A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
akatalepszia (fn.)
1. a dolgok lényegének megfoghatatlansága
i.
1
- Szentpétervár.
– Alszol, te nyomorult?!
Roman levegő után kapva riadt fel, mikor a gazdája, a kovácsmester fültövön legyintette. Újonnan talált koncentrációval hajolt a kohó fölé, az arcát égette a hő a nyári melegben. A délibábos levegő remegése összekavarodott előtte.
– Hogy lehet valaki ennyire haszontalan? – morogta a kovács a karikákat dörzsölgetve a szeme alatt. – Hallod-e, az a te doktorod hazudott nekem! Még egy gyerekkel sem tudsz bánni!
A kovács nemrég özvegyült meg, és csak egy segédet tudott fizetni, így Romannak kellett álomba ringatnia a fogzó csecsemőjét, a kislány pedig csak bőgött és bőgött, míg a végén már Romannak is sírhatnékja támadt, csak aludna már el!
A szemhéját lefelé húzta az álom, a feje le-lecsuklott.
Felüvöltött, mikor megégette a kezét, a tenyerén felhólyagzott a bőr. A vasdarab halkan koppant a földön, és Roman a könnyeit nyeldekelve, szűkölve görnyedt előre, az ujjai reszkettek.
A mester olyan hirtelen vágta pofon, hogy átesett egy üllőn.
– Azt mondtam, nem alszol, te mocsok!
Roman fuldokló zokogással gömbölyödött össze, mikor a férfi az oldalába rúgott, a kezét a mellkasához szorította. Nem nyikkanhat, nem szólhat vissza, nem veszítheti el ezt a munkát, hisz még a doktor is írt az érdekében, még a doktor is, inkább belehal… A fájdalom fehéren hasított a bordáiba minden egyes rúgással.
– Még erre sem vagy képes, te átok?! Azt mondtam, nem alszol!
Most agyonveri. Most biztosan agyonveri, végre… Végre…
Valaki angolul kiáltott.
Roman kábán emelte fel a fejét. Egy kisfiú állt előtte, fekete hajú, lángoló szemű, és a karját úgy tárta szét, mintha védeni akarná őt.
Újra kiáltott, ezúttal hangosabban. Roman szerette volna befogni a fülét.
– Mit képzelsz magadról, te kis taknyos?! – ordított rá a mester, a keze már lendült is, hogy megüsse. Roman elfordította a fejét.
– Elég volt!
Egy hölgy állt meg mellettük, a ruhája feketén örvénylett a bokája körül. A halál angyala, gondolta Roman, és igyekezett minél kisebbre gömbölyödni.
A nő hangjában fenyegetés bújt meg.
– Ha egy ujjal is hozzáér a fiamhoz, azt nagyon megbánja. Fogalma sincs róla, mit tudok tenni magával, tönkretehetem akár az egész életét, a vállalkozását, megfoszthatom a pénzétől, a jó hírétől, ha bántani merészeli a fiamat, ezt jól jegyezze meg!
– Inkább megnevelné a mocskos kölykét!
– Mit tud maga a gyerekekről? Hiszen ezt a szerencsétlent is majdnem agyonverte!
– Ez egy átok! – csattant fel a kovács hirtelen indulattal. Roman összerezzent, ahogy felé lendült.
– Elég! – kiáltott rá a nő. – Adja nekem.
– Hogy adjam magának? – nevette el magát a férfi hitetlenül. – Ezt a nyomorultat?
– Úgy van. Adja nekem.
– Vigye csak, úgysem jó semmire! Akármikor találok jobb segédet! – A kovács kiköpött. A nyál Roman feje búbját érte, és a fiú összeszorította a szemét.
A nő a kezét nyújtotta, és oroszul szólt hozzá.
– Gyere! – Nem volt idevalósi, a szavait valami különös akcentus torzította el.
Roman egyedül állt fel, segítség nélkül, és a kisfiú elkapta a kezét. Angolul fecsegett, úgy húzta maga után, kifelé a kovácsműhelyből, kifelé a régi életéből, kifelé a valóságból.
Egy konflis mellett álltak meg. Roman megszédült a lépcsőn, és a nő a hátára fektette a tenyerét, hogy megtámassza. A fiú bőre bizsergett az ujjai alatt.
A halál angyala megérintette.
A kisfiú vidáman húzta maga mellé, és tovább beszélt, a hangja Roman homloka mögött lüktetett. A fejét félálomban döntötte a kocsi oldalának. A konflis csöndesen ringatta, Isten tudja, merre, de Romant nem is érdekelte. Ő csak aludni vágyott.
*
Mikor felébredt, egy világos szobában feküdt, a legnagyobb ágyban, amit valaha látott; hosszában talán kétszer is elfért volna rajta. Az ablakban lobogó függönyök szürke árnyékokat festettek a falakra, és odakint madarak daloltak.
A megégett kezét bekötözték.
Ez csak valami álom lehetett.
Riadtan rezzent össze, mikor egy borzas fekete fej az ágy támlája mögé bukott. Roman rekedt ordítással hőkölt a falig.
A kisfiú, aki elé állt a műhelyben, hunyorogva kukucskált az ágy végéből. Roman egy szót sem értett abból, amit mondott.
A kisfiú feltérdelt az ágyra, úgy kúszott közelebb, és Roman a lélegzetét visszafojtva lapult a lazacrózsaszín, csíkos tapétának. Az orruk már majdnem összeért.
A kisfiú megköszörülte a torkát.
– Én… Pip vagyok – mondta lassan, tagoltan. – Kilenc éves.
– Alig tűnsz többnek hétnél – horkant fel Roman. Pip kíváncsian döntötte oldalra a fejét, és Roman akkor végre rájött, hogy a fiú nem érti, amit mond. Az orosz szókincse alig korlátozódott erre a pár mondatra.
Akármit mondhatna neki, és nem értené. Azt is mondhatná, hogy buta, azt is mondhatná, hogy csúnya, azt is mondhatná, hogy éjszaka ki fogja rabolni; csak elég kedvesen kéne mondania, és Pip mosolyogva bólogatna.
Most az ajtóra mutatott.
– Ebéd!
– Ebéd? – ismételte Roman szédülten.
A helyzet abszurditása hirtelen rohanta meg. Egy vadidegen ágyban ült, egy vadidegen és lélegzetelállítóan gyönyörű szobában, egy vadidegen angol kisfiúval szemben, aki éppen enni akart adni neki.
Roman pislogott.
Ez csak valami álom lehet. Egy gyönyörű, elképesztő álom, amiről kívánja, bárcsak örökké tartana. De mikor kinyitja a szemét, újra a kovácsműhelyben lesz, és…
Pip megrángatta a karját, hogy mozgásra bírja. Roman bizonytalanul követte végig a folyosón, és zúgó fejjel nézett körbe a tapétákon, a festményeken, a kilincseken, amik talán aranyból voltak. Még Őfőméltósága, a cár palotájában sem lehetett ekkora gazdagság.
Majdnem megbotlott a szikrázó márványlépcsőn, mert a nagycsillárt figyelte, és csak Pip meleg keze a kezében tartotta valamennyire a földön.
Aztán az ebédlőbe értek, ahol a napfény felcsillámlott az ezüst evőeszközökön, és megtört a hófehér porcelánon. Roman megilletődve torpant meg.
Az asztalfőn a nő ült, a halál angyala, újságot olvasott keresztbevetett lábbal.
Roman még sohasem látott nőt újságot olvasni.
Pip finoman húzta a székek felé, és Roman egyre gyengülő térdekkel ült le.
A nő az asztalra fektette az újságot. Roman kihúzta magát.
– Ebéd után beszédem van magával, fiatalember – szólalt meg a hölgy oroszul. – A jövőjéről van szó.
– A… jövőmről? – lehelte Roman.
Pip mellette az álláig húzta a térdét.
– Anyukám – súgta oda, állával a hölgy felé biccentve.
A hölgy szúrósan meredt rá, és Pip sietve letette a lábát. Roman halkan nyelt.
Sápadtan ült a helyén, szédelegve a sok új ingertől, és mozdulni sem mert az elegáns, bársonyhuzatú széken, nehogy elrontson valamit. Pip biztatóan bökte oldalba, és Roman összerezzent.
A kisfiú teleszedte a tányérját mindenféle hússal, párolt zöldséggel, burgonyapürével, aztán ráparancsolt:
– Enni!
Roman az első hezitáló falatok után úgy evett, mintha egy hete éheztették volna, ami nagyjából igaz is volt, és mikor végzett, elégedetten dőlt hátra, onnan figyelte, ahogy Pip fintorogva kotorja félre a tányérján a zöldségeket. Lustán nézegetett körbe az ebédlőben, jól megnézte magának a falra akasztott porcelánokat, az almáriumba rejtett hímzett képeket és a pásztorlányka porcelánszobrát a komódon.
– Szép – súgta oda Pip. – Szeretem.
A hölgy rászólt, és a fiú kihúzta magát, a falatot lenyelte.
Roman nyugtalanul harapott a szája belsejére, mikor a hölgy halk csikorgással felállt, és intett neki, hogy kövesse.
Egy kitapétázott folyosón vezette végig, majd egy sötét faajtót kitárva egy mahagóni íróasztal mögé ült, onnan jelezte Romannak, hogy foglaljon helyet.
Roman helyet foglalt.
– A nevem Irene Waters – kezdte a hölgy. – És egy ajánlatom van számodra. Mi a neved?
– Roman.
– Remek. Az ajánlatom… – Na, most jön valami, amit ismert. Talán munka. Talán dolgozni hozták ide. Roman máris biztosabbnak érezte maga alatt a talajt. – Oktatást, élelmet és szállást biztosítok neked. Ha nem vagy megelégedve, bármikor távozhatsz, elviszünk, ahova szeretnéd, és útjaink elválnak.
– Nem… Nem értem, asszonyom – hebegte Roman. – Mit kéne tennem ezért?
Irene körbepillantott.
– A fiam játszótársat szeretne. Legyél a játszótársa, és fizetek érte.
– Csak… játsszak vele? Pénzért?
– Úgy van. Foglald le. Figyelj rá. Szórakoztasd. Én pedig a fizetésedet – tolt felé egy rubelt az asztalon Irene – a kezedbe adom.
Roman bizonytalanul forgatta a kezében a pénzt.
Miféle szörnyeteg lehetett Pip, ha pénzért kellett vele játszani?
Odakint az ablak alatt megzizzentek a bokrok.
De Romannak szüksége volt a pénzre, és ennél könnyebb munkát sohasem találna…
Döntésre jutott.
– Vállalom.
*
Pipre a kertben talált rá, miután Irene elküldte, hogy keresse meg.
Egy bokor tövében kuporodott össze, a térdét a mellkasához húzta. A bőrét felhorzsolta.
Roman leguggolt elé.
– Jól vagy?
Pip szipogva rejtette el az arcát.
– Várj, hozok a térdedre valami… borogatást! – állt fel Roman. Beszaladt a házba, és az ingét bevizezte, mert más nem volt nála, azzal futott vissza.
Pip angolul kiáltott rá, a hangját visszaverték a ház falai. Roman egy szót sem értett belőle.
Pip zokogva hajtotta le a fejét, és ő döbbenten figyelte.
Most mit tegyen? Ölelje meg?
A húgát ilyenkor meg kellett ölelni.
De talán Pip nem szereti, ha ölelgetik.
Végül Roman ügyetlenül a térdére nyomta a vizes inget, és elszaladt.
A házban a szakácsnő kapta el, amint félmeztelenül óvakodott végig a folyosókon, vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez. Fürdeni küldte, és Roman alig mert beülni a fényes porcelánkádba, csak mikor majdhogynem lökték.
A víz fekete maradt utána.
Azután bejárta a nagy, fehér házat, felfedezte minden zegzugát a könyvtár kivételével, mert ott Pip volt, és mikor benyitott, olyan csúnyán nézett rá, hogy Roman inkább kihátrált. Helyette hosszan állt a lépcsőfordulóban, a csillárt nézegette, megszámolta minden egyes kristályszemét, mielőtt továbbindult, és a szalonban állapodott meg.
Irene az egyik szófán olvasott mezítláb, és Roman félig egy fotel mögé bújva figyelte.
Irene Waters gyönyörű volt, és ijesztő, olyasfajta tekintély, amellyel Roman nemhogy nőben, de még férfiban sem találkozott soha. Valahányszor látta, mindig olvasott valamit, és sűrű, fekete haját szoros kontyba fogta, egyetlen tincset sem hagyott elszabadulni.
Olyan volt, akár egy kőszikla, és Roman elhatározta, ha megnő, olyan magas lesz, mint ő.
Irene felnézett.
– Hol van a fiam?
– Olvas. Azt mondta, nem kér társaságot.
– Rendben van. Ülj le.
Roman feszengve ült le az egyik bársonyfotelbe, csak a szélére, vigyázva, nehogy összekoszolja.
Irene becsukta a könyvét. Roman meztelennek érezte magát a pillantása alatt.
– Holnap elmegyünk neked vásárolni, ősszel pedig elkezded az iskolát. Pipet állami gimnáziumba írattuk, hogy szokja a nyelvet, vele mész te is. Írni, olvasni tudsz?
– Le tudom írni a nevemet, asszonyom.
Irene a homlokát ráncolta.
– Kevés. Az iskolában majd megtanítanak. Az anyanyelvedet művelni kötelességed, ezt jól jegyezd meg.
– Igen, asszonyom.
– Húzd ki magad! – Irene tekintete kissé megenyhült. – Nagyszerű fiatalember lehet belőled, ha igyekszel. Már most is erős vagy, egészségesnek tűnsz… Bolhád van?
– Múlt nyáron volt utoljára, asszonyom.
– Milyen gyakran szoktál fürdeni? Nem is számít, mostantól mindennap fogsz. Az immunrendszered jól megerősödhetett a kosztól…
Roman félve kérdezte meg:
– Mi az a… Mi az a munrendszer, asszonyom?
– Immunrendszer.
– Az valami rossz?
Irene arcán egy mosoly árnyéka suhant át.
– Az a tested védelmi rendszere a betegségek ellen.
Roman bólintott, mintha értené.
Irene az órára nézett.
– Hívd le a fiamat. Most teázunk, aztán vacsorázunk. Mondd meg neki, hogy mosson kezet.
Roman kisietett a szobából, és fel a lépcsőn; mikor a könyvtárba ért, Pip felnézett.
– Menj innen!
Még ezt is alig lehetett érteni az akcentusától.
– Édesanyád azt mondja, teáztok, és moss kezet – mondta Roman, és a tenyerét is összedörzsölte hozzá, hátha így érthetőbb.
Pip pislogott.
– Nagyon ostoba vagy, ugye? – kérdezte Roman.
Pip angolul vágott hozzá valamit, mielőtt visszatért a könyvéhez, talán valami bonyolult szót, mint adóbevallás, vagy az immunrendszer.
Pip biztosan tudta, az mit jelent.
Roman arca égett.
– Tea – ismételte. – Moss kezet.
Pip végre megértette, és felvidulva ugrott le a fotelből. Kicsi volt, vékony, a térde csontos. Romannak eszébe jutott, ahogy megállt előtte, mintha védené.
Akkor hatalmasnak tűnt.
Nem szólt hozzá, mikor kezet mosott, sem később, Roman csak szótlanul sietett a nyomában. Mikor a szalonba értek, Irene már kitöltötte a teát. Pip melléült, és mosolygott, de Roman tudta, hogy hazudik, mert a szeme nem szikrázott hozzá.
Mikor Pip mosolygott, amikor őszintén mosolygott, mint délelőtt, az egész lénye ragyogott vele.
Irene mintha észre sem vette volna. Angolul beszélgettek, és ügyet sem vetettek rá, Roman csak szótlanul iszogatta a teáját, úgy figyelte őket.
Halkan szisszent fel, mikor megégette a nyelvét.
Az ajtó hirtelen vágódott ki, és ő úgy ugrott fel, mint aki valami rosszat tett, a csészét az asztalra helyezte.
Egy férfi torpant meg a küszöbön, szemüveges, bajszos, alacsony. Pip szinte repült felé, és a férfi nevetve a karjaiba kapta, összeborzolta a haját.
Romant még soha senki nem ölelte meg így.
Meglepetten tátotta el a száját, mikor a férfi hátradöntötte Irene-t. Úgy csókolta meg, mintha soha többé nem láthatná, és Irene Waters, az a szigorúszemű, mosolytalan Irene Waters, akit eddig megismert, most szívből nevetett, még a válla is rázkódott vele, és a szalonban ragyogott a fény.
Aztán a férfi észrevette őt. Roman ereiben megfagyott a vér.
Pip közelebb rántotta a pillanatnyi csöndben, és az ujjaikat összekulcsolva mutatta be őt; tovább fecsegett, ugyanúgy, mint annak előtte, Roman pedig kezet szorított a férfival, akit Juliannek hívtak. Biológus volt, a tundra növényeit tanulmányozni utazott ide a feleségével és a fiával, és néha hetekre kiköltözött a sztyeppére egy sátorba néhány kétszersülttel.
Azután mind átvonultak az ebédlőbe, és Pip maga mellé ültette Romant, úgy beszélt hozzá, nevetett, csapongott, ragyogott, Roman pedig egy szót sem értett belőle, ezért inkább nem is figyelt rá, csak igyekezett minél többet enni, mintha a következő pillanatban véget érhetne ez az álom, és ő felébredhetne ugyanott, ahonnan jött, a koszos, büdös kovácsműhelyben.
Aztán Irene és Julian elment sétálni, amíg ők kettesben maradtak. Pip elrántotta a kezét, és felszaladt a lépcsőn, Roman pedig megállapította, hogy Philip Waters mesterien tud hazudni.
Aznap éjjel a rubelt szorongatva aludt el.
*
Tetszik, gratulálok hozzá!
Érdekes címválasztás, nem jutottam dűlőre vele, de a téma nagyon tetszik. Már a Szentpétervár kíváncsivá tett. A két fiú barátságáról fog szólni? Vagy Roman feljebbjutásáról a ,,ranglétrán”? Esetleg a századforduló orosz társadalmának mindennapjait mutatja be? Bárhogy is legyen, én szívesen olvasnám tovább! Gratulálok! 😉
Kedves Anna! 🙂
Nekem érdekesen indul a történet, hétfő reggelhez képest meglepő lelkesedéssel vetettem magam a soraidra. Viszont ez az izgatottság a részlet végére egy kicsit alább hagyott. Nem értek az ilyenekhez, mint hogy történelmi hűség meg társai, számomra a karakterek számítanak inkább egy történetben. És ami az elején izgalmas volt, a passzív főhős, az a végére ellaposodott. Vártam volna, hogy ha Roman ilyen helyre kerül, ahol nagyobb a szabadsága, mint a kovácsműhelyben, akkor az indítójelenethez képest aktívabb lesz, és majd csinál valamit. De csak más karakterek társaságát keresi, hátha majd ők viszik a cselekményt helyette, és maximum azt teszi, amire kérték. Úgyhogy én a végére elgondolkodtam, hogy akarnám-e tovább olvasni.
De ez persze az ízlések és pofonok kategória 🙂 Nagyon gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a lektorihoz 🙂
Nekem tetszett nagyon.
Izgalmas és gördülékeny.
Kìváncsi vagyok a folytatásra.
Gratulálok a kikerüléshez!
Először is szuper, hogy ilyen különleges címe van a műnek, az külön remek, hogy azonnal meg is van magyarázva. Arra még nem jöttem rá, mennyi köze lesz a történethez, de ez az elején sose baj. Sőt!
A karakterek tetszenek, különösen örülök, hogy Roman kapott egy új esélyt az élettől. Azt sajnálom, hogy a csecsemő ott maradt azzal a szörnnyel…
Még nem igazán értem Pip-et, meg a történetet magát sem, nem tudom, mit hoz ki ebből a szerző, de szurkolok. Remélem, lesz szó az oroszok és angolok közti különbségről, a neveltetésből eredő különbségekről stb.
Az a jelenet nagyon meghatott, amikor apuka hazaért. Nagyon szép megfogalmazás! Gratulálok!
Nem tudom, tovább olvasnám-e. Valamennyivel biztosan, mert érdekel, mi fog történni, de tartok attól, hogy egy ilyen történet könnyen lesz unalmas. Remélem, nem így lesz!
Sok sikert a jövőben a szerzőnek!
Ez szép munka volt! 😉 Nagyon tetszenek a leírások, az apró gesztusok, amiken keresztül a szereplőket bemutatod, Irene halál angyalához hasonlítása is telitalálat. Kíváncsi vagyok, milyen élete lesz Romannak az új otthonában. Roman pontos korát még érdemes lett volna belecsempészni, mert így most nem teljesen tiszta előttem, hogy ő egy Pippel egyidős játszótárs, vagy egy valamivel idősebb, részben testőrnek is szánt báty. Ez azért is fontos szerintem, mert minél idősebb Roman, annál kevésbé hihető – legalábbis nekem -, hogy csak úgy befogadja a házába, a gyermeke mellé Irene. Egy gyermek még jobban formálható, nagyobb bizalmat is előlegez meg talán neki az ártatlansága okán, egy kamasz suhancnál már talán lennének fenntartásai, hogy esetleg meglopja, hiszen egy sokkal durvább közegből jön.
A másik tippem, hogy a címet érdemes lenne átgondolni. Bevallom, nem ismertem eddig ezt a szót, így számomra nem mondott semmit, nem ragadta meg a figyelmemet. Az egyszerűbb, emészthetőbb cím már csak azért is jobb lenne, mert akkor nem kellene szómagyarázattal indítani a regényt.
Gratulálok a kikerüléshez, és drukkolok!
Judit
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez.
Előrebocsátom, hogy én általában nyersebben fogalmazok, mint a többiek, remélem ezt megbocsátod nekem.
A szöveg nekem rendkívül zavarosnak tűnt, tele helyesírási, stilisztikai hibákkal, képzavarral.
„Roman levegő után kapva riadt fel, mikor a gazdája, a kovácsmester fültövön legyintette. Újonnan talált koncentrációval hajolt a kohó fölé, az arcát égette a hő a nyári melegben. A délibábos levegő remegése összekavarodott előtte.”
– az első bekezdés máris a teljes szöveg orvosi lova: van benne helyesírási hiba (a gazdája – gazdája), stilisztikai (újonnan talált koncentráció). Később azt írod, hogy Roman vigyáz a gyerekre, de elalszik, aztán pedig azt írod, hogy visszahajol a kohó (!) fölé(!), amiben teljes a képzavar. A szunyókálás után hogyan hajol vissza a kohó fölé, ha azelőtt a gyereket ringatta? Vagy a kohóban ring/ott a gyerek? Ha kovácsműhelyről van szó, akkor nem fölé hajol a kohónak, ugyanis a vasat oldalról kell kihúzni fogóval a tűzből (és nem a kohóból).
Ami ezután következik, az pedig fokozza az első bekezdés zavartságát. A brutál kovács, a semmiből felbukkanó gyerek, a halál angyala (aki később újságot olvas, és mintafeleséggé vedlik?!). Roman honnan tudja, hogy Pip angolul beszél, ha ő maga épp hogy le tudja írni a nevét oroszul? A férj tényleg néhány kétszersülttel ment a tajgára?
Egyáltalán milyen korban játszódik a regény? 1800as évek (a milliő alapján)?. De akkor biztosan nem olvasott volna Irene Waters újságot Szentpéterváron. Vagy ma? – Akkor meg nem kovácsműhelyről lenne szó.
A rövid részletben olyan mennyiségű a klisé, a helyesírási -stilisztikai hiba, a képzavar, hogy a szöveg elolvasása is gondot okozott. A helyszínrajz, a korrajz magas fokú ismerethiányról tanúskodik. Az alakok teljességgel képtelen figurák, a szöveg koherenciát még nyomokban sem tartalmaz.
(OFF: Sokadik alkalommal merengek azon, hogy miért emelte ki ezt a szöveget az előszűrő, amiben még a nyelvi szint sem üti meg az olvasható mértéket.)
Kedves Anna!
Amit írtam, természetesen csak a szövegre vonatkozik, semmiképp nem szeretnélek megbántani a negatív kritikával. Sok sikert a válogatóra.
Általában boldogulok az idegen szavakkal, a „katalepszia” értelmét már első gimnazista koromban megismertem és megtanultam. Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, viszont az „akatalepszia” szó értelmét nem ismertem. Roppant mód zavar, és ha nem lennék eléggé öntudatos, kisebbségi érzést okozna, ha valamely ismert idegen szó értelmét nem tudnám megfejteni. Nem tudtam. Az „a” fosztóképzőt sehogy sem tudtam társítani a „katalepszia” szóval, sikertelenül törekedtem az értelmezésére, és enyhe frusztrációtól fűtve rágugliztam. A hatás letaglózott. A Google is csak néhány sokoldalas fejtegetést rakott elém. Kedves szerző! Kérlek, ne alázz meg azzal, hogy már a címben rávilágítasz a műveletlenségemre!
Az auftakttól (ismerek ám én is néhány nem közkeletű idegen szót!) gyanakvóan mindenre figyeltem. Szentpéterváron, a Jeges tenger partján tényleg van délibáb?
A párbeszéd, a nyitójelenet, a megfogalmazás kínál némi drámai erőt, de pontosabb fogalmazással tényleg kibontakozhatna a megnyitásban rejlő feszültség. (Tekintsünk el attól, hogy gépészként kissé pontatlannak érzem a kovácsműhelyben előforduló égetéses balesetet és a kísérő jelenségeket.)
A néhol hibásan fogalmazott mondatokban olyan szavak is előfordulnak, amelyek idegenek a jelzett kortól. Akkoriban senkitől, egy kovácstól különösen nem vehették el a „vállalkozását”. Ismereteim szerint az immunrendszerről sem tudtak még az orvosok, ha mégis, a kifejezés egészen biztosan nem volt általánosságban ismert. Az adót sem nagyon lehetett akkoriban, Oroszországban bevallani, talán a legnagyobb bankok vagy gyárak megtehették, egy kovács aligha. Amikor a szövegben a sok „mikor”-t olvastam, eluntam ennek a szónak a látását.
A nyitástól felbosszantva sem tagadhatom azonban le, hogy a szemelvényt érdekesnek tartom. Egyedi a szituáció, eredeti a cselekmény, és van benne ígéret. Nyelvileg sem nagyon borzasztó, bár a tipikus hibák (szórend, szóhasználat… stb) jelen vannak az írásban. Mégis azt hiszem, kisülhet belőle valami izgalmas, ezt persze a folytatás ismerete nélkül nem tudhatom. Ha a szerző még nagyon fiatal, akkor ígéretes jövő elé nézhet, ha kevésbé fiatal, akkor sem elveszett tehetség, ám hasonló téma írásához szükség van némi ismeretbővítésre.
Kedves Szerző!
Én belegondoltam ebbe a helyzetbe, de nemigen tudok vele mit kezdeni. Édesanyaként beesek egy bántalmazó szituáció kellős közepébe, mindezt egy olyan korban, amikor a mesterek így-úgy, de felvállalták a kiskamaszok nevelését, hogy megkönnyítsék a saját munkájukat. Inasokat neveltek, a szülők kérésére, beleegyezésével. Szerintem akkoriban a szigorú „nevelés” (értsd ezalatt: verés) mindennapos dolognak számított, de lehet, hogy tévedek. Szóval ott vagyok egy olyan világban, ahol a szülők igyekeznek a csemetéiket kiszórni otthonról abban a reményben, hogy szakmát tanulhatnak, vagy legalábbis jobb életük lesz. Válogathatok a gyerekek között, hiszen vannak bőven, akár még lelencek is, de én nem teszem, hanem hirtelen felindulásból magamhoz veszek a gyereket, akiről semmit nem tudok. Befektetem a selyem ágyneműbe, leültetem a bársony székemre, az ezüst-evőeszközeimet a kezébe adom, majd később elküldöm fürdeni, ahol mocskos lesz tőle a víz. Minden magyarázat nélkül rábízom a saját gyerekemet, és mindjárt iskolába is küldöm a kis lelencet…
Ne haragudj, de nekem itt hiányérzetem van. Gyors a tempó, nem értem az édesanya indokait, amiért hirtelen úgy döntött, hogy neki kell Roman. Legalább dumálhattak volna előtte egy kicsit egymással, hogy felfogjam, mi a fenéért enged be egy úrinő egy vadidegen, talpig mocskos gyereket a házába, akiről semmit sem tud, és miért ül le vele egy asztalhoz kajálni. Oké, megsajnálta, de küldhette volna a konyhába is, hogy etessék meg, aztán meg lehetett volna belőle a kertész segédje.
Nem akarlak bántani, de nekem zavaros az egész történet, legalábbis az, amit eddig láttam belőle. Remélem, a lektorok másképp látják majd, és csak egy kicsit kell átformálni a szöveget, hogy világos legyen, mi és miért történik.
Gratulálok a kikerüléshez!
A hozzászólásokban felmerült, hogy a cím jelentése nem mindenki számára világos, ezért kíváncsi lettem a részletre.
Aztán észrevettem, hogy a szó jelentése ott van a szöveg elején. Szóval, most nem igazán értem, hogy mi is volt a para ezzel a címmel. Mindegy, most már el fogom olvasni a részletet. 🙂
Nekem tetszett. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle… 🙂
Kedves Sade Lia!
Miből jött le, hogy a szó jelentése ott van az alcímben? Van előtte egy szám, ami holmi fejezetcímmé is tehetné, de még így, magyarázat után sem vagyok benne bizonyos, hogy az a dőlt betűs rész, valóban a szó magyar jelentése. A Google sem tud erre ilyen röviden válaszolni. Meg aztán engedd meg, hogy hadd parázzak már azon, ami zavar!
Kedves Szerző!
Maga a történet tetszett, ám a hitelességéről nem tudok véleményt alkotni. Néhány dolog nekem is megválaszolatlan maradt, mint a miért is vett magához egy úrinő egy gyereket az „utcáról”. A részlet végén a férj munkásságának leírása miatt a narráció sem tiszta nekem. Eddig úgy tűnt, hogy a fiút követjük, de az ott leírtakat ő nem tudhatja és nem esett róla szó, hogy elmondanák neki. Ha az efféle dolgoktól eltekintek és javíthatóak egy lektor szerint is, akkor szívesen elolvasnám.
Ui.: Kedves Demeter Attila! Ha jól sejtem, megtaláltam honnét származik a szerző cím alatti magyarázata, amit dőlt betűkkel kiemelt! „Tudományelméleti szöveggyűjtemény” írta: Törő Lajos, a 19. oldal alján találtam az idézetet, amit a szerző is megjegyzett.
Számomra is zavaró a szó, leginkább, mert rákeresés nélkül nem értem.
Sok sikert az írónak!
Egyetértek Sade Liával, az akatalepszia jelentése villámgyorsan megvan a Google segítségével: a dolgokat nem ismerhetjük meg/nem megértés 🙂 Nekem elegendő volt az író által a szöveg elején feltüntetett magyarázat.
A történet elején valóban szükség lenne jelölni, hogy a kovács félárva, csecsemő kislánya mondjuk fél éjszaka sírt a fogzás miatt, emiatt Roman nem tudta magát kipihenni, és elbóbiskolt munka közben. Egyébként érthető az események sorrendje, és az infóadagolás azért is jó, mert egyből benne vagyunk a sűrűjében.
Az viszont tényleg magyarázatra szorul, hogy az iskolázatlan Roman honnan ismerte fel az angol nyelvet? hallott már mást is ezen a nyelven beszélni, vagy sejtette, vagy? 🙂 Csak egy rövid mondattal elegendő hozzátenni, és tulajdonképpen ez a része is kikerekedne (szerintem).
A karakter passzivitása kiszolgáltatott helyzetéből adódik. Az ilyen emberek a valóságban, ha megengeditek ezt a párhuzamot, majd’ kicsattannak a tettvágytól, csak kell egy löket, hogy elkezdjenek cselekedni.
Nekem tetszett ez a részlet. Biztosan a szerencsétlen sorsú főhős és a kovács miatt végig A Gólyakalifa (by Babits) hangulatát éreztem. (Imádom azt a történetet.) Plusz az is ezt erősítette, hogy Roman azt hiszi, álmodik, amikor végre jobb körülmények közé kerül.
Még csak a címen akadtam el. Egy oldal kiselőadást, ógörög nyelvtani anyagot, filozófiai levezetést találtam. Szóval az olvasás most elhalasztva, csak gondoltam megosztom meglepődésemet 😀 Az enyém se szimpla magyar cim, de aki nem ismeri a sportot, már a jobb szélen levő kiemelt wiki szócikkben elolvashatja kattintás nélkül 🙂
Kimaradt, hogy „találtam a neten”
Szépen, élvezhetően olvasható részlet, de végig úgy éreztem, hogy egyes részei a jeleneteknek az író elméjében maradtak, ahelyett, hogy közölte volna az olvasóval őket.
Úgy érzem, hogy az író túl sokra vállalkozott, amikor témát választott. Számtalan logikátlanságra hívták már fel a figyelmet az előttem szólók, amik nekem is feltűntek, de az egész azzal kezdődött, hogy egy fiúra bízták a fogzó kisbabát, aki inasként dolgozott, ez már eleve elképzelhetetlen, akadt volna női rokon, vagy szegény gyereklány, akit felfogadott volna a mester, akár csak azért, hogy ne haljon éhen vagy ne keljen az utcán aludnia.
Egy úrhölgy nem fenyegetőzik, nincs rá szüksége, ahogyan egy kovácsmester sosem emelne kezet egy elegánsan felöltözött gyerekre vagy fenyegetné erőszakkal, nem hogy visszabeszéljen olyan szinten, ahogy tette.
A maradék történet is abszurdnak tűnik, a szereplők nem viselkednek megfelelően. A hölgy nem öntene magának teát, szolgáló tenné helyette, a befogadott fiú nem teázna velük és így tovább.
Kár, hogy az író nem egy hozzá közelebbi témát választott, amit jobban ismerhet és magabiztosabban tudna róla írni, mert akkor talán ezek a hibák nem fordultak volna elő.
Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikerüléshez! A cím választást nem igazán ertem,de attól még tetszett a részlet. Nagyon aranyosak a karakterek,kíváncsi vagyok, hogy hogyan folytatódik a történet.
A. Stone. Osztom a velemnyedet, kiveve ezt.
,,de az egész azzal kezdődött, hogy egy fiúra bízták a fogzó kisbabát, aki inasként dolgozott, ez már eleve elképzelhetetlen,” Bevett szokas volt ugyanis, hogy az inasnak az osszes haztartasi munkaban es a gyerekek gondozasaban reszt kellett venni, foleg az elso evekben.Ha nem hiszed nezz utana.
Na, szóval: Én egy kicsit azt hittem (az ominózus cím miatt), hogy valami filozófikus mű lesz ( persze ezt már elspoilerezték a többiek, hogy nem igazán, mégis bíztam benne, hogy valami majd megjelenik). Nem az lett, nem baj, még lehet a továbbiakban, semmi sincs kizárva, nyilván.
Maga az immunológia a századforduló környékén alakult ki, elvileg nem kizárt, hogy tudósok már használták az immunrendszer szót, bár a területtel szerintem inkább az orvosok foglalkoztak, nem az ökológusok.
Az mindenképp figyelemfelkeltő, hogy miért éppen Oroszország, szóval én nem tenném vissza a polcra a könyvet, inkább elolvasnám a fülszöveget (amúgy is azzal szoktam kezdeni, engem meg lehet venni a reklámokkal).
Kedves Attila: Onnan lehet tudni, hogy a szó értelmező magyarázatát láthattuk, hogy… ezt jelenti a szó. Egyébként leellenőriztem én is: egy oldalon keresztül ugyanazt dobálta ki a Google, a másodikat meg nem néztem.
Félreértés ne essék, nem kívántalak korlátozni a nemtetszésed kifejezésében, én csak az értetlenségemet fejeztem ki.
Kedves Sade Lia! A tautológia fogalmát ismered? 😀
Martin Eden, igazad lehet, mert én valóban nem vagyok jártas az akkori orosz viszonyokban és azt elhiszem, hogy az inasra bízták a favágást, vízhordást, főzést, mosogatást, hóhányást és az is lehet, hogy a fogzó gyereket is, ez nem változtat a tényen, hogy nekem, mint olvasónak, furcsa volt a dolog, mert akkoriban annyira szigorúan vették a nemi szerepeket. Habár akkoriban a gyerekekhez is másként viszonyultak. A lényeg nem változik: a regény nem tűnik hitelesnek és ez a valódi gond.
Attila: Ez jó volt, és valahol jogos! 😀
Ugye nem kezdünk az oldalon matekozni?! 😀
Gratulálok a kikerüléshez. Ígéretesnek találom a kitett részt, vagyis tetszett. Remélem a többi rész fordulatos, érdekes világba enged bepillantani. Sok sikert kívánok.
Kedves Szerző! Tetszett az írás. Nekem egyetlen dolgom akadt meg a szemem: főhősünk egyből azt gondolja, miféle szörnyeteg lehet Pip, és nem azt hogy szegény egy idegen országban, ahol nem beszéli a nyelvet, nem tud beilleszkedni. Viszont nem logikátlanságot tételezek fel, hanem előrevetítést. Pont azért érdekes számomra a részlet, mert onnantól Pip-ben a szörnyeteget kerestem. Érdekes feszültséget generálna ha egy szörny rémtetteit kellene elviselnie a jólétért cserébe. Gratulálok és köszönöm az élményt, gondolatébresztő részlet volt.
Közepes, még nem tudom eldönteni. 6.
Kedves Anna!
Érdekes, én pont azért voltam kíváncsi a történetre, mert ismeretlen volt a cím jelentése. 😀 (Bár szerintem jobban illene egy filozófikus regényhez, nem tudom, ez mennyire lesz az.)
A durva kezdés ellenére van valamiféle bájosság ebben a részletben, szívesen olvasnám tovább. Ez a bájosság viszont egyrészt a hátránya is, néhány helyzet és a karakterek viselkedése nem túl életszerű véleményem szerint. Ha gyerekeknek szól a könyv, akkor ezek némelyike még elnézhető (pl. a tündérmesébe illő megmenekülés, ami aranyos dolog volt, és a későbbiekben talán derülnek még ki részletek, de egyelőre érthetetlen, miért vette magához a nő Romant, vagy miért pont őt vette magához stb.).
Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert! 🙂
Kedves szerző!
Most lett egy kis időm mély filozófiai fejtegetésbe bonyolódni. Ugyan imádom az ógörög filozófia egyes részeit, megvallom az akatalepszia művelői nagyon távol állnak tőlem. Mivel a lényege, hogy minden létező megragadhatatlan, ezért nem alkothatunk véleményt semmiről. Ez azt is magában foglalja, hogy a tudás birtoklásának mindennemű formája lehetetlen, hiszen az véleményformálás, szóval szívesen elbeszélgettem volna legalább arról, hogy a cím alatti mondat másik fele miért maradt el – ez által eltüntetve az akatalepszia legproblémásabb tételét. Viszont már az elején elvált, hogy a mű nem is erről fog szólni, nyugodtan nekieshettem volna korábban is 😀
A hibákat már biztos jelezték páran, de az elején akkorába futottam, amit nem vagyok képes kihagyni. Nézz utána és dolgozd át kérlek! Ronant pofon vágják, mert alszik, ami forró vassal/acéllal dolgozva szinte lehetetlen. Akkor Ronan már halott lenne. A kohó _fölé_ hajolt, ami, ha létező dolog lenne, a téli hidegben is égette volna. A levegő nem lehet délibábos, max remeghet a hőségben, délibáb kialakulásához nagy meleg és szabad, sík tér kell, amit elég nehéz találni Szentpéterváron.
Akkor jöjjön a probléma: A kovácskohót úgy kell elképzelned, mint a kenyérsütő kemencét. Legalábbis a régieket. Tehát a fölé hajoláshoz létra kell, és ott nincs hőség, a hőzáró réteg miatt, ami kell a kovácskohó legkezdetlegesebb válfajához is. A kovácstűz fölé hajolhat, ami izzó, levegővel átjárt szén egy kerek tálban, de az nem kohó. Éppen csak hogy eléri benne a megfelelő hőfokot, ha abbahagyja a levegő pumpálását, leáll a kovácstűz, kihűl a munkadarab, és alakíthatatlan lesz. Tehát nem szundíthat el, ellentétben a kohóval. Egyébként a kovácskohóötletét az olvasztókohóból vették át a kovácsok.
A fémek, így a vas és acél izzásához is különböző izzási módok tartoznak. Az úgynevezett fekete izzás, amivel megégetheti a kezét – annyira, hogy lejön róla a bőr, ez esetben jó Ronan sérülése, de már régóta nem működött a kovácstűz ehhez az állapothoz -, már úgy 500 fokon beindul. Nem látod, tehát nagyon veszélyes, 600 fok körül kezd az izzás láthatóvá válni, de a fém alakításához nem árt legalább 800 fokot elérni. A kovácstüzekben ez ment, de a kohót később azért is találták ki, hogy sikerüljön az ideális, 900-1000 fok közti értéket elérni – attól is függ, mennyire kell alakítani. Olyan 1300 fok felett kezd el olvadni. Ez természetesen kovácsoláskor nem cél.
Hogy miért is zavar ez engem ennyire? Mert bőven láttam izzó és olvadt acélt, és ezektől megsérülő embereket, és szeretem nézni, amint készül a kovács keze alatt a kovácsoltvas. Nem gugliztam, ezeket az értékeket fejből tolom, tehát nem állítom biztosra, de szerintem találtál volna információt a kovácsolásról és a fémek hőfokáról. Ha olyanról írok, amit nem ismerek, akkor adatot szoktam gyűjteni. Annyival előrébb vagy, hogy itt vannak az adatok, csak építsd be 🙂
Kovács, aki egy hölggyel és jól öltözött gyerekével így beszél??? Tutira az 1800as években járunk? A minimum az, hogy igenis hölgyem, bocsánat hölgyem, nem figyeltem hölgyem. Akkoriban a kovács egy prosztó melós, ha ügyes, elég jól megél, de egy jól öltözött ember tönkreteheti, és ezt tudja magától is. A kovácsnak el kellett volna adni Ronant a hölgynek, vagyis pénzt kérni ameddig új inast tanít be, pláne, mivel a gyerekének is kell felügyelet, az nincs ingyen.. Kivéve, ha rendszeres megrendelő, de akkor ismeri.
Nem írnám, hogy egy tanulatlan gyerek abszurditáson gondolkodott, inkább fura helyzeten vagy ilyesmi.
Ha most érkezett, miért kezd hazugsággal? Örül a helynek, mégis hazudik? Nem mondta Pip, hogy nem kér társaságot, csak nézett. Fölösleges hazugság, ha nem a jellemét jelzed vele. Immunrendszeren kicsit fennakadtam, de Irene nem szokványosan viselkedik, lehet tanultabb a korabeli orosz orvosoknál. Ha Roman gyorsan felugrott, nem volt ideje helyezni, vagy szorongatta tovább a csészét, vagy simán letette. Furcsálltam hogy nincs a gyerek mellett nevelőnő vagy hasonló, biológus családjában a minimum lenne.
Ami a többit illeti, alapvetően gördülékeny és olvasmányos, bár nem tudom, mi lesz belőle. Kíváncsi lennék a fülszövegedre 🙂
Tetszik, szívesen olvasnám!