Meiszner Krisztina: Más Valaki Problémája – 3.

Korábbi részek

ÖT

            Gondolom, mostanra már egyre zavaróbbá vált számodra, és az élők szempontjából tulajdonképpen teljesen logikus kérdés is, hogy vajh milyen nexusban vagyunk Valériával. Én  csináltam őtet, vagy ő csinált engemet (mi jó ideig mutációnak neveztük a vámpírráválás/-változtatás folyamatát, de aztán ezt a kifejezést összekoszolta némiképp a genetika szaknyelve, úgyhogy mostanában inkább átváltoztatásként emlegetjük, de hát persze nem lehet minden vámpírsztori mellé külön fogalmi rendőrt állítani). Valószínűleg az is érdekel, szerelmesek vagyunk-e egymásba, mennyi ideje vagyunk együtt, mennyi ideje ismerjük egymást, hogyan kerültünk ide Budapestre, honnan jöttünk, milyen terveink vannak; meg persze az is rém izgi lehet, vajon melyikünk öregebb, kik és mik voltunk élő korunkban, mik a különleges vámpírképességeink, és csináltuk-e már hármasban egy eleddig ismeretlen szereplővel.

            Nos, a válaszaim: nem, nem, nem, öt hónapja, látásból százhúsz éve (de igazándiból húsz), éppen jó ötletnek látszott, Párizsból, fennmaradás, valójában nem számít, ez sem, csalódni fogsz, ez most egy ajánlat volt?

            Szerintem maradjunk annyiban, hogy elmesélem, hogyan evett minket ide a fene, az is több a semminél.

*

            Tavaly ősszel, az októberi holdtölte idején futottam össze Valériával a Quartier Latin egyik kávéházában. Minden közhelyek közhelye; már csak annyi kellett volna, hogy időnként körbejárjon az asztalok között egy tangóharmonikás, mindkettőnkön barett legyen, az utca sarkából pedig valamelyik hollywoodi illúziógyáros jóvoltából odalátsszék az Eiffel-torony, éppen alkonyat után, mikor kigyúlnak rajta a fények.

            A  megfilmesítetlen valóság sem volt sokkal jobb: a teraszon, az egyik sarokasztalnál ültem egy pohár sörrel. Pár lépésnyire tőlem az esti utca népe azt csinálta, amit az esti utcák népének illik. Én is azt csináltam, amit egy párizsi kávéházban illik egy magányos pasasnak: időnként utánanéztem a nőknek, időnként beleszívtam a cigarettámba, időnként belekortyoltam a sörömbe. Szemüveg volt rajtam, az elnyűtt, papíroktól dagadozó bőrtáskámat a szomszédos székre hajítottam, és a nők-slukkok-kortyok szünetében egy nagyalakú spirálfüzetbe körmölgettem valami nagyon-nagyon fontosat. Ráadásként trágyabarna zakót viseltem, könyökfoltokkal, a nyakamban meg egy háromszor körbetekert, gusztustalan-bordó kötött sálat, aminek így ültömben majdnem a földet seperte az egyik vége.   

            Senki nem nézett rám kétszer, tán még egyszer se. A turisták számára jellegzetes párizsi utcaelem voltam, a bennszülötteknek meg egy hülye étranger, aki túl sok olyan hollywoodi filmet nézett végig, amelyben minden utca végéről látszik az Eiffel-torony, úgyhogy az összespórolt pénzén eljött ide a szerelem városába, és most itt próbálja megírni élete regényét vagy miafrászt. Spirálfüzetbe, töltőtollal, hol él ez.

            A vámpírsztorik nagy hányadában mindenféle röhejesen csudálatos képességekkel rendelkezünk, például több száz méterről is kiszimatoljuk a másik vérszívót. Hát, sajnos nem. A hatótávolságunk általában három méter. Úgyhogy mire felnéztem a kéziratból, Valéria már gyakorlatilag az asztalomnál állt.

            Az, hogy egyáltalán miként talált meg, máig is rejtély számomra. Azt tudom, hogy én hogyan csináltam volna, de Valéria valószínűleg más módszerekkel dolgozik. Ilyesmikre viszont nem szoktunk rákérdezni, hacsak nem létbevágó. Mindenkinek megvan a joga a saját titkaihoz, amíg azok nem veszélyeztetik mások élőhalálát.

            – Helló, idegen – szólított meg franciául, rám villantva egy napsugaras mosolyt. – Leülhetek?

            – Csak nyugodtan – váltottam amerikai angolra a társalgást, középnyugati kiejtéssel. – Nem is sejtettem, hogy Párizsban vagy.

            – Ó, csupán átmenetileg – húzta ki a velem szemközti széket.

            Mintha nem tudtam volna. Keresztbe tettem a lábam, a gazdátlan cigarettám füstje lassan kígyózott felfelé a hamutartó széléről, én meg bámultam mélán Valériát, mint egy jóféle újhullámos francia filmben a férfi főhős, vegyük Jean-Louis Trintignant, amíg azt várja, hogy a női főhős végre előrukkoljon a farbával.

            Valéria nem siette el, előbb rendelt egy café au lait-t, és ő is rágyújtott.

            – Na, mi a verdikt? – vágott végül felém a tekintetével.

            Végigfuttattam rajta a pillantásom. Bézs trencskó, alatta ropogós fehér blúz, a kivágásban egy szerény kis aranylánc, farmer, mokaszin. A haja ezúttal sötétbarna és vállig érő, a sminkje meg az a fajta aliglátszó aligsmink, amin évekig kísérleteznek a nők, hogy aztán reggelenként fél órán át pakolják az arcukra.

            – Très bien – dicsértem meg, vastag amerikai akcentussal ejtve a francia szavakat.

            – Merci.

            – Lefotózott már valami street fashion-blogger?

            – Még nem.

            – Ha sokat mászkálsz a Tuilériákban, le fog, ha éppen nem lóg arrafelé Anna dello Russo.

            – A fene se megy a Tuilériákba.

            – Helyes.

            Valéria belekortyolt a kávéjába, aztán felnézett.

            – Átmentem?…

            – Majdnem. A café au lait-t csak reggelenként isszák.

            – Damn. Ezt mindig elfelejtem.

            – De ha esetleg olasz nőszemély vagy, aki éppen Párizsban keres magának egy amerikai balekot, a café au lait is belefér.

            – Kösz szépen – dőlt hátra a székén Valéria. – Ez kedves volt.

            – Szívesen.

            Láttál már olyat, amikor két ember csak a tekintetével szkanderozik? Ez az volt. És mivel az embereknél jóval több időnk van arra, hogy csak bámuljuk egymást, és ne tegyünk semmi mást, jóval hosszabb ideig vagyunk rá képesek, mint hinnéd.

            – Street fashion?… Anna dello Russo?… – kérdezett rá hirtelen Valéria. – Honnan ismeri ezeket egy nyilvánvalóan heteroszexuális pasas, honnan is, hadd találom ki, Kansas?

            – Iowa. Egy Des Moines-i lapnál dolgozom szerkesztőként, és a szerkesztőségi titkárunk, Beth, nagyon aranyos lány egyébként, teljesen bele van őrülve a divatba. Mielőtt eljöttem, lelkemre kötötte, hogy menjek el a Tuilériákba, ott mászkálnak a modellek meg a divatfejesek. Mondjuk ezt eszem ágában sincs, de azért megígértem Beth-nek, mert tényleg csupa szív lány, akarod látni a képét? A búcsúbulimon készült, mielőtt Párizsba indultam. Nem nagy ügy, épp csak a telefonomról kell előkeresnem.

            Valéria lemondóan intett.

            – Hagyd csak, nem kell. Gratula.

            – Kösz szépen.

            – Szívesen.

            A tekintetszkander tényleg egész jó mulatság. Kivéve persze, ha egy párizsi kávéházban játsszuk, köröttünk csupa élővel. Az elveszi az ízét. Kár.

            – Nos – vettem fel a cigarettámat a hamutartóról. – Mondd csak. Elég lesz tőmondatokban is.

            – Társulni akarok.

            Végül is, én kértem tőmondatban. Ennek ellenére is majdnem leestem a székről.

            – Miért? – nyögtem ki végül. – Nincs más, akinek megkeseríthetnéd a létezését?

            – De. A jövő héten New Orleans-ba megy. Rühellem New Orleans-t.

            – Senki nem rühelli New Orleans-t.

            – Én igen.

            Vártam.

            Valéria megvakarta az orra tövét, gondolkozott.

            – Érdeklünk itt valakit? – szólalt meg végül.

            Lustán hátradőltem a székemen, körülnéztem. Öregúr gyomorpanaszokkal, két szerelembe belepistult tini, egy középkorú pár, az asszony a gyerekek miatt aggódott, a férfi meg, várjunk csak… harisnyák?…

            – Az égvilágon senkit.

            Valéria vett egy mély lélegzetet, aztán kipakolt:

            – A változatosság kedvéért kipróbáltam az együttélést egy élővel. Először, utoljára és soha többé. Valamelyik este a barátai megkínálták kokainnal, én meg éhes voltam, és túl későn éreztem meg az ízét. Csak annyi tellett tőlem, hogy letépjem magam róla, eltüntessem a nyomokat, aztán eltámolyogjak a hálószobámba kiheverni az adagot. Épp hogy elkerültem a petite morte-ot. A szobalányom azt hitte, hogy megszálltak, rám hívott egy houngant, én meg arra tértem magamhoz, hogy éppen egy fehér kakast nyakaznak mellettem. Szerinted?

            Valószínűleg a metabolizmusunk is csak kibaszásból működik úgy, ahogy. Az alkohol és a kábítószer alig-alig hat ránk, én például egy üveg vodkától épp csak kellemesen ellazulok – egyetlen sokat fejlesztett képességemnek nem vettem annyi hasznát Szentpétervárott, mint ennek a  kivédhetetlen járulékos akárminek. Sajnos a hülye metabolizmusunkkal együtt jár az is, hogy nehéz megállapítanunk, mennyi az annyi: a kellemes, enyhe mámort és a petite morte-ot milligrammok és centiliterek választják el egymástól, úgyhogy inkább kihagyjuk a tudatmódosító szereket, kivéve ha a beolvadáshoz kellenek demonstrációs céllal, lásd Szentpétervár, és ott is mindig megálltam két üveg vodkánál. Az igazi, boldog-lealjasodott részegséget és kábulatot különben is csak úgy tudjuk megtapasztalni, ha egy élő vérével vesszük magunkhoz a piát vagy kábszert, egyenesen valamelyik artériából. A metabolizmusunk logikája teljesen abszurd: a két rész vér és egy rész gin rázva, nem keverve feleannyira se hat, mint egy részeg ember pár ezreléknyi alkohollal telített vére. Ha tényleg be akarsz rúgni, nincs mese: csapolnod kell. A gáz az, hogy ez viszont végképp teljesen kiszámíthatatlan következményekkel jár. Ismered a viccet a fék nélküli autókkal meg az AIDS-es kurvákkal? Na, ennek a vámpír változata a vacsora az ópiumbarlangban.

            Meglepődnél, hány vámpír züllési élménybeszámolójának része az, hogy „aztán magamhoz tértem a hullaházban”. Fiatalon mindenki csinál hülyeségeket, de aztán kinőjük. Ha nem, ott a másik opció: egy marék por. Valériának több esze is lehetett volna, már biztosan nem volt nyeretlen kétéves New Orleans idején.

            – Egy hölgy életkorára gondolsz, ha nem vetted volna észre.

            Belenéztem a szemébe.

            – Figyelj. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó vagy ebben, ráadásul egyre jobb. Ezt most szinte meg sem éreztem, fogadd gratulációimat. Ha viszont folytatni is akarod, felállok innen, aztán viszlát.

            – Bocs, nem volt szándékos. Telihold van, végül is.

            Legyintettem, aztán elnyomtam a cigarettámat a hamutartóban.

            – Oké. Szóval New Orleans szar hely.

            – A legalja.

            – Akkor miért nem veszed rá a pasast, hogy Belfastba menjen?

            – Honnan veszed, hogy pasasról van szó?

            – Haha. Na, miért?

            – Nem lényeges.

            – Oké, akkor jöhet a hatvannégyezer dolláros kérdés. Miért éppen én?

            Valéria hallgatott, úgyhogy folytattam:

            – Túltervező vagyok, részletmániás, még a mi mércénkkel is paranoid. Én vagyok a Névtelen, nem tűnt még fel esetleg? Nem kapok frászt az egyedülléttől sem, ötéves ciklusokban gondolkodom, és Ambrosiáék óta nem társulok senkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik. Aki felvállalja, máris készülhet arra, hogy előbb-utóbb megőrjítem a mániáimmal meg az aprólékos szöszölésemmel, kérdezz csak meg bárkit, aki kipróbálta. Marcus. Rosita. Kumar. Okszana volt az utolsó, és még mindig kiköp, ha engem emlegetnek, pedig annak már száznegyven éve. Akárhová megyek, egyedül teszem, nem keresem a többiek társaságát sem. Nem érdekel a csillogás, nem érdekel a pénz, átlagos helyeken lakom, a munkámból élek, úgy-ahogy. Mostanában már nem is csapolok, ha elkerülhetem, nem ölök, ha nem muszáj. Szóval, miért éppen én?

            Valéria még mindig hallgatott, úgyhogy kiittam a sörömet, és intettem az odabent unatkozó pincérnőnek.

            – Már mész is?

            – Mit tehetnék mást? – gyömöszöltem be a táskámba a kéziratot. – Kevesen értik meg nálam jobban a mandzsetta alá dugott kártyákat, de ha valaki mindannak ellenére is társulni akar velem, amiket az imént elmondtam, nyílt lapokat akarok látni. Főként egy olyan, luxushoz szokott lavírozótól, aki csak fél órája törölte meg a száját.

            Felálltam az asztaltól.

            – Au revoir, ma chérie.

            – Várj.

            Lenéztem Valériára. Meg nem tudnám mondani, hogy mit láttam rajta, de épp elég volt ahhoz, hogy odaforduljak az éppen végszóra érkező pincérnőhöz.

            – Encore une bière, s’il vous plait, és neked, drága? Semmit? Oké, akkor egy sört. És pardonnez-moi, où est le, le…toilette?…

            A pincérnő unottan hátraintett a pult melletti ajtó irányába, rám se nézett. Les américains, eh, merde.

            – Merci – köszöntem meg legszebb középnyugati kiejtésemmel, és hátravonultam.

            Volt némi esély arra, hogy mire visszajövök, Valéria már hetedhét határon túl jár, de nem. Nehéz volt eldöntenem, melyik lehetőség tetszett volna jobban.

            – Hallgatlak – ültem vissza az asztalhoz, és ittam bele az újabb pohár sörömbe.

            Valéria lehajtott fejjel forgatta a kezében a kávéskanalát, aztán felnézett:

            – Honnan tudtad, hogy félórája? Intuíció?

            Megráztam a fejem.

            – Csak tipp volt.

            – Nos, bejött – tette le a kanalat a tányérra.

            Hátradobta a haját, előrehajolt.

            – Bátorságra volt szükségem, a fenébe is. Ha azt hiszed, hogy könnyű volt idejönnöm, és éppen neked könyörögnöm, hát nagyon is tévedsz.

            – Egy lavírozó meg egy kombinátor. A lehető legrosszabb társulás. Ráadásul két empata, és te további ráadásként éppen miránk specializálódtál, újabb hátrány. Nem vállalom. És nehogy azt mondd, senki másra nem tudsz ráakaszkodni egész Párizsban, mert még Tadeusz adatbázisa sem kell ahhoz, hogy kapásból mondjak neked négy éppen megfelelő alanyt.

            – Én is tudom mind a négyet, és éppen ők nem felelnek meg.

            – Na ne már. Mit tudok én, amit ők nem?

            Valéria a szája szélét rágta. Vártam.

            – Lassítani – bökte ki végül hirtelen.

            Felvontam a szemöldököm.

            – Lassítani?…

            – Elfáradtam – nézett el a vállam fölött Valéria. – Túl hosszú ideje pörgök már, elvesztettem a fonalat. A múlt héten a bankkártyámról kellett lepuskáznom, milyen névvel írjam alá a számlámat.

            – Előfordul.

            Valéria csak legyintett az ellenvetésre.

            – Kétszer egymás után? Kizárt. Tegnapelőtt is ugyanez történt. És ezúttal a Burberrynél, az pedig nagyon nem a legjobb hely ehhez.

            Bólintottam. Előbb-utóbb minden lavírozónak szembe kell néznie a széteséssel. Némelyiknek már néhány évtized után, némelyik évszázadokig is bírja. Aztán, ha összekotorta magát, kezdheti elölről.

            Valéria megpróbált nevetni.

            – Nekem ezúttal úgy százhúsz évembe telt eljutni idáig. Bocs. Képtelen vagyok jó megoldást találni. Talán a Szt. Fiachrius, annyi pénzt még össze tudnék szedni. Mármint, ha nem zárták volna be 1935-ben, ugye.

            – A Szt. Fiachrius még így is legalább ötven évvel tovább húzta, mint ami reálisnak látszott.

            – Mindegy, nem számít. Segítségre van szükségem.

            Beleittam a sörömbe, gondolkoztam.

            – Nem tudom megadni neked – ráztam meg végül a fejem.

            – Nem tudod vagy nem akarod?

            – Van különbség?…

            Valéria bólintott, mint aki eleve erre a reakcióra készült. Mintha egy láthatatlan kéz hirtelen letörölte volna róla az összes festéket, váratlanul olyan nyúzottnak, fakónak és riadtnak látszott, mint még sose. Előrehajolt, rákönyökölt az asztalra, aztán tenyérrel felfelé előnyújtotta a két kezét, arasznyi távolságban az asztallaptól.

            Nekem egy pillanat alatt kiszáradt a szám.

            – Ne – krákogtam, de már nem állíthattam meg.

            Valéria behunyta a szemét, úgy recitálta:

            – Utad az utam, prédám a prédád, fogadj be, hogy befogadjalak, segíts, hogy segíthessek.

            A kávéház melletti utcán Toyoták, BMW-k meg Renault-k haladtak, alig két méterre az asztalunktól egy fiatal nő rohant valahová a tűsarkain, és hangosan veszekedett franciául a mobilján, az utcai villanyok békésen világítottak, odabent valaki bekapcsolta a rádiót, én meg itt ültem 2011 Párizsában egy ősrégi rítusba ragadva – olyannyira ősrégibe, hogy eszem sem tudom, mikor találkoztam vele utoljára. Kurvaélet.

            Valéria még mindig behunyt szemmel ült, egyre sápadtabbnak látszott, a keze pedig jól láthatóan remegett. Szépen állunk, hát most ugyan hogyan mászom ki ebből a szószból. Nem csak az életmódomról van szó, a francba is, hanem, ha nem lépek gyorsan, vagy ha rosszat lépek, Valéria élőhaláláról. És ha esetleg rosszul döntök, az enyémről is. A huszonegyedik század sem fog segíteni rajtunk, ha nem megyek bele, vagy ha ő az utolsó pillanatban meghátrál.

            Mégsem láttam más lehetőséget. Én is rákönyököltem az asztalra, becsúsztattam a kezem tenyérrel felfelé az övé alá, behunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, aztán összecsuktam Valéria két kezét, mint egy könyvet.

            – Utam az utad, prédád a prédám, befogadlak és segítlek.

            Mire kinyitottam a szemem, Valéria is kinyitotta az övét. Mosolygott, pedig úgy festett, mint aki mindjárt leesik a székről. Gondolom, én se néztem ki jobban nála.

            – Ne vigyorogj, te liba.

            – Igenis, főnök.

            – Grr.

            Hátradőltem a székemen, rágyújtottam, aztán óvatosan körbekémleltem. Az öregurat még mindig a gyomorpanaszai érdekelték, a tiniket a védekezés nélküli szex, a középkorú házaspár viszont már lelépett, helyettük öt huszonéves menedzserpalánta próbálta kihangoskodni magából a mai munkanapot. Akkora ricsajt csaptak, hogy még empátia sem kellett hozzájuk, valószínűleg úgysem volt a fejükben semmi.

            – Csak mutass rá, melyiküknek a beleiből akarod megjósolni a holnapi időjárást, és már szállítom is, felmasnizva – mondta félhangosan Valéria, és mindeközben olyan erőbedobással púderezte az orrát, mintha ez lenne a legfontosabb tennivaló a világon .

            – Kuss legyen, gondolkodnom kell.

            – Rendben, mi a következő lépés? – csattintotta össze a púderdobozt Valéria.

            – Éppen azon gondolkozom.

            – Aha.

            Ittam még egy korty sört. A mechanikus tevékenységek mindig megnyugtatnak, legalább átmenetileg – talán azért, mert azt az illúziót keltik, mintha nem is másvalami lennék, hanem igazi, élő ember.

            – Na jó. Milyen a magyarod?

            Rugalmasság nélkül nem érünk semmit. A következő öt év terve egyetlen ember számára készült, ráadásul speciálisan az én számomra, de már mostanáig is annyi energiát és munkát feccöltem bele, hogy nem húztam volna le egyetlen sima mozdulattal a vécén, ha nem muszáj.

            Valéria felnézett a terasz üvegtetejére, összeráncolta a homlokát. Pár pillanatig hangtalanul mozgott az ajka, aztán belekezdett:

            – Kedves uram, örömömre szolgál, hogy megtisztelő kérdésére igen a válasz.

            Megkönnyebbültem.

            – Egy kis frissítés rád fér, de biztató.

            – Hé, több mint százötven éve volt – mondta védekezően Valéria.

            – Igen, hallom – mondtam szárazon. – De legalább nem a nulláról kell kezdeni, az is valami.

            Valéria rágyújtott, félrefújta a füstöt.

            – Szóval Budapest.

            – Szóval igen – bólintottam.

            – Miért? Senki sem megy oda mostanában, ha nem muszáj.

            – Éppen azért.

            Néztük egymást a füstfelhőn keresztül, és én nem is tettem kísérletet arra, hogy leplezzem az aggodalmam.

            – Mindent megteszek, amit lehet, ne aggódj – mondta halkan Valéria.

            – Hétszentség, hogy mindent megteszel. Kérdés, hogy az elég lesz-e.

            – Ne aggódj, JonJon.

            – Ne szólíts JonJonnak.

            – Hát akkor hogyan szólítsalak, Signor Senzanome?

            Felnéztem az égre, ahol az egyik háztető mögül előbukkant egy vékony csíkban a telihold széle, mintha direkt erre a pillanatra rendelték volna meg egy hollywoodi illúziógyárban.

            – Majd ha már én is tudom, megmondom.

*

            A rákövetkező két hónapban kidolgoztuk a belünket is, minden pitiáner részleten végigmentünk legalább harmincötször, novemberben átköltöztünk, december közepén megnyitottam a kocsmát, február végére sikerült eljutni odáig, hogy majdhogynem nullszaldón legyünk, ráadásul Pincepolgár  is rádumált valami trükkel pár bloggert, hogy írjon a Bugyorról, úgyhogy nem tűnt teljesen reménytelennek a helyzet. Annyi biztonsági szelepet építettem be a stratégiámba, amennyit csak lehetett, szóval még az apróbb gikszerek is belefértek, és minden a lehető legnagyobb rendben volt addig, amíg be nem ütött a luna caliente, én meg nem kerültem ide a fürdőkádam szélére, sebláztól kocogó fogakkal és lassan, de biztosan növekvő gyanakvással.

            A francba, még az is meglehet, hogy egy aranyérmes manipulációt nyeltem be tavaly októberben.