Tizenkét év múlva
Az Odile által nagyszabásúnak és tévedhetetlennek titulált terv próbájára egy novemberi estén került sor. Tizenkét év telt el azóta, hogy bátyjuk, Earl először ment a grenoble-i internátusba azon a hintón, és most ismét hazavárták, de ezúttal végleg. Mivel viszonylag ritkán mutatkozott odahaza (legutóbb másfél éve látták), húgai izgatottan készülődtek az eseményre.
Odile halványkék brokátot viselt, derekán széles fekete övvel, hajában kék masnikkal. Arcát szőke loknik keretezték, pirosra festett ajkát csücsörítve vizslatta porcelánbabának öltözött tükörképét. Volt egy sokkal prózaibb oka is annak, hogy ennyire igyekezett párt találni magának, mégpedig hogy szülei komoly tárgyalásokat folytattak a jövőjéről bizonyos De Loire báróval, akit Odile ki nem állhatott. Ennek az ellenszenvnek csak egyik alapját képezte a köztük lévő majd’ húsz év korkülönbség. A másiknak neve is volt: Olivier, a sármos cipészfiú, aki épp a Papa gyárában dolgozott.
– Odile és Olivier… Madam Wagneur…– ízlelgette a neveket Odile.– Egészen jól hangzik, nemde? – kacsintott húgára, aki már régen elkészült, és most Odile szobájában felügyelte a szépítkezési hadműveletet. Az ajtón hangos koppanás hallatszott, Suzonne, a fiatal cselédlány kért bebocsátást.
– Kisasszonykák… távirat érkezett… Azt hiszem Monsieur Julien-től.
– Julien, mi? – kapta fel a fejét harcra készen Odile. – Az apád lehetne. Hovatovább, akár az enyém is. Nos, ide vele!
Suzonne átnyújtotta a borítékot, majd tanácstalanul megállt a küszöbön.
– Halaszthatatlan elfoglaltsága akadt! – visított fel olyan örömmel Odile, mintha legalábbis születésnapja lenne. – Coeur, hallod ezt?
–Miféle elfoglaltság?
– Kit érdekel? Olyan stílusban ír, mint aki már visszatáncolt az egész házasságtól! – Odile arca ragyogott az örömtől. Suzonne értetlenül nézett egyikükről a másikukra. Coeur egyetlen hessintéssel kiküldte a szobából.
–Nagyon ügyelj, hogy társaságban – még a cselédek közt se – beszélj erről! – jegyezte meg, miután becsukódott a cselédlány mögött az ajtó. Odile kuncogva a szája elé emelte a mutatóujját. Mindketten összerezzentek a csengő éles hangjára, majd Odile egy utolsó sóhajtással végre elfordult a tükörtől, és biccentett húga felé.
A hangzavar már a lépcső tetején állva elérte őket. Mire a folyosóra léptek, az első vendégek már be is tódultak az ajtón, és egymást túlharsogva köszöntötték a két lányt. Odile egy édesen előadott kifogással azonnal eltűnt, hogy megkeresse titkos hódolóját, Coeur azonban nagyon elveszettnek érezte magát. A tömeg körbefolyta, mint sziklát a tenger, aztán özönlött tovább a bálterem felé, ahol étel-ital és szórakozás várta – valaki más pénzén.
Coeur csak sétált fel-alá a házban, nem tudott mit kitalálni, amíg Earl megérkezik. Aztán fogta magát, és lehuppant az egyik bársonyszékre a hallban, a lépcső mellett. Ide köztudottan az ült, aki unatkozott, ezért igazgatni kezdte piros, fodros ruháját, hogy valami értelmet adjon az üldögélésnek. Közben észrevette, hogy vele szemben egy fiatal lány ül, és őt bámulja. Barackszínű taftruhát viselt, amit az ujján csipke díszített, a szoknya alján szintén kis csipkevirágok sorakoztak. Alóla aranyszínű cipője bukkant ki, fülében arany függők, nyakában hegyikristály lánc csillogott. Hosszú, világosbarna hajfürtjei között Coeur virágra emlékeztető hajtűt pillantott meg.
– Mondd csak, miért raktál rózsát a hajadba? Ez az új divat? – szólalt meg hirtelen a lány.
Coeur meglepődött a kérdésen: – Nem. Egyszerűen úgy találtam, hogy illik a ruhámhoz – válaszolta. Én meg azt kérdezhetném, miért nem igazi virág van a hajában ilyen vacak hajtű helyett, gondolta.
– Remélem, nem sértődtél meg. – A lány pislogás nélkül figyelte hófehér, gyöngyökkel kirakott álarca mögül.– Nem tudtam megállni, hogy feltegyem ezt a kérdést.
– Ó, te kis kíváncsi! – Ezen mindketten nevettek.
– Van kedved meginni egy teát a társalgóban? – indítványozta a lány.
– Bocsáss meg, de épp várok valakit – jegyezte meg Coeur, gondolatban hozzátéve: és mellesleg ebben zavarsz.
– Szóval egész este itt fogod árulni a petrezselymet? – vonta le a következtetést a lány. – Ami engem illet, iszom egy teát. És fogadj meg egy tanácsot: a férfiakra nem érdemes várni. – Azzal ellibegett a társalgó felé.
Coeur is lassan unta már a dolgot. Ilyet, gondolta. A bátyám még a saját báljára sem jön el!
Felkelt a székről és elindult a bálterem felé, csakhogy a hirtelen mozdulattól a cipősarka beleakadt hosszú szoknyájába, és hiába hadonászott kétségbeesetten a karjával, érezte, menthetetlenül hanyatt fog esni. Ám ekkor valaki gyengéden, de határozottan megragadta a derekánál fogva.
– Elnézést! Bocsásson meg! – Coeur zavartan pillantott fel az idegenre, miközben igyekezett visszanyerni nyugalmát. Ő ugyan megmenekült az eséstől, de a méltósága tovább zuhant a padló felé.
– Jól érzi magát, kisasszony? Segíthetek valamiben? – A fiatalember aggódva méregette tiszta, kék szemeivel.
– Nagyon sajnálom – hebegte Coeur, óvatosan felmérve a látványt. A fekete álarc nem takarta teljesen a nemes arcélt, a jelvények és az elegáns, csupa fekete öltözet pedig arra engedett következtetni, hogy az illető egy előkelő család sarja. Persze ez abban a miliőben nem számított újdonságnak, de Coeur nem örült volna, ha kiderül róla, hogy Olivier. A címer viszont (talán szándékosan) hiányzott a jelvények közül, így a család neve titok maradt.
Most ragadd meg a szerencsédet, Coeur, ha nem akarod valami abszint- és öregségszagú fráter mellett tölteni az estét, gondolta, és elbűvölően mosolygott a fiatalemberre: – Van kedve táncolni?
– Tulajdonképpen szándékomban állt felkérni valakit, csak épp nem találom. Pedig szinte az egész házat tűvé tettem érte – válaszolta csibészes félmosollyal a fiatalember.
– Ó! – szontyolodott el Coeur. – Szívesen lennék az illető helyében.
A fiatalember nevetett: – Akkor jöjjön velem, kisasszony! Mit keresett itt a hallban? Ide csak az jön, aki…
– Unatkozik. Tudom. De én szórakoztam.
– Igazán? Különös módot választott! Hadd szórakoztassam én a bálteremig, ott úgyis lecsapja valaki a kezemről. Szabad a karját?
– Köszönöm. Milyen kár, hogy rövid odáig az út! Ha tudom, hogy találkozunk, távolabbi helyről kísértetem oda magam. Vagy magát választom gardedámnak.
A fiatalember szándékosan elengedte a füle mellett a kissé gúnyos kijelentést. – Honnan ismeri ilyen jól ezt a házat? Járt már itt többször is? Nem láttam – jegyezte meg inkább.
– Naponta megfordulok itt. Egyébként: Coeur de Provance vagyok, a házigazda lánya – mutatkozott be, kezét nyújtva, ahogy tartotta az etikett.
– Vagy úgy! – mosolygott ravaszul a fiatalember, de nem csókolta meg a kezét. – Akkor azt hiszem, testvérek vagyunk. Én meg Earl de Provance vagyok, a házigazda fia – nevetett, és levette az álarcot az arcáról.
– Earl! – Coeur hevesen megölelte bátyját.
– Jó-jó, még a végén megfojtasz! Még hogy gardedám! Úgy tűnik, a távolság tényleg megszépít egyes kapcsolatokat.
– Nahát, te megváltoztál! Nem vagy olyan komoly, mint régen, pedig én azt hittem, abban az internátusban vasfegyelem van.
– Így igaz. Szerencsére egy barátom ráébresztett, hogy nem kell betartani. Szerintem találkozol is vele ma este, nem létezik, hogy kihagyjon egy valamirevaló partit… Ugye másban nem változtam?
Coeur szemrevételezte Earl csinos arcát: – Talán csak annyit, hogy nagyon… fess vagy.
Coeur rajongása bátyja iránt akkor kezdődött, amikor az négyéves korában kimentette a tóból, ahová pillangó „vadászat” közben esett. Ugyanakkor az is tény, hogy míg a legtöbb korabeli fiú nyápic volt, Earl de Provance úgy nézett ki, mint aki épp most lépett le egy festményről. Amióta Coeur legutóbb látta, magasabb lett, a válla pedig szélesebb.
– Te meg nagyon szép vagy.
– Én szép? Mit nem mondasz! Nézz csak körül, és megváltozik a véleményed!
– Na, tessék! Az ember bókolni próbál neked, és te még csak észre sem veszed.
– Ugyan, Earl! Ez a piros borzalmasan áll nekem!
– Kezdesz olyan lenni, mint Odile! – sóhajtott Earl. – De ebben az álarcban soha nem ismertelek volna fel.
– Jobb lesz, ha a sajátodat is visszaveszed, meg akarom lepni Odile-t.
– Elkéstél. Már találkoztam vele – mondta Earl, miközben visszaváltozott félarcú, fekete fantommá.
– Egyedül volt?
– Egyedül Olivier-vel.
Coeur nem sokat tudott Olivier-ről, legfeljebb annyit, hogy mindig megemelte a sapkáját, ahányszor Odile-t az anyja kíséretében meglátta az utcán, és hogy átható levendulaillat lengte őt körül. Na, persze, a Papa gyárában dolgozott, a kisasszonyokat azonban ritkán hozta lázba a nyers bőr jellegzetes „aromája”. A fiún egyértelműen látszott, hogy ki akar törni sanyarú helyzetéből, Coeur pedig csak remélni merte, hogy erre nem nővére a megfelelő eszköz.
– Félek, hogy Odile végül csalódni fog – csóválta a fejét Coeur. – Túlságosan beleélte magát ebbe az egész szerelmi históriába.
Bátyja nevetett: – Ne legyél ilyen vaskalapos! Pont az a lényeg!
– Lehetséges… – babrálta a haját Coeur. – Amint látom rajtam kívül mindenki szakértő a témában.
– Azt nem állítanám – mondta halvány mosollyal a fiú. Mozgolódás támadt az egyik sarokban, amint a már kissé kapatos Richelieu bíboros útjából morogva húzódtak félre a kényes vendégek. – Csak őt ne kérdezd meg – mutatott a háta mögé Earl.
A bíboros odatántorgott hozzájuk, köpenyébe burkolózva mélyen meghajolt, majd úgy mutatott végig a táncolókon, mintha az eseményt az ő tiszteletére rendezték volna.
–Elkésett őszentsége… – jegyezte meg Earl, aki azonnal felismerte barátját. Ki más venne fel ilyen hacukát?
– Nagy belépőre készültem.
– Sikerült… Pierre Martius, bemutatom a legkisebb húgocskámat, Coeur-t.
– Édes – állapította meg Pierre. – Beszélgetni is szokott?
Coeur-t elfutotta a pulykaméreg. A bátyja állítólagos barátai tényleg kiállhatatlanok! Az elmúlt órában vagy négy hasonló alakkal táncolt, ezek közül egyedül Jean Chalmant mutatott valódi érdeklődést iránta. Ami csak azért kár, mert őt a legkevésbé sem érdekelte a piperkőc Jean.
– Bárkivel szívesen elbeszélgetek, ha elég értelmesnek látszik! – vágott vissza azonnal.
Pierre harsogóan felnevetett, majd kezet csókolt a lánynak; borostája csiklandozta Coeur bőrét. – Legmélyebb hódolatom! Szörnyen sajnálom, hogy a bátyád meg fogja válogatni, kivel állhatsz szóba.
– Azt hiszem, a legrosszabbon már túl vagyunk – jegyezte meg Earl. Pierre csúfondárosan kinyújtotta a nyelvét, majd visszaburkolózott bíboros köpenyébe, és elcsörtetett.
–Megsértettük? –aggodalmaskodott Coeur.
–Akkor sértenénk meg, ha hiába kellett volna távoznia. Szabad?
Coeur zavartan húzgálta a ruhája ujját: még gyakorlásképpen sem táncoltak együtt soha. A bálteremtől mindig eltiltotta a dadus. Kislányként csak a nagy, vörös függöny mögül kukucskálhatott be, mert valamit biztosan összetört, összekent, vagy tönkretett volna, s ezért később sem járt oda szívesen. A teremben általában sötét volt, de most – Odile születésnapi bálja óta először – ismét teljes pompájában ragyogott.
A tükörparketta visszaverte a mennyezetről lelógó nagy kristálycsillárok fényét, az elegáns, álarcba öltözött hölgyek és urak gyönyörű festmények előtt ültek, álltak, vagy beszélgettek. Az egyik fal teljesen üveg volt, aranyszínű függönyök fogták közre, szemben vele boltíves márványkapu vezetett a teraszra, melynek végében fehér állólámpák egy padot zártak körbe. A padra a mögötte álló fa ágairól virágok lógtak, a terasz közepén szökőkút csobogott, vizében ezüstös halacskák úszkáltak.
– Na, jó… – egyezett bele nehézkesen Coeur, és elfogadta bátyja feléje nyújtott kezét. – De ha a lábadra taposok, akkor…
– …majd megpróbálok csendben szenvedni – vigyorgott a fiú. – Különben is csak azért táncolok veled, hogy távol tartsalak azoktól a gazemberektől.
–Igazán nemesek a céljaid – vetette oda neki hetykén Coeur –, de a terved fordítva sült el, mert jól érzem magam a társaságodban.
– Ennek örülök. Neked viszont már megint sikerült belerángatnod valami őrült dologba: Odile és az az Olivier vagy ki…
– Őrült? Még el sem kezdődött semmi.
– Így van – komorodott el Earl, de látszott, hogy másra gondol.
Coeur természetesen – mint minden úrilány – megtanulta a társasági táncokat, ám olyan tanárral tette mindezt, aki szemmel láthatóan inkább egy férfi partnert részesített volna előnyben – a Papa biztosra ment, amikor lányai mellé szerződtette. A társaságban megforduló ficsúrokat pedig túlzottan lefoglalta, hogy saját képességeikkel, vagy a legutóbbi vadászaton lőtt trófeáikkal hencegjenek, így vele vajmi keveset törődtek tánc közben. Szokatlan élmény volt, hogy most valaki csak rá figyel, mégis finoman irányítja őt, s Coeur néhány megtett lépés után szinte elhitte, hogy istenadta tehetsége van a tánchoz.
Az idilli hangulatnak az vetett véget, mikor leültek az egyik festmény mellé pihenni, és odalépett hozzájuk…
– Merchant gróf!
Jaj, nem, gondolta Coeur. Ez az ember mindig ott tűnik fel, ahol nem kellene!
– Isten hozott itthon, fiam! – Az őszülő úr nagy vehemenciával rázta meg Earl kezét. – Coeur kisasszony… – mondta, és kezet csókolt a lánynak. Coeur mosolyt erőltetett az arcára.
– Apám említette, hogy egy nagy birtokot vett nemrég – próbálkozott egy ártatlanabb témával Earl.
– Valóban. De ezt inkább a lányomnak és a leendő vejemnek vásároltam.
– Áh! Így már értem.
– Ha már itt tartunk, hadd mutassam be a lányomat, Inezt!
Coeur legnagyobb meglepetésére nem más lépett elő, mint az a fiatal lány, aki a hajában lévő rózsáról érdeklődött.
Aha, gondolta Coeur. Üzleti ügyek!
Inez Merchant grófkisasszony elbűvölően mosolygott, mikor Earl kezet csókolt neki.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Apámtól dicshimnuszokat hallottam önről és a családjáról – mondta Earl udvariasan, és Coeur nagy örömére semleges arckifejezéssel.
– Valóban? – nevetett a grófkisasszony. – Az enyém inkább a Provance-féle udvariasságot hangsúlyozta. Azt sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a Provance-ok tudnak-e keringőzni. – Elragadóan mosolygott Earl-re.
– Talán kiderül, ha megengedi, hogy felkérjem egy táncra. Szabad? – mosolygott most Earl is. Láthatóan tetszett neki a helyzet.
– Megtisztel vele – nyújtotta felé selyemkesztyűs, karcsú kezeit a grófkisasszony.
– Na és önnek van kedve táncolni, Coeur? – fordult hozzá Merchant gróf.
– Nem, köszönöm. Elfáradtam – utasította vissza a lány.
– Értem. Hát akkor… – A gróf úr fejet hajtott és eltűnt a táncolók forgatagában. Coeur egy darabig nézte, aztán megpróbálta megkeresni Earl-t és Inez kisasszonyt, de szem elől tévesztette őket, mikor egy pár nemes selyemkesztyű úszott be elé, és takarta el előle a kilátást. Odile játékos kedvében volt:
– Jó szórakozol? – érdeklődött.
– Nagyon – felelte kétértelműen Coeur, miközben lefejtette nővére kezét a szeméről. – Szép a holdfelkelte?
– Mint mindig ilyenkor – vont vállat Odile. – Gondolom. Maradsz még?
Coeur végignézett a táncolókon. Earl és a szép grófkisasszony még mindig köztük voltak.
– Nem – felelte és elindult Odile-al kifelé.
– Beszélnünk kell a Papával!
– Most? Hogy jut eszedbe? – hitetlenkedett Coeur.
– El kell innen tűnnöm, Coeur! – szűrte gyöngyfogai között a szavakat Odile. – Nem bírom ezt a bezártságot! Segíts nekem és fedezz, jó?
Coeur szigorúan összehúzta a szemét: – Odile… Mivel tömte tele a fejed?
– Legalább egyetlenegy napra hadd szabaduljak el… csak egy icipicit segíts nekem… – Odile bevetette az ártatlan kiskutya-pillantását. Coeur tudta, ha nem teszi meg, amit kér, haláláig hallgathatja a sirámait.
– Rendben.
Elindultak a társalgóba a folyosón át. Megérkezve a helyiség szempontjából szokásos kép fogadta őket: vörös bársonyszékeken csupa előkelő ember üldögélt, kristálypoharaikban pezsgő gyöngyözött. Egy nagy ezüsttálon, az üvegasztal közepén kis, csokoládés sütemények sorakoztak. Dohányfüst érződött a helyiségben, amihez minden bizonnyal a bent ülő Vermont Provance is hozzájárult. Éppen beszélgetett egy csoport elegáns úrral. Coeur és Odile odamentek hozzá.
– Papa! Van egy perced?
– Mi az, Odile?
– Szeretnénk bemutatni neked valakit, Papa – kezdte Coeur óvatosan.
– Hol van? – nézett a hátuk mögé az apjuk, mert senkit nem látott a közelben, akit ne ismert volna.
– A kertben – magyarázta sietősen Coeur. – Señor Alvarado spanyol származású. Nagy birtokai vannak és… marhákat tenyészt, ha jól emlékszem.
– Ez érdekesen hangzik. Ha megbocsátanak, uraim…
– Persze, Vermont, menj csak.
– Aztán hamar vissza gyere! Még hátravan a pókerparti, amit ígértél.
Odile azonban meglepve nézett Coeur-re, és mikor elindultak a kert felé apjukkal, a fülébe súgta: – Honnan szedted ezt a señort?
– Az egyik könyvemben olvastam. Látod, mit tesz a művelődés?
Vermont Provance gyanútlanul sétált oda Olivier-hez. Señor Alvarado divatos kék öltönyt és fekete bőrcipőt viselt (utóbbi Olivier saját gyártmánya). Nagy kalap takarta szőke haját, mellé pedig spanyolos bajusz tette tökéletessé a képet.
– Señor Alvarado, bemutatom édesapámat – végezte el a szokásos procedúrát Odile.
– A lányom igencsak kíváncsivá tett ön iránt. Valóban spanyol származású?
Coeur észrevétlenül Olivier lábára lépett.
– Igen, señor! Részemről a szerencse.
– Amint hallom, jól beszéli a nyelvünket – állapította meg Vermont Provance.
– Oh, köszönöm! Tegnap érkeztem hajón. Az ön fia hívott meg.
– Honnan ismeri?
Odile gyorsan közbevágott: – Az internátusból, Papa. Egyébként señor Alvarado azt mondja, szívesen vendégül látna a birtokán.
– Si, si! – helyeselt Olivier. – Odile kisasszony mondja, szeretné megnézni országom.
– Van egy kis hátulütője: egy kicsit messze van a határ, hogy úgy mondjam – vetette ellen az apa.
– A mai embernek már semmi nem lenni lehetetlen. Gondolja meg, señor! A hajóm két hét múlva indul Marseille-ből. Addig itt lakom egy rokonomnál – csavargatta álbajuszát Olivier.
– Értem. Majd üzenek önnek. Bocsásson meg, de vissza kell mennem: félbehagytam egy pókerpartit.
– No probléma! Örültem a találkozásnak, señor!
– Remek voltál, Olivier! – ugrott a nyakába Odile, mikor apja eltűnt a tömegben.
– A spanyoltudásom tovább nem terjed: si, no, señor… Az egyik nagyanyám spanyol volt, de többet nem tanultam tőle. Mire érdekelt volna a dolog, már meghalt szegény.
– Csak egy a probléma – szólt közbe Coeur, miközben az égre felszökő színes tűzijátékot nézte. – Papa kíváncsi lesz rá, vajon miért jön egy spanyol ide tanulni. Jobb lesz, ha gyorsan kitaláltok valamit.
– A nehezén túl vagyunk – legyintett Olivier.
– Tényleg ismered Earl-t?– kérdezett közbe Coeur.
– Odile révén – bólintott Olivier. – Tőle kaptam a ruhát.
– Vagy úgy. Később visszajövök – mondta Coeur, és magukra hagyta őket.
Kedves Mila!
Bájos a történelmi köntös, de a túlírás és háttérvilág inkoherenciái miatt sokkal inkább meseregénynek olvastam, mint történelminek. A társadalmi viszonyok ilyen idealizálása mellett szabadon mesélhetnél, ha elhagynád a francia alapokat. Úgy tűnt a kapcsolati lányromantika érdekes számodra ebben a történetben, ami a hiányos történelmi ábrázolás nélkül, egy mesei háttérvilágban sokkal jobban működhetne.
Sok sikert pénteken.