Misz Anna: A hullák nem álmodoznak (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I.

A plafonon sárga négyszögben úsztak a délutáni fények. Minden nap pontban négykor a létező legkellemetlenebb szögben sütött be az ablakon a nap, és mikor Bence beköltözött, még nem tudta, hogy ez egyszer ennyire bántani fogja majd a szemét. De most már mindegy volt. Azért hunyorogva pislogott, és a fejére húzta a pólóját.

Két napja feküdt az ágyában mozdulatlanul, eltekintve a négy óránkénti óvatos helyezkedéstől, mikor a csontjai már tiltakoztak az aktuális testhelyzet ellen.

Még mindig nem tudta elhinni, hogy meghalt. Motorbalesete volt, és belehalt. Mintha nem lett volna elég, hogy Kami szakított vele.

A konyhában felzenélt a mobilja, a Highway to Hellt játszotta. Bence röhögni akart, de a hullák nem röhögtek.

A telefon két napja egyfolytában csörgött, valószínűleg a pizzériából keresték, nyilván azért, hogy megkérdezzék, miért nem megy be dolgozni. Igazán leeshetett volna nekik, hogy valami nincs rendben, és kiküldhettek volna valakit, hogy nézzen rá. Akkor végre felfedezték volna a holttestét is. De lehet, hogy senkit sem érdekelt ennyire az ügy.

A telefon elhallgatott. Bence fülelt, hátha újra megszólal, hátha meghallja Kami vagy az édesanyja csengőhangját, bármelyik jó lett volna most. A mobil a konyhában árulón hallgatott.

Kénytelen volt ő kézbe venni az ügyet.

Mély sóhajjal átlendítette a lábát az ágy szélén, és felállt. Válaszul a szoba fordult egyet a tengelye körül, Bence térdei a parkettának koppantak, ahogy a földön elterülve arccal egy háromnapos pólóban landolt, aminek ráadásul hányásszaga volt. Klassz.

Ha most bárki megkérdezte volna, nem volt jól, mivel előző este rohadtul meghalt.

Azért felkaparta magát a padlóról, kitámolygott a konyhába, felvette a dzsekijét, majd lesietett a lépcsőn. Vakon végig a megszokott rutinon. Csak a térdei ne lettek volna annyira kocsonyásak.

Elvirát, a motorját az utcasarkon parkolta le; az ő lakkozásán alig esett egy-két karcolás, ennyi vigasz azért volt az egészben. Bár Bence igazából nem tudta, miért lenne szüksége egy motorra, ha már úgyis halott. Talán el kéne adnia. Vagy eladományoznia, igen, attól jobb fejnek tűnne. Csak előtte kiírja a Facebookra, hogy Kami is lássa, hogy tud ő kurvára önzetlen is lenni.

Legalább a saját holttestét illetően volt egy terve, valami halvány gőze, mi legyen.

Lehúzódott egy McDonalds mellé, lopta a Wifit, mert otthonra nem fizetett elő, a mobilnete meg éppen elfogyott. Igyekezett úgy tenni, mintha várna valakit, de a tekintetét még így is idegesen hordozta végig az utca hosszán, mintha lopáson kaphatnák. Szerencsére a jel volt elég erős, hogy átérjen a falakon.

Rákeresett, merre találja a legközelebbi kórházat, ahol holttesteket boncoltak, és rövid guglizás után meg is találta: a szomszédos kerületben volt.

Ahogy száguldott az utcán, Elvirával a lábai között, összemosódtak a házak, a fák, a bokrok, imbolyogtak a piros lámpák, elferdültek a színek, szürke cseppent a barnába, és Bence olyan hirtelen fékezett le, hogy majdnem felborult. Annyira szédült, hogy képtelen volt vezetni, azt pedig nem kockáztathatta, hogy Elvira megsérüljön. Mit gondolna róla Kami, ha egy roncsot adományozna el?

Inkább gyalog ment, lesétálta a fél kerületet, maga mellett tolta a motort. A bordóra lakkozott fémtest időről időre a csípőjének ütődött, és Bence úgy érezte magát, mintha egy elefántot sétáltatna a Városligetben.

Mikor elérte a kórházat, a motort leparkolta a kerítés mellett, rácsatolta a bicikliláncot is, de a kulcsot a csomagtartóban hagyta, a csomagtartót pedig nyitva. A zsebéből előkeresett egy megkopott blokkot és egy megrágcsált graffitceruzát, ami még a pizzafutár napjaiból maradt. Sokáig gondolkozott rajta, milyen üzenetet írjon. Végül ez lett:

Szabadon elvihető. Cserébe, légy szíves, adományozz egy szeretetszolgálatnak! Köszi.

Sötétedésig körbejárta a kórház épületegyüttesét, megbámulta a gyerekosztályok melletti játszóteret, a formára nyírt bokrokat és tujákat, a mozgássérült rámpákat, az ablakokból tükröződő infúziós állványokat. Észre sem vette, hogy eleredt az eső, csak mikor egy elhaladó nővér aggódón végigmérte elázott ruháit. Akkor behúzódott a tető alá, hogy elkerülje a kérdéseket.

Elég lett volna besétálnia a hullaházba, hiszen előbb-utóbb úgyis oda került volna, mégis… Nem volt kedve ilyen nyilvánosan intézni a dolgokat. Biztos kérdeznének egy csomó mindent, például, hogy miben halt meg, vagy miért nem jött eddig, vagy kire mit szeretne hagyni, esetleg értesítsenek-e valakit, nem zavarja-e, hogy majd eladományozzák a szerveit, ilyesmik. Egyszerűbbnek tűnt csak csendben belopódzni a hullaházba, feltörni egy hűtőt és bemászni, hogy aztán végre békében nyugodhasson. Nem kellett ebből nagy felhajtást csinálni.

A dzsekijének zsebében talált egy szál cigarettát, azt is elszívta, hogy teljen az idő. Figyelte a sebesen mozgó nővéreket, az aggódón toporgó látogatókat, a cigiszünetet tartó orvosokat. Az egyikük megállt mellette.

– Látogatóba?

Bence bólintott. A hangjában nem bízott, talán rothadásnak indultak már a hangszálai. Lenyűgözve figyelte ezt a különös hallucinációt, ahogy az orvos nagy, szőrös ujjainak körvonalai hol megfakultak, hol kiélesedtek a cigarettája körül, amint a szájához emelte azt. Csak remélni merte, hogy ilyen illanó kezekkel a férfi nem sebész.

– Kitartást. – Az orvos megveregette a vállát, mielőtt elment, valószínűleg egy haldokló rokonnak tulajdonította Bence hallgatását.

A férfi megpróbált visszaemlékezni rá, mikor volt utoljára rendes, állami kórházban, de csak két alkalom rémlett fel neki: az egyik, amikor snowboardozás közben eltörte a lábát Svájcban, és mikor végre mehetett iskolába, az osztálytársai mind aláírták a járógipszét, a másik pedig, mikor kivették a manduláját. Emlékezett, az egyik műtős úgy cipelte be a műtőbe, mint egy darab húst. Utána olyan tisztelettel kezelték az iskolában, mintha legalábbis a csatatérről tért volna vissza, pedig átaludta az egészet, és utána bőgött, mint a fába szorult féreg, mert fájt a torka. De legalább egy csomó ideig orvosi célból ehette a fagyit. Ezen elmosolyodott.

Akkor még boldog volt, és élő. Közben meg valami nagyon elromlott.

Lassan esteledett, az épületek között elnyúlt a kékes szürkület. Az eső elállt, az illata súlyosan megült a levegőben. Egyre kevesebb látogató lézengett az udvaron. Bence a földre pöckölte a leégett csikket, amit már órák óta szorongatott az ujjai közt, alibinek. Aztán elindította a hadműveletet.

A hullaház ablaka nyitva volt, éppen takarítottak. Bence gyorsan körülnézett, majd remegő karokkal felhúzta magát az ablakpárkányra, hogy aztán gyorsan a földre szédüljön odabent. A feje zúgott, a gyomra kavargott, de azért talpra küzdötte magát, aznap már negyedszerre. Ha bárki kérdezi, egy kibaszott hős volt.

A folyosóról gurulós takarítókocsi nyikorgása hallatszott. Bence riadtan körbenézett, hova bújhatna el, de a helyiség nem szolgált sok rejtekhellyel. Kopár volt, majdnem teljesen steril; a falakon mosdók és csapok sorakoztak, a helyiség közepén három króm boncasztal állt, egy dobókocka hatosának alakjában elhelyezve. Bence kábé annyira ment velük, mintha eltakarta volna a szemét azzal a felkiáltással, hogy amit ő nem lát, az sem látja őt.

Végül az egyik sarokban észrevett egy sor fogast három-négy köpennyel. A köpenyek és a fehér, csempézett fal kereszteződésében egy krómváznyi kocsi állt, orvosi műszerek feküdtek rajta, fűrész, olló, szike, meg ilyenek. A takarítókocsi nyikorgása egyre közelebb ért.

Bence bevetette magát a köpenyek közé, a lábai elé húzta a műszeres kocsit, és összeszorította a szemét. Jeges izzadtság tapadt a bőrére, az orrában ecet és fertőtlenítő szaga kavarodott el bomló hullák édeskés bűzének maradékával. A kezét háborgó gyomrára szorította. Őszintén, csak szívességet tett a főbérlőjének azzal, hogy elhúzta a csíkot, néhány nap múlva ő is ilyen istentelenül bűzlött volna. Ha jobban belegondolt, az egész lakóközösségnek szívességet tett. Halálában egy kibaszott szent volt, na. Csendes, rendes, tiszta hulla.

A takarítónő éppen telefonált odakint, Bence hallgatta a felmosórongy surrogását és a felháborodott hadarást.

– És akkor mondom neki, főorvos úr, tessen már egy kicsit sietni, hogy takaríthassak, mire ő azt mondja nekem… Nem fogod elhinni, mit mondott nekem az a rohadék Kőhalmi, ekkora bunkóval te még életedben nem találkoztál…

Bence már nem figyelt, szeretett volna az előtte álló feladatra koncentrálni, türelmetlenül várta, hogy a takarítónő befejezze a dolgát. A nő most már a szobában volt, gumipapucsos léptei csikorogtak a csempéken, ahogy az ablakhoz döcögött, és becsukta azt, majd leoltotta a villanyt. Néhány perc múlva a hangja már a folyosón járt. Becsukódott az ajtó. Kattant a zár.

Bence előlépett a köpenyek közül, végigsétált a fal mellett. Nem érdekelte, hogy bezárták, hidegen hagyta a sötét, egyetlen célja volt: hogy megtalálja a hűtőkamrát. A tenyerét végighúzta a falon, cipőjének talpa csöndesen nyikorgott minden komótos lépéssel.

Aztán megtalálta.

A hullahűtő ajtaja a kékes sötétben feketének tetszett, hideg fémből készült, lakattal zárták le. Bence megdörzsölte a száját. Először arra gondolt, lefűrészeli a lakatot valamelyik fűrésszel, de az iszonyatos zajjal járt volna, ezért inkább egy S alakú bonctűt vett el a kocsiról, amit mintha az Isten is arra teremtett volna, hogy zárakat törjenek vele. Terpeszben elhelyezkedett a lakat előtt.

Régen még a középsuliban, kilencedikben Kaminak voltak olyan lakatos naplói, amiknek mindig elvesztette a kulcsát, mert trehány volt, aztán Bencének kellett feltörnie őket gémkapoccsal. Akkor ő volt a hős, aki megoldotta a vészhelyzetet. Most megpróbált megkapaszkodni ezekben a tapasztalatokban, miközben a bonctű hegyét a zárba csúsztatta.

Néhány percnyi hasztalan próbálkozás után a sötétben kinyúlva eltapogatódzott a kocsiig, elvett egy másik bonctűt, azt is harcba vitte a zár ellen, az ajkát harapdálta, miközben koncentrált. A bonctű hegye csikorgott a lakaton, árkokat karcolt a fémbe. Bence közelebb hajolt, az ajtónak támasztotta a térdét.

Zavaró lett a sötét. A szeme előtt foltokra morzsálódott a valóság. Éppen elhatározta magát, hogy felkapcsolja a villanyt, mikor az magától felgyulladt, és valaki riadtan felordított mögötte. Bence megpördült, a hátával a hűtőajtónak szédült. A lakat a derekába nyomódott. Hunyorgott a fényben.

– Ember! Kiesnek a beleim! – csattant fel.

Tényleg félt ettől. Fogalma sem volt, két nap alatt mekkora mértékű rothadáson megy keresztül az emberi test, de a mozdulatba, amivel a háta a fémajtónak csapódott, nem csak a gyomra, de a gerince is beleremegett, a fejébe éles fájdalom hasított.

– Mit művelsz?! Hogy jutottál be ide?! – A férfi, aki rányitott, már kimenekült a folyosóra, onnan kiabált befelé. Zöld rezidens ruhát viselt, fekete haja ziláltan égnek meredt. Ázsiai arca volt, a magyart enyhe akcentussal beszélte, de Bencének nem volt sok ideje ezen töprengeni, mivel nem kapott levegőt.

A férfi fenyegetően lengette a telefonját.

– Hívni fogom a rendőrséget! Hallod?! Fel foglak jelenteni elhunyt eltulajdonításáért!

– Nem, én nem hullát lopni… Én hulla vagyok! – nyögte Bence.

A férfi lassan leeresztette a karját.

– Hulla… vagy? – Végre teljes testével belépett a szobába. Oldalra döntötte a fejét, mint a kíváncsi madarak, vékony fekete keretes szemüvege fölött végigmérte őt. Az arca úszkált Bence szeme előtt.

– Nem látszik?

– Nekem nagyon is élőnek tűnsz.

– Pedig nem vagyok. Nézd… – Na, tessék, itt volt az a magyarázkodás, amit Bence annyira el akart kerülni. A térdei elgyengültek. – Balesetem volt tegnapelőtt, és meghaltam. Motorbalesetben. Bevertem a fejem, aztán lefeküdtem aludni, és meghaltam, valami aneurizmában vagy embóliában, vagy ilyesmi.

– Nem látok semmit. – A férfi elé lépett, a nyakát nyújtogatva kereste rajta az említett fejsérülést. Bence eltolta magától.

– Mert nem tört be. Mármint a koponyám. De figyelj, nem ez a lényeg, a lényeg az, hogy meghaltam, tök mindegy, hogy miben, és nekem be kell mennem oda – intett a hűtőkamra felé –, mert oda tartozom… Tudod, a halottak közé. – Ezt úgy ejtette, ahogy a gyerekeknek szokás magyarázni, lassan és artikuláltan. – Mivel én is halott vagyok.

A férfi pislogott. Bence mélyet sóhajtott.

– Azért én jöttem, mert még senki nem találta meg a holttestemet, mert mindenki szarik a fejemre. Most örülök csak igazán, hogy nincsenek macskáim, felzabálnának, mert nem etetem őket.

És tényleg, Bence nem akart azoknak a sorsára jutni, akiknek az arcát is lerágták a háziállataik. Mit szólt volna Kami?

– De mindegy is, jöttem magamtól, hogy gyorsabb legyen, meg hogy a többi lakó ne panaszkodjon a rothadás szagára, kicseszett jó szomszéd vagyok, úgyhogy, ha lennél szíves kinyitni azt az ajtót…?

Reszkető mosolyt erőltetett az arcára, de a férfi nem enyhült meg, és Bence most már igazán nem tudta, mit csináljon. Vacogott, a bőrdzsekije alatt síkosan megállt a jeges izzadtság.

– Nekem nagyon is élőnek tűnsz – ismételte a férfi, és Bence hirtelen már nem érezte magában az erőt, hogy állva maradjon.

– Ember, nincs neked szemed?! – csattant fel. – Halott vagyok, érted, halott! Mi kell még ahhoz, hogy beengedj abba a rohadt fagyasztóba?!

– Szerintem neked az agyadban van a probléma – mondta a férfi. – Jó lenne, ha esetleg megnézne egy pszichológus, a pszichiátria itt van a sarkon, ha akarod, elkísérlek…

Megragadta Bence karját, az ujjai határozottak voltak, de nem durvák. Bence térdei megbicsaklottak.

– Le kell ülnöm – szakadt ki belőle. A boncterem falai fölé hajoltak, agyonnyomták. Utolsó épkézláb gondolatával csak remélni merte, hogy a férfi ezek után végre hajlandó lesz bezárni őt a hűtőkamrába.

 

 

II.

Mikor Gyuri felkelt aznap reggel, nem számított rá, hogy este majd a világ leggyengébb kifogásával rendelkező hullarablója fog a karjai közé ájulni. De ha már megtörtént a baj, ideje volt a helyzet magaslatára állnia.

Meglazította a páciens ruházatát, levette a bőrdzsekijét, azzal polcolta fel a beteg lábait, majd az ölébe húzta azokat, hogy harminc centiméterrel a szív vonala fölött legyenek. Megnézte, nincs-e a páciens szájában olyan tárgy, ami elzárhatja a légutakat, majd a fejét oldalra fordította, hogy elkerülje a fulladást. Végül ellenőrizte a páciens pulzusát.

A betegen első pillantásra nem látszottak külsérelmi nyomok, Gyuri gyors közbeavatkozásának hála nem ütötte meg magát, ahhoz pedig, hogy az ájulásának esetleges belgyógyászati okairól kérdezhesse, meg kellett várnia, amíg a páciens magához tér. Ennek körülbelül egy perc múlva be kellett következnie. Gyuri a karóráján mérte az időt.

A páciens nem kapkodta el az ébredést, Gyuri már azon volt, hogy felhívja a mentős Bélát, mikor a férfi felnyögött. Kábán pislogott. Fel akart ülni, de Gyuri visszanyomta. Előkereste a páciens személyi igazolványát a tárcájából.

– Mi a neve?

– Szabó T. Bence, most már… – A páciens újabb kísérletet tett rá, hogy felüljön, de Gyuri a mellkasára fektette a tenyerét.

– Szabó Tamás?

– A Szabó T. jobban hangzik, olyan rádiós műsorvezetősen, de…

– Milyen nap van ma? Évvel, hónappal.

– 2019. szeptember tizennegyedike, nem viszed ezt kicsit…

– Anyja leánykori neve?

– Molnár Éva, na, elég legyen már! – lökte el magától a páciens, és felült. Egy pillanatig úgy tűnt, vissza fog szédülni.

– Emlékszik, mi történt? – kérdezte Gyuri a leghatározottabb „orvos vagyok, te meg nem” hangján.

– Én… öö… leültem? – vigyorodott el zavartan a páciens. Sápadt volt, és erősen izzadt.

– Van valami ötlete arra vonatkozóan, miért ájulhatott el?

A páciens a vállát vonogatta. Mindent Gyurinak kellett csinálnia.

– Cukorbeteg, esetleg szívbeteg?

– Nem, egyik sem, én halott vagyok. – A páciens megnedvesítette az ajkát. – Na, te, figyelj már, nem lehetne…

– Mikor evett utoljára?

– Ööö… Mielőtt meghaltam, két napja. De mi köze ennek bármihez?

– Inni is akkor ivott utoljára?

– Ja, asszem. Halott vagyok, nem kell innom. Nem értem, miért olyan nehéz felfogni ezt.

Gyuri a hajába túrt. Már kezdte sejteni a problémát. A páciens súlyosan dehidratált volt, és a vércukra is leesett, de a valódi bajt a fejében kellett keresni. Mindenesetre Gyurinak legalább alkalma nyílt igazodni hamarosan leteendő orvosi esküjéhez, mielőtt riasztotta volna a pszichós Juditot.

– Feküdjön fel a boncasztalra! Maradjon itt, nemsokára visszajövök! – indult az ajtó felé. – Ne próbálja meg felfeszegetni a hűtő zárját!

– Várj, hé, mi folyik itt?! – kiáltotta utána a férfi. – Hé! Ugye a kulcsokért mész?! Beengedtek végre a kicseszett fagyasztóba?!

Gyuri a páciensre zárta az ajtót. A kórházi büfé már bezárt, viszont a táskájában talált egy szendvicset és egy félig töltött vizesüveget, amit reggel behozott magával, azokkal tért vissza a boncterembe. A páciens ott ült az egyik boncasztalon, ahogy kérte, úgy imbolygott, mintha egy újabb ájulás határán állna. Gyuri a kezébe nyomta a szendvicset.

– Egye meg!

– Minek? Halott vagyok, nincs szükségem rá, hogy egyek – meredt rá a páciens. Úgy forgatta a kezében a szendvicset, mint valami idegen testet.

Gyuri mélyet sóhajtott. Nem értett a pszichiátriai betegek kezeléséhez, de arra rájött, hogy erőszakkal nem fogja tudni rávenni a beteget, hogy egyen. Visszavette a szendvicset, majd ketté törte. Az izmai még reszkettek a riadalomtól, de igyekezett ellágyítani az arcát.

– Szociálisan motivált evő vagyok, és ma még nem ettem. Megtennéd, légy szíves, hogy eszel velem?

A páciens pislogott. Gyuri tudta, hogy a sztorija méterekről bűzlik, de hirtelen nem jutott eszébe jobb.

– Figyelj, haver, nem értelek – mondta a páciens. – Először leüvöltöd a fejemet, mert szerinted hullarabló vagyok, aztán elkezdesz magázni, és parancsokat ugatsz, most meg újra tegezel, és szeretnél velem vacsorázni?

– Igen. Nagyon stresszes… ez a munka. – Gyuri megpróbálta ellazítani az izmait, leereszteni a vállát.

A páciens fészkelődött.

– Itt dolgozol?

– Boncsegéd vagyok itt. – Gyuri felhúzta magát a boncasztalra, noha minden porcikája tiltakozott ellene. – Napközben sosem tudok enni, mert rengeteg a munka, és gyomrom sincs hozzá, egyedül meg nincs hozzá motivációm. Ez egy létező dolog – bólintott a páciens kérdő tekintetére válaszul. – Ezért vagyok itt. Már éppen végeztem, de visszajöttem, hátha itt találom a főnökömet, és akkor együtt vacsorázhatunk. De helyette…

– Én voltam itt – egészítette ki a páciens. Bence. Most már nem kellett neki elsősegélyt nyújtani, emlékeztette magát Gyuri.

– Úgy van. Gondolom, megérted, először mennyire meglepődtem, ezért lehettem esetleg durva.

– Jó, oké, én is kiakadnék, ha valami vadidegen hulla felbukkanna ott, ahol nem kéne neki. Szerinted be kellett volna jelentkeznem?

– Igen, lehet, hogy az lett volna a helyes eljárás.

– Akkor legközelebb bejelentkezem – bólintott ünnepélyesen Bence.

– Nagyszerű. Azt örömmel vesszük majd.

– És akkor beengedtek a fagyasztóba?

– Valószínűleg. Mindenesetre én kezdek nagyon éhes lenni, ezért megtisztelnél, hogyha velem vacsoráznál.

– Ja, oké, persze, hogyha akarod… Csak… – Bence fészkelődött. – Mi van, ha annyira elrothadtak már a beleim, hogy kiesik rajta a kaja? – súgta.

– Képtelenség. – Gyuri enni kezdett, hogy a pácienst is erre bíztassa. – A bomlás csak a halál utáni harmadik napon kezdődik, te egyelőre a rigor mortis vége felé járhatsz.

– Ja, akkor jó. Klassz. Asszem – dünnyögte Bence. Végre harapott egyet a szendvics ráeső feléből. – Hülyének nézel, ha megkérdezem, mi az a rigor mortis?

– Az a hullamerevség állapota, ami a halál után három órával áll be, és eltart egészen a bomlás kezdetéig. Sőt, ha tegnapelőtt haltál meg, akkor nálad már a livor mortis is megkezdődött, ami azt jelenti, hogy már megjelentek a hullafoltok.

Bence szemén látszott, hogy nem érti, de úgy tett, mintha értené. Gyuri tempója átragadt rá, gyorsabban ette a szendvicsét, mintha hirtelen rájött volna, hogy éhes.

– Hát, végül is tényleg vannak lila meg zöld foltok rajtam – dünnyögte a kenyérbe. – Ugye, az lila meg zöld? Ez a liver mortis, vagy mi.

– Hogyne – hazudott Gyuri. – A hullafoltok akkor alakulnak ki, mikor a vér a test alsó részeibe áramlik, a halál beállta után hat-tizenkét órával. Neked elvileg még vannak működő sejtjeid is! Például bőrsejteket még a halál utáni huszonnégy órában be lehet gyűjteni.

– Klassz? – Bence bizonytalanul lenyelte a falatot. A szendvicse elfogyott.

– Nem kéred? – nyújtotta felé a saját megmaradt kenyerét Gyuri. – Nem akarom kidobni, pazarlás.

– Miért nem adod valami hajléktalannak?

– És addig tartogassam magamnál? Szétmorzsálódna a könyveim között.

– Hát… Ha szeretnéd, megehetem – vonta meg a vállát Bence. – Nekem tök mindegy.

– Igyál is hozzá, úgy jobb – nyújtotta a férfi felé a vizesüvegét Gyuri.

– Minek? Úgyis halott vagyok.

Gyuri beharapta az ajkát. Ideje volt új stratégiát keresni. De nyolc órányi boncasztal mellett ácsorgás után a türelme kezdett rohamosan fogyni.

– Azért csak igyál. Én sosem iszom eleget, ezért a víz mindig beleposhad az üvegbe, kiönteni viszont nem szeretem, mivel pazarlásnak érzem.

– És akkor mindig megitatod mással a poshadt vizedet?

– Igen. – Gyuri mélyet sóhajtott. Létfontosságú volt, hogy két nap szomjazás után rávegye a pácienst az ivásra. – Csak idd meg, jó? A kedvemért. Most mibe kerül az neked, ha segítesz kiüríteni az üvegemet?

Bence megvonta a vállát.

– Nagyon fura kéréseid vannak. – Azért ivott, kiürítette az egész üveget, majd a keze fejével megtörölte a száját.

Most lett volna ideje eljuttatni őt a pszichiátriára, az úgyis itt volt a szomszédban. De mielőtt Gyuri bármit is mondhatott volna, Bence leugrott az asztalról. Megingott, egy pillanatra úgy tűnt, el fog esni, de hamar visszanyerte az egyensúlyát.

– Akkor most beengedsz a fagyasztóba?

– Nincs hozzá kulcsom. De mi lenne, ha…

– Ja, tényleg, mondtad, hogy be kellene jelentkeznem, igaz? Visszajöjjek holnap?

– Én igazából arra gondoltam… – Bence most nem szólt közbe, Gyurit meg is lepte ez a figyelmes csend. Elakadt. – Szóval arra gondoltam, mi lenne, ha most átkísérnélek a pszichiátriára? Itt van a szomszédban…

– Mi? – Bence hátrahőkölt. Az arcán félelem futott át. – Miért kéne elmennem a pszichiátriára? Azt hiszed, őrült vagyok?!

Francba. Ez hiba volt.

– Nem! Nem, egyáltalán nem, csak gondoltam… körbevezetlek – nyögte Gyuri.

– Oké. Fura vagy. – Bence hátrált, mintha hirtelenjében ő lett volna a bűnöző. – Biztos itt dolgozol?

Gyuri felháborodottan kapkodott levegő után.

– Tudod, mennyi munkám volt abban, hogy bejussak ide?!

– Nem t’om – vonta meg a vállát Bence. – Mennyi?

Gyuri torkában benne rekedt a hang. Majd kivágta magát:

– Sok!

– Ja, az kemény – bólogatott Bence szórakozottan, mielőtt Gyuri ecsetelni kezdhette volna, pontosan hány szálat kellett megmozgatnia, hogy megkaphassa ezt az állást. – Szerintem visszajövök holnap, oké? Akkor talán itt sem leszel, és valaki végre hajlandó lesz beengedni, akinek van kulcsa. Holnaptól úgyis elkezdek bomlani, nem?

– Nem tudom, én… Szerintem jobb lenne…

Bence már az ajtónál járt, összehúzta magán a dzsekijét.

– Na, csá!

Gyuri döbbenten pislogott a csukódó ajtóra. Ezt jól elszúrta. Meg sem kellett volna említeni a pszichiátriát. De Bencének súlyos téveszméi voltak, amik azonnali kezelésre szorultak. Gyurinak sürgősen beszélnie kellett a pszichós Judittal.

De a pszichós Judit már két órája hazament, és híresen utálta, ha a munkaidő vége után telefonon zavarták. Így is elég kemény munka volt megszerezni a telefonszámát. A pszichiáter először nem is értette, mit akar tőle ez a senki kis boncsegéd, de Gyuri addig puhította, míg eljutott egy közös ebédhez kéthetente egyszer. Úgy látszott, előbbre kell hozniuk a következő alkalmat.

Írt egy SMS-t Juditnak, aztán hazaindult, de az agya zakatolt, még a villamoson is Bencét szidta, halkan motyogott az orra alatt.

– Még hogy halott… Még hogy engedjem be a hűtőbe… Mégis mit képzel magáról?!

A vele szemben ülő nyugdíjas fészkelődött. Gyuri lesütötte a szemét.

– Bocsánat – mormolta, majd gyorsan leszállt, nehogy kiborítsa a többi utastársát is, majd mély sóhajjal nekilátott, hogy legyalogolja a maradék két megállót a szeptemberi hűvösben.

A virágbolt ajtaján még villogott a LED-fényű nyitva tábla, amit ő vett az anyjának két hónapja az internetről. Azóta ezerszer megbánta már.

– Még mindig nem alszol?! – kiáltotta egy csoport szobanövény fényes zöld levelei közé. Az üzletet úgy rendezték be, mintha földgömb lett volna, külön csoportba kerültek a sivatagi kaktuszok, az ázsiai orchideák, az európai tulipánok és rózsák. Az egyik polcon, a virághűtő mellett színes cserepeket, felakasztható dísztárgyakat és ajándékfigurákat halmoztak fel, Gyuri általában innen kapta fel a kulcsait meg a fülhallgatóját a reggeli rohanásban.

– Épp most készültem bezárni! – kiabálta vissza az anyja.

– Ja, persze – dünnyögte Gyuri. Lekapcsolta a LED-fényeket. – Ugye, tudod, hogy este tízkor már senki sem akar virágokat venni?

– Nem tudhatod. – Az anyja két fikusz közül lépett elő, talán éppen a leveleiket tisztogatta. – Mi van, hogyha valakinek éppen most születik gyereke, és az izgatott apa elrohan virágokért a feleségének? Megtörténhet.

– Csak eddig soha nem történt.

A lakásuk és a virágbolt egybe nyílt, csak egy gyöngyfüggöny választotta el egymástól a két helyiséget. Az anyja azért rendezkedett be így, hogy akár vacsora vagy ebéd közben is tudja fogadni a vásárlókat, ha rajta múlt volna, soha nem zár be. Jobb munkamorálja volt, mint Gyuri kínai apjának.

Gyuri átlépett a függönyön, körülötte egymásnak koccantak a gyöngyök. Kiskorában imádott közöttük játszani, órákig el tudott lenni azzal, hogy átrohangált a két szoba között, egyik világból a másikba.

Most nyögve leült a konyhaasztalhoz.

– Nem segít a cipő? – Az anyja egy tányér paprikás krumplit tett elé, amit még ebédre főzött. – Pedig direkt erre vetted, nem? Pincércipő…

– Tudom. Nem a cipővel van baj.

– Akkor mivel? – A nő leült vele szembe. A lábát rázogatta. – Nehéz munka, ugye? Virágárusnak lenni sokkal könnyebb…

– Kösz, nem. A hullák legalább nem panaszkodnak a problémás rokonságukról – dünnyögte Gyuri két falat között. – Kivéve ezt a hullát.

– Melyiket?

– Új. – Gyuri lenyelte a falatot. – Ma jött be.

– És milyen?

– Élő.

– Tessék?! – hökkent meg az anyja.

– Mondom, él. – Gyuri megtörölte a száját egy szalvétával. – Egy élő ember besétált a hullaházba, kijelentette, hogy ő meghalt, és engedjem be a hűtőbe.

– És beengedted?

– Persze, hogy nem! – képedt el Gyuri. – Minek nézel te engem?!

A nő széttárta a karját.

– Olyan nyugodt voltál, azt hittem… De látod, hogyha virágboltot vezetnél, sosem kéne ilyen döntéseket meghoznod.

– Nem fogok betenni egy élő embert a fagyasztóba, ez nem nehéz döntés! – csattant fel Gyuri. – És nem, ha rajtam múlik, nem fogok virágboltot vezetni sem – állt fel.

Az anyja nagy, könnyes, kék szemekkel felnézett rá.

– És ha nem rajtad múlik?

Gyuri kinyitotta a száját. Becsukta. A fogai összekoccantak.

– Nem akarok erről beszélni. Hosszú napom volt, elmegyek aludni. Köszönöm a vacsorát.

– Van itthon szőlő, nem kérsz?! – kiabálta utána az anyja.

A konyhából egy megvilágítatlan, L alakú folyosó nyílt a két hálószobára és a fürdőszobára. Gyuri már majdnem becsukta a szobája ajtaját, de megtorpant, kidugta a fejét.

– Talán később. Köszönöm.

A következő három órát heves klaviatúrakopogással töltötte, beírta: „élő halott”, aztán „járkáló hulla”, majd „halott téveszme”; és akkor megtalálta: Cotard-szindróma. A szavak súlyosan ültek a képernyőn.

„A Cotard téveszme egy ritka mentális betegség, amelynek alanya azt képzeli, elhunyt, nem létezik, aktívan bomlik, illetve elvesztette vérét és/vagy belső szerveit.”

Gyuri két kézzel a hajába túrt.

„A páciensek gyakran éhen halnak, mivel állapotuknál fogva úgy hiszik, nincs szükségük táplálékra. Személyes higiéniájuk romlani kezd, ezért kerülik az embereket…”

Gyuri felkapta a telefonját, üzenetet gépelt Juditnak.

Holnap ebédeljünk együtt, légy szíves. Sürgős. Van egy Cotard szindrómás betegem.

A legjobb volt egyenesnek lenni. Ráadásul Judit egy ritka mentális betegség említésére biztosan felkapja a fejét.

Gyuri nem tudott megülni a fenekén, felpattant. Köröket taposott a szőnyegébe, körökben cikáztak a gondolatai is. Két kézzel turkált a hajában, mintha az segíthetett volna neki gondolkodni.

Órákba telt, mire megnyugodott, és végre elrángatta magát az ágyig, végighevert a takaróján, ám ekkor a tekintete az éjjeliszekrényen fekvő tankönyveire esett. Aznap még egy sort sem olvasott át, de ha be akart kerülni az orvosira, nem lazsálhatott.

Összeszorította a szemét. Csak öt percet, csak öt percre hadd ne kelljen csinálnia semmit – gondolta, mintha valami felsőbb erőhöz könyörgött volna. Így nyomta el az álom, alkudozás közben.