Misz Anna: Akatalepszia (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

akatalepszia (fn.)
1. a dolgok lényegének megfoghatatlansága

i.

1

1892. Szentpétervár.

– Alszol, te nyomorult?!

Roman levegő után kapva riadt fel, mikor a gazdája, a kovácsmester fültövön legyintette. Újonnan talált koncentrációval hajolt a kohó fölé, az arcát égette a hő a nyári melegben. A délibábos levegő remegése összekavarodott előtte.

– Hogy lehet valaki ennyire haszontalan? – morogta a kovács a karikákat dörzsölgetve a szeme alatt. – Hallod-e, az a te doktorod hazudott nekem! Még egy gyerekkel sem tudsz bánni!

A kovács nemrég özvegyült meg, és csak egy segédet tudott fizetni, így Romannak kellett álomba ringatnia a fogzó csecsemőjét, a kislány pedig csak bőgött és bőgött, míg a végén már Romannak is sírhatnékja támadt, csak aludna már el!

A szemhéját lefelé húzta az álom, a feje le-lecsuklott.

Felüvöltött, mikor megégette a kezét, a tenyerén felhólyagzott a bőr. A vasdarab halkan koppant a földön, és Roman a könnyeit nyeldekelve, szűkölve görnyedt előre, az ujjai reszkettek.

A mester olyan hirtelen vágta pofon, hogy átesett egy üllőn.

– Azt mondtam, nem alszol, te mocsok!

Roman fuldokló zokogással gömbölyödött össze, mikor a férfi az oldalába rúgott, a kezét a mellkasához szorította. Nem nyikkanhat, nem szólhat vissza, nem veszítheti el ezt a munkát, hisz még a doktor is írt az érdekében, még a doktor is, inkább belehal… A fájdalom fehéren hasított a bordáiba minden egyes rúgással.

– Még erre sem vagy képes, te átok?! Azt mondtam, nem alszol!

Most agyonveri. Most biztosan agyonveri, végre… Végre…

Valaki angolul kiáltott.

Roman kábán emelte fel a fejét. Egy kisfiú állt előtte, fekete hajú, lángoló szemű, és a karját úgy tárta szét, mintha védeni akarná őt.

Újra kiáltott, ezúttal hangosabban. Roman szerette volna befogni a fülét.

– Mit képzelsz magadról, te kis taknyos?! – ordított rá a mester, a keze már lendült is, hogy megüsse. Roman elfordította a fejét.

– Elég volt!

Egy hölgy állt meg mellettük, a ruhája feketén örvénylett a bokája körül. A halál angyala, gondolta Roman, és igyekezett minél kisebbre gömbölyödni.

A nő hangjában fenyegetés bújt meg.

– Ha egy ujjal is hozzáér a fiamhoz, azt nagyon megbánja. Fogalma sincs róla, mit tudok tenni magával, tönkretehetem akár az egész életét, a vállalkozását, megfoszthatom a pénzétől, a jó hírétől, ha bántani merészeli a fiamat, ezt jól jegyezze meg!

– Inkább megnevelné a mocskos kölykét!

– Mit tud maga a gyerekekről? Hiszen ezt a szerencsétlent is majdnem agyonverte!

– Ez egy átok! – csattant fel a kovács hirtelen indulattal. Roman összerezzent, ahogy felé lendült.

– Elég! – kiáltott rá a nő. – Adja nekem.

– Hogy adjam magának? – nevette el magát a férfi hitetlenül. – Ezt a nyomorultat?

– Úgy van. Adja nekem.

– Vigye csak, úgysem jó semmire! Akármikor találok jobb segédet! – A kovács kiköpött. A nyál Roman feje búbját érte, és a fiú összeszorította a szemét.

A nő a kezét nyújtotta, és oroszul szólt hozzá.

– Gyere! – Nem volt idevalósi, a szavait valami különös akcentus torzította el.

Roman egyedül állt fel, segítség nélkül, és a kisfiú elkapta a kezét. Angolul fecsegett, úgy húzta maga után, kifelé a kovácsműhelyből, kifelé a régi életéből, kifelé a valóságból.

Egy konflis mellett álltak meg. Roman megszédült a lépcsőn, és a nő a hátára fektette a tenyerét, hogy megtámassza. A fiú bőre bizsergett az ujjai alatt.

A halál angyala megérintette.

A kisfiú vidáman húzta maga mellé, és tovább beszélt, a hangja Roman homloka mögött lüktetett. A fejét félálomban döntötte a kocsi oldalának. A konflis csöndesen ringatta, Isten tudja, merre, de Romant nem is érdekelte. Ő csak aludni vágyott.

*

Mikor felébredt, egy világos szobában feküdt, a legnagyobb ágyban, amit valaha látott; hosszában talán kétszer is elfért volna rajta. Az ablakban lobogó függönyök szürke árnyékokat festettek a falakra, és odakint madarak daloltak.

A megégett kezét bekötözték.

Ez csak valami álom lehetett.

Riadtan rezzent össze, mikor egy borzas fekete fej az ágy támlája mögé bukott. Roman rekedt ordítással hőkölt a falig.

A kisfiú, aki elé állt a műhelyben, hunyorogva kukucskált az ágy végéből. Roman egy szót sem értett abból, amit mondott.

A kisfiú feltérdelt az ágyra, úgy kúszott közelebb, és Roman a lélegzetét visszafojtva lapult a lazacrózsaszín, csíkos tapétának. Az orruk már majdnem összeért.

A kisfiú megköszörülte a torkát.

– Én… Pip vagyok – mondta lassan, tagoltan. – Kilenc éves.

– Alig tűnsz többnek hétnél – horkant fel Roman. Pip kíváncsian döntötte oldalra a fejét, és Roman akkor végre rájött, hogy a fiú nem érti, amit mond. Az orosz szókincse alig korlátozódott erre a pár mondatra.

Akármit mondhatna neki, és nem értené. Azt is mondhatná, hogy buta, azt is mondhatná, hogy csúnya, azt is mondhatná, hogy éjszaka ki fogja rabolni; csak elég kedvesen kéne mondania, és Pip mosolyogva bólogatna.

Most az ajtóra mutatott.

– Ebéd!

– Ebéd? – ismételte Roman szédülten.

A helyzet abszurditása hirtelen rohanta meg. Egy vadidegen ágyban ült, egy vadidegen és lélegzetelállítóan gyönyörű szobában, egy vadidegen angol kisfiúval szemben, aki éppen enni akart adni neki.

Roman pislogott.

Ez csak valami álom lehet. Egy gyönyörű, elképesztő álom, amiről kívánja, bárcsak örökké tartana. De mikor kinyitja a szemét, újra a kovácsműhelyben lesz, és…

Pip megrángatta a karját, hogy mozgásra bírja. Roman bizonytalanul követte végig a folyosón, és zúgó fejjel nézett körbe a tapétákon, a festményeken, a kilincseken, amik talán aranyból voltak. Még Őfőméltósága, a cár palotájában sem lehetett ekkora gazdagság.

Majdnem megbotlott a szikrázó márványlépcsőn, mert a nagycsillárt figyelte, és csak Pip meleg keze a kezében tartotta valamennyire a földön.

Aztán az ebédlőbe értek, ahol a napfény felcsillámlott az ezüst evőeszközökön, és megtört a hófehér porcelánon. Roman megilletődve torpant meg.

Az asztalfőn a nő ült, a halál angyala, újságot olvasott keresztbevetett lábbal.

Roman még sohasem látott nőt újságot olvasni.

Pip finoman húzta a székek felé, és Roman egyre gyengülő térdekkel ült le.

A nő az asztalra fektette az újságot. Roman kihúzta magát.

– Ebéd után beszédem van magával, fiatalember – szólalt meg a hölgy oroszul. – A jövőjéről van szó.

– A… jövőmről? – lehelte Roman.

Pip mellette az álláig húzta a térdét.

– Anyukám – súgta oda, állával a hölgy felé biccentve.

A hölgy szúrósan meredt rá, és Pip sietve letette a lábát. Roman halkan nyelt.

Sápadtan ült a helyén, szédelegve a sok új ingertől, és mozdulni sem mert az elegáns, bársonyhuzatú széken, nehogy elrontson valamit. Pip biztatóan bökte oldalba, és Roman összerezzent.

A kisfiú teleszedte a tányérját mindenféle hússal, párolt zöldséggel, burgonyapürével, aztán ráparancsolt:

– Enni!

Roman az első hezitáló falatok után úgy evett, mintha egy hete éheztették volna, ami nagyjából igaz is volt, és mikor végzett, elégedetten dőlt hátra, onnan figyelte, ahogy Pip fintorogva kotorja félre a tányérján a zöldségeket. Lustán nézegetett körbe az ebédlőben, jól megnézte magának a falra akasztott porcelánokat, az almáriumba rejtett hímzett képeket és a pásztorlányka porcelánszobrát a komódon.

– Szép – súgta oda Pip. – Szeretem.

A hölgy rászólt, és a fiú kihúzta magát, a falatot lenyelte.

Roman nyugtalanul harapott a szája belsejére, mikor a hölgy halk csikorgással felállt, és intett neki, hogy kövesse.

Egy kitapétázott folyosón vezette végig, majd egy sötét faajtót kitárva egy mahagóni íróasztal mögé ült, onnan jelezte Romannak, hogy foglaljon helyet.

Roman helyet foglalt.

– A nevem Irene Waters – kezdte a hölgy. – És egy ajánlatom van számodra. Mi a neved?

– Roman.

– Remek. Az ajánlatom… – Na, most jön valami, amit ismert. Talán munka. Talán dolgozni hozták ide. Roman máris biztosabbnak érezte maga alatt a talajt. – Oktatást, élelmet és szállást biztosítok neked. Ha nem vagy megelégedve, bármikor távozhatsz, elviszünk, ahova szeretnéd, és útjaink elválnak.

– Nem… Nem értem, asszonyom – hebegte Roman. – Mit kéne tennem ezért?

Irene körbepillantott.

– A fiam játszótársat szeretne. Legyél a játszótársa, és fizetek érte.

– Csak… játsszak vele? Pénzért?

– Úgy van. Foglald le. Figyelj rá. Szórakoztasd. Én pedig a fizetésedet – tolt felé egy rubelt az asztalon Irene – a kezedbe adom.

Roman bizonytalanul forgatta a kezében a pénzt.

Miféle szörnyeteg lehetett Pip, ha pénzért kellett vele játszani?

Odakint az ablak alatt megzizzentek a bokrok.

De Romannak szüksége volt a pénzre, és ennél könnyebb munkát sohasem találna…

Döntésre jutott.

– Vállalom.

*

Pipre a kertben talált rá, miután Irene elküldte, hogy keresse meg.

Egy bokor tövében kuporodott össze, a térdét a mellkasához húzta. A bőrét felhorzsolta.

Roman leguggolt elé.

– Jól vagy?

Pip szipogva rejtette el az arcát.

– Várj, hozok a térdedre valami… borogatást! – állt fel Roman. Beszaladt a házba, és az ingét bevizezte, mert más nem volt nála, azzal futott vissza.

Pip angolul kiáltott rá, a hangját visszaverték a ház falai. Roman egy szót sem értett belőle.

Pip zokogva hajtotta le a fejét, és ő döbbenten figyelte.

Most mit tegyen? Ölelje meg?

A húgát ilyenkor meg kellett ölelni.

De talán Pip nem szereti, ha ölelgetik.

Végül Roman ügyetlenül a térdére nyomta a vizes inget, és elszaladt.

A házban a szakácsnő kapta el, amint félmeztelenül óvakodott végig a folyosókon, vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez. Fürdeni küldte, és Roman alig mert beülni a fényes porcelánkádba, csak mikor majdhogynem lökték.

A víz fekete maradt utána.

Azután bejárta a nagy, fehér házat, felfedezte minden zegzugát a könyvtár kivételével, mert ott Pip volt, és mikor benyitott, olyan csúnyán nézett rá, hogy Roman inkább kihátrált. Helyette hosszan állt a lépcsőfordulóban, a csillárt nézegette, megszámolta minden egyes kristályszemét, mielőtt továbbindult, és a szalonban állapodott meg.

Irene az egyik szófán olvasott mezítláb, és Roman félig egy fotel mögé bújva figyelte.

Irene Waters gyönyörű volt, és ijesztő, olyasfajta tekintély, amellyel Roman nemhogy nőben, de még férfiban sem találkozott soha. Valahányszor látta, mindig olvasott valamit, és sűrű, fekete haját szoros kontyba fogta, egyetlen tincset sem hagyott elszabadulni.

Olyan volt, akár egy kőszikla, és Roman elhatározta, ha megnő, olyan magas lesz, mint ő.

Irene felnézett.

– Hol van a fiam?

– Olvas. Azt mondta, nem kér társaságot.

– Rendben van. Ülj le.

Roman feszengve ült le az egyik bársonyfotelbe, csak a szélére, vigyázva, nehogy összekoszolja.

Irene becsukta a könyvét. Roman meztelennek érezte magát a pillantása alatt.

– Holnap elmegyünk neked vásárolni, ősszel pedig elkezded az iskolát. Pipet állami gimnáziumba írattuk, hogy szokja a nyelvet, vele mész te is. Írni, olvasni tudsz?

– Le tudom írni a nevemet, asszonyom.

Irene a homlokát ráncolta.

– Kevés. Az iskolában majd megtanítanak. Az anyanyelvedet művelni kötelességed, ezt jól jegyezd meg.

– Igen, asszonyom.

– Húzd ki magad! – Irene tekintete kissé megenyhült. – Nagyszerű fiatalember lehet belőled, ha igyekszel. Már most is erős vagy, egészségesnek tűnsz… Bolhád van?

– Múlt nyáron volt utoljára, asszonyom.

– Milyen gyakran szoktál fürdeni? Nem is számít, mostantól mindennap fogsz. Az immunrendszered jól megerősödhetett a kosztól…

Roman félve kérdezte meg:

– Mi az a… Mi az a munrendszer, asszonyom?

– Immunrendszer.

– Az valami rossz?

Irene arcán egy mosoly árnyéka suhant át.

– Az a tested védelmi rendszere a betegségek ellen.

Roman bólintott, mintha értené.

Irene az órára nézett.

– Hívd le a fiamat. Most teázunk, aztán vacsorázunk. Mondd meg neki, hogy mosson kezet.

Roman kisietett a szobából, és fel a lépcsőn; mikor a könyvtárba ért, Pip felnézett.

– Menj innen!

Még ezt is alig lehetett érteni az akcentusától.

– Édesanyád azt mondja, teáztok, és moss kezet – mondta Roman, és a tenyerét is összedörzsölte hozzá, hátha így érthetőbb.

Pip pislogott.

– Nagyon ostoba vagy, ugye? – kérdezte Roman.

Pip angolul vágott hozzá valamit, mielőtt visszatért a könyvéhez, talán valami bonyolult szót, mint adóbevallás, vagy az immunrendszer.

Pip biztosan tudta, az mit jelent.

Roman arca égett.

– Tea – ismételte. – Moss kezet.

Pip végre megértette, és felvidulva ugrott le a fotelből. Kicsi volt, vékony, a térde csontos. Romannak eszébe jutott, ahogy megállt előtte, mintha védené.

Akkor hatalmasnak tűnt.

Nem szólt hozzá, mikor kezet mosott, sem később, Roman csak szótlanul sietett a nyomában. Mikor a szalonba értek, Irene már kitöltötte a teát. Pip melléült, és mosolygott, de Roman tudta, hogy hazudik, mert a szeme nem szikrázott hozzá.

Mikor Pip mosolygott, amikor őszintén mosolygott, mint délelőtt, az egész lénye ragyogott vele.

Irene mintha észre sem vette volna. Angolul beszélgettek, és ügyet sem vetettek rá, Roman csak szótlanul iszogatta a teáját, úgy figyelte őket.

Halkan szisszent fel, mikor megégette a nyelvét.

Az ajtó hirtelen vágódott ki, és ő úgy ugrott fel, mint aki valami rosszat tett, a csészét az asztalra helyezte.

Egy férfi torpant meg a küszöbön, szemüveges, bajszos, alacsony. Pip szinte repült felé, és a férfi nevetve a karjaiba kapta, összeborzolta a haját.

Romant még soha senki nem ölelte meg így.

Meglepetten tátotta el a száját, mikor a férfi hátradöntötte Irene-t. Úgy csókolta meg, mintha soha többé nem láthatná, és Irene Waters, az a szigorúszemű, mosolytalan Irene Waters, akit eddig megismert, most szívből nevetett, még a válla is rázkódott vele, és a szalonban ragyogott a fény.

Aztán a férfi észrevette őt. Roman ereiben megfagyott a vér.

Pip közelebb rántotta a pillanatnyi csöndben, és az ujjaikat összekulcsolva mutatta be őt; tovább fecsegett, ugyanúgy, mint annak előtte, Roman pedig kezet szorított a férfival, akit Juliannek hívtak. Biológus volt, a tundra növényeit tanulmányozni utazott ide a feleségével és a fiával, és néha hetekre kiköltözött a sztyeppére egy sátorba néhány kétszersülttel.

Azután mind átvonultak az ebédlőbe, és Pip maga mellé ültette Romant, úgy beszélt hozzá, nevetett, csapongott, ragyogott, Roman pedig egy szót sem értett belőle, ezért inkább nem is figyelt rá, csak igyekezett minél többet enni, mintha a következő pillanatban véget érhetne ez az álom, és ő felébredhetne ugyanott, ahonnan jött, a koszos, büdös kovácsműhelyben.

Aztán Irene és Julian elment sétálni, amíg ők kettesben maradtak. Pip elrántotta a kezét, és felszaladt a lépcsőn, Roman pedig megállapította, hogy Philip Waters mesterien tud hazudni.

Aznap éjjel a rubelt szorongatva aludt el.

*