Máté Viola: Daphné

A lány csendben rajzolt. Nem tiltotta semmi, így Massimo sem szólhatott érte.

De már órák óta ott volt. Még a szénrudakat is hagyta a padlón szanaszét heverni. Massimo hangos csettintés kíséretében felkapott egyet, ami messzebb gurult, és sietős léptekkel a lány felé indult. Megköszörülte a torkát és igyekezett szúrós szemmel nézni, amikor átadta, de a lány a lehető legtermészetesebb mosollyal fogadta.

– Fekete az orra.

– Tessék?

– Itt, ahol megvakarta. A szén megfogta a bőrét.

Massimo letörölte a szénport fehér ingének ujjával.

– Nem örül majd a felesége, ha meglátja a foltot. – Letépett egy tiszta darabot a papírtörlőből, amivel a rajzot maszatolta szét, és Massimo felé nyújtotta, de ő csak mereven bámult.

– Figyeljen jobban! Ez itt nem műterem!

Massimo megfordult és visszaállt a sarokba, de nem bírt sokáig egy helyben maradni, fészkelődni kezdett. Az arcátlan turistákat megszokta már. Mindig akadt valaki, aki a kiírás ellenére is megpróbált egy fotót elkattintani, de ő hűséges házörző módjára figyelte a látogatókat és azonnal jelzett, ha valaki túl közel merészkedett a mesterműhöz.

Ez a lány viszont csak rajzolt. Massimo mégis ugrásra készen állt, nem szerette, ha belecsúfítanak meghitt pillanataiba az istenekkel. Egyedül az ő kiváltsága volt az egész napot Apollónnal és Daphnéval tölteni. Daphné minden rezdülését ismerte. Az összes ráncot hátrafeszülő hátán, az apró kitüremkedést gyökeret verő lábán, tökéletes melle finom vonalát.

Közelebb araszolt, hogy lássa, mennyi hiányzik még a rajzból. Mélyet sóhajtott, amikor látta, hogy a lány az egész hetét tönkreteheti, ha így halad.

*

Massimo a szélső asztalnál ácsorgott, szokás szerint senki sem akart vele ebédelni. Egy darabig epedezve hallgatta a büfés legújabb hódításáról szóló történetét, aztán kikapcsolta a környező zajokat és elmerült saját világában. Ott, ahol sokkal otthonosabban mozgott.

Egy ismerősnek tűnő, kedvesen csengő hangra eszmélt, ami visszahúzta a nyomorult valóságba.

– Megkínálna egy cigarettával?

A lány volt az, a rajztömbjével. Massimo félig kipöckölt egy szálat a gyűrött, puha dobozból, és felé nyújtotta. Bal kezével szélárnyékot tartott, miután meggyújtotta a gyufát. A lány haja selymesen végigsimította kézfejét, ahogy föléhajolt. Massimo karján alig észrevehetően felborzolódott a szőr.

– Tudja, hogy olyan az orra, mint Apollónnak?

Massimo a skatulyával kezdett játszani.

– Bernini akár magáról is mintázhatta volna.

– Azt kétlem. Messze vagyok én az istenektől.

– Talán nem bízik magában?

Massimo nyelt egyet és zsebre vágta a kezét.

– Miből gondolja?

– Maga olyan más, mint a többi olasz. Nem olyan macsó.

A zsebében tovább babrált a gyufás dobozzal.

– Látja azt a pincért? Már tegnap délután el akart csábítani, amikor kihozta a kapucsínómat. Ma újra próbálkozott, és még csak nem is emlékezett, hogy tegnap vacsorázni hívott. Maga szerintem nem ilyen alak.

– Honnan jött?

– Nocsak! Mégis van kedve beszélgetni?

Massimo elkapta tekintetét a lányról.

– Nem idevalósi, de nincs akcentusa. Talán külföldön nőtt fel?

– Mindenfelé. London, New York, Párizs… De honnan tudta?

– A kapucsínó. Mi csak reggel isszuk.

– Én habosan szeretem az életet. És maga?

Massimo nem tudta, mit feleljen. A nők nem szoktak vele beszélgetni. A szép nők különösen nem. Már beletörődött, hogy sohasem lesz felesége, pedig még harminc éves sem volt. Az anyja is folyton ezzel gyötörte, mióta elhagyta Liguriát.

A lány csak csacsogott. Dallamosan, mint a csalogány, és Massimo lassan felengedett. Magába szívta minden szavát, élettől lüktető történeteit olyan helyekről, amikről ő még csak álmodozni sem mert, és parfümje édes illatát. Elszívtak két-három cigarettát is, mire lejárt az ebédidő, és Massimo visszament a múzeumba.

*

Teltek-múltak a napok, és a lány nyitás után nem sokkal mindig megjelent a Villa Borghese galériájában. Massimo mit sem törődött a látogatókkal, de még csodálatának tárgyát is hanyagolta. A márványba faragott Daphné azonban mintha életre kelt volna, az alabástrombőrű lányt ugyanúgy hívta, mint imádott nimfáját.

Ebédidőben cigarettáztak, közben Massimo Róma legnagyobb mesteréről elmélkedett. Lelke szárnyalt, szívén Erósz nyila sebet ejtett, amiből örömkönnyek hullottak. Tartása megváltozott, új cipőt vett és az utcán járva dalolászott. A fodrásznál úgy nyiratta le a haját, hogy Apollón tükörképének tűnjön.

Egyik este magányosan ült otthon fülledt levegőjű garzonjában, amit pár sarokra bérelt a Terminitől. Az utcáról beszivárgott a csőcselék bűze, és a részeg szomszéd üvöltözése hasogatta fejét. Inkább megfulladt volna, csak ne lássa az élet mocskát. Bezárta az ablakot, és a kitört üveg helyén tátongó repedéseket betömte az aznapi újsággal. A fal túloldaláról még így is átszűrődött az üvegcsörömpölés és az asszony kiabálása.

Massimo feltett egy régi Paolo Conte lemezt. A tű újra és újra megakadt a karcokon, és a művész hangja úgy recsegett, mint egy tüdőrákos végső óráiban. Elővette féltve őrzött Bernini albumát, amit még gyerekkorában vett az öreg órástól párezer líráért a camogli bolhapiacon. A könyv hátsó borítója elszakadt, amikor apja fejbe verte vele egy szombat hajnalon, mert nem kelt fel időben, hogy testvéreinek segítsen a kikötőben.

Fellapozta a megsárgult lapokat Apollón és Daphné fényképénél, és érdes ujjaival lágyan végigsimította a nimfa testének körvonalát.

Gondolatai a lány körül forogtak. Éber ábrándozásából a telefon csörgése zökkentette ki.

– Massimo, már napok óta nem hallottam felőled. Hát a halálomat kívánod, fiam?

– Mamma!

– Mikor jössz haza?

– Nem tudok. – Massimo lyukas pénztárcájában kotorászott. – Sokat dolgozok.

– Milyen munka ez, fiam?

– Nagyon jól fizet, mamma.

– Urizálsz a sok szélhámos öltönyös között, tudom én! Hogy lesz így belőled tisztességes ember? Ha ezt szegény megboldogult apád látná!

– Ez is van olyan, mint egy koszos halászhajón!

– Több tisztelettel beszélj az apádról, te gyerek!

Massimo hallgatott.

– A bátyáid bezzeg már mind megállapodtak. Neked is egy jó feleség kellene!

– Mamma!

– Sose lesz belőled így férfi, Massimo!

– Megismertem valakit.

– Jaj, csak nem egy római kurvát?

– Mamma!

– Miféle nőt? És hol?

– A galériában. Egy olasz származású diáklány. Tetszene neked, mamma.

– Külföldi? Nagyon vigyázz, kisfiam! Majd kifoszt mindenedből, meglátod!

– Igazán rendes lány.

– Még nem ismered. Gyere inkább haza hozzám, Massimo! Majd én sütök neked focacciát. És együtt keresünk egy jóravaló, csendes, falubeli feleséget.

– Mennem kell, mamma.

– De, Massimo…

Letette a telefont és visszatért az álomvilágba. Oda, ahol Daphné egész nap neki kacarászik.

*

Massimo egy helyben toporzékolt és úgy füstölt, mint Genova gyárkéményei. Daphné már egy hete nem ment vissza a múzeumba. Kedd volt, Massimo szabadnapja, mégis a Villa Borghese kertjeit járta, hátha felbukkan a lány. Tűvé tette érte az egész parkot, még a babérfákat is tüzetesen átnézte, hátha Erósz játszik vele csúf tréfát. De sehol, semmi. Csak a magány. Így visszatért a galériába, hátha ott várja életre kelt nimfája.

– Giovanni, nem láttad a barátnőmet? – kérdezte kollégája mellé lépve.

– Neked van barátnőd?

– Persze! Nem emlékszel Daphnéra?

– Soha senkivel nem láttalak még.

– De minden nap együtt ebédeltünk a büfében. Kint, a szélső asztalnál.

– Te mindig egyedül eszel, Massimo. Ha szólunk, akkor sem csatlakozol hozzánk.

– De a múltkor Daphné itt volt velem!

– Hát, hívd fel!

Massimo zavarodottan megvakarta a fejét és lassan kisétált az épületből.

Már alkonyodott és a szél felborzolta a babérfák leveleit. Massimo leszakított néhány ágat és megszagolta őket, de csak Daphné selymes hajának illatát érezte.

Háta mögül kárörvendő kacagást hallott. Megfordult, és bár nem látott senkit, megesküdött volna rá, hogy egy kisfiú suhant el a fák között íjjal a kezében. A jelenés irányába sétált, de csak a szél suttogott a fülébe. Amor, amore.

*

Massimo keservesen vánszorgott végig a sikátoron. Nehéz léptei zajára az apró vájatokba húzódtak a csótányok. Aznap éjjel sem a narkósok, sem a prostituáltak nem szálltak rá, csak a fejében őrjöngő hangok kísérték hazáig. Kezében még mindig szorongatta az örökzöld gallyakat.

A valaha impozáns homlokzatú bérház lépcsőházában már napok óta nem cserélték ki az égőt. Massimo a sötétben kapaszkodott fel a padlásszintig, és a szobában is csak egy gyertyát gyújtott. Feltette kedvenc lemezét, de újra és újra ugyanazt a dalt hallgatta végig. A szavak lassan elméjébe égtek, de „Max csak Max volt. Nyugodtabb, mint valaha, a maga világosságában…”

Kopott íróasztalának fiókjából aranyszínű lazúrfestéket, ecsetet, tűt és cérnát vett elő. Egyesével lefejtette a babérleveleket az ágról, kifestette, majd koszorú alakban összefércelte őket. Csillámló babérkoronáját fejére helyezte, amin a gyertyafény lassú táncot járt.

Daphnét némán siratta, úgy, ahogy gyerekkorában tanulta csendben gyászolni az álmait.

Nem volt más társasága, csak a hangok és az oboaszó.