Melitta: Profizmus

 Drake Jorkins nem az a személy volt, akivel az ember szívesen összefut a saját lakásában. Még egy bérgyilkos sem.

Az aznapi sikeres megbízatás után Zud kellemes elégedettséggel tért haza. A lépcsőházban uralkodó enyhe felmosószag és a zár kulcsainak zörgése megnyugtatta. Mielőtt belépett, keze reflexszerűen nyúlt a zsanér felé, és ekkor megmerevedett. A fényesre súrolt, repedezett padlón törött ceruzabél hevert.

Körbenézett, majd előhúzta az övére erősített Berettát. 

Belökte az ajtót, a falhoz lapult, de semmi. Óvatosan tett egy lépést befelé. Még mindig semmi. Lassú araszolással jutott el a nappali küszöbéig, ahol fejmagasságba emelte a pisztolyt. Pulzusa enyhén megugrott, de tökéletesen uralkodott magán. Hidegvér, precizitás, profizmus.

Ha többen vannak, két lépés a fürdő. Ott majd az ajtó elé rántja a komódot, az ad annyi időt, hogy a mosógépből kiszedje a Kalasnyikovot. A gépkarabélynak elégnek kell lennie. De utána garantáltan búcsút kell vennie a környéktől, hisz a szomszédok nem süketek.

Vett egy mély levegőt, majd egy határozott lépéssel befordult a helyiségbe.

– Sosem volt ízlésed. Egy Beretta Px4 Storm SD F?

Jorkins. Zud leeresztette a pisztolyt.

– Storm Compact – javította ki. Hiába nem fegyveresek várták bent, a férfi láttán nem könnyebbült meg.

– Aktív koromban én mindig a Browningokat kedveltem. – Jorkins a Violett-től kapott teáskészlet egyik csészéjét tartotta a kezében, és békésen iszogatta a kávét, mintha otthon lenne. Szürcsölése bántotta Zud fülét. Jorkinsról sugárzott a nyugalom és higgadtság, csontos arca derűs volt, tekintete azonban gyanakvó és fürkésző.

Jorkins valaha szintén megbízásokat teljesített, mint ő. Az elmúlt tíz évben azonban már ő volt az, aki a megbízásokat kiadta. Zud rögtön tudta, miért van itt, személyesen.

– Nem láttam riasztókat. Honnan tudtad, hogy itt találsz? – kérdezte tőle Jorkins csevegőn, miközben mellzsebéből hímzett szalvétát vett elő, és úriasan megtörölgette a száját.

– Ceruzabél. – Zud egy lépést sem mozdult a helyéről. – A zsanérba csúsztatom, kívülállónak észrevétlen, de ha belép, összetörik. Én mindig kihúzom, mikor megérkezem.

Jorkins felkacagott, rekedt nevetése betonon csikorgó kövek hangja volt.

– Régimódi egy megoldás!

– Pont ezért hatásos. Az emberek nem számítanak rá. – Zud nem kívánt tovább bájcsevegni. – Violett miatt vagy itt?

Jorkins elmosolyodott, szeme ravaszkásan összeszűkült.

– De udvariatlan vagy. Nem kéne előbb itallal kínálnod és az állapotom felől érdeklődnöd, ahogy jó házigazdához illik?

– Ha vendég volnál, talán. De a vendégek nem törnek be az ember lakásába. Szóval Violett, igaz? Felelj, Jorkins!

A férfi nem válaszolt. Kényelmesen megigazgatta acélszín öltönyét, szertartásosan hátrasimította már ezüstszálas haját, majd felállt. Zud karja megfeszült.

– Mondd el a szavainkat, Zud.

Az egy ideig állta a szarkalábas szem éles pillantását.

– Hidegvér, precizitás, profizmus. – sorolta föl.

Jorkins finoman bólintott.

– Hidegvér, precizitás, profizmus – ismételte. – Tudtad, hogy a szerelem minddel végez? Az ember forrófejűvé, a gondolatai pedig csapongóvá válnak tőle. Ezzel meghal a profizmus.

– Itt erről szó sincs, Jorkins…

– Nincs? Szeptember nyolcadika, Közép-Régiós Technikai Központ, nagycsarnok, kiállítás megnyitó, Henrick Gorbet.

Zud elfojtott egy szitkozódást.

– A teljesítményem nem volt száz százalékos. De nem történt végzetes hiba – mondta. Nagyon igyekezett, hogy a mondat ne mentegetőzésnek tűnjön.

– Mondd, mit tud az a nő, Zud? – A hangja nem árulta el, de Jorkins kezdett ideges lenni, Zud jól tudta. Ismerte már. Betegsége miatt a férfi keze ilyenkor remegni kezdett, de ez nem jelentette azt, hogy kevésbé lenne veszélyes. A jelenség tíz éve kezdődött, az akkori összekötőjük, Dewell pedig nem kívánta többé alkalmazni Jorkinst. Hiába a hidegvér, ha képtelen a precizitásra, a profizmusnak vége – mondta. Dewell másnap halott volt.

Jorkins akkor vette át az összekötő helyét. Zud számára bebizonyította, hogy betegsége nem gátolja semmiben, legfőképp a kitűnő tervezésben és a ravasz meghúzásában nem. Ő ugyanis egy pillanatig sem hitte Dewell váratlan balesetét.

 

– A Gorbet-ügy csak a kezdet. Nem kockáztathatom, hogy több hibát kövess el. – Jorkins hangja megenyhült. – A legjobb emberem vagy. Majdnem két évtizede dolgozunk együtt és a kapcsolatunk gyümölcsöző. Nem szabad hagynunk, hogy egy nő rothadást vigyen a gyümölcsünkbe, Zud.

A megszólított csüggedten meredt maga elé. A csöndben csak az akvárium vízszűrőjének berregése hallatszott.

– Nem szabad – suttogta.

– Pontosan. Szükségem van rád, Zud. A régi önmagadra.

 

Ahogy Zud ujjai könnyedén végigsiklottak a puha, rézszín tincsek között, olyan volt, mintha selyem csókolná a kezét. Mélyen belélegezte a nő hajának illatát. Megbolondította az édes virágillat, ami belőle áradt; megbolondította az egész nő – Jorkinsnak igaza volt. Mikor Violett mellett feküdt és elnézte annak nyugodt légzését, ahogy szeplős mellkasa finoman emelkedik és süllyed, legszívesebben minden megbízást lemondott volna.

Felült az ágyban és saját meztelen combjára meredt, amin egy halvány heg húzódott. Kilenc öltés. A Gorbet-ügy. Violett tehetett arról is. Azelőtt sosem fordult vele elő ilyen.

– Már ébren vagy?

A nő hangja szelíd volt és halk, a mosolya pedig lágy. Zud önkéntelenül visszamosolygott. Violett mellett mindig egy tőle idegen, boldog férfi vált belőle. Szeretett ez a férfi lenni.

– Csak gondolkodom – felelte, a nő pedig az ölébe mászott.

– Feszült vagy tőle.

Zud némán megsimította Violett állát.

– Problémák az ügynökségnél? – puhatolózott a nő.

– Mondhatjuk.

– Miért nem mondod el?

– Lényegtelen.

– Nem úgy tűnik.

– Miért akarsz mindent tudni?!Violett kikerekedett szürke szemében saját döbbenetét látta, és Zud rögtön megbánta, hogy így ráförmedt a nőre.

Nem véletlenül volt a legfoglalkoztatottabb bérgyilkos, a szavaik mindig pontosan ráillettek. Hidegvér, precizitás, profizmus. A nő közelségében már az első sem teljesült.

– Talán mert szeretlek, te barom, azért! – emelte fel a hangját Violett, és elhátrált tőle, de Zud megfogta a karját.

– Várj.

– Szóval? Mi történt, Zack?

A férfit dühítette Violett makacssága, mégis mosolyognia kellett rajta. Tényleg szerette. Késztetést érzett, hogy beletúrjon a nő sűrű hajába, de megállta.

– Mennyire szeretsz engem, Violett? – kérdezte komolyan, de bosszúságára, a nő csak elnevette magát.

– Csak nem megöltél valakit és segítenem kéne eltüntetni a hullát?

Mintha egy láthatatlan ököl vágta volna gyomorszájon. Abban sosem szorulok segítségre.

– Soha nem kérnélek ilyesmire. – Zud próbált könnyed hangnemet megütni. – De ha megtenném, mit felelnél?

Komor arca meggyőzhette Violettet, mert az nem tréfálta el a dolgot, hanem a férfi térdére tette az állát és elgondolkozott.

– Nem tudom, Zack. – A férfi érezte, hogy a finom, női ujjak szórakozottan a tarkójára vándorolnak. – Miért, te mit felelnél fordított esetben?

– Hogy az a rohadék nem bántott-e, mielőtt kinyírtad.

Érezte, hogy az ujjak megmerevednek a tarkóján.

– Nem érdekelne, miért ölted meg a fickót – folytatta csöndesen. – Mindennél fontosabb vagy nekem, Violett.

 

Nem bírta tovább. Aznap bevallott neki mindent.

A nő először elszörnyedt, kiabált, aztán hozzávágott egy tucat keze ügyébe kerülő tárgyat. Mikor a férfi közölte, hogy érte abbahagyná a munkát, Violett sírva fakadt.

– Ne gyere vissza! Soha!

Zud fejében sokáig kavargott az utolsó mondat, amivel a nő kilökte az ajtóján. Otthon lehúzta a redőnyöket, bezárt minden ablakot, majd szépen, egymás után előpakolta fegyvereit, szétszerelte, megtisztította, majd ismét összeszerelte őket. Hidegvér, precizitás, profizmus. A megszokott,komótos mozdulatoktól elméje mindig jólesőn kiürült.

Mikor CheyTac-je került a kezébe, megtorpant. Kiváló mesterlövész fegyver volt, Intervention M200-as, nagy kaliberű puska ellenére is könnyű, csupán 14 kg-os. Tökéletes minden célpontra 2000 méteren belül. Például egy Közép-Régiós Technikai Központ nagycsarnokában beszédet mondó célpontra.

Henrick Gorbet igazgató neve sosem mondott neki semmit. Aztán jött Violett. Eleinte ő sem volt több azoknál a nőknél, akik szükségszerűen kielégítették testi vágyait. Mikor a nő felvetette, hogy komolyabbra fűzhetnék a kapcsolatukat, belement – és itt követte el az első hibát. Egyszerű könnyelműség volt csupán, de hiba. Tudta, egy állandó szexpartner kényelmes, de a munkája szempontjából rizikós lehet. Ettől azonban még csábítóbbnak tűnt az ajánlat.

Hogy később mi történhetett, fogalma sem volt. Elismerte, Violett formás, de közel sem tökéletes, mégis valamiért egyre több időt töltött vele, mint szükségesvolt, sőt, egy idő után nem kereste más nők társaságát.

Hamarosan két élete lett. Egyikben Zud néven végezte a bérgyilkosi megbízásokat, a másikban a nem létező ingatlan ügynökségnél dolgozó Zackként egy nő kedvese volt. Violett sok helyre elrángatta, ahova semmi kedve nem volt elmenni. Egy ilyen alkalommal mutatta be neki Mr. Gorbetet, aki feleségével és egyetemre készülő fiával érkezett. Gorbet, bár nem ismerte Zudot, kedélyesen elcsevegett vele, majd büszkén dicsekedett neki fia felvételijéről és eredményeiről.

– Az anyja nem akarta azt a magántanárt, de én erőltettem, és milyen jól tettem! Nem mondom, kellett vele nógatni Andrew-t eleget, de látja, a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét. Négy versenyen is kitűnő eredménnyel szerepelt, hallja négy versenyen! Nem ostoba kölyök ez!

Az igazgató szerető férj, szerető apa, és jó ember volt.

De attól még nem szabadott volna tétováznom.

Jorkins megtanította neki, hogy egy megbízásban nem szerepelnek nevek és arcok,csak célpontok. Ha ismeri is az áldozatot, el kell határolódnia tőle. Tudni kell ismeretlenként kezelnie, és teljesíteni a megbízást. Hidegvérrel, precízen, profin.

Szeptember nyolcadikán életében először egy pillanatra megfeledkezett erről. Kilenc öltéssel felelt érte.

Nem az első alkalom volt, hogy tudta, ártatlan személyt iktat ki. De az első, amikor érdekelte. Szeptember nyolcadikán, Zudként megtette a tökéletes előkészületeket a munkája elvégzéséhez, olyan precizitással, ami csak rájuk jellemző. Ebben a munkában, ebben az életben a civil, párkapcsolatban élő Zack nem létezhetett – a kritikus pillanatban mégis váratlanul megjelent. Zud pedig hagyta, hogy egy teljes percig uralkodjon fölötte. És ennyi elég volt.

 

Éles pittyegés szelte át a nappali csöndjét. Zud felkapta a mobilját.

– Mit akarsz megint?

– Csalódást okozol nekem. – Jorkins hangja fáradtnak tűnt. – Ha egyszerűen elutazol, hagyhattad volna a nőt tovább élni. A kitárulkozásoddal nagy hibát követtél el. Mondtam, hogy a szerelem kártékony. Meggondolatlanná tett téged.

Zud dühe lassú lávafolyamként öntötte el a tagjait.

– Karl volt az?

– Nem értem, hogy jön ide Kovaltsky…

– Őt állítottad rám? Felelj, Jorkins! – Zud hangja remegett.

– Lényegtelen.

– Miért figyeltetsz egyáltalán?! Újabban minden lépésemet követed!

– Fájdalom, de szükséges, Zud. Erről is az ostoba nőszemély tehet. Nem hallod magad? Hogy szól az első jellemző? Mondd el a szavainkat!

– Szarok a szavainkra, Jorkins! Mit akarsz?

– Visszakapni a legjobb bérgyilkosomat. Téged.

Zud azt vette észre, hogy zihál. Haragja teljesen kifordította magából. Most Zack vagyok.

A vonal végén Jorkins sokáig nem szólalt meg, csak az egyenletes, halk recsegés hallatszott. Zud epe ízét érezte a nyelvén.

– Ha neked nehéz, küldök mást. De meg kell lennie. Tudom, hogy megérted. Hogy szól a szabályzat hatos pontja?

– Civileknek semmilyen adatot nem adunk ki magunkról – susogta a férfi engedelmesen.

Fejében folytatódott a szabály: Máskülönben a személy kiiktatandó. Hangja rekedt volt, ahogy a telefonba szólt:

– Rám bízhatod.

 

Zud minden lépésnél érezte a zakójában a mellkasához ütődő BU9 Nano-t. Ez az apró pisztoly is Beretta volt, a rászerelt hangtompító még otrombábbá tette, mint nagyobb testvéreit. Hiába a tompító, és a hozzá vásárolt hangsebesség alatti lőszer, a férfi tudta, hogy rádiót vagy tévét kell majd kapcsolnia a biztonság kedvéért.

Violett ajtaja előtt megállt. Az előző két napban a telefon után naphosszat tisztította és töltötte fegyvereit, még az összes Fallkniveln kését is megélezte, mire sikerült teljesen lecsillapítania magát, és legyűrte magában Zacket. Most azonban már higgadt volt és nyugodt, mint a szélcsendben álló tengervíz. A dióbarna ajtólapra fektette a tenyerét.

Jorkinsnak végig igaza volt. Ő nem Zack, ő Zud, a bérgyilkos. A bérgyilkos pedig kiiktatja a célpontot. Már épp ráfonta volna ujjait a kilincsre, amikor az ajtó magától kivágódott.

És a küszöbönViolett állt.

A nő szeme elkerekedett, ahogy meglátta őt. Két kezében hatalmas bőröndöket fogott, mellkasát három táska vállpántja keresztezte, szürke szemére könnyfátyol feszült. Kiejtette markából a bőröndöket és Zud nyakába vetette magát.

– Tudom, miért küldtek hozzám – fogott bele hadarva. – De ne félj, mindent elintéztem. Felhasználtam a kapcsolataimat, hogy szerezzek magunknak hamis iratokat és útlevelet. Kivettem a bankból az összes pénzemet, látod? – A nő remegő kézzel kipattintotta az egyik válltáskáját, és széthajtotta a fekete szatyrot, ami zizegett a száraz papírpénzkötegektől. – Foglaltam két jegyet Monterreybe. Holnap már Mexikóban leszünk, Zack!

Zud érezte, hogy ismét Zackké válik. Égetett és kapart a torka, mintha parazsat nyelt volna, szíve pedig elszorult, ahogy a törékeny, kisírt szemű, de mosolygó vörös teremtést nézte. Nem bírta tovább, meghatódva a mellkasára vonta, és mélyen beszívta a nő hajából áradó virágillatot.

Mexikó. Csak ők ketten. Soha többé célpontok és megbízások, soha többé Jorkins…

– Szeretlek, Zack – hallotta a tompa hangot.

– Én is téged, Violett. Én is téged.

Ahogy a nő karcsú kis teste hozzásimult és apró melle hozzápréselődött, Zud érezte, hogy megkeményedik. Akarta őt, azonnal.

Felemelte Violett állát, és száját mohón a nőére tapasztotta. Csókjuknak sós könny íze volt. A nő nem ellenkezett, hagyta magát betuszkolni a hálószobaajtón, miközben úgy harapta, csókolta és karmolta őt, mintha az élete múlna rajta. Zud végigfektette a bevetett ágyon, letépte róla a felsőt, a szanaszét repülő gombok kopogtak körülöttük a padlón.

Ez a nő valóban szerette őt, nem érdekelte, mivel foglalkozik. Az egész addigi életével szakított volna csakis érte. Érte, Zudért.

Violett szeplős bőrét már finom izzadságréteg fedte, mikor a férfi érezte, hogy körmeit a hátába mélyeszti, és görcsbe rándul alatta. Zud halk nyögéssel árasztotta el a magjával. Mikor feltápászkodni készült a nőről, az megfogta a karját és visszahúzta.

– Maradj velem, Zack. Maradj velem.

Zack, Zack, Zack.

Maradj velem, Zack. Maradj velem.

Zud egyik karja lelógott az ágyról. Ujjai alatt megérezte őzbőr zakója puha felületét.

 Zack. Maradj velem, Zack. Maradj velem.

Megfeszült az ökle. Maradj velem, Zack. A következő pillanatban kirántotta zakójából a BU9 Nano-t és meghúzta a ravaszt. A lövés Violett homlokának közepét érte.

A szavak erőtlenül, de határozottan törtek elő a szájából:

– Zud vagyok.

Olyan gyorsan történt, hogy az ijedelemnek nem maradt ideje Violett halott arcára kövülni. Azon csak az utolsó, békés meghittség ült, immár örökre.

 

 Zud, a bérgyilkos – mint már annyi alkalommal – sikeresen kiiktatta a célpontot.

Most már érezte, hogy hálával tartozik Jorkinsnak. Minden észérv amellett szólt, hogy a hatos szabálypont megszegéséért Zud célponttá váljon, mégis kapott egy esélyt, és felajánlotta neki a munkát, pedig ez kockázatos húzás volt részéről. Észrevette ugyan, hogy két embert ráállított a biztonság kedvéért, és abban is biztos volt, hogy ha nemet mond, Jorkins azonnal lelöveti, de logikusak voltak az indítékok, nem tudott neheztelni érte. Jorkins igazi barát. Hogy is kívánhatta az előbb, hogy soha többé ne legyen köze hozzá?

Egy utolsó pillantást vetett az ágyon heverő hullára, és elégedetten nyugtázta, hogy nem fáj neki a látvány. A Gorbet-üggyel ellentétben most nem kellett menekülnie, az ajtón át távozott, tökéletes higgadtságban, ahogy kell. Hidegvér, precizitás, profizmus.

Mr. Gorbet. Emlékezett még, Violett milyen heves zokogással borult a mellkasára, mikor meglátta a tévében a Gorbet-merényletet. És ő szinte ugyanazzal a szomorúsággal ölelte körbe a vékony testet. Az egyre gyakoribb közös estek és ebédek alkalmával megkedvelte az igazgatót, és a Zackként élt életében meg akarta menteni a férfit, mikor bemérte a CheyTac távcsövével. Őszinte részvéttel szorította hát magához a síró Violettet, miközben hallgatta a tévébemondót, ahogy a gyilkos mesterlövészről beszélt, aki sikeresen megszökött a helyszínről egy ablakon át, pedig a talált vérnyomok alapján ütőeret érhetett a vágás.

Jorkinsnak köszönhette azt is, hogy akkor nem kapták el. Egy ideje már figyeltette Violett miatt, és a menekülés pillanatában az őrszemei segítették ki. Pedig ki is iktathatták volna, látva, hogy képtelen volt tökéletesen elvégezni a megbízást. Jorkins parancsára nem tették.

Zack akkor túl erős volt, és miatta hibázott. Ezúttal nem. Soha többé nem.

Saját lakásába érve élvezettel szívta magába a bent uralkodó enyhe gépzsír szagot, amellyel fegyvereit szokta olajozni, aztán tekintete megakadt egy madárkás teáscsészén. Zack holmija. Az egész készlet a kukában végezte. Ki kellett szanálni, ami Violetthez kötődött a lakásában, ki kellett vágni az életéből a rothadást.

Mikor ezekkel végzett, leszerelte a hangtompítót a Nanóról és fényesre sikálta. Épp a vérfoltos fertőtlenítő kendőt égette el, mikor megszólalt az ismerős pittyegés.

– Itt Zud.

– Örülök, hogy hallom a hangod. – Ha őszinte öröm nem is, a megkönnyebbülés egyértelműen kiérződött Jorkins hangjából. – Sikeresen leszakajtottad a violádat, barátom?

– Mindkét célpont kiiktatva.

Jorkins hangja gyanakvóvá vált.

– Mindkét?

– Violett Abbotnakés kedvesének, Zack Barrettnek vége.

Zud Jorkins száraz kacagásával a fülében tette le a mobilt. Violett boldog lehet. Zack vele maradt, és vele halt.

Most már ismét csak Zud létezett.