Minna Hoderin: A Nyolcadik Amulett -1.

A katona leugrott a lováról, és odasétált a tábortűzhöz. A többiek már megtisztogatták szablyáikat a lángok fényénél, és komoran figyelték az egyre sűrűsödő sötétséget. A hatalmas ütközet után már elengedhették volna magukat, ám a kopasz, kreol bőrű igabar harcosok szeme riadtan villogott a félhomályban. Próbáltak vigadozni, borral, élelemmel és táncosnőkkel ünnepelni a győzelmet, a felcserek ellátták a sebeiket, de valahogy mégsem lelték kedvüket a tivornyában. Idegesen vakargatták megkeményített, kúp alakú szakállukat, leintették a túl hangosan zenélő muzsikusokat, a csengettyűket rázó táncosnőket, a részegen dalolászókat, a hangosan hahotázókat, mi több, színes-fényes, geometrikus mintákkal díszített győzelmi palástjukat sem öltötték magukra. Mindenáron el akarták kerülni a feltűnést, még a lángokat sem eresztették igazán szabadjára. Úgy gondolták, hogy a szokás kedvéért és a hideg miatt meggyújtják a tábortüzet, de hamar el fogják oltani, majd egész éjjel felváltva őrködnek.

Kelet-északkelet felé a nagy erdőségek félelmetes tömege sötétlett, nyugat felé pedig jókora síkság húzódott a végtelenbe. A rengeteg, amelyben korábban a legyőzött ellenség volt az úr, és ahova a túlélők bemenekültek, meghunyászkodva hallgatott, akárcsak a vele határos mocsár. Több sebből véreztek, mert a megszálló sereg sok helyütt felgyújtotta a facsoportokat és a bozótot. A füst – egyetlen gigantikus viharfelhővé tömörülve – még mindig ott gomolygott az erdő és a mocsár fölött. A nyugatra és délre húzódó puszta és az északnyugatra feszülő tó is legyőzött, kiürült, rezzenéstelen és néma díszletként szolgált. Úgy tűnt, a növények is összezsugorodtak, az állatok is mély üregekbe ásták magukat, és ameddig a szem ellátott, senki és semmi nem mert az igabar sereg ellen szegülni.

– Mi ez a gyászos hangulat? Csak nem az ellenséget sajnálod? – kérdezte Alhiar, az osztag parancsnoka, és hátba csapta a mellette ülő katonát, aki az imént érkezett közéjük. – Elmet, a fene essen beléd, kapj el egy táncosnőt, és vidd egy sátorba! Talán egész éjjel lógatni akarjátok az orrotokat? Dagadjon az a kebel, éljen az Igabar Birodalom, éljen a király!

A végén szinte már ordított, és egy nagy lendülettel kiitta fémkupája tartalmát. A vörösbor végigcsurgott a szakállán.

Elmet nagyot nyelt. Hiába nézett végig bajtársai arcán, örömnek csak bizonytalan csíráit látta. Nem a sebeik sajogtak ennyire, hanem a győzelem miatt aggódtak. Elmet maga sem értette, holott saját maga is ugyanazt érezte. Meg-megrezzentek a szemöldökök, megremegtek a szemhéjak, és görcsbe rándultak a szájak. A szemek körüli sötét árkok megteltek félelemmel, az ujjak idegességükben felesleges mozdulatokat végeztek. Ahogy a sötétség egyre több leplet borított rájuk, a baljós jelek leheletnyivel mind jobban felerősödtek.

A parancsnok, Alhiar sem látszott gondtalanabbnak, akárhogy igyekezett magán tartani az erő és fensőbbség álarcát. Tekintete el-elrévedt, és katonái biztosra vették, hogy a képzeletével próbálja elvonni a figyelmét a lezajlott csatáról és az utána következő néma ürességről. Jobb híján a táncosnőket képzelte el ruhátlanul, vagy azon mélázott, milyen jutalmat fog kapni Khumhab királytól, és mihez kezd a szemkápráztató javakkal.

Leginkább mindnyájan ivással próbálták meg elűzni mardosó érzéseiket, amelyeknek semmi közük nem volt a józan gondolatokhoz; valami megmagyarázhatatlan, szinte állatias ösztön rágta őket belülről. Az ütközet után, miközben bekötötték a sebeiket, hosszú órákig fürkészték a messzeséget minden irányban. A szél minden rezdülésében, a tó minden csobbanásában, a mocsár felől érkező összes madárvijjogásban, még az erdő tompa susogásában is támadást sejtettek, és elgyötört érzékeik egy pillanatra sem lanyhulhattak. Aztán amikor megpihenhettek, és megérkezett a táborba a borral, étellel és táncosnőkkel megrakott szállítmány, a várva-várt kábulat felerősítette bennük a tehetetlenséget.

Nem sikerült megfejteniük a vidék baljós titkát, nem derült ki, miért érzik magukat még mindig veszélyben, nem láthattak a horizonton túlra, vagyis nem tehettek mást, csak őrködtek a végtelenbe nyúló síkság közepén.

Elmetet fejbe csapta a bor, és egyre többször érezte úgy magát, mintha egy tenger mélyén lebegne. Hullámzott a balzsamos, sötét levegő, imbolygott a tó ezüstösen fénylő felszíne, és ringott az erdő is, a pókgubók szövevényéhez hasonló mocsárral együtt. Aztán mintha pókok is megjelentek volna fölötte, színes szálakkal szőtték be az eget, felhasználva az alkony utolsó tarka sugarait. A táncosnőkkel együtt ringatózni kezdett a mező, megelevenedtek a bokrok, és mintha az apró cintányérok helyett a csillagok csilingeltek volna a fejük fölött.

Talán a többi katona is ezt látta, mert kába tekintettel meredtek a távolba egymás válla fölött, és olykor meg-megriadtak, mintha idegen közeledne – és még csak nem is ember, hanem valami túlvilági szerzet. Elmet tudta, hogy hamarosan ő is rémeket fog látni, és már semmit sem tehet ellene.

Félig áttetsző harcosok jelentek meg a tántorgó háttér előtt, talán csatlakozni kívántak a csapathoz. Tar fejükön megcsillant a holdfény, mintás igabar köpenyeik ezer színben verték vissza a gyenge ragyogást. Eleinte mosolyogtak, és sóváran figyelték a tűz körül ülők boros kupáit: halott bajtársaik szívesen csatlakoztak volna hozzájuk. Aztán ábrázatuk fokozatosan elkomorult, és vonásaikba egyre erősebb rémület költözött. Mintha a hátuk mögött éreztek volna valami sompolygást. Elmet összevonta a szemöldökét, és lejjebb eresztette a kupát. Nevetségesnek tartotta saját magát, amiért ekkora hatással van rá egy hagymázas látomás, mégis lúdbőrös lett a háta. A szellemharcosok megfordultak, és a hátuk mögött nők tűntek fel. Sötétzöld, csuklyás köpenyt viseltek, szinte beleolvadtak az éjszakába. Csak a bőrük volt világos, jóval világosabb, mint az igabar harcosoké vagy a táncosnőiké – már-már lehetetlenül fehér. Enyhén mandulavágású szemükben mérhetetlen fájdalom honolt. Újabb, hasonló nők tűntek fel mögötte, imbolyogva rajzottak a tűz köré. Kísérteties, túlvilági arcuk volt.

De hiszen most mészárolták le az egész törzset! Nemrég fosztották meg őket a hatalmuktól, meggyalázták és megsemmisítették az átkozott asszonyaikat is! Hogy kerülnek most ide?

A csuklyás nők metsző pillantással néztek Elmet szemébe, köpenyeik lágyan hullámzottak a szélben, mintha a tenger mélyéről bámulnának fel rá. A kámzsa alól kiszabaduló fekete hajtincseik úgy repültek szét a levegőben, mint valami sötét repedés a valóság szövetén. Aztán szólni akartak hozzá. Kinyitották a szájukat, és…

Megdöbbentő feketeség tárult fel az ajkaik között, vagy inkább a valaha látott legsötétebb vérszín. Elmet felugrott a helyéről. A nők szájából vékony patakok csurogtak ki. A katona felkiáltott, és miközben hideg verejték verte ki a homlokát, fenyegető árnyakat pillantott meg a tó irányában. Mintha a parti növényzetből lovas katonák nőttek volna ki, és elindultak volna feléjük. Nem tudta, mitől rettegjen jobban: a kísérteties nőktől vagy a nyugat felől érkező hadtól. Ide-oda kapkodta a fejét, egyre jobban szédült, és elgyengült a térde. Már azt hitte, megtébolyodik, amikor egy kéz érintette a karját.

– Elmet, térj már magadhoz! Ülj vissza!

Egyszeriben elillantak a nők, és semmivé foszlott a harcosok serege is a tónál. A többi igabar katona is körülnézett, ki állva, ki ülve, de nyugodtak maradtak. Ha láttak is valamit, tudták, hogy nem valóság.

Elmet megpróbált lecsillapodni. A parancsnok felállt a helyéről, odavitt neki egy újabb kupa bort, és jóformán egy húzásra megitatta vele.

 

Ó  2. Î

 

Valaki alig hallhatóan szétnyitotta az ajtót.

Az ablaknál álló fiatal nő nem nézett hátra; tudta, hogy az egyik szolgája lépett be. Továbbra is az estébe burkolózó tájat fürkészte, a füstmaszatos felhőkkel takarózó hegyeket és az égett szélű foltokban kopaszodó erdőt Sirong palotadombja körül. A szíve mégis repesett az örömtől, mert előre megérezte, milyen hírrel érkezett az udvarhölgye.

– A király látni kívánja, úrnőm. Hamarosan ünnepi lakoma kezdődik.

A hercegnő most már megfordult, és mosolyogva nézett a szolgájára. Mosolya persze nem neki szólt, rá is förmedt azonnal:

– Add a sárga ruhám!

A szögletes mintákkal hímzett ruha nyomban előkerült, és a szolga rá is adta türelmetlen úrnőjére. A fényes háromszögek és egyéb alakzatok úgy csillámlottak, mintha még utoljára a nap lesett volna be a szobába. A szolga elrendezte volna a hercegnő haját is, hogy kontya tetejébe tűzhesse a fátylát, de amikor odanyúlt a fürtjeihez, úrnője durván ellökte magától. Meg sem várta, hogy kinyissa neki a tulipándíszes ajtót, hanem magának tört utat a palota folyosójára. Egészen a trónteremig vonult egy lendülettel. Az őrök meghajoltak előtte, ő pedig tétovázás nélkül belépett közöttük.

Az igabar király már összegyűjtötte legfontosabb embereit, valamint az egyéb udvari méltóságokat. A hercegnő pillantása, akárcsak mindenki másé a teremben, a három katonára szegeződött. A harcosok még szűkebbre húzták amúgy is erősen vágott szemüket, szájuk pengevékony lett. Feszélyezte őket a sok tekintet, amely gátlástalanul behatolt mély sebeikbe, követte a halpikkelyszerű páncéljukon végigcsurgó vért, és megállapodott a széthasadt mellvértjük résén feltáruló mellkasukon.

– Nazire! – hördült fel a király.

A hercegnő lesütötte a szemét. Megfordult, megvárta udvarhölgyét, aki ekkor érte utol, és vele együtt odasétált a falhoz. Ebben a pillanatban érkeztek a terembe a királyi feleségek, köztük Nazire anyja, a gyermekeikkel együtt, akik mind fiatalabbak voltak a hercegnőnél. Nazire azonnal észrevette, milyen rosszalló tekintettel illeti az anyja. Tudta, hogy elítéli, amiért nem vett fel fátylat, és el sem kendőzte rendesen az arcát, ráadásul rikító sárga ruhát öltött magára. Nazire vigasztalásul a királyra tekintett, mert tudta, hogy az apja hamarabb megbocsát neki, mint az anyja. Ő volt az uralkodó büszkesége, az elsőszülött lány, akire csak a király vethetett kezet, ha büntetni akarta.

Az udvari főméltóságok végighallgatták a katonák beszámolóját a csatáról. Mindenki más a falhoz lapulva várta, hogy a király egy kézmozdulatával elbocsássa az űzött, kimerült, számtalan sebből vérző harcosokat. Nazire kíváncsian, undorodva, ugyanakkor sajátos epekedéssel nézte végig kivonulásukat.

– Alattvalóim, drága véreim! – szólalt meg Khumhab király karját széttárva. Kissé felpuffadt, alaposan leborotvált arca még vörös volt az elmúlt napok idegeskedése miatt, de látszott rajta, hogy számtalanszor begyakorolta a diadalmas szöveget a nagy ívű mozdulatokkal együtt. – Egy döntő ütközetben aratott győzelmet kell most megünnepelnünk. Dicső hadjáratunk, amellyel őseink földjét visszafoglalni igyekszünk a gyalázatos hivenn trágyazabálóktól, meghatározó fordulatot vett: elfoglaltuk a Hétsárkány-tó teljes keleti és déli partvidékét. Az utolsó zöld hivenn erőd is elesett, a környező mocsarakat helyőrségeink vigyázzák, nehogy valaki élve kikerüljön onnan. Felgyújtottuk az erődöket, és a lakók közül csak egy aprócska küldöttséget hagytuk életben, bár csak hajszál híján, hogy hírül vigyék a tavon túli területekre fényes győzelmünk hírét. Betemetjük utánpótlásra szolgáló földalatti alagútjaikat, felégetjük a földjeiket, hogy írmagja se maradjon szennyező kultúrájuknak. Már csak a tó délnyugati kanyarulatát, vagyis a sárkány farkát kell megkerülni, hogy kezdetét vegye utolsó nagy hadjáratunk, amellyel eltöröljük a föld színéről a kék hivenneket. Szomszédjai leszünk a hatalmas nyugati síkságot uraló fekete hivenneknek, akiket a másik oldalról nyugati szövetségeseink tartanak kordában, így két tűz között kényszeríthetjük térdre őket. Ha fenn akarnak maradni, mindenben engedelmeskedniük kell majd nekünk. Akkor pedig megszilárdul régi Igabar Birodalmunk minden része, a Hétsárkány-tó vidéke is. Ebben immár senki sem akadályozhat meg bennünket! Nem érhetitek fel ésszel, véreim, mit jelent ez a győzelem népünk számára! Egyetlenegy barbár hivenn törzs maradt a tó túlsó partján, ami nem érhet fel a mi erőnkkel, bölcsességünkkel és ügyességünkkel. Újra elfoglalhatjuk a minket illető hont, vége a vándoréletnek, és vége a betolakodóknak is, egyszer s mindenkorra! És milyen közel van az áhított vég, istenek és démonok, mennyire hihetetlenül közel!

A király szavait fogadó ujjongás nem volt teljesen kötelességszerű, mert valódi öröm és megkönnyebbülést is kihallatszott belőle. Üdvrivalgásban törtek ki a kamarások, kancellárok, tanácsadók és feleségek egyaránt. A szemek éppúgy sziporkáztak, mint az aranyszálak a gazdagon hímzett kaftánokon, az ékkövek a fülekben és a nyakakban, vagy a király koronaként szolgáló, arany fejpántja, amely tökéletesen illett kemény, kúp alakú, aranyra színezett szakállához. Az uralkodó arcán továbbra sem csillapodott az izgága vörösség.

– Fáradjunk át mindnyájan a királyi étkezőbe, és fogyasszuk el a fenséges tort, amit a győzelem ünnepére rendeltünk el!

Két szolga odalépett a trónterem oldalához, és szétnyitották a kétszárnyú, vékony faajtót, amelynek minden ujjnyi részét gazdag faragás töltötte ki. Feltárult a szomszédos étkező a hatalmas asztallal, amelynek csúcsos főhelyén trónus-szerű szék várta a királyt, a maradék helyeken pedig a kapitányoknak, tanácsadóknak és udvari főméltóságoknak terítettek meg.

Khumhab biccentett a feleségei felé, elmosolyodott kiskorú fiai láttán, és végül legidősebb lányára pillantott. Nazire kiolvasta a szeméből, hogy a lakoma után fel fogja keresni őt, és kielégíti végre a kíváncsiságát bizonyos kérdésekben, amelyekről mások előtt nem beszélhettek. Egy része megnyugodott, egy másik része viszont keserűen nézett végig a lenyűgöző tálakra rendezett vadhúson, a ritka gombafajtákon, a színpompás hallevesen, a fűszeres lepényeken és a kifényesített gyümölcsök halmán. Nem volt kedve az asszonyok asztalához ülni a folyosó túloldalán, a trónteremmel átellenben, nem akarta magán érezni az anyja jéghideg, maró pillantását, amitől teljesen ízetlenné válik az étel a szájában. Nem félt tőle, hiszen az apja nem engedte, hogy kezet emeljen rá, de nehezen tűrte a nők és gyerekek társaságát.

Az uralkodó feleségei azonban elindultak kifelé a trónteremből, így kénytelen volt csatlakozni hozzájuk. A szolgák kinyitották a nők étkezőjének ajtaját is, majd mélyen meghajoltak, és megvárták, amíg mindenki elhelyezkedik az asztalnál. Nazire alig észrevehetően elfintorodott, amikor anyja és legnagyobb öccse között helyet foglalt. Apránként minden étvágya elpárolgott.

 

Ì

            Órákkal később a hercegnő magába roskadva ült a szobájában, és hagyta, hogy udvarhölgye újra feltűzze szabályosan befont, cimettel vörösített haját. Alig bírta kivárni, hogy végezzen, kifesse az arcát, és eltűnjön a közeléből. Végül nem is engedte, hogy befejezze; kizavarta a szolgát, vékony széncsíkot húzott a szeme köré, és selymes fényű rézporral hintette be orcáit. Locsolt még magára némi drága rózsavizet, aztán csak ült egyedül, és nézte a sötétkékbe burkolózott hegyeket az ablakon keresztül.

Khumhab király sokat késett. Nazire már-már azt hitte, hogy megfeledkezett róla. Borongós árnyak ülepedtek le a szobában.

Aztán végre surrogó hanggal szétnyílt az ajtó, és az udvarhölgy bejelentette az uralkodó érkezését. Nazire felpattant a helyéről, megpördült és mélyen meghajolt. Sebtében feltűzött hajából a homlokába hullott egy hosszú, göndör tincs. Tekintete ragadozóként csapott le a szolgálóra, aki tudta a dolgát: tüstént kiment, és összecsukta az ajtót. Lépteinek neszét hamarosan elnyelte a folyosó. Ekkor Nazire az apjához sietett, és a földre rogyott előtte. A király vonásai teljesen kisimultak, ahogy elmosolyodott. Felemelte a hercegnő állát, és lágyan húzni kezdte felfelé, hogy talpra parancsolja.

– Felséged mind vakítóbb dicsőséggel ragyog – hízelgett a lány.

Az uralkodó mosolyogva húzta végig ujját lánya barna bőrén, határozott vonalú járomcsontján, fekete szemöldökén és vörösre színezett haján, amely durva és száraz lett volna a festékportól, ha nem ápolja olyan bőségesen olajjal.

– Szeretném, ha most csak ezzel a győzelemmel törődnénk. Semmi mással… egyelőre nincs holnap. Csak a ma van, és a dicső tegnapok… – dörmögte az uralkodó, és csücsörített.

A hercegnő viszonozta volna a király simogatását, de tudta, hogy engedély vagy parancs nélkül nem érhet az uralkodóhoz. Így csupán a tekintetével barangolhatta be az arcot, amelynek ráncait gondok mélyítették el és kérlelhetetlenség keményítette meg. Nazire elkomorodva figyelte a törődöttség jeleit, és képzelete azonnal messzire illant, ahogy azt kutatta magában, miért aggódik még mindig ennyire az apja. Talán vannak olyan ismeretlen ellenségek a közelben, amiktől még győztesként is fél? Talán nem tiport el minden lehetséges tűzfészket?

A király félreértette a lánya arcán tükröződő érzelmeket, és mély árkokkal körülvett szemében harag és felismerés gyúlt. Ujjaival, amelyekkel eddig lánya orcáját cirógatta, most erősen megszorította a lány makacs vonalú állkapcsát.

– Tudom, mit forgatsz a fejedben, és egyáltalán nincs ínyemre! Ha nem az én lányom lennél, már rég kivégeztettelek volna! Az én palotámban senkit sem tarthat izgalomban az ellenség, sem az ismert, sem az ismeretlen! Nem tűröm, értetted?

– Felség, de én…

Apja pillantása majdnem belefojtotta a szót a hercegnőbe, ám mivel nem rivallt rá, hogy hallgasson el, a hercegnő felbátorodott.

– Én csak kíváncsi vagyok! Tudni akarom, mi történt. Ez a túlélés kíváncsisága. Népünk még sokkal erősebb lehet, ha sikerül kifürkésznünk az ellenség titkait.

– Az Igabar Birodalomnak már nem kell erősebbnek lennie! – Khumhab vonásai elsötétültek. – Engem nem tudsz az orromnál fogva vezetni! Láttam, hogy néztél a saját harcosainkra; nem átallnál ugyanígy nézni a hivenn íjászokra sem! No meg a papnők titkai! Ki tudja, mire használnád fel azt a zűrzavaros idegen tudást? Főleg mivel senki más nem ért hozzá közülünk. Hogyan tudnálak ellenőrizni? Nem-nem… Veszélyes egy teremtés vagy te. – A király végighúzta mutatóujja körmét a lány rézportól fénylő, kreol orcáján. – Igaz, pont ebben rejlik a vonzerőd is. Ha engedném, ki is használnád.

A fenséges ujjak hirtelen ismét vaskeménységgel szorították meg a hercegnő állkapcsát.

– Mondd, miért kell neked folyton a tiltott gyümölcs után sóvárognod?

– Ezzel azt akarod mondani, apám, hogy nem hoztál nekem foglyokat? – kérdezte Nazire, és könnybe lábadt a szeme.

A király ellökte magától a lányát, és hangja egészen mennydörgő lett.

– Nem ejtettünk foglyokat! Úgy határoztam, hogy a megfélemlítés jobb fegyver.

Nazire sokatmondóan bólintott, és gyengén elhúzta a száját. A király keze ökölbe szorult.

– Nem engedem, hogy hivenn foglyokkal játszadozz, érted? Különben is, vedd tudomásul, hogy nincsenek foglyok! Elpusztultak, a maradék meg az erdőkbe vonult vissza sebesülten, vagy az erdőtűz végzett vele. Maradjanak is ott a fák között, amíg az őrjárataim rájuk nem találnak, és fel nem számolják a túlélő-telepeket… Kipihenem a győzelmet, és kifüstölöm az írmagjukat is.

– Akkor is…

– Talán holttesteken akarod kitölteni buja vágyaidat, szégyentelen némber?

Nazire kis híján kacagásban tört ki, de apja ábrázatát látván gyorsan elsötétült az arca. Komolyan gondolta, amit mondott.

– Semmiféle érdeklődést vagy gyengéd érzelmet nem táplálhatsz magadban irántuk! Nem látod, milyen alantasak hozzánk képest?

– Honnan látnám? Nem ismerhetjük meg őket közelebbről. Nem hallgathatjuk meg, mit mondanak ők. Nem derülhetnek ki a titkaik. Még mielőtt beleshetnénk a boszorkánykonyhájukra, felégeted az élőhelyüket. Azt sem tudjuk, hogy a hadizsákmányt hogyan lehet felhasználni.

– Még hogy boszorkánykonyha! Nevetséges szemfényvesztés az egész! Nincs semmiféle csodálatos képességük, felejtsd el ezt az ostobaságot! Azt hiszik, hogy hangzatos legendáikkal tiszteletet nyerhetnek, a mendemondákkal biztosíthatják fennmaradásukat! Ezzel szemben mi a valóság? Messze földön érzéketlen barbárként tartják őket számon, ebben minden testvérnépünk egyetért! Ez a magyarázata annak, hogy sikerült kisebb területekre, sőt apró szigetekre visszaszorítani őket! Hiszen egy erősebb és fejlettebb nép ezt okos fortélyokkal megakadályozta volna! Nekik hét törzs kell ahhoz, hogy mindenhez értsenek, bezzeg mi egy népben egyesítjük az összes tudást! Mindenki megveti őket. Bárki a szövetségesünk lenne velük szemben, találtunk is szövetségest bőven. Zsarnokoskodó asszonyállatok fattyai, akik kibelezik halott bajtársaikat, sőt az élőket is. Primitív alakok, akik fákat és köveket imádnak, nem az emberi értelmet! Mindent, amijük van, összelopkodták a szomszédos törzsektől apró darabokban, nem méltóak ehhez a földhöz! Cifra beszéddel és feleslegesen nyakatekert szabályokkal palástolják barbárságukat! Mit akarsz tanulni ezektől a szánalmas alakoktól? Ugyan miért akarod meghallgatni őket?

A hercegnő arcán egyszerre uralkodott el a felismerés és a hirtelen támadt vakmerőség. Felbőszítette, hogy ismét üres maradt a keze.

– Te félsz, apám! – sziszegte apja arcába. – Félsz a titkaiktól, a palotáktól, amiket ők építettek, és amilyenben most is laksz! Félsz az erdőtől, amelybe a zöld hivenn túlélők elbújtak, mert ott ők vannak fölényben, sok évszázadig az ő birodalmuk volt, titkait csak ők ismerik! Félsz a kék hivenn táltosoktól és papnőktől is, de még jobban rettegsz a fekete hivenn lovasíjászoktól!

– Hallgass!

– Rettegsz attól, hogy váratlanul felbukkannak a kék hivennek itt, a tó keleti partján. Hiszen semmit sem tudsz róluk! Félsz, hogy a feketékkel szövetkezve kiszorítanak erről a területről. Azzal próbálod bátorítani magad, hogy a mi népünk mindenkinél okosabb, erősebb és fejlettebb!

A király hatalmasat sújtott öklével a lány arcába, mire a hercegnő összeesett. Éppen csak egy kicsit jajdult fel, mert a fájdalom miatt egy hang sem jött ki a torkán. Az uralkodó elővett egy pikkelyszerű aranylemezekből készült, drágakövekkel kirakott kesztyűt. Nazire, aki ekkor nagy nehezen felnézett, nem a kövek villódzásától képedt el, hanem éles és kemény szélüktől, amelyek könnyedén zúzták szét a bőrt és akár a csontokat is. Ha Khumhab használta a kesztyűt valaki ellen, akkor bizony nehezen tisztították meg a véres foszlányoktól.

– Nehogy azt hidd, hogy a születési rangod bármire feljogosít! Ha úgy kívánom, örökre elcsúfíthatlak, hogy rajtam kívül egyetlen férfi se nézzen rád! Én is csak azt fogom látni, valahányszor rád nézek… hogy hatalmamban áll akármit megtenni veled, és hidd el… ez roppant izgató tud lenni!

Nazire hüppögve nézett fel. Nem ismert rá az apjára. Beigazolódott a balsejtelme: a királyt teljesen eltorzította a félelem, ezért is volt napok óta olyan vörös az arca, ezért viselkedett olyan megjósolhatatlanul. A hercegnőt váratlanul érte a reménytelenség érzése, ami forró vízesésként zubogott végig rajta. Talán soha többé nem lesz kitüntetett szerepe az udvarban. Rajta is úrrá lett a rettegés, és ellentmondásos módon nem a megbánás, hanem a dac tört ki belőle.

– Nem csúfíthatsz el, hiszen azzal saját dicsőségedet is csorbítod!

– Hát ennyire nyúlszívűnek tartasz? Tudod, mit csináltam az általad oly titokzatosan vonzónak és veszélyesnek tartott papnőkkel? A katonáim kivágták a nyelvüket! És ki tudja, előtte mi mást műveltek velük? Ügyeltek rá, hogy ne ölhessék le egymást, hogy maradjon hírmondó, aki nyelv nélkül is elviszi a hírt a nyamvadt rokonaiknak! Onnantól pedig már gyerekjáték volt legyőzni a katonáikat, mivel ha megnyomorítjuk a vajákos asszonyaikat, megtörnek, elgyengülnek, és kicsúszik a talaj a lábuk alól!

– Nem biztos, hogy a kék hivennek ilyenek lesznek. Tudod, hogy minél nyugatabbra mész, annál félelmetesebbek a harcosaik!

– Bennem semmi félelem nincs! – rikoltotta a király, majd mintha teljesen elborult volna az elméje, lecsapott a fémkesztyűvel.

Nazire elfordította a fejét, ezért az ütés a halántéka mögötti részt érte, és ott zúzta össze a fejbőrét, szaggatott darabokat tépve ki belőle. A hercegnő visítva sírt fel, és mérhetetlen szédülés lett úrrá rajta.

– Tudom, hol jár az eszed, szajha! Nem bírod ki, hogy az apád legyen az egyetlen férfi az életedben, másokat is akarsz! A legveszélyesebb hivenn lovasíjászokra vagy kíváncsi, a fiatal és idegen tiltott gyümölcsökre! A papnőkre pedig azért sóvárogsz – folytatta az uralkodó, és megpróbálta túlkiabálni a lánya visítását –, mert azt hiszed, érinthetetlenek! De ahogy ők sem, te sem vagy érinthetetlen! Most te is láthatod. Nem esik nehezemre megcsonkítani téged… ugyanúgy, ahogy azoknak a boszorkányoknak a nyelvét sem sajnáltam! Azt hiszed, védett vagy? Még előlem is? Minek képzeled magad, trónörökösnek?… Legfeljebb sohasem lesz urad, itt maradsz az anyád szoknyája mellett, és ápolod az időseket. Vagy – ha végleg megunom a bosszantó kis játékaidat – bármikor egy csapással végzek veled!

A király a véresen patakzó seb mögött megmarkolta a lány haját. Nazire velőtrázó sikolyt hallatott. Lassan elszíneződött sárga ruhája, mintha mégis felvett volna egy fátylat hozzá – egy vérvörös fátylat. Arcát is egybeolvadó vérfolyamok borították be, és ami kilátszott közülük, azt sem lehetett felismerni.

– Azt a nyomorék dajkádat kellett volna feltrancsíroznom, mielőtt teletömi a fejed azokkal az vérlázító, hazug hivenn legendákkal! Időben észre kellett volna vennem. De ha már egyszer ott vannak a fejedben, akkor legfőbb ideje kiverni őket onnan! Remélem, most kiszivárog a nagyja, és nem kell többször bemocskolnom a kezem!

Nazire válasz helyett nyüszített és zokogott, és kezével a gazdagon díszített szőnyeget markolászta. Az udvarhölgy odaállt az ajtó elé. Hozott magával egy vizes és egy száraz gyolcsot, de nem mert benyitni. Összeszorította a szemét, és minden sikolyra összerezzent.

– A testedet nem bántom – simított végig Khumhab a hercegnő domborulatain. – Mi hasznodat venném, ha az is elcsúfulna? A fejedben… ott lakik a gonosz! Ajánlom, hogy azonnal űzd ki innen, különben befejezem, amit elkezdtem!

Az uralkodó nem vette le a véres kesztyűt, hanem azzal együtt vonult ki a folyosóra. A meghunyászkodó udvarhölgy mellé érve alig hallhatóan szólalt meg:

– Ne hagyd elvérezni, mert te is vele pusztulsz!

A lány meghajolt, és besurrant a szobába. Megpróbálta a nedves gyolcsot a hercegnő fejéhez érinteni, ám az fülsiketítő visítással lökte el a kezét.

– Tűnj el innét! Meg akarok halni! Nem érdekel, ha fáj, nem érdekel a vér… tartson… ameddig tart. Most végre…

Nem fejezte be a mondatot, de nemcsak a tébolyító fájdalom miatt. Még az átható, vörös kábulaton keresztül is felfogta, hogy az apja odakint minden szavát hallja, és alig várja, hogy kimondjon valamit, amire lecsaphat.