valójában először Frizer azon szabadelvűségbe szeretett bele, amit most fájlalni akart. Az emberek bonyolultak. Az emberek ijesztően komplikáltak és néha önmaguknak is hazudnak. Az emberek őrültek, és az érzelmeiknek néha semmi közük nincs a realitáshoz, vagy ahhoz, amit helyesnek ítélnének meg egy másik helyzetben. Na, nem a sajátjukéban. Egy másikban. Másokat könnyebb elítélni.

– Ne? – Frizer is felkönyökölt. Farkasszemet néztek. Iben adta fel hamarabb.

– Roze komolyan el tudta hitetni veled, hogy nem találnál nála fiatalabb, nem vérrokon lányt, akivel rendszeresen szexelhetsz?

– Azt ígérte, sosem fog vágyni rám szerelemmel. Hogy ez más. Hogy ez csak anatómiai szükséglet, és így is marad. Ígéretek és minden más kötöttség nélkül. Vágyott rám. És én vágytam arra, amit ő képviselt. Szabadságot.

– Nem szabadságot kaptál tőle!

– Azt mondta: mi túl egyformák vagyunk, hogy ez bármi mássá nője magát. Meg hát ő túl öregnek érezte magát, hogy újabb és újabb kapcsolatokba kezdjen. Az ötven éven túliak sokkal problémásabbak, ha partnert akarnak. Akkor az életét akarják, a családja után kutakodnak. A vagyoni helyzete után. A munkahelye után.

– Ez még mindig Roze-ról szól és nem rólad.

– De, ez pontosan rólam szólt. Tizenhét éves kretén voltam, aki képtelen megérteni a nőket, akinek fogalma sincs, hogyan beszéljen velük. Báránybőrbe bújt farkasnak láttam mindegyiket. Amit én akartam tőlük, ahhoz nem volt elég a kétségbeesett akarásom. Fizettem volna érte. Bármit megtettem volna. Roze látta ezt, és… könnyen adta, kérdés nélkül. Napszaktól, alkalomtól függetlenül. Akart engem, és megtanított megérteni mindent, ami a nők és a férfiak között történik.

– Csak egy valamit nem – szólt közbe Iben.

– Egy valamit nem – értett egyet Frizer elgondolkodva. – Kerestem a mélypontot.

– Elvesztetted a gyerekes ártatlanságodat.

– Így kezdődik minden a felnőtt életben. Nem a vágyakkal, azok sokkal hamarabb megjelennek. A viharral kezdődik a felnőttkor, a mélyponttal. Amikor képesek vagyunk kiállni a szélvihar elé, fuldokolva széttárni a karunkat, és nem félni többé.

Iben megölelte.

Iben nem értette, de ölelni akarta.

Van, akiért ölnél? Éltél már? Haraptad már a levegőt? Küzdöttél már erődön felül? Fájtál már? Hoztál már meg igazán rossz döntéseket?

Egyszer minden álom véget ér. Utána pedig meg kell tanulni boldognak lenni. Ez a legnehezebb az életben. Iben ezt tanulta meg az elmúlt fél évben, erre döbbentette rá Frize, a maga frizeres módján.

 

Újra szeretkeztek. Nehéz is lett volna további morális határokat mardosó hullámokon agyalni, amikor végre egymással voltak. Iben benedvesítette a kiszáradt ajkát, becsukta a szemét, és lassan eszét vesztette a boldogságtól. Halk nyöszörgéssel reagált, amikor Frize fordított a testhelyzetükön. Hátulról simul Ibenhez, biztonságot adott, erőt és borzongató forróságot.

– Csak ne gondolkozz tovább! – kérte Frize, szegény nem tudhatta, hogy annak már jó ideje annyi. Iben egészen hozzásimult, és hátranyúlt, hogy megérintse a csípőjét.

– Nem fogok.

Frizer tenyere a vállán, a derekán, a mellén. Finom érintések, leheletnyiek, olyanok, amik mégis hosszú ideig ott hagyják a nyomukat a bőrén. Iben szerette volna, ha másnap és azután is ott maradnak. Ringó mozdulatukban minden újabb hullám súlyosabb lett, és élvezettel roskadt össze a remegés alatt, amikor az öröm végigszántott a testén. Egyszer. És még egyszer.

– Látni akarlak – súgta, mert addigra egészen cserbenhagyta a hangja.

Frizer készséggel teljesítette ezt a kívánságát is. Gátlás nélkül térdelt az ágyban elhelyezkedő Iben combja közé. Valójában még sosem szeretkeztek sötétben, és ennek létezett vizuális előnye. A finoman edzett test látványa, az intim részletek, a mozdulat, ahogy Frizer keze az ő testét izgatta. Szándékosan lassan, úgy csúszva újra és újra át azokon a pontokon, amelyektől Iben csak zihálni volt képes, és még erősebb vágyat érzett, hogy mindent magán és magában érezzen a másikból. A csiklandó inger a hasában erősebb volt, mint amit szinte el tudott viselni.

– Jó így? – kérdezte Frizer. Az a Frizer, aki egy-nyolcvanhét magas, egyenes tartású, szőke, kék szemű, karcsú, jó testfelépítésű és szemtelenül fiatal. Akit talán még életében nem utasított el senki, de talán már tartott az ellenkezőjétől, mert volt vesztenivalója: Iben. És így, ebben az állapotában még vonzóbb volt, mint valaha.

És nem csak ő.

 

– Hé, csajszi! Csak úgy sugárzol! – nevetett rá másnap Rana az irodában. – Mi történt veled…?

*