Prológus
Az utcagyerekek riadtan rebbentek szét, amikor négy pár pata és négy kerék porzott végig a Cours Mirabeau-n[1], ezzel megzavarva játékukat a koszban. Csikorgó faszerkezet alatt zörgött a macskakő. A kocsis annak ellenére is homlokát törölgette, hogy a platánok jótékony árnyukat a feje fölé borították. Öt éve nem volt ilyen meleg, mint most, 1886 nyarán. A levegő fülledt, párás, virágillattal kevert, a nap magasan fent járt az égen minden délben, este pedig a csillagok ragyogtak a mélykék égen, és a kabócák kórusa vetekedett a tücskökével. A kisváros utcái kihaltak voltak, a gazdagok belvárosi palotáik árnyékos sarkaiban megbújva szürcsölgették a hideg limonádét. A külső kerületeken élők azonban észlelték – inkább érezték, semmint hallották – az állandó duruzsolást, amelyet a mezők felől hozott a szél. Nyüzsgött a határ, akár a hangyaboly, megkezdődött az aratás.
A sétányon elporzó hintó után nagy porfelhő maradt, amelyből egy női alak vált ki. Karját védőn az arca elé tartva a legközelebbi utcasarok felé tartott, ahonnan halk nevetést hallott. A sarkon állók megérkezték az idegen jelenlétet, a nevetés abbamaradt.
– Csak a húgom az – nyugtatta meg partnerét a szőke lány, mikor az alak közelebb ért. Maga is megnyugodott. Bárki más lepi meg őket, az komoly veszéllyel járt volna.
– Igazán? – A fiú kétkedve szemlélte a közeledő lány rakoncátlan csigákba göndörödött, sötét haját. – Remélem, apád is tud róla.
A kishúg, amint odaért hozzájuk, teketóriázás nélkül megragadta nővére karját és szó szerint vonszolni kezdte hazafelé: – Gyerünk, Odile!
A fiú megpróbálta tréfára venni a dolgot:
– Ugye nem akarsz ilyen angolosan faképnél hagyni?
– Már így is több időt töltött a társaságodban, mint amennyi egészséges – közölte vele a fiatalabb lány. – Szörnyű, hogy én vagyok a józan ész ebben a történetben!
– Ne üsd bele az orrod! – vetette oda foghegyről a fiú.
Odile tehetetlenül vergődött kettejük között, végül elunva a dolgot, először a fiúnak, majd húgának címezte a szavait: – Neked jót tesz, ha egy kis türelmet tanulsz… te pedig ne ráncigálj! Két titkos találka még nem a világ vége. El kell érnünk, hogy hivatalosan is találkozhassunk, akkor Papának nem lesz ellenvetése.
Húga elengedte, a fiú pedig nyeglén vállat vont:
–Nem erősségem a várakozás, és ne hidd, hogy megszabadultál tőlem!
–Au revoir, Olivier! – paskolta meg az arcát játékosan Odile. Csak húga vette észre a sötét pillantást, amit a fiú búcsúzóul rájuk vetett.
- fejezet: Üzleti ügyek
A Provance-ház igazi maison-hoz méltóan egy hatalmas park közepén terpeszkedett a város egyik legcsendesebb részén, melyet külön híd kötött össze a belvárossal. Az ősfákkal körbevett park legszebb része kétségkívül a tó és annak környezete volt: a nádasban vadludak és kacsák fészkeltek, a tavirózsákkal pöttyözött sötétzöldes vízfelszín felett szitakötők repkedtek, és békák ugrabugráltak. Volt ezen kívül még ott egy mesterséges vízforrás, egy kis kerti szökőkút, amelybe halakat telepítettek. Tavasszal a mandula és a cseresznye, nyáron a levendula, ősszel az olajfák és szőlő illatát szórta szét a szél a kertben. Vadrózsákkal futtatott kőkerítés zárta körbe a masszív kastélyt hátulról és oldalról, az utcafrontról pedig kavicsos út vezetett a bejáratig. Kandeláberek világították meg a robosztus bejárati ajtót és sorban előtte az utat.
A látogató először a gazdagon díszített hallban találta magát, a mozaikos padlón piros bársonyszőnyeg tompította a lépések zaját. Rögtön egy nagy, kétágú lépcső állta a vendégek útját, kovácsoltvas korláttal. A lépcsőn felbaktatva, és a galériát elhagyva lehetett az emeleti hálószobákba jutni: bal kéz felől sorakoztak a gyerekek szobái, mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott, jobb kéz felől pedig a ház uráé és feleségéé, valamint a vendégszobák. A kastély különböző földszinti helyiségeibe – a szalonba, a kártya- és a dolgozószobába, a bálterembe, az étkezőbe és a konyhába, illetve a cselédszobákba – márványoszlopokkal szegélyezett folyosók vezettek, a falakat francia festők képei díszítették, melyekről a régmúlt idők ősapái tekintettek vissza. A házban mindig nagy volt a mozgás, ha más miatt nem, akkor a cselédség jóvoltából. Valaki mindig sürgött-forgott a konyhában, port törölgetett a folyosókon, vagy a virágokat gondozta a színpompás kertben. Utóbbihoz tartozott még egy hétparcellás szőlőbirtok, amelynek a ház ura nagyra becsült borait köszönhette. Kereskedésre sosem szánta őket, de az édes gyümölcsök pont elegendő mennyiségű burgundi vörös italt szolgáltattak ahhoz, hogy különböző társasági eseményeken eldicsekedjen vele.
Ezek a borok most saint-gobain-i poharakban ontották zamatukat egy míves mahagóni dohányzóasztalon. A Provance-ház feje, Vermont zavartan simogatta szakállát. Csak egy nappal korábban érkezett haza Plage de dôme-ról, a család tengerparti birtokáról, és máris egy kényes ügylet kellős közepén találta magát: pénzről készséggel tárgyalt bárkivel, szívügyekről azonban, még ha az mindkét család érdekét szolgálta is, már kevésbé. A vele szemben ülő őszülő, pocakos férfi láthatóan otthon érezte magát vendéglátójánál. Albert Merchant alapvetően joviális alak volt, de ha alkudozni kellett, kemény diónak bizonyult. A saját lányán sokkal szívesebben osztozkodott vele, mint vagyonán.
Mindketten meglepetten tekintettek fel, mikor a dolgozószoba ajtaja hirtelen kitárult, és Provance-ék legkisebb lánya rontott be rajta.
– Papa, beszélnem kell veled! – kezdte Coeur, királykék szoknyája vad habokban hullámzott mögötte.
– Ne most, Coeur, nagyon fontos dolgokkal foglalkozunk!
– A lányod? – kérdezett rá Merchant gróf.
– Igen, a kisebbik. Coeur, köszönj szépen!
– Jó napot, uram! – A lány kelletlenül pukedlizett.
– Hmm… – Merchant gróf alaposan szemügyre vette Coeur-t, szoknyája szegélyétől kezdve fürtös hajkoronájáig. Coeur ösztönösen hátrahúzódott, amikor a férfi – mintha vásári portékát méregetne – halkan csettintett a nyelvével.
– Nem hasonlít rád túlzottan, Vermont – jegyezte meg végül.
Vermont Provance összerezzent.
– Ettől függetlenül igazán bájos. S micsoda gyönyörű neve van! – Albert Merchant egy szívet rajzolt ujjaival a levegőbe. – Kár, hogy nincs fiam, szívesen látnám az oldalán.
Még mit nem, te hájas csaló, gondolta Coeur. A csaló volt a legtalálóbb cím, ami eszébe jutott, elég volt ránéznie a férfi arcára. Az viszont zavartalanul beszélt tovább: – Ha már itt tartunk, Vermont, még mindig nem jutottunk dűlőre az egyezségünkkel.
– Egy pillanat, Albert! Coeur, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? Legközelebb meghallgatom, amit mondani szerettél volna, ígérem.
– Persze, Papa. – Coeur, feladva tervét, lógó orral kiment a szobából. Nem lesz legközelebb, gondolta.
Merchant gróf utána bámult: – Egyszer meg kéne ismerkednie a lányommal. Biztos jó barátnők lennének.
– Egész biztosan – hagyta rá Vermont Provance.
A Provance-házban, amelyet már hosszú évtizedek óta a Provance-család és leszármazottai laktak, még a régi ősök idején sem volt ekkora ricsaj: Odile szokás szerint hisztizett. Vermont Provance ezen esetekre készenlétben tartott egy pár füldugót az íróasztalában, Coeur viszont elindult, hogy megnézze a káoszt közelebbről. Amikor óvatosan lenyomta nővére szobájának kilincsét, elővigyázatosan lebukott, amit a feje felett elsuhanó selyempárna is igazolt. Coeur nagyot sóhajtott.
– Odile, azzal nem érsz el semmit, ha tönkreteszed a frizurámat.
Odile felpillantott a párnájáról. Arcán nyoma sem volt könnyeknek, a nagy sírás-rívást általában nagyobb közönségnek tartogatta.
– Papa bezárkózott a dolgozószobájába, nem fog meghallgatni. Ráadásul egy üzlettársa is itt van.
Odile jókedve máris visszatért: – Jóképű? – érdeklődött.
– Azt nem mondanám. De adott egy ötletet.
Odile kíváncsian felült az ágyban.
– Azt tudod, hogy Papa ünnepséget rendez Earl hazajövetelére. De azt eddig nem említette, hogy ez egy jelmezbál lesz.
Bár Vermont Provance valóban fia számára rendezte az eseményt, túlzás lenne azt állítani, hogy a vendégek csak miatta ácsingóztak annyira a meghívókért. A családfő két lánya legalább akkora kísértést jelentett, igaz különböztek kívül-belül egyaránt. Odile volt kettejük közül a babaszerűbb, élénken csillogó kék szemekkel pislogott mindenkire, édesen kacarászott a társaságban elhangzott tréfákon, és kifinomult modorát mindenki csak dicsérte. Még a családi vacsorákra is kiöltözött, különösen, ha bátyja tiszteletét tette otthon, aki ilyenkor elismerően megjegyezte, hogy charmante petite fille[2] az ő hugicája.
A nővérénél két évvel fiatalabb Coeur pont az ellentéte volt Odile-nak: a korábban vadóc kislány szépsége tipikusan később virágzott ki. Bár a figyelmes szemlélő észrevette, hogy dús, sötét hajával, világos bőrével, hosszú szempilláival, ragyogó sötét szemeivel olykor mégiscsak kitűnik a társaságból. Ráadásul az orra is (mint minden Provance-nak) irigylésre méltóan normális. A városban azt susogták, hogy ebbe a családba csak szépek születtek (ez valamelyest kompenzálta a tényt, hogy Coeur egyik testvérére sem hasonlít, de ha szép, akkor minden rendben, egész biztosan Provance-ivadék). Odile-al ellentétben, aki a bókok hallatán még rá is tett egy lapáttal, s ujjain számolgatva felsorolta mi mindenhez ért – zongorázik, szépen ír, kívülről tud egy-egy zsoltárt –, ügyet sem vetett a körülötte legyeskedő udvarlókra.
– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Odile.
– Mert én veszem a fáradságot, hogy írjak a bátyánknak.
– No, hiszen! Mintha olyan gyakran válaszolna – somolygott Odile. Coeur sértődötten visszalökte a díszpárnák közé. Valóban kissé egyoldalú volt a levelezésük testvérükkel, ennek ellenére Coeur sosem mulasztotta el kijelenteni a levél végén, hogy mennyire szereti őt, és mennyire hiányzik neki. Mostanában Odile is majd’ minden héten aktuális kiszemeltjéről, Olivier-ről szóló információkkal és csillogó bálok leírásával bombázta a fiút, amelyek csak úgy hemzsegtek a felkiáltójelektől.
– Tehát jelmezbál? Nagyszerű! Mi fogunk gondoskodni Oliver megfelelő maskarájáról! – vezényelt Odile.
– Tartom magam ahhoz, hogy rossz döntést hozol erről az Olivier-ről – sóhajtott Coeur. – De ha már így alakult, legyen egy tervünk.
—————-
[1] Híres sétány Aix-ben.
[2]elbűvölő kislány
Szia!
Ez egy nagyon kellemes részlet volt, kedvem is támadt sétálni egyet a Cours Mirabeau-n… Coeur máris szimpatikus, tetszik az elevensége, kíváncsi vagyok, mi lesz a története.
A fogalmazás is szép volt, egyetlen elütést találtam, amit ismételten csak azért írok le, hogy a szerző lássa, tényleg alaposan odafigyeltem, az olvasmány élvezeti értékéből semmit nem vesz el:
„megérkezték az idegen jelenlétet” – nyilván megérezték 🙂
Várom a folytatást, a jelmezbált!
Üdv,
Judit
(U.I.: Az utóbbi napokban azt vettem észre magamon, hogy nemcsak az írásokat várom kíváncsian, hanem a hozzájuk csatolt képeket is – olyan, mintha cserkészjelvényt kapna minden előszűrt szerző – a tied nagyon szép, viseld büszkén! :P)
Gratulálok a kikerüléshez! Engem egyelőre ez a történet nagyon nem kapott el. Nem vagyok ugyan a műfaj szerelmese, de így is tucatnyi hasonló felállású kezdést láttam már. A leírásokat egy picit túlzásba vitted, ugyanakkor voltak nagyon szép mondataid, láthatóan tudsz írni. Sok sikert a továbbiakban!
Nem egyszerű dolog elkezdeni egy regényt. Itt sem történik semmi az első bekezdésben, mégsem viszket az ujjam a görgőn, hogy tovább tekerjem. A valóban gördülékeny mondatok sokat érnek ám! Így a hangulatot is könnyű átadni.
A prológus második felét kitöltő párbeszédnél – bár ugyancsak gördülékeny, életszerű mondatokból áll –, nekem valami nem tiszta. A narráció talán segítene, de úgy érzem, mintha valahol kimaradna az egyik beszélő hangja.
A szöveget ezúttal valóban gondosan írottnak látom. Nem zavarnak nyelvtani, mondattani hibák, tényleg mutatóban akad néhány elnézésből fakadó döccenés. Ez mindenkivel megesik, saját szöveget kitakarítani sokkal nehezebb, mint a másét. Sokan nem értik, vagy nem hiszik, a korrekt, t é n y l e g gördülékeny szöveg még azt az olvasót is megfogja egy időre, aki más zsánert kedvel. Ilyen környezetben a külalak bemutatásának kötelező körei is remekül sikerülhetnek. Nem mindenkit érdekelnek a puhán göndörödő loknik, de tudom elvárás az, hogy írjuk le a szereplők külalakját. Sokaknál – sajnos nálam is – ez a lecke igen nyögve nyelős, ebben az írásban nagyon mértéktartó és nagyon szemléletes a szereplők külsejének rajza.
Mivel tévedésből sem lennék célközönség, a tetszésemről nem nyilatkozom, de mint amatőr írótárs elismerem, hogy ez jó munka. A továbbiakról persze semmit sem tudok, bármi lehet belőle, de az eddigiek alapján szép jövőt látok derengeni az írás felett.
Sok sikert és továbbjutást kívánok!
Szép fogalmazás, de nekem a leírások vontatottnak tűntek. Pedig Isten látja a lelkem, leírás-párti vagyok. Szeretem, ha egy író vissza tudja adni a lelkében élő képet úgy, hogy én is lássam. Néhol kifejezetten körülményesnek éreztem a fogalmazást, már amikor a környezetről volt szó. Az emberek leírását viszont pont nem éreztem kidolgozottnak. Pár utalás, hogy néznek ki, nem több.
„…kezdte Coeur, királykék szoknyája vad habokban hullámzott mögötte.” – itt vagy két külön mondatba kellene szedni, vagy valamilyen módon összekötni a gondolatokat, mert nagyon sántít.
A levegőbe szívrajzolás végképpen sok, nem érzem Merchant jelleméhez valónak.
Viszont tetszik a regény könnyed hangvétele, és a fogalmazás valóban igényes. És látszik, hogy az író végzett háttérmunkát az 1886-os Franciaországról, és ezt a tudását úgy vissza tudja adni, hogy nem érzem sem szájbarágósnak, sem fellengzősnek.
Kedves Mila!
Nem vagyok célközönség, de nekem kicsit túlírtnak tűnt az első részlet. Tényleg gyönyörűen gördülnek a mondatok, de mégis soknak éreztem a leírást. Amikor elkezdődik a párbeszéd az apa és a lánya között, akkor megszámoltam, 18 sor alatt, 8-szor kerül említésre a kisebbik hölgy neve. A Coeur név szinte beleégett a retinámba. Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert kívánok!
Kellemes olvasmány, szeretem a történelmi regényeket, a kastélyokat és mindent, ami 19. század. A leírások nagyon szépek, valami mégis hiányzott, hogy igazán beszippantson a történet. Tudom, ez még csak az eleje, de nekem hiányzott valami plusz ebből a kezdésből, valami, amit máshol még nem olvastam.
Már nagyon vártam egy történelmi regényt, de ez nem az. Sajnálom.
Egyszerűen sok lett. A leírások túlírtak, nem hagysz lehetőséget arra, hogy bármit is magunk képzeljünk el. Nem kell mindent leírni, hagyd, hogy az olvasó fantáziája is szárnyaljon.
pl: A levegő fülledt, párás, virágillattal kevert, a nap magasan fent járt az égen minden délben, este pedig a csillagok ragyogtak a mélykék égen, és a kabócák kórusa vetekedett a tücskökével. Ennyire nem kell aprólékosnak lenni.
Volt pár nyelvtani hiba, pl. hiányzott néha az A névelő a mondat elejéről. pl: (A)Csikorgó faszerkezet alatt zörgött a macskakő.
Akkor Olivier vagy Oliver?
Már más is megjegyezte a szívrajzolást. Roppantul nem karakrethű.
Azt tudod, hogy Papa ünnepséget rendez Earl hazajövetelére.– Itt először azt hinni egy név, nóha tudjuk egy rang. Nem egyértelmű. Ha simán a rang nem kell név nélkül nagybetűvel írni.
Nem sorolom tovább. Nekem csalódás volt, bíztam benne, hogy jobban megragad a történet. Nem hiszem, hogy ha felkerül a következő rész el fogom olvasni, mert simán nem érdekel. 🙁
Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez!
na már írni se tudok 🙂
Nóha=noha 🙂
Sziasztok!
Köszönöm mindenkinek az építő jellegű hozzászólásokat, főleg mert tudom, hogy nem mindenki kedveli ezt a zsánert.
Az elütéseket igyekeztem kigyomlálni (megérkezték és Oliver, aki egyébként Olivier), ezek szerint maradt még…pff. Sajnálom, ha a hosszú leírások valakinek elvették a kedvét a további olvasástól, mentségemre szóljon, hogy a korábbi verziókból pont a leírás hiányzott, de a jövőben igyekszem figyelni a mennyiségre.
A szó szoros értelmében ez nem lesz történelmi regény, csak a háttere történelmi 🙂
Köszönöm még egyszer, hogy elolvastátok!
Nagyon szép leírások, néhol túlságosan is. Ettől nekem olyan műnek hatott ez mű-részlet… 😀
Egy-két helyen meg épp fordítva.
„a nap magasan fent járt az égen minden délben, este pedig a csillagok ragyogtak a mélykék égen, és a kabócák kórusa vetekedett a tücskökével”
Azt mindenki tudja, hogy a Nap délben jár a legmagasabban az égbolton, felesleges megemlíteni. A többi számomra elég közhelyes leírás. A többit már említették mások, úgyhogy nem ismétlem.
De azért gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Végre egy történelmi regény. Illetve történelmi környezetben játszódó történet. Nagy lelkesedéssel kezdtem bele, de aztán csalódtam. Semmi nem tudott megfogni benne. Sem a háttér, sem a szereplők, sem a történet. Igaz, abból még sok nem derült ki.
Túlírtad. Ennyi. Leírásoknál nehéz eltalálni az arányt, neked nem sikerült.
Coeur a főszereplő, gondolom. De nem érintett meg a karakter. A többi sem.
Igazából sok mindent leírtak már előttem, így nem ismételném meg őket.
Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de nem tetszik.
De gratulálok a továbbjutáshoz és további sok sikert!