Meiszner Krisztina: Más Valaki Problémája – 2.

1. részlet

HÁROM

            – Menzognere – nézett fel Valéria a párnáról. – Felcsalsz ide egy rendes vacsora ígéretével, aztán persze kiderül, hogy itt is csak hűtő, mikró, csésze, nesze. Mindig elfelejtem, hogy az egyik leghazudósabb alak vagy azok közül, akiket valaha is ismertem. 

            – Hé, a hazugság a mi leghathatósabb eszközünk a fennmaradásban. Amúgy figyelembe véve, hogy hány hazugot ismertél, elég jól csinálhatom – nyújtottam oda neki az egyik gőzölgő bögrét. Nullás, RH-pozitív. Semmi extra.

            Egy ital előtte, egy ital utána. Átlagos holdtöltén talán elég is lenne ebből két forduló.

            – Azért ne bízd el magad – fordult hasra Valéria, és beleszagolt a vacsorájába. Az oldalán halványan felderengett az a régesrégi heg, amit mostanra már éppúgy ismertem, mint a sajátjaimat. – Carlo mindenkinél jobb volt, legalábbis egy ideig, aztán mi lett a vége?

            Nem válaszoltam, mert ugyan mit mondhattam volna erre. Inkább a bögrém tartalmára koncentráltam. Három kortyra le is ment az egész.

            Carlo, vagy legalábbis az a férfi, aki Carlónak hívatta magát akkoriban, mikor Valériával együtt élt, nem volt jobb mindenkinél. Ha így lett volna, nem beszélnénk róla múlt időben.

            Carlo hobbihazug volt, abból is a legrosszabb fajta. A róka, aki kiénekelteti a holló szájából a sajtot, pedig tudja magáról, hogy laktózérzékeny. Már amikor megismertem a pasast, már akkor tudtam, hogy csak a baj lesz vele. Az általában vett vámpírsztorik ugyanis éppen a Carlókról szólnak. Ha elbűvölő, karizmatikus, öntelt és hedonista vámpírokra vágysz, akkkor tessék, ott van neked Carlo a jól szabott frakkjában, amint kezet csókol a hölgyeknek az Opéra Comique büféjében. Minden élce ül, minden ingmelle frissen keményített, állandóan zsezseg körötte az élet, pompás lakás, pompás lovak, pompás szeretők, mi kell ennél több.

            El se tudjátok képzelni, mennyire izgalmas és bizarr érzés megismerni egy valódi sztorihőst. Végighallgattam, mi mindent hazudozik össze nekem, és milyen igazságokat mond el véletlenül, aztán elintéztem pár függőben lévő ügyet, csomagoltam, és pucoltam tovább Genfbe. Rejtőzködő kombinátor vagyok, a kockázatot csak megelőzéssel tudom kezelni. Minden más hozzám hasonlóan működő rejtőzködő kombinátor is azonnal csomagolt volna. Jorge. Xien. Wolfgang. Tadeusz ugyan Párizsban volt, de hát őt úgyse látta már ötven éve senki, gondoltam, majd vigyáz magára. És az éppen Párizsban lakó többiek is. Ha meg nem, MVP.

            A sztorikból ugyanis konzekvensen kimarad, hogy a Carlóknak kiszabott idő nagyon-nagyon rövid. Kivéve persze, ha jó századba születik az illető, de Carlónak ezzel pechje volt, a tizenkilencedik vége már nem volt megfelelő a számára. Csak remélni tudtam, hogy nem ránt magával valaki mást, bár, legyünk őszinték, nem sokat gondolkodtam a dolgon – emiatt főjön csak annak a másnak a feje.

            MVP, másvalaki problémája. Nem lennék meglepve, ha kiderül, hogy vámpírok találták ki ezt a rövidítést. Sajnos az MVP ezúttal a Megint Valéria Problémájának volt a rövidítése, de hát ezt honnan tudhattam volna, még nem ismertem őt sem. Valéria ott és akkor csak egy színes és távoli folt volt: egy égőpirosra festett száj egy mentazöld csipkeruha és egy vörösesszőke konty között a büfé másik végében, amint felkacag valakinek a tréfáján. „Ma maitresse” – mutatott az irányába büszkén Carlo, és közben merőn bámult a szemembe, nehogy megkérdőjelezzem a bejelentését.

            Ha másból nem is, ebből már sejthettem, hogy nem mond igazat, vagy legalábbis még nem.

            – Oké, tudom, hogy utáltad – tette le az üres bögréjét az éjjeliszekrényre Valéria.

            – Nem utáltam. Addig nem is ismertem. Éppen csak tisztában voltam azzal, hogy ön- és közveszélyes.

            – Mindannyian azok vagyunk.

            – Ez hátrány, nem előny. Carlo viszont úgy viselkedett, mint aki szívességet tesz a világnak azzal, hogy egyáltalán létezik.

            – Csak élvezni akarta egy kicsit az életet.

            – Mármint ezt itt?

            – Ez sem mindig olyan rémes, mint állítod – meredt rám, mint aki csakazértis veszekedni akar.

            Felsóhajtottam. A márciusok általában is irgalmatlanul pocsékak mindannyiunk számára, de úgy tűnik, Valériának különösen.

            – Még egyet? – intettem az éjjeliszekrényre tett üres bögre felé.

            – Jöhet.

            Úgy, ahogy voltam, meztelenül caplattam ki a konyhába, Valéria látott már cifrábbakat is életében. A többé-kevésbé mechanikus cselekedeteknél különben sincs megnyugtatóbb ilyenkor. Szex, kaja. Hűtő, mikró, csésze, nesze. Nehéz meló ugyan beilleszteni a fekete bársonnyal bevont kriptám ambianszába a hűtőt meg a mikrót, de mindig jól jön, ha van az embernek fölöslegben néhány szúette barokk szekrénye.

            Csak nehogy komolyan végy, könyörgöm. Ha látnád a lakásomat! Bár inkább ne, nem akkora élmény. Valószínűleg mindent elmondtam róla azzal, hogy bútorozva bérlem, és semmi mást nem tettem hozzá az elmúlt négy hónapban a berendezéséhez, mint két bögrét, némi fürdőszobai himmihummit és néhány ágyneműhuzatot. Oké, tetemes mennyiségű pormacskát is, de azokat nem az Ikeából.

            Ezúttal még könyveim sem voltak pár önsegélyző rémséget leszámítva, és talán ez volt a harmadik eset az összes eddigi átmeneti létezésemben, amikor nem. Nem illettek volna a jellemrajzba. Na bumm. Maximum öt év, aztán majd esetleg könyvtáros leszek valahol Kalamazooban.

            Mikor visszatértem, már az ajtóban megcsapott az illat, úgyhogy azonnal tudtam, baj van, de azt még nem, mekkora. Valéria hálistennek még mindig az ágyamon feküdt egy szál semmiben, és az egyik vörös tincsét csavargatta az ujja köré. A bal vállán már hegesedni kezdtek a sekély karmolások, de azért nyilvánvaló volt, hogy nem fütyörészéssel töltötte az időt, amíg én az utánpótlással foglalkoztam. A pillantásomat követve ránézett a hegekre, aztán vállat vont.

            – Unatkoztam.

            Erre sem mondtam semmit, csak feléje nyújtottam az újabb adagot.

            – Gyűlölöm, hogy még ilyenkor is ennyire higgadt vagy – könyökölt fel Valéria, és nyúlt a bögre után.

            – Az csak látszat. Ha az ösztöneimre hallgatnék, kint rohangálnék az utcákon, és a fogaimat csattogtatnám.

            – Miért pont a március, megfejtette már valaki?

            – Passz. Különben sem a március a kulcs, hanem a tavasz. A déli féltekén szeptemberre esik a luna caliente.

            – Tudom – legyintett lemondóan Valéria.

            Hát persze hogy tudta. Ez is azoknak a beszélgetéseknek volt az egyike, amikor untig ismert információkat ismételget az ember csupán csak azért, hogy betöltse a csendet valamivel. Nahát, mintha szelesebb lenne most ez a hónap, mint tavaly, tényleg, nahát, hm, talán a globális felmelegedés lehet az oka.

            Ha volt olyan időszak, amikor égetően szükségem volt más vámpírok társaságára, az mindig a márciusi holdtöltékre esett. A közös nyomorúság még engem is társas lénnyé tesz ilyenkor. Az ugyan persze messze nem biztos, hogy Valéria volt a legjobb társaság erre a célra, de most éppen ez jutott mindkettőnknek.

            – Egyedül nem megy – kortyolt bele a bögrébe Valéria, aztán lenyalta a szája szélét. – Ha nem lennék itt, mit csinálnál?

            – Tudomisén. Talán, ha nagyon muszáj, megpróbálnék találkozni Lakatosékkal.

            Elég volt kimondanom, máris tudtam, mennyire magam mellé estem, hogy egyáltalán eszembe juthatott ilyesmi. Lakatosék nem bratyiztak különösebben senkivel, még luna caliente idején sem. Ami gondjuk volt, megoldották magukban.

            Ráadásul még volt más is, de ezt aztán végképp nem akartam Valéria orrára kötni.

            – Egyszer Ambrosiával meg az ő kis társulatával töltöttem néhány évet – mondta ő, afféle kétségbeesetten csevegő hangnemben. – Bécsben, valamikor a tizennyolcadik század végén, fene sem emlékszik minden dátumra.

            Bólintottam. Ambrosiát mindenki ismerte, akit közénk evett be a balsors, én is eltöltöttem a társulatában néhány kifejezetten jó évet, még mielőtt a társulásokat, majd végül a magányt választottam volna. Ambrosia ránézésre olyan volt, mint mindenki slampos anyukája: alacsony, kövérkés, a fogsora hiányos, a kontyából mindig kilógott legalább egy lebomlott ősz tincs, és a körülményekhez képest derűsen kormányozgatta kis bolondkordélyát át a fél világon, majd vissza.

            Emellett egy igazi legenda volt, hozzávetőleg ezerötszáz éves. Aki ennyi ideig húzza, az tud valamit.

            – Na, Ambrosia mondta nekem, hogy minél öregebb leszek, annál nehezebben fogom bírni a márciust, én meg csak röhögtem az egészen, amilyen ostoba liba vagyok. Már akkor is az volt az érzésem, hogy ennél rosszabb soha semmikor nem lehet. Pedig.

            Megint bólintottam. A márciusok vetettek véget Ambrosia kis csapatának valamikor a húszas évek közepén. Az ezerkilencszázhúszasokén, mármint.

            – Én meg éppen akkor is ott voltam velük – sóhajtott fel Valéria, aztán rajtakapottan pillantott fel. – Bocs, nem akartam.

            – Spongyát rá – legyintettem, és megpróbáltam elhárítani az önkéntelenül is az agyamat birizgáló, ideges ujjakat. – Mi is történt pontosan? Én akkoriban valahol az isten háta mögött dekkoltam, csak hézagosan jutottak el hozzám a hírek, később meg úgy kerülte mindenki ezt a témát, mint a napfényt.

            – Csak a szokásos út a pokolba, csupa jószándékkal kikövezve. Akkor már hét éve éltek Chicagóban, nyáron akartak továbbmenni. Én februárban érkeztem Esmée helyére, de hát ismerted Esmée-t is, ugye.

            A mi világunkban, ha elég hosszú időt eltöltöttél a nap árnyékos oldalán, majdnem mindenkit megismersz; ha másként nem, névről, álnévről vagy leírásról. Persze hogy ismertem Esmée-t is, nagyjából olyan volt, mint Valéria: lavírozó ragadozó, szintén nem kevés pechhel, csak éppen fehér helyett feketében. Csúnya vég volt az övé is, mint olyan sokaké közülünk.

            – Na szóval jött a március, mi pedig megtettük az előkészületeket: felszereltük az új zárakat, beszereztük az anyagot…

            – Hm?…

            Valéria felpillantott.

            – Nem azt mondtad, hogy te is éltél Ambrosiáékkal egy ideig? Hol is, Münchenben?

            – Nem, Moszkvában, majd Utrechtben, talán úgy ötven évvel előtted. De akkoriban még ott tartottak, hogy bezárkózás, Ambrosiának meg külön lekötözés, láncok.

            – Bécsben dettó. Chicagóra viszont már rászoktak a petite morte-ra. És nem csak Ambrosia, mindenki. Úgyhogy én is.

            Kis halál. Az átmeneti kampec. Általában valamilyen kábítószer vagy méreg túladagolásának eredménye: ami másnak öngyilkosság, nekünk csak fekete szünet, aminek luna caliente idején megvannak az előnyei, de a hátrányai is. Ha kivonod magad a forgalomból néhány órára, fél napra, legalább kihagyod arra az időszakra az idegtépő feszültséget, viszont ha megébredsz, sokszoros erővel tér vissza. A szervezeted petite morte közben feldolgozza és semlegesíti a bevitt mérget vagy kábítószert, de ez azzal jár, hogy egyúttal minden belső tartalékát felemészti. Ébredés után enned kell, és ilyenkor bárki kerül a közeledbe, az ösztöneid automatikusan a zsákmányodnak tekintik. Petite morte után mindenki őrjöngő fenevaddá változik tíz percre, de luna caliente idején ez akár félóráig is eltarthat. Egyedül nem is nagyon lát hozzá az ember, hacsak nincs egy akkora, tűz- és földrengésbiztos, belülről nyitható széfje, ahová bezárhatja magát, és ahonnan nem is juthat ki addig, amíg el nem múlik az ébredés utáni őrjöngés. (Mit gondoltok, honnan származik a pánikszobák ötlete a belülről is működtethető billentyűzárakkal meg kódokkal meg hangazonosító ketyerékkel?…) Társaságban valamivel könnyebb, ha van egy olyan őröd, aki éber, erős és megbízható, ráadásul még elég fiatal is ahhoz, hogy a luna caliente ne gyakoroljon rá nagyobb hatást. Két őr még jobb. Viszont ha valami félresikerül, akkor szinte garantáltan vérengzés lesz belőle, abból meg jó eséllyel valakinek a mors mortisa. Ezért is szokták ritkán alkalmazni, mármint szándékosan. Ambrosia igazán kétségbeesett lehetett.

            – Mivel csináltátok?

            – Heroin.

            – És valaki elrontotta az adagolást – vontam le a nyilvánvaló konklúziót.

            – Valószínűleg. Azóta sem tudjuk pontosan, mi történt és hogyan. Feltehetőleg az, hogy Miguelre nem úgy hatott az anyag, ahogyan kellett volna, nem tudom, miért. Még azelőtt felébredt, hogy leláncolták volna, leütötte az őrt, valamiképpen kijutott a házból, aztán odakint összeesett, és ott feküdt reggelig.

            Tudtam, hogy nem mond el mindent, de nem kérdeztem rá, vártam. Egyébként sem érdekelt igazán a történet, leginkább csak beszéltetni akartam, hogy úgy érezze, figyel rá valaki. Mi is éppúgy vágyunk egymás figyelmére, mint bármelyik élő.

            Valéria szórakozottan belekarmolt a felsőkarjába, aztán felpillantott.

            – Jó, jó, abbahagytam.

            – Hány halott?… – szűrtem át a kérdést a fogaim között. Ha Valéria sokáig szórakozik itt, én sem állok jót magamért.

            – Kettő. Plusz Miguel. Csendes mellékutca volt, reggelig nem fedezte fel seni.

            Még mindig vártam.

            – Közülünk volt mind a kettő – fejezte be kelletlenül Valéria.

            Holló hollónak nem vájja ki a szemét, de mi nem hollók vagyunk. Néha előfordul, hogy egymásra támadunk – fenyegetettség, másvalaki védelme, izgalmi állapot, satöbbi, válassz. Egyetlen szabály van: artériákra nem megyünk, az túl veszélyes. Nem, nem jól mondom, nem is szabály ez, hanem inkább valamiféle adottság. Ahogyan Konrad Lorenz farkasai képtelenek elharapni egymás torkát, bennünk is megvan a gátlás arra, hogy ne gyilkoljuk le végképp a közénk tartozókat. Valamikor az evolúciónk során (bár mit is mondok, mi egy evolúciós zsákutca vagyunk) belénk épült, hogy normális esetben nem csak hogy nem akarunk, de nem is tudunk megcsapolni egy másik vámpírt. Egy-két harapás még nem a világ: a sebeink ugyanolyan sebességgel gyógyulnak, bárki vagy bármi okozta. A luna caliente időszakában viszont nem az eszed diktál, hanem az éhség. Tavaszi holdtöltéken nem csak az embereknek, de más vámpíroknak is a vérét akarják az ösztöneid. Finuccia hetedik elve. És petite morte után ugyancsak. A kettő együtt: a legrosszabb kombináció.

            Ami még rosszabb: a vámpírok vérét ilyenkor még az emberekénél is erősebben kívánod, és nem tudsz leállni, amíg ki nem szívtad belőle mindet. Egy éber vámpír persze nem fogja védekezés nélkül tűrni, hogy a torkába harapj. Nem mintha sokat tehetne: a luna caliente éhségét egyikünk sem kerülheti el, a petite morte utáni őrjöngés pedig tényleg emberfeletti erőt és emellett a fájdalommal szembeni szinte teljes érzéketlenséget hoz magával. Még akkor is ráveted magad a zsákmányodra, ha mindkét lábad törött, vagy ha éppen savat öntenek az arcodba. Egy átmenetileg halott valaki pedig végképp nem tehet semmit az ellen, hogy szétmarcangolják.

            A petite morte már csak azért is veszélyes, mert az azalatt szerzett sebek nehezen gyógyulnak, ha egyáltalán. Ébren a sebek csak lelassítanak, esetleg meg is állítanak egy időre, és a fájdalom a mi szótárunkból sem hiányzik. A nagyobb sérüléseket vagy a csonttörést nem két perc kiheverni, a végtagvesztést pláne nem, de egyik sem reménytelen dolog. Alámerülsz, kibekkeled, odébb lépsz. A petite morte alatt viszont kiszolgáltatottak vagyunk, magatehetetlenek, öntudatlanok. És sérülékenyek, mint az élők. Petite morte alatt egy másik vámpír, de egy másik ember is megölhet, ha úgy adódik.

            Talán mondanom sem kell: inkább a fél karomat vágják le gallyfűrésszel, mint hogy szándékosan kipróbáljam a petite morte-ot. Még márciusban sem. Sőt, főként márciusban nem.

            – Hát most már én se – nézett félre Valéria. – Bocs. És a többiről meg nem akarok beszélni.

            – Oké.

            – Ambrosia feloszlatta a társulatot, mindenki ment tovább a maga útján, történet vége. Azóta nem is találkoztam vele.

            – Én igen.

            – Mikor?

            – Öt éve, Londonban. Akkor is színházasdiban utazott úgy hozzávetőleg, reklámfilmeknél volt producer.

            – Még mindig ugyanolyan?…

            – Nagyjából. Protézise van, nagyon meggyőző protézise. A haja meg rövidre nyírt, hamvasszőkére festett. Elegáns, középkorú nő, nincs rajta semmi feltűnő. Profi.

            – Gondolom, nem kérdeztél rá, miképpen tervezi eltölteni a márciust – húzta el a száját Valéria.

            – Nem kellett, magától mondta el. Vándorol. Amíg bírja, persze. Előbb-utóbb le kell állnia. Senki nem volt még képes végleg elkerülni a luna calientét. De addig is, ősszel London, tavasszal Fokváros. Mostanra talán már ősszel New York, tavasszal Lima. Vagy ősszel Shenzhen, tavasszal Melbourne. Nem fontos, hol, csak mindig el a luna calienték elől.

            – Egyedül.

            Nem kérdés volt. Ezért is nehéz beszélgetni egy empatával, pláne olyannal, aki vámpírokra specializálódott, és pláne ilyentájt. Valéria számára éppoly tapintható és kézzelfogható volt az emlékből áradó magány és szomorúság, mint számomra néhány órával ezelőtt a részeg pasas világlobbantó gyűlölete.

            – És én még azt hittem, hogy te tényleg magánypárti vagy. Menzognere.

            Megráztam a fejem.

            – Luna caliente idején senki sem magánypárti. Még én se.

            – Hiányzik Carlo – mondta hirtelen Valéria. – Adj még innom, ha van.

            – Csak ha megígéred, hogy nem roncsolod magad, amíg nem vagyok itt.

            – Megígérem – fújt egyet Valéria. – Ide vele.

            Nagyon rossz irányba mentek a dolgok, és ezúttal nem is tettem kísérletet arra, hogy elkendőzzem a nehezteléssel kevert aggodalmam, miközben elindultam a konyha felé az üres bögrékkel.

            – Neked sose volt senkid, aki igazán fontos volt, ugye? – hangzott a hátam mögül a válasz arra, amit Valéria elkapott a hangulatomból.

            – Ha volt is, nem tettem semmi olyat, amivel még nagyobb veszélybe keverhetem – fordultam vissza. Ha balhé kell, gyerünk. Rendezzük le. Több mint százhúsz éve már, a jó mindenségit neki. – Carlo pedig, akárhogyan is szépíted, éppen ezt tette.

            – Nem volt benne rosszakarat.

            – Nem volt benne jóakarat sem. Félórát ha beszélgettünk, és ő egy tucatnyi hazugságot próbált nekem ezalatt beadni.

            – És ezt pont te rovod fel, és pont nekem mondod, Signor Senzanome.

            – Igen, pont én, és igen, pont neked. A tucatból három teljesen fölösleges volt, és ráadásul túl könnyen cáfolható is. Huszonöt százalék, az nem jó arány. Még ha bele is kalkulálom, hogy lazábban vette a dolgokat, mint egy élővel tette volna, akkor sem tetszett a dolog. Instant lebukás szaga volt az egésznek, semmi más.

            – Még három évig voltunk Párizsban, ne felejtsd el.

            – És ezalatt sikeresen magatokra hívtátok az utolsó igazi vámpírvadászt, gratula.

            – Honnan tudhattuk volna, hogy él még az a vén hülye?

            – Na honnan, ugye.

            Ott álltunk mind a ketten meztelenül a szedett-vedett szobában, azazhogy tulajdonképpen csak én álltam, kezemben a két bögrével, Valéria félkönyékre támaszkodva hevert az ágyamon, de ennek nem volt semmi jelentősége a hozzá hasonló ragadozóknál – ha esetleg úgy döntenek az ösztönei, hogy megéri neki a konfrontáció, még azelőtt lesz öt törött csontom, hogy annyit mondhatnék, bikmakk. Tököm tele ezekkel a márciusi holdtöltékkel.

            – És még hol van a holnapután – mondta Valéria.

            – Úgyhogy ennek örömére már ma bemászol a fejembe. Kösz.

            – Nem kell a fejedbe másznom, a széléről is jól látszik minden.

            – Akkor, ha már úgyis arrafelé jársz, nézd meg szépen azt is, mivel próbálkozott a te drágalátos Carlód, mikor nem vettem be a füllentéseit. Eltitkolni egyet-mást a másik elől csak túlélési stratégia, semmi több. Hazudni a másiknak, ha az igazság csak bajt hozna, a legkorrektebb dolog, amire a mi fekete pofánk képes. De az ócska kis hazugságokból presztízskérdést csinálni, és egy általad nem ismert vámpíron kísérletezni szuggesztióval, mikor valójában nincs is tétje a dolognak, bűnös könnyelműség, igenis. Maga hívta magára a sorsát, az elbizakodott, hülye pozőrje. Most pedig gyerünk, sózz ide. Azt a két hetet féllábon is.

            – Eszemben sincs, te strici. Jössz magadtól is.

            És akkor megint végigkarmolt a felsőkarján, a szobában szétáradt a vére illata, nekem meg felrobbant az agyam, a bögrék elszálltak a fenébe, ugrottam, hozzávágtam Valériát a falnak, valami kattant, a fogam, valami reccsent, remélhetőleg csak a vakolat, és már benne is voltam tövig, beleharaptam a vállába, ő meg letépte a fél trapézizmomat, hát ennyit a beolvadásról meg a tapétamintákról meg az önuralomról.

            A kurva anyádat, luna caliente.

NÉGY

            Tűzhold. Firemoon, feurig Mond, luna di fuoco, luna flammaea. Nincs olyan nyelv, amelyben ne lehetne megnevezni. Még abban a rettenetes vulgárlatin dialektusban is hívták valahogyan, amit már Ambrosia is elfelejtett. A Córdoba-krónika óta viszont mi, szerencsétlen élőhalottak, bármilyen nyelvet is beszélünk, mindannyian ugyanúgy nevezzük: luna caliente.

            A szavainkat ezerféle helyről hordta össze a szél, némelyiknek minden általunk beszélt nyelven van megfelelője, némelyiknek csak valamilyen múltba veszett ország rég kihalt népe ismerné a jelentését. A krónikáink – általában az önmegtartóztatásba beleőrült, deliráló grafománok művei – feltorlódott szókupacok. Írd le, mielőtt elfelejted, mielőtt kihal, mielőtt te is kihalsz, utolsó képviselője nemednek, nyelvednek, fajodnak, írd le, mielőtt elér a mors mortis. A szavaink sem a saját szavaink, az élők szavait lopjuk el, és nem figyelünk arra, hogy számukra a petite morte az orgazmust jelenti, az everdeath pedig csak egy fellengzős túlzás.

            A krónikáink nagyrészt szart sem érnek. Hablatyoló sültbolondok írták őket, egyik-másik a nyomdafestéket sem tűrné meg, egyik-másikra meg a papírt is kár volt pazarolni – én már csak tudom, végigolvastam mindent, amit a mieink valaha is leírtak. Könyvek nélkül nem volt életem, nagyjából még az az izé sem, ami az életem után következett. Más hobbi kellett volna, nem vitás. Az egyetlen lapnyi, tizenhatodik századi Finuccia-elveken kívül az egyetlen irományunk, ami ér valamit, a Bonnevent-kísérletek öt sorozata, az is a huszadik század terméke. Drága jó huszadik század, aki elhoztad nekünk a digitális stopperórát, a magas faktorszámú naptejet, az internetet meg a tampont. Most már csak egy olyan század kellene, amelyben nincs luna caliente sem.

            Voltál már valaha igazán, tényleg, valóban ideges? Olyan ideges, hogy a feszültségtől szikrázzon a szemed, pattogjon a füled, majdnem szétrepedjen a mellkasod? Amikor nem tudod, mi kell, de mindent kipróbálnál, agressziót, kábítószert, alkoholt, szexet, öncsonkítást, épp csak alábbhagyjon a feszültség? Ha igen, szorozd meg kettővel. Ez a mi átlagos holdtölténk. Aztán szorozd meg a mi átlagos holdtölténket öttel. Ez a luna caliente.  Az a négy-öt nap, kettő a holdtölte előtt, kettő utána, mikor nincs önuralom, nincs süket csend, nincs megnyugvás. Csak a gyilkolás imperatívusza, csak az van. A luna caliente alatt nem ismersz sem istent, sem embert, de még vámpírt sem. Máskor talán nem támadnád meg a barátodat, a társadat vagy egy gyermeket – a márciusi holdtölte alatt bármikor.

            A filozófusaink, szociológusaink, teológusaink (nekünk is vannak, miért ne lennének – ha ennyi fölös ideje adódik egy tudósnak, minden lehetősége adott egy koherens gondolati rendszer kikotlására) előbb-utóbb óhatatlanul is a luna calientével kezdenek foglalkozni. És előbb-utóbb mindegyiküknek belevásik a foga az ellentmondások időszakába.

            Ekkor lenne a legnagyobb szükséged arra, hogy ne legyen körötted senki, aki meggyilkolható vagy megtámadható – és ekkor van az, hogy nem bírod ki egyedül az éjszakákat. Nehogy azt higgyétek, nem próbálta ki senki: voltak olyanok közülünk, akik bezárkóztak egyedül erre az öt napra. Soha többé nem jöttek ki maguktól. Nem a mors mortis érte utol őket, az jobb lett volna.

            Ekkor a leghangosabb benned éjszakánként a vadászat és a gyilkolás parancsa, nappalonként pedig a bűntudat és a lelkiismeretfurdalás. Amióta itt vagyok, összesen három vámpírt ismertem, akik tényleg és minden kétséget kizáróan saját kezűleg választották a halálnak halálát, mindhárman a luna caliente idején.

            Ekkor történik a legtöbb átváltoztatás, ekkor történik a legtöbb mors mortis.

            Senki sem tudja, miért van a luna caliente, de hát senki nem tudja azt sem, mi miért vagyunk. Néha úgy tűnik, mi csupán csak a természet hülye viccei vagyunk az emberiség számára, a luna caliente meg a természet még hülyébb vicce a mi számunkra. Egyesek szerint Isten büntetése. Mások szerint ez a fennmaradásunk ígérete és kihívása, a biztosíték a kihalásunk és megszűnésünk ellen. Megint mások szerint ez az a beépített kapcsoló, ami megszakíthatóvá teszi a végtelen áramkört. A biztosíték az öröklétünk és a túlszaporodásunk ellen.

            Többünket vitte el ilyen vagy olyan módon a luna caliente, mint az összes vámpír- és boszorkányvadász. Mindegyikünk fel tud idézni néhány ismerőst, aki ekkor veszett el örökre.

            Olaf, aki a fél falut legyilkolta, mielőtt végzett vele a saját ükunokája. Borisz, akiből csak egy nyáladzó emberroncs maradt, mire rátörtük az ajtót. Esmée, akire rágyulladt a ház, mielőtt kijött volna a petite morte-ból. Túl sokan vannak, én meg egyre öregebb vagyok.

            Amikor még én is ilyen rettenetesen fennkölt vagyok, na akkor van tényleg vége a világnak. És ez minden évben megismétlődik, olyan biztonsággal, mint ahogyan a nap kel fel minden átkozott reggelen.

            Tököm tele a luna calientével, mondtam már?

              *

             Arra ébredtem, hogy ülő helyzetbe rándulok az ágyon. Ha másvalami lettem volna, nem az, ami vagyok, a szívem majd kiugrott volna a mellkasomból. Néhány másodpercig görcsbe szorított a pánik, aztán, mivel nem fehéredett el előttem a világ, lassan kilazultam

            Ha még nem mondtam volna, mi nem sokat alszunk. Két-három óra naponta, és az is csak ahhoz kell, hogy az agyunk működőképes legyen. Azt meg már eszem sem tudom, mikor aludtam utoljára luna caliente idején. Na hát ehhez tegyétek még hozzá az átlagos vámpír-paranoiát, és már értitek is, mitől pánikoltam be.

            Spongyát rá. Délelőtt fél tizenegy volt, én még éltem, vagy hogyan is hívjuk az állapotomat; tudatomnál voltam, a saját ágyamban, és a redőnyeim még mindig lehúzva. Valéria nem volt sehol, csak az illata szállt fel a meglebbentett paplan alól. Nyomokat persze hagyott maga után, de még milyeneket.

            Óvatosan felnyúltam jobb kézzel, hogy megtapogassam a hátam. Nem nagyon ment fintorgás nélkül, az igaz. Valéria, te állat.

            Ezt a nőt többé nem lenne szabad körömreszelő közelébe engedni. Nem tudom, mit csinálhatott a manikűrjével, de ez nem karmolás volt még a mi mércénkkel sem. A hátamon négy mély vágás húzódott észak-déli irányban, de még milyen mélyek. Örülhettem, hogy a csontom épen maradt.

            Lepillantottam a párnára, elolvastam az otthagyott cetlit.

           

„Csődör vagy, JonJon. Este nyitáskor találkozunk, addig ne keress, kinyomom a telefonom. A hűtődből kiittam még egy adagot, bocs. Levonhatod a béremből. V”

            Na jó. Legalább nekem is hagyott belőle, szükségem lesz rá.

            Megpróbáltam hátrasandítani a vállam fölött, finoman megérintettem a négy párhuzamos duzzanatot, a záródóban lévő sebszéleket. Uramatyám, mennyire fájt. Utoljára valamikor kilencvenkettőben  törték el öt helyen is a lábam, azóta világ csudájára megúsztam nagyobb sérülések nélkül. Nem csoda, hogy elpuhultam.

            Elnézést, ha csalódást okozok, de a világon senki sem képes akkora önsajnálatra, mint egy sérült vámpír. A kilencet kölykezett kutyák továbbképzésre járnak hozzánk, nem vicc. Bőgni is csak azért nem bőgtem, mert az aztán végképp betett volna mindennek. (Az orvostudomány fejlődése minket sem hagy érintetlenül, úgyhogy lényegesen többet tudunk a működésünkről, mint akár harminc évvel ezelőtt is, arra viszont még mindig nincs megfejtés, miért savasak a könnyeink. Valószínűleg csak kibaszásból. Mindenesetre jelentősen visszaveti a sírhatnékot, ha tisztában vagy azzal, hogy a szemedből kicsorgó folyadék nyolc napon belül gyógyuló csíkokat éget majd az arcodba.) A bőrfelszíni sérüléseink, már ha nem napfény vagy ezüst okozta azokat, ugyan órák alatt elmúlnak, de Valéria gyakorlatilag a lapockacsontomig feltépte a húst.

            Egy ideig még feküdtem ott, sajnáltam magam, aztán végül nem volt mit tenni, kikecmeregtem az ágyból, és a bögrék cserepeit kerülgetve elaraszoltam a fürdőszobáig, hogy megnézzem a tükörben, hogyan is állunk.

            Egy hajszállal sem nézett ki jobban, mint amilyennek érződött. Rálöttyentettem egy kis hideg vizet a lapockámra, aztán ledörzsöltem csak úgy tenyérrel az alvadt vért, a törülközőmet sajnáltam volna beáldozni. Sziszegtem is hozzá, igen, én, az éjszakák kőkemény hercege. Bezzeg a filmbéli izékéim, akik délcegen röppennek háztetőről háztetőre, majd foggal szedik ki a golyókat a saját hasukból, hogy aztán cigánykerekezve távozzanak a balszélen, lobogó fekete bőrkabátban. Időnként szíves-örömest cserélnék velük. Például most is.

            Kipróbáltam a bal karomat, még sziszegtem hozzá egy kicsit. Na jó. Négy nap, legfeljebb öt. Csúcs. Mire vége a holdtöltének, jobb leszek, mint új koromban. Addig pedig Quasimodo, a Notre Dame seblázban égő toronyőre csapolja a cidert a kocsmában, már ha éppen el tudok vánszorogni majd odáig, hogy kinyissak. 

            Nem volt valami jó eddig a mérleg: púpos lettem és fél karomra béna, mindkét bögrémnek lőttek, a veszteséglistámra felírhatom az ágyneműmet is, a vámpírvért ollón kívül semmi nem veszi ki a textilből. A híres-neves háztartásomból egy rend ágyneműn kívül gyakorlatilag nem maradt semmi, és arról sem tudtam, ki a fene fogja felhúzni nekem.

            Megérte egyáltalán?… Hülye kérdés. Naná hogy meg. Még az utolsó rend ágyneműmet is odaadtam volna érte, ez meg tényleg nagy szó az én fekete bársonnyal bevont kriptámban. Az elmúlt év legjobb dugása volt, azazhogy mit is beszélek, az elmúlt ötven év legjobb dugása. Már persze ha kihagyjuk az egészből azt a részt, hogy most éppen hányingerem volt a bűntudattól, és a mi gyomorműködésünkkel ez nem semmiség.

            Egy töredék másodperc választott el attól, hogy Valéria torkába harapjak bele a válla helyett.   Valószínűleg jobban jártam volna, ha nem is gondolok erre, de ehhez hamarabb kellett volna kezdenem a nemgondolkodást; most már késő, túl öreg vagyok hozzá. Mindig én voltam az, aki a sarokban üldögél, szemlélődik, megfigyel, elemez, következtet, tanul. Már ha teheti, persze.

            Ebből az éjszakámból sajnos a legértelmesebb tanulnivaló az lenne, hogy hagyjam a francba az egészet, és térjek vissza a régi, jól bevált stratégiámhoz. Elintézni pár függőben lévő ügyet (eh, ezek már a neten át is megoldhatók), csomagolni (könyörgöm, ugyan mit?), és pucolni. Kimenni este a reptérre, aztán jegyet venni az első gépre, amivel egyetlen átszállással a déli féltekére érhetek, nem érdekel, hová. Salvador, Adelaide, Wellington, Harare, Dzsakarta, leszarom.

            Leültem a kád szélére, a tenyerembe hajtottam a fejem, és vártam, hogy múljon az önsajnálat meg a posztkoitális bűntudat meg az összes olyan érzelmi izé, ami még nálunk is előfordulhat.

            Nem, már nem tudom csak úgy egyszerűen hagyni a francba az egészet. Azt is túl hosszú ideig csináltam. Ráadásul most még felelős is vagyok a saját különbejáratú bogáncsomért.

            Ha már tavaly ősszel majdnem otthagytam miatta a bőrömet.