Meiszner Krisztina: Más Valaki Problémája -1.

EGY

 

Szabályok nélkül nincs élet. Még olyan sem, mint amilyen az enyém.

A szabályok jók, a szabályok kordában tartanak. Amennyiben például arra adod a fejed, hogy a kocsmapult mögé állj, minden flottul megy majd – elég, ha betartasz néhány szabályt.

Nem piálsz a pult mögött. Nem árulsz zárjegy nélküli piát. Nem árulsz felvizezett piát. Nem árulsz kiskorúaknak alkoholos piát. Slussz.

Na persze a főszabályok mellett mindig akad néhány mellékszabály is. Például, hogy a vendégnek (majdnem) mindig igaza van. Meg hogy a záróra, hacsak nem éppen egymást akarják feldarabolni a tisztelt fogyasztók, meglehetősen rugalmas dolog.

A szabályokat, amennyiben már megvannak, akkor is érdemes betartani, ha valójában csak mások megtévesztésére jöttek létre. Nem számít az sem, ha nem hat rád az alkohol, legalábbis ilyen formában nem eléggé: a pult mögött akkor se piálsz, és kész. Rossz hatást kelt, és különben is rohadt nehéz arra koncentrálni, éppen mekkora alkoholos befolyásoltságot kell mímelned, ha közben a sarokban egymás feldarabolására készülődnek a delikvensek.

A pultos életében persze nem csak szabályok, hanem törvények is vannak, ezeket viszont nagyrészt egy Murphy nevű úriember találhatta ki. Mint például azt, hogy (majdnem) minden estére jut egy olyan Vendég, Aki Az Istennek Sem Akar Hazamenni. Vagy olyan Vendég, Aki Egy Részeg Bunkó. Rossz esetben ez a kétféle Vendég ugyanaz. Viszont neki sem árulunk zárjegy nélküli, felvizezett piát, és amíg nincs szándékában a hangoskodás vagy mások feldarabolása (mondjuk erre az utóbbira befizetnék, azazhogy inkább mégse), rá is érvényes a rugalmas záróra.

Hát ezért álltam még ott negyed négykor, színjózanul, a türelem szobraként, kezemben egy törlőkendővel, miközben a mai duplapéldány éppen a harmadik vizezetlen Unicumot próbálta beügyeskedni az arcán a nyílásba. A hétfő éjjeleink rendszerint olyan laposak, mint maga a Nagyalföld, záróra háromkor, ez a pofa meg épp úgy nézett ki, amikor fél háromkor beesett, mint akinek már csak egy utolsó kupicára van szüksége, mielőtt hazalődörög. Arra tényleg nem számítottam, hogy kényelmesen rátehénkedik a bárpultra, berendel gyors egymásutánban még két további unicumot is, aztán elkezdi osztani az észt. Mégpedig milyen észt, uramisten.

Időnként tököm tele a szabályaimmal.

– Merugye.

Megállt, erőt gyűjtött, gondosan letette az unicumos pohárkát, pontosan a szalvétanégyzet közepére. Nem ment egyből, de keményen dolgozott rajta. (Ha engem kérdeztek, ez az egyik legrosszabb jel egy részegnél. Ahhoz már nem eléggé józan, hogy ne érdekeljék az ennyire piszlicsáré apróságok, annyira sem, hogy csont nélkül menjen neki a művelet, de mivel nem adja fel, valószínűleg a hazamenetel sem jutott még eszébe.)

– Merugyerégen.

A hátam mögött megnyikordult a bárszék. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam: Valéria újra megcserélte a lábát, másodjára az elmúlt három perc alatt. Újabb rossz jel. Abból még sose sült ki semmi jó, ha Valéria unatkozott.

– Merugyerégen, mikormég. Akkor. Amikor mindenki tudta, hol a helye – fejezte be diadalmasan a részeg, és nyomatékosan bólintott hozzá.

Hátrafordultam, ránéztem Valériára. Valéria a legártatlanabb tekintetével bámult rám vissza, aztán elővett a fiókból egy körömreszelőt, és a manikűrjén kezdett dolgozni.

– Zemberekben még volt tisztelet. Tisz-te-let. Nemanyikhajok. Nem. A. Nyikhajok. Montákmeg.

A hátam mögött lassú, egyenletes tempóban zengett a halk suhusuhusuhu. Valériát szerencsére mindig megnyugtatták egy kissé az ilyen női izék, mint a körömreszelés.

Szüksége is volt rá. A részeg előredőlt, és öt, tőle szokatlanul összefüggő mondatban közölte a véleményét a rendőrökről, a homokosokról, a büdös kurvákról és mindenkiről, aki nála kevesebbet vagy többet keres, de nem munkával, nem ám, bazmeg.

2012, Budapest. Ideges idő, ideges város, ideges emberek. Ennek itt például nyilvánvalóan nem egy negyedik Unicumra volt szüksége, sőt, már a harmadik is túlzás volt. Valószínűleg nem kellett volna a szemébe néznem, mikor kérte. A sarokban vonító, szánalmas korcs kutya tekintete volt az, ami a kezemet vezette, nem a józan ész. A fenébe, ennyi év, és még mindig nem sikerült megtanulnom, hogy a sarokban vonító kutyák jó eséllyel minden feléjük nyújtott kézbe belekapnak, akár ütéssel, akár simogatással közeledik.

Vannak dolgok, amiket úgy kell hagyni, ahogy vannak, és kész. Mást úgyse tudsz tenni.

A pasas lecsapta az unicumos poharat.

– Mégegyet.

A hógolyónak több esélye lett volna a pokolban, mint neki egy újabb italra. Részeg volt. Záróra után. Idegesített. És ha ez nem lett volna még elég, az elmúlt negyedórában minden fölösleges idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogyan tudnám majd egy hatásos testcsellel leteríteni Valériát, ha esetleg nekiugrik az ürgének – nem mintha lett volna bármi esélyem legyűrni, ha tényleg elszánja magát arra, hogy nekiessen. A hátam mögött ugyan még mindig egyenletes tempóban ment a suhusuhusuhu, de tisztában voltam vele, hogy Valéria belülről úgy szikrázik, mint egy zárlatos vezeték. Általában sem volt az a sokat tűrő fajta, de a hónapnak ezekben a napjaiban aztán meg pláne. Ráadásul március is volt, a jó büdös francba.

– Háromkor zártunk.

– Ehhe. Demégegyet?

Felsóhajtottam. Na ennyit a szabályokról.

Előredőltem, megpróbáltam elkapni a pofa tekintetét. Szuggesztióban sose voltam túl erős, de ezúttal tényleg szükség volt rá.

– Késő van, te pedig berúgtál. Most hazamész.

A pasas bambán nézett vissza rám. Fogalmam sem volt, eljutott-e az agyáig, mi történik, de látni véltem valami csúnyán ismerőset abban a kitágult, vérágas szempárban, úgyhogy azt is hozzátettem:

– Az asszonyt sem vered meg.

Hallottam, amint Valéria halkan felhorkant, aztán lecsusszan a bárszékről. Már készültem, hogy lefogjam, ha ugrik – kerül, amibe kerül –, de ő békítően megveregette a vállamat, és belesúgta a fülembe:

– Ez szép volt. Kissé amatőr, de azért szép. Na, zárom a kasszát – villant fel a látóterem szélén, mint egy fekete-piros verssor, aztán elvonult a pult másik végébe.

A részeg ránézett a kezében a pohárra, letette. Rám bámult, de rajtam még mindig nem volt semmi érdekes, úgyhogy inkább Valériára fordította a figyelmét, aki a géppel csilingelt odaát.

Végül is, érthető okból tette. Sokkal-sokkal rosszabb dolgokat is nézegethet kábult állapotban az ember, mint goth tündérré sminkelt pultoslányokat, jujpirosra festett szalmakazallal a fejükön.

– Asszemideje. Hazamenni.

Megrázta a fejét, mint aki zümmögő szúnyogtól vagy valami más, hasonlóan idegesítő dologtól akar megszabadulni. A tekintete végre fókuszba állt. Lenézett a könyöke mellett a pohárra, megint rám, megint Valériára.

– Hazamegyek – nyalábolta fel a kabátját a székről. Megpróbált belebújni, de ez nem ment gond nélkül, úgyhogy végül hagyta a francba az egészet. A fáradalmakat viszont ki kellett pihennie, úgyhogy körülnézett a fekete falakon, a szemmagasságba festett piros szögesdrót-mintán, az elöregedett tükrökön meg az összes szedett-vedett bútoron, amelyeknek a jelenléte mintegy garanciát adott arra, hogy echte pesti (majdnem) romkocsmába léptél, szubkultúrák tagjai és hipszterek előnyben, te mindenkimás meg hagyj fel minden reménnyel. A Lugosi Béla-poszterekre különösen büszke voltam, ő is alaposan megbámulta azokat. Siker, jeee.

– Kibaszott hülye hely ez itt. Mint egy kripta.

– Ahogy mondja – válaszolta szívélyesen Valéria, és belökte a kasszagép fiókját.

A részeg ránézett Valériára. Engem már le se szart, és ez így volt jól.

– Mik maguk, vámpírok?

Valéria felhúzta az egyik szemöldökét, hátrafordult az italosüvegek sora mögötti tükörhöz, aztán belecsücsörített valahol a Campari meg a Kahlúa között. Tudtam, mi következik, de sajnos túl messze volt tőlem ahhoz, hogy észrevétlenül bokán rúgjam.

– Hát persze – mondta megsemmisítő hangsúllyal, aztán előkotorta a rúzsát a köténye zsebéből, hogy korrigáljon a sminkjén egy férfiszemmel láthatatlan mikrohibát. – De csak minden teliholdkor.

A részeg elröhögte magát, letörölt a szája széléről egy kis nyálat, aztán hálistennek megfordult, hogy az ajtó felé imbolygjon.

Valéria rám pillantott, bocsánatkérően vállat vont, aztán utánaszólt a pasasnak.

– Hé.

A részeg megfordult. Úgy két és fél méterre lehetett Valériától. Még belefér.

– Ez tényleg egy kibaszott hülye hely – mondta barátságosan Valéria, vagy legalábbis feltételezem, hogy barátságosnak szánta. Nekem kissé zúzmarás lett a gerincem a hallatán. – Éppen ezért ne is foglalkozz vele. Nem jártál itt. Nem is hallottál róla sose. A feleségednek pedig vegyél holnap egy csokor virágot, te seggfej. Rózsát. Az a tuti.

A részeg révülten bólintott, aztán, kezében a kabátjával, végleg kiimbolygott az ajtón. Legalábbis nagyon reméltem, hogy végleg.

– Ezt nem látjuk többet, arra mérget vehetsz – mondta Valéria, és leoldotta maga elől a pincérkötényt. – Őszintén, kellett ez neked? Fogalmam sincs, miért éppen kocsmát vezetsz, ha ennyire nem bírod a hülyeséget. Mintha nem tudnád, miket hoz ki belőlük az alkohol.

Megráztam a fejem.

– Nem a hülyeség volt a legnagyobb baja, hanem a zsigeri gyűlölet. Hallottad, miket mondott.

– Nem, kizártam a pasast.

– Jó neked.

– Jó egy francokat, minden energiám ráment.

Ez se volt túl jó jel.

Valéria fújt egyet:

– Különben meg, ha tudnád, hány olyan pofával találkoztam már, aki felfelé nyalizik, lefelé rúg, és három grappa után már ki akarná nyírni az egész világot…

– Felteszem, sokkal. És felteszem, némelyikük meg is próbálta.

Valéria beszívta az ajkát, elgondolkozott.

– Na ugye.

– Á, azok más idők voltak – indult körbe a teremben, hogy elfújja az asztalokon haldokló mécseseket. – Merugyerégen. Mikormég. Ó, ha tudnák egyáltalán ezek a tökfejek, miről beszélnek.

– Ja. Szerinted mennyi ideig húzta volna akkormég, mikormég?

– A kérdés az, hol és melyik akkormégben a sok közül.

– Tudomisén. Valamelyik ócska kocsmában, Velence, 1650, vegyük.

Valéria eltűnődött egy pillanatra.

– Tíz percig. Maximum. Aztán valaki letépte volna az arcát. Már ha egyáltalán megérte volna ezt a tiszteletre méltatlan életkort, amit kétlek. Rémes egy pestisjárvány volt az 1630-as, állítólag még az 1575-ösnél is rémesebb.

– Azt mondják, igen.

Valéria rám nézett, a szemét forgatta, aztán letörölt egy miniatűr foltot a bárpultról, és szétnézett, maradt-e még égő mécses a teremben.

– Oké, szerintem mehetünk. Amúgy elgondolkodhatnál azon, érdemes-e egyáltalán kinyitnunk hétfőnként, azazhogy pangónapon. Ma ezen a marhán kívül Pincepolgár volt az egyetlen érdekesebb vendégünk.

Lecsaptam a villanyt, csak a bejárat fölött maradt ott az őrzőfény.

– Miért, lenne jobb dolgod, mint itt üldögélni, és a körmöd reszelgetni?

– Hajaj – válaszolta érzéssel Valéria, a szeme szinte világított a sötétben.

– Ettől tartottam – mondtam fanyarul, és odanyújtottam neki a kabátját. – Na, menjünk haza.

– Biztos?

Ránéztem.

– Holtbiztos. Megegyeztünk, nem?

Valéria lebiggyesztette az ajkát, majd nyújtózkodott egyet, mint egy ébredező macska a vadabbik és nagyobbik fajtából. Teljesen hiába tette: a szabályok azok szabályok.

– Na jó – látta be, hogy fölöslegesen billeg itt előttem. – Hozzád vagy hozzám?

– Szex?

– Nos, jobb híján te is megteszed, JonJon.

– Ne hívj JonJonnak. Nem Hamburgban vagyunk húsz évvel ezelőtt, a jóistenit neki.

– Rendben, JonJon – simogatta meg az arcomat Valéria. – A szex viszont kiváló ötlet. Másként esetleg elsétálok a Deák térig egy kis harapnivalóért.

– Zsarolsz, puttana?

Valéria megrebegtette a szempilláit.

– Imádom, mikor csúnyán beszélsz velem.

Haha. De legalább humoránál volt még. Másként már valószínűleg bevágott volna a sarokba, pofázzak inkább a pókoknak.

Bementem a raktárba a kabátjainkért, menet közben bújtam bele a sajátomba, aztán udvariasan feladtam Valériára is az övét. Hűvös, izgató verbénafelhő lebbent felém a hajából, és biztosra vettem, hogy ő is tisztában van azzal, éppen mi jár a fejemben.

– Kösz – gombolta be magán a kabátot. – Na, hozzád vagy hozzám?

– Hm – nyitottam ki előtte az ajtót. Nem volt sok kedvem kimenni. – Nálad az ágy jobb, nálam a kaja.

– Akkor hozzád – lépett ki Valéria a márciusi éjszakába.

A mellékutca hallgatott, az emeleti ablakokból hiányoztak a fények. A bejáratunk fölött is aludt már az a fénytábla, ami feltűnésmentesen hirdette, hogy a Bugyorban cidert csapolnak. Bezártam az ajtót, lehúztam a rácsot. Valéria felbámult a felhős égre, megborzongott, mintha egy kisebbfajta elektromos kisülés villant volna át rajta, aztán hangosan kopogó léptekkel indult el a Körút irányába.

– Az ágyadat, azt viszont lecserélhetnéd már – vetette hátra kényszeredett-vidám hangon, míg én még mindig a lakattal bajmolódtam. – Előbb-utóbb valaki mást is meg akarsz majd dugni rajta, és az esetleg nem fogja díjazni a nyikorgást.

Előbb-utóbb. Hah. Előbb-utóbb innen is továbbmegyek, Valériával vagy nélküle. Mit számít az az öt év, ennyit a padlón fekve is kibírok. Volt már rá példa.

Persze a fene se akar több száz éves nőkkel vitatkozni. Főként nem három nappal a márciusi holdtölte előtt.

 

 

KETTŐ

 

Ja, azt hiszem, ezt most már tényleg muszáj tisztáznunk. Na hát akkor: vámpírok vagyunk, a bakacsinfekete éjszakák hercegei és hercegnői, sötét villanás az árkádok alatt, torkodba tépő fogsor hagymázos hajnalokon, léptünk alatt nem koppan az utcakő sem, teliholdas éjjeleken prédára vadászunk, ölelésünk halál, csókunk halál, pillantásunk maga a rettenet, bla, bla, bla, blablablabla. És ezután jön az a rész, hogy felejts el mindent, amit eddig a vámpírokról tudtál.

Szerintem inkább ne felejts el semmit, az mindenkinek jobb lesz. Nekünk pláne. Minél több hülyeség kering velünk kapcsolatban, annál könnyebb beleolvadnunk a tapétába. Vámpírnak lenni ugyanis nagyjából ebből áll. Mi vagyunk a legtechnikásabb tapétaminta a hold alatt. Aki nem elég technikás, az halott – már úgy értem, duplán az. Halálnak halála, fine ultima, Tod des Todes, muerte final, everdeath, le grand morte, mors mortis. Egy marék por.

Amíg a sztorik tükrökkel meg keresztekkel meg delejes varázzsal kábítják a népet, addig én legalább nyugodtan sorba állhatok este fél tízkor a Tescóban anélkül, hogy mindenki sikítva rohanna a kijárathoz. Kissé gyűrött, harmincas pasas, nincs túl jó színben, karikás szeme egy átdolgozott napról árulkodik, a kezében egy cserép bazsalikom. Még el se fordítottad róla a tekinteted, és máris elfelejtetted, milyen színű a szeme, a haja, milyen az állformája, borostás-e vagy simára borotvált, de még azt is, hogy éppen milyen micsodát visel mivel. Csak a bazsalikomra emlékszel, egy cserép hatszáz forint, viszontlátásra. Lövésed sincs arról (és miért meg honnan is lenne), mennyi munkámba kerül mindez. Minden iratom rendben, minden adatom leellenőrizhető, rendesen adózom, nem alkalmazok feketemunkást, nem csinálok semmit, ami illegális, még a piroson is csak annyiszor szaladok át suttyomban, mint a többi budapesti. Társadalombiztosításom is van, TAJ-szám, adószám, szigszám, amit akarsz. Technikás vagyok? Hát persze. Még itt vagyok, nem?

Úgyhogy te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezik a boldog, rövid kis életének, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakszik. Csak a szemfogaim kattanását hallod, aztán már ott is vagyok a torkodon.

Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet. Ha rajtam múlik, sose látsz meg ebben a formámban. A gyűrött pasas hazamegy a cserép bazsalikommal (nem csinálok vele semmit, épp csak szeretem az illatát, ha esetleg tudni akarod) aztán előveszi a hűtőből a vérátömlesztéshez használt tasakot, kitölti a tartalmát egy ikeás bögrébe, megmelegíti a mikróban, aztán megissza. Utána esetleg megnéz egy filmet, elolvassa a híreket. Tapétaminta, önuralom, beolvadás – a fennmaradás egyetlen lehetséges módszere.

Persze, most csalódtál. A bakacsinfekete éjszakák hercegei és hercegnői sokkal jobban hangzik, mint hogy gyanakvó és visszahúzódó élőhalottak vagyunk, fegyverünk a titok, az elhallgatás és a hazugság, létformánk a bujkálás, legfőbb parancsunk a túlélés, legjobb stratégiánk a beolvadás, legjellemzőbb életösztönünk a paranoia. (Fene ezt a nyelvet. Meg egyúttal az összes többit is, amit ismerek: egyiken sem lehet pontosan beszélni a mi állapotunkról, különösen úgy nem, hogy más is értse rajtunk kívül. Létforma, túlélés, életösztön. Mindegyik kifejezés hülyén hangzik élőhalottak esetében. Na mindegy, ez jutott, lapozzunk.) Ott van az a rengeteg film, amelyekben sápadt és szexi démonok világuralmat, végtelen gazdagságot vagy pucér és véres nőket/férfiakat akarnak maguknak – nahát, ehhez képest a sikert mi időben mérjük, nem pedig átharapott torkokban vagy aranyrudakban. A kor presztízzsel jár – igaz, semmi mással, de hát minek is. Pucér embereket bármikor szerezhetsz, a pénz sem olyan nagy ügy. A világuralommal meg ugyan mit tudnánk kezdeni? A világ nappali életet él, ráadásul sokan van. Mi annyira kevesen, hogy Monacót se tudnánk megtölteni. Magunk között sincs igazán szükségünk hierarchiára, mindegyikünk csak önmagáért felel.

Jelentéktelenség, ez a kulcs. Egy diktátorra vagy egy popsztárra mindenki felfigyel; egy pultosra vagy egy levéltárosra senki. A városok lényei vagyunk, de nem azért pendlizünk Barcelona, London, Sydney, Tokió és Fokváros között, mert a hedonizmusunknak lenne szüksége a sosem alvó metropoliszokra. A tapétamintához tapétázott fal kell, a beolvadáshoz pedig minél több különböző ember: olyan, többé-kevésbé furcsa emberek, akik között nem tűnünk fel még mi sem.

A világunk egy sokszobás lakásokkal teli ház, ahol mindegyik falon más-más a tapéta mintája. Az egyik első lecke, amit egy vámpírnak meg kell tanulnia, a mimikri, anélkül nem vár rá hosszú élet (vagy halál, vagy élőhalál – ó, fene ezekbe a nyelvekbe, de ezt már mondtam). Az évekhez, évtizedekhez, évszázadokhoz rugalmasságra van szükség, semmi másra. És hidd el, rohadt nehéz rugalmasnak lenni ebben a világban: mindenhol buktatók halomszám, védelem pedig csak egy. Alámerülsz, kibekkeled, odébb lépsz. Nincs más módja. Ha vámpírrá váltál, nem lehet más ambíciód, vágyad, álmod, csak egy: fennmaradni.

Író vagy, költő, festő, zenész? Reflektorfényt akarsz? Csak egy dobásod van, használd ki. Kapsz öt évet, legfeljebb tízet. Azután a műértők, a kritikusok meg az újságok majd elsajnálkozhatnak rajtad, hogy szegény, két végén égette a gyertyát. Ha éppen zenész vagy, felemlegetik a huszonhetesek klubját (ha tudnák!), a lemezeladásaid megugranak, a tribute koncerteken szétbőgik a szemüket a rajongóid, és szénné keresik magukat a vetélytársaid – te meg ezalatt valahol egy isten háta mögötti kocsmában ülsz napszemüvegben, és azon gondolkodsz, hol találsz olyan civilizációmentes helyet, ahol a következő húsz évedet töltheted, mire mindenki elfelejti azt az arcot. Egyre nehezebb lesz olyat találni, mellesleg.

Gazdagságot akarsz? Rövid távra jó móka, de mikor már a vécéülőkéd is aranyból van, mit akarhatsz még többet? Egy saját karibi szigetet napsütéssel és tengerparttal? Hahaha.

Szeretetre vágysz? Üdv a pokolban. Szeretőt találhatsz magadnak, élő élettársra viszont ne is számíts. Vámpír élettársra pláne nem. A házasságot maximum két emberöltőre tervezték be, annál többet nem bír meg. Nem lesz családod, nem lesznek gyerekeid. A természet hülye viccei vagyunk, és egyetlen szerencsénk, hogy biológiai úton nem tudunk szaporodni.

Barátokat szeretnél? Az élők futó ismerőseid lesznek. A többi vámpír csak alkalmi haverod, üzlettársad, szexpartnered, sorstársad, vadászcimborád. Mondtam már: tapétaminta, beolvadás. Egy-két tűnek könnyebb eltűnnie egy szénakazalban, mint egy egész tűpárnának.

Izgalmas életre vágysz? Definiáld, légy szíves, mit értesz ezalatt. Számodra az az izgalom, hogy folyamatosan ugrásra készen létezz, mint egy üldözött állat, rezzenve minden neszre, hogy úgy cserélgesd a beszélt nyelvet, a lakhelyed és az identitásod, mint ahogyan mások ruhát váltanak? Akkor üdvözöllek nálunk arra a néhány percre-hétre-évre. Csomagold be a bőröndöd.

Kényelmes, békés, hosszú létezést akarsz? A legrosszabb utat választottad. Vámpírnak lenni leginkább ahhoz hasonlít, mintha olyan helyen működnél meteorológusként, ahol fejvesztéssel büntetik a téves prognózist, és csak a levegőmozgásból meg a hangyák haladási útvonalából vonhatnál le következtetéseket arról, eső készül-e vagy napsütés. Márpedig nekünk is csak két szemünk meg két fülünk van fejenként, és van köztünk olyan, akinek még annyi se – hidd el nekem, attól, hogy halott vagy, nem változol meg lényegesen, fizikailag meg pláne nem. Ha nem akarjuk csúnyán végezni, hajszálpontosan tudnunk kell, mikor kell felszívódnunk. A vámpírlét felszívódások sorozatából áll, semmi másból.

Egy ideig senki nem figyel fel, vegyük, Johannesre, a mainzi könyvkötőre, aki nemigen jár  istentiszteletre, és a nappalait a műhelyében tölti. Rendes ember ő azért, van egy gömbölyke szőke felesége is, adakozik a szegényeknek, becsben tartja a szolgáit, senki nem készít nála különbül kötést a bibliáknak, kedvenc étele a fokhagymás disznócomb. Épp csak nem öregszik, nem változik. Johannesnek, a könyvkötőnek öt-tíz éve van, legeslegszerencsésebb esetben tizenöt. Az után már nincs többé Johannes, a mainzi könyvkötő: Jakob van, a potsdami régiségkereskedő, esetleg Jan, a prágai nyomdász. Vagy egy marék por.

Kérdezheted, egyáltalán mi akkor a buli a vámpírságban? Rossz hírem van: semmi. Vámpírnak lenni végtelenül, rohadtul, kibaszottul unalmas. Hogy akkor miért csinálom még mindig, ahelyett, hogy gondosan rádőlnék egy jól kihegyezett facövekre? Nem figyeltél, látom. Szerinted mi a büdös francot jelent az, hogy legfőbb parancsunk a túlélés? Nem másnak, magának a létezésünknek a parancsa ez: olyan parancs, ami csak önmagáért van, semmi másért.

Úgyhogy számolj le szépen az illúzióiddal. Nem kastélyokban meg palotákban meg pompázatos udvarházakban találsz meg minket, hanem valahol egy kő alatt. Ha rejtőzködési tanácsokra van szükséged, kérdezz meg egy vámpírt.

Csak készülj fel arra: rengeteg követ fel kell fordítanod ahhoz, hogy megtalálj egyet. Érdemes elfecsérelned erre az egyetlen, értékes, színes és kiszámíthatatlan életedet?