Mason Murray: Visszatérő végzet – 2.

1. részlet

3.

Walter Donelly kifújta az orrát, de ettől még nem lett jobban. A fejét napok óta szorító satu nem akart engedni, akárha egy speciális fogyókúra lenne, amely a fej kerületének csökkentésével kezdődik.

– Az isten áldjon meg, Walt! Ránk ragasztod ezt az átkozott vírust! – mordult mögötte egy alacsony, szemüveges ember, akinél zárható nejlontasakok voltak, azokba gyűjtögette a munkáját képező tárgyakat.

– Nem vírus ez, csak megfáztam ebben a príma időben! – legyintett a szólított, majd megpróbált félrehúzódni az apró termetű zacskós ember elől, de ez nem volt könnyű művelet sem a szűk hely, sem a Donelly testalkata miatt.

– Hadnagy, nem kér egy jó kávét? – vigyorgott rá egy fiatalember, akinek feltűnően világos szőke haja volt, valamint legalább fél tucat látható testékszere.

Walter Donelly elhúzta a száját.

– Eddy fiam, mondták már, hogy pocsék a humorod?

A fémben gazdag Eddy Revlon most a nejlontasakos fickóhoz fordult.

– John, a kávéval mi legyen? Szerintem már kihűlt. Öntsük bele az egyik zacskóba?

– A csészéről levetted már az ujjnyomot? – kérdezett vissza John Thomson, a helyszínelők vezetője.

– Már régen. A löttyöt lehúznám a klotyón, ha nem tartanék tőle, hogy ide is jutott sperma.

– Már megint a hülye vicceid – mordult egyet Donelly hadnagy és a tekintete ismét Susan Morris holttestén állapodott meg.

– Nem viccelek – ingatta a fejét Eddy. – A doki azt mondja, hogy vizsgálat nélkül megállapítja, hogy a nőt halála előtt bőven ellátták örökítő anyaggal. Annyira, hogy jutott belőle az ágyneműre, a párnára meg a szőnyegre is. Nincs kizárva, hogy néhány vakmerő csepp egészen a kávéig ugrott.

– Amennyiben a kávét az aktus előtt főzték – mondta eltűnődve Donelly, akit a tüsszentés kerülgetett.

– Miért főzték volna utána? – nézett nagyot az extrém fizimiskájú helyszínelő. – Egy hullának ki főzne kávét?

Walter Donelly megvonta a vállát, majd hatalmasat tüsszentett.

– Valóban kicsi az esélye, hogy a gyilkos nem vette észre, hogy véletlenül jól átvágta a nő nyakát, ezért főzött neki egy erős kávét, hogy szedje végre össze magát, ne fetrengjen ott túl sokáig – szólt bele a diskurzusba Larry Jackson nyomozó, aki valószínűtlenül fekete bőrű volt, és mindig kifogástalan eleganciával öltözött.

– Apropó, megtaláltátok már a kést? – kérdezte a hadnagy két orrfújás között.

– Egyelőre nem. A jelek szerint elvitte – válaszolt Thomson, miközben azon mesterkedett, hogy gumikesztyűbe bújtatott kezével úgy fogja meg a kávéscsésze fülét, hogy se az ujjlenyomatokat ne maszatolja össze, se a kihűlt kávét ne öntse a szőnyegre.

– Talán arra is jutott sperma – találgatott Eddy Revlon.

– Fejezd már be, Eddy! – dörmögte Donelly, majd igyekezett megigazítani öltözetét, az inge folyton kihúzódott a nadrágjából.

Ismét megfogadta, hogy jobban oda fog figyelni az étkezésre, mert ha így halad, a jövő évi fizikai teszten biztosan megbukik. A plusz kilók lassan, de biztosan kúsztak fel rá, így aztán alkatilag egyre jobban hasonlított a télapóhoz.

– Larry, mit is mondott a doki, mikor halt meg a nő? – fordult a hadnagy a jólöltözött nyomozóhoz.

– Kevesebb, mint öt órája, de pontosabbat csak a boncolás után tud.

Donelly bólintott, megsimogatta ápolt körszakállát, majd amennyire az utóbbi időben rakoncátlankodó dereka engedte, közelebb hajolt a néhai Susan Morrishoz. A nőnek vele ellentétben egyetlen fölösleges kiló sem csúfította a testét. Látszott, hogy vigyázott rá és ápolta. A hadnagy meg volt győződve, hogy konditerembe járt és a szolárium-bérlete is volt. Valahogy az is egyértelmű volt számára, hogy Susan szingli volt és évek óta csak futó kapcsolatok tarkították az életét.

A tekintete ekkor a nyakon éktelenkedő sebre tévedt. Milyen indulat kell ahhoz, hogy a percekkel korábban még szenvedélyes ölelésben részesített nőt ilyen kegyetlenül kivégezzen valaki? Orvosi szakvélemény sem kellett hozzá, hogy tisztában legyen vele, a sebet egy nagyon határozott és erős mozdulattal ejtették, méghozzá egy feltehetően jól kifent vágóeszközzel, minden bizonnyal késsel. Semmi bizonytalankodás, semmi kétségbeesett nyiszálás. A gyilkos tudta, mit csinál.

– Nem először csinálta – egyenesedett fel Donelly.

– Természetesen első dolgunk lesz, hogy utánanézzünk, milyen hasonló gyilkosságokról tudunk – mondta a Jackson, majd megigazította nyakkendőjének éppen csak kilazult csomóját.

– De miért főzött neki kávét? – sóhajtotta a kérdést a hadnagy, miközben hátrébb farolt, hogy kiszabadulva a dohányzóasztal és a franciaágy szűkős közéből még egyszer körüljárja a lakást.

– Mert kérte? – tippelt Eddy Revlon, miközben folytatta az ujjlenyomat-vadászatot, immár a TV távirányítóján.

– Talán… Ez nem egy vita hevében elkövetett gyilkosság, a tettes végig tudta, mi fog következni. Ha éppen azon volt, hogy megöli, miért főzött neki kávét, még ha az áldozat kérte is? – gondolkodott hangosan Donelly, és ez alatt a TV-néző fotel háttámlájára dobált női ruhákat tanulmányozta.

– Lehet, hogy csak el akarta terelni a figyelmét – tippelt Jackson nyomozó.

– Az egész este és a hajnal a figyelem-elterelésről szólt – intett a fejével a konyha felé a hadnagy. – A nyomokból ítélve megejtettek egy finom vacsorát, pezsgőztek is utána, aztán jött a gimnasztika az ágyban, méghozzá többször is. Az utolsóra kora reggel kerülhetett sor az ébredést követően. Ennek a szerencsétlen nőnek úgy el volt már terelve a figyelme, hogy ettől jobban nem is lehetett volna. Nem értem a kávét…

– A pasas ivott egy csészével – szólt közbe a tárgyi bizonyítékokat akkurátusan gyűjtögető John Thomson, a helyszínelők főnöke. – Pedáns lehet a pali, mert azt szépen elmosogatta. Ez persze elég furcsa, mert eközben a szennyes tányérokkal és a pezsgőspoharakkal nem törődött.

– Mi van, ha fickó memóriazavarral küzd, és amíg letusolt, elfelejtette, hogy kinyírta a csajt – ötletelt a hirtelenszőke helyszínelő.

– Eddy fiam, nem véletlenül vagy te csak egy helyszínelő – mondta újra bedugult orral Walter Donelly. – A pasas őrült lehet, de nem hülye. Amúgy csodálkozom is rajta, hogy nem nagyon hallottunk eddig felőle. Én legalábbis nem emlékszem.

– Nagyon biztos vagy benne, hogy nem hirtelen felindulásból ölt – szólalt meg Jackson. – Mi van, ha mégis összevesztek valamin, és nem kell arra gondolni, hogy ez egy sorozatgyilkos szépen induló pályafutásának első fejezete?

– Igaz, hogy én is csak egy helyszínelő vagyok, de az a véleményem, ne vessük el a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés változatot sem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Thomson, megengedve végre magának egy kis öniróniát. – Rengeteg nyomot találtunk, tele van vele az egész lakás. Nincsenek elmosogatva a tányérok, a poharak, roskadoznak is az ujjnyomoktól. A zuhanyzó lefolyójában bőven találtunk szőrszálat. Frissnek látszanak, jó eséllyel a gyilkos reggeli zuhanyozásából maradtak vissza. Semmilyen nyomot nem tüntetett el maga után, leszámítva az elmosogatott kávéscsészét. Ez meg arra utal, nem készült a gyilkosságra, utána meg pánikszerűen elmenekült.

– Igazad van, te is csak egy helyszínelő vagy – bólintott Donelly, aztán jött a menetrendszerű tüsszentés. – Láttam már néhány olyan hullát, amelyet késsel küldtek át a másvilágra, mégpedig hirtelen felindulásból. Azokat leszúrták, megvágták többször is, kaszabolták őket. Elborult aggyal, indulatból. Ennek a szerencsétlen nőnek a nyakát egyetlen határozott mozdulattal vágták el. Nagyon meg lennék lepve, ha nem így lett volna tervezve.

– Mégis nyomok tucatjait hagyta maga után – ellenkezett egy kicsit Jackson is. – Ha így tervezte, akkor arra is ki kellett volna terjednie a figyelmének, hogy eltüntesse ezeket. Miért nem tette meg?

– Nem tudom – ingatta a fejét Donelly, majd kifújta az orrát. – Egyelőre fogalmam sincs. Nincs ötletem, miért cselekedett így. Azt sem tudom van-e valami jelentősége ennek a csésze kávénak, meg az egyedüliként elmosott másik kávéscsészének.

Ebben a pillanatban megérkezett két férfi egy hullazsákkal. Szakavatott, rutinos mozdulatokkal belehelyezték a néhai Susan Morrist, aztán szó nélkül távoztak a lakásból.

Donelly a körszakállát babrálva bámult utánuk. Gondolkodni szeretett volna tiszta aggyal, de ez az átkozott megfázás nem engedte. Napok óta küzdött vele, tömte magába a gyógyszereket, egymás után használta a papír zsebkendőket, de nem sikerült még csak mérsékelni sem a tüneteket.

– Larry, itt van még a fickó, aki felfedezte a holttestet? – kérdezte aztán Jackson nyomozótól egy újabb tüsszentési ingerrel birkózva.

– Kint van a lépcsőházban – biccentett a kérdezett.

Donelly feladta a harcot, tüsszentett egy nagyot és az orrát törülgetve, a helyszínelőket kerülgetve kiment a lakásból. Odakint a rendőrök jöttek-mentek, a szomszédok beszélgettek a szenzációs esetről. Közöttük feltűnően magányosan üldögélt egy lépcsőn Russel Sheldon, aki kihívta a rendőrséget.

A hadnagy alaposan megnézte magának a fiatalembert. Magas volt és vékony, kissé talán hajlott háttal. Harminc év körül lehetett, de csalóka volt kisfiús ábrázata és rövid szőke haja. Feltűnően zöld szemei most homályosak voltak a sok sírástól. Első pillantásra megnyerő volt, amit arcának bal oldalán a szeme sarkától majdnem egészen az álláig érő meglehetősen vastag heg sem tudott beárnyékolni.

– Walter Donelly hadnagy vagyok, én vezetem a nyomozást! – lépett hozzá Donelly és a kezét nyújtotta.

– Russel Sheldon – válaszolt a fiatalember halkan és feltápászkodott a lépcsőről, amin ült, hogy kezet foghasson.

– Fogadja részvétemet! – dörmögte Donelly, majd szívott egyet az orrán.

– Köszönöm! – sóhajtott amaz. – Susan csak a kolléganőm volt, de nagyon jó viszony volt közöttünk, nagyon megrázott, ami vele történt.

– Attól tartok, be kell fáradnia a kapitányságra, hogy a kollégák felvegyék a vallomását. Én most csak néhány dolgot szeretnék kérdezni, hogy előrébb legyek, tudja…

– Természetesen mindent elmondok, amit tudok.

A hadnagy egyetértően bólogatott, majd a zakója belső zsebéből előkotort egy gyűrött dobozú Pall Mall-t, ami előzékenyen beszélgetőpartnere felé nyújtott.

– Kér egy cigit?

– Nem, köszönöm! – ingatta a fejét Russel. – Nem dohányzom.

Donelly a kezében tartott viseletes cigis dobozra nézett, aztán a szomorú tekintetű fiatalemberre, hogy végül a füstölnivalón állapodjon meg. Hirtelen ötletét már nem is tartotta annyira jónak. Anélkül, hogy rágyújtott volna, visszasüllyesztette a dobozt a zakó zsebébe.

– Hogy érzi magát? – kérdezte a hadnagy, miután látványosan kihagyta a cigarettaszünetet.

– Nem látszik? – kérdezett vissza Russel.

Donelly bólintott.

– Mennyire ismerte a nőt?

– A főnököm volt. Talán a barátom is…

– Értem – biccentett a hadnagy. – Ne haragudjon az indiszkrét kérdésért, de volt több is önök között, mint barátság?

– Nem, dehogy! Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk, néha hosszasan elbeszélgettünk. Ezért éreztem egy kicsit a barátomnak is. Tudja, Susan nagyon jó ember volt! Fogalmam sincs, hogy lehet képes valaki megölni egy ilyen jó embert?

– Pillanatnyilag nem ismerjük a tettes indítékát – mondta Donelly, és azon kapta magát, zsaruösztöne jelez. Ennek a fickónak itt titkai vannak… – Miért jött ma reggel Miss. Morris lakására?

– Beszélni szerettem volna vele az egyik új projektünkről – válaszolt Russel és kerülte a hadnagy tekintetét.

– Itt a lakásán?

– Útba esik az irodába menet és itt nem is zavar senki a kollégák közül.

Donelly kicsit félrebiccentette a fejét, úgy nézett a másikra. Egyre biztosabb volt benne, hogy az nem mond el neki mindent.

– Hogy érti azt, hogy itt nem zavar senki a kollégák közül?

– Odabent mindig nagy a nyüzsgés – magyarázta Russel, miután idegesen megnyalta a szája szélét.

– És?

– Állandóan kizökkentenek a gondolataimból – Russel könyörgő tekintettel nézve a zsarura, hagyja már békén ezt a témát.

– Értem – biccentett Donelly és megsimogatta a szakállát. – Miss. Morris tudott róla, hogy kora reggel meglátogatja?

– Nem, én is csak indulás után találtam ki. Hirtelen ötlet volt, tudja… Gondoltam, meglepem.

– Sajnos, ő okozott meglepetést – állapította meg a hadnagy, aki egyre furcsábban érezte magát.

Itt volt vele szemben ez kedves fiatalember, aki jól láthatóan titkol valamit, mégsem gondolja róla, hogy bűn terhelné a lelkét. Éppen ellenkezőleg, van valami szelídség és elfogadás a lényében, ami jobbá „fertőzi” azt is, aki kapcsolatban van vele.

– Ez egyszerűen felfoghatatlan. Tegnap még beszélgettünk, nevetgéltünk, terveztük a dolgainkat. Ma reggel pedig egyszerűen elvágják a torkát… Bárcsak korábban jöttem volna, hogy megakadályozzam!

– Ahhoz nagyon korán kellett volna felkelnie, képletesen és a valóságban is – dörmögte vigasztalásképpen a hadnagy. – Persze lehet, hogy a gyilkos nem sokkal azelőtt ment el, mint ahogy maga megérkezett. Még az sem kizárt, hogy látta is itt a lépcsőházban, vagy lent az utcán. Tényleg, nem tapasztalt semmi különlegeset, amikor megérkezett?

Russel nyelt egyet, pár másodpercnyi hezitálás után nemet intett a fejével.

– Életemben most járok először Susan lakásában. Nem láttam semmit, ami ne illett volna egy átlagos októberi reggelbe.

– Persze – bólogatott Donelly, de nem kerülte el a figyelmét a fiatalember akaratlan testbeszéde. – Mr. Sheldon, tudott valamit az áldozat magánéletéről? Milyen kapcsolatai voltak? Volt-e a munkán kívül valami elfoglaltsága, ami által esetleg olyan emberekkel ismerkedett meg, aki veszélyt jelenthettek rá?

– Azt hiszem, ebben nem segíthetek – sajnálkozott Russel. – A magánéletéről nagyon kevés információm volt. Évekkel ezelőtt elvált, a szerelmi életéről inkább a barátnőivel beszélgetetett. Én nem tudtam tartós kapcsolatáról. Különleges hobbijáról sem hallottam. Sokat dolgozott, és nagyon szerette a munkáját. Szerintem ő az a típus volt, aki a munkájának élt. Ami a veszélyes emberek ismeretségét illeti, mit gondol hadnagy, beengedte volna a gyilkosát a lakásába és az ágyába, ha veszélyesnek gondolja?

Donelly elgondolkodva csóválta a fejét.

– Jól van, Mr. Sheldon. Az egyik kollégám beviszi a kapitányságra, ahol felveszik a vallomását. Köszönöm, hogy beszélgettünk! Úgy gondolom, erre még lesz alkalmunk a későbbiekben.

A hadnagy kihívta Jackson nyomozót, rábízta Russelt, aztán mikor elmentek, néhány perc erejéig a gondolataiba mélyedt. Nem ma kezdte a szakmát, ráadásul neki volt a városi zsaruk közül a legjobb szimata. Így aztán mérget mert volna venni rá, hogy Russel Sheldon körül valami nincs rendben, ugyanakkor abban is halálosan biztos volt, hogy jobb emberrel az életben nem találkozott még.

De ez a kettősség még mindig csak a kisebbik ok volt, amiért nagyon furcsán érezte magát a beszélgetést követően. Sokkal mélyebben érintette az a felismerés, hogy egész egyszerűen jó volt a fiatalember közelében lenni. Ha kérdezik, nem tudta volna körülírni az érzést, ami a hatalmába kerítette. A feszültség oldására használt cigire már az első néhány másodperc után sem volt szüksége. A beszélgetés alatt pedig az a nyilvánvaló tévedés vert gyökeret az elméjében, hogy ezt az embert már nagyon jól ismeri.

Mégsem ez okozta a legnagyobb döbbenetet a számára.

Az akkor érte, amikor Russel távozása után azon kapta magát, hogy az orra kitisztult és a fejét feszítő nyomás is abbamaradt…

4.

– Dr. Curtis, Mrs. Moretti megérkezett – a titkárnő kellemes hangját kissé recsegősen közvetítette a telefon, ami megriasztotta a gondolataiba mélyedt pszichiátert.

Dr. Benjamin Curtis kissé kábán bámult a választ váró telefonkészülékre. Elég messziről kellett visszatérnie a valóságba, így aztán kínos csendben peregtek a másodpercek.

– Dr. Curtis, ott van? – érdeklődött kedvesen Katherine Bennett, a titkárnő.

A pszichiáter válaszolni akart, de azon kapta magát, hogy nem jön ki hang a torkán egy hirtelen beálló rekedtségnek köszönhetően. Meglepett krákogásba fogott, nem győzött csodálkozni a váratlan egészségügyi problémán.

– Dr. Curtis, minden rendben van? – tudakolta most már némi aggodalommal a hangjában Miss. Bennett.

– Hogyne! Küldje be, Mrs. Morettit! – nyögte ki végre valaki más hangján Dr. Curtis.

Az előszobát csak egy ajtó választotta el a jó nevű pszichiáter irodájától, ami a rendelő is volt egyben. Elvileg csak néhány lépés az érkező számára. Pár másodperc csupán.

Benjamin Curtis-nek mindössze ennyi ideje volt arra, hogy újra önmaga legyen. Megbecsülni sem tudta, hányszor jött már vissza különböző helyeken és időkben, azonban még soha nem vesztette el a hangját. Tartott tőle, hogy gond lehet a megjelenésével is.

Amennyire csak kábaságától tellett, kiugrott méregdrága bőr-forgószékéből és az érkező páciens elé sietett. Bízott benne, hogy lesz ideje egy pillantást vetni a bejárat mellett a falat ékesítő 18. századi velencei tükörre, mielőtt Sarah Moretti látja meg őt.

Nem véletlenül tartotta magát a szerencse fiának, ezúttal is úgy történt, ahogy szerette volna. A tükör visszaigazolta, hogy nincs semmi probléma a külsejével, aztán a belépő asszony tekintetéből megerősítést nyert ugyanerre vonatkozóan.

Mrs. Moretti rögtön az első pillanatban úgy bámult rá, mint tini lány az imádott popsztárra. Kevés hiányzott, hogy sikítva a lábai elé vesse magát. Győzött azonban a neveltetés és a józanész, a negyvenes évei derekán járó nő csupán a kezét nyújtotta az orvosnak. Igaz, ezt egy olyan mosoly kíséretében, amelyből nem hogy egy szakavatott pszichiáter, de egy kőműves is kiolvasta volna a nehezen leplezett vágyat.

– Örülök, hogy látom – mondta a jól bejáratott nőcsábász mosollyal Curtis és enyhén megszorította a nő kezét, jelezve, hogy vette az adást.

Ismét a saját hangján szólt, vagyis minden tökéletes volt. Ez csak annyira nyugtatta meg, hogy a ne essen pánikba. Rá kell jönnie, miért talált olyan nehezen magára az imént!

– Már alig vártam a találkozást – válaszolt a nő majdhogynem fölöslegesen, hiszen egész lénye könnyen dekódolhatóan közvetítette ezt az érzést.

– Ezek szerint lesz miről beszélnünk – nyugtázta elégedetten Curtis, majd ügyelve arra, hogy a mutatóujját mintegy véletlenül végighúzza Sarah tenyerén, lassú mozdulattal beszüntette az üdvözlő kézfogást.

– Jól gondolja, doktor úr! – bólintott üdvözült mosollyal a nő.

– Akkor ne vesztegessük az időt! Foglaljon helyet, kérem!

Benjamin Curtis a vendégek számára fenntartott felettébb kényelmes bőrfotelre mutatott, majd másodikként ő maga is leült a sajátjába.

Sarah Moretti bankárfeleség volt, tehát az anyagiak nem szabhattak határt az idő múlását palástoló beavatkozásoknak. Futotta volna ráncfelvarrásra, mellnagyobbításra és persze csodaszernek kikiáltott kozmetikumokra. Ő azonban nem élt ezekkel a lehetőségekkel, de nem feltétlenül elvi okokból. Nagyszerű géneket örökölt szüleitől, így aztán magától maradt fiatalosan vonzó.

Kosztümje decens volt, szoknyája térd alá ért, sminkje távolról sem volt harsány, rövidre nyírt, már-már fiús haja ugyancsak az egyszerűségről árulkodott. Mégis szinte tapintható kisugárzással bírt. Nőiesen csinos alakja valósággal átütött a konzervatívan takaró ruhán, ráncokban szegény arca sugárzott, amikor mosolygott.

Ennek ellenére a férje lecserélte egy fiatalabbra, akinek mű a melle és mű a szája, valamint szexre éhes lesz egy vastagabb pénztárca láttán. Annyi esze azért még maradt a derék Mr. Morettinek, hogy egyelőre még nem tette meg feleségnek az új barátnőt, azonban meglehetősen felületesen titkolt kapcsolatával megalázta és vérig sértette szépasszony feleségét.

Így éldegéltek egymás mellett nap, mint nap. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a megértő barátnők gyorsan ajánlottak egy nagyszerű pszichiátert, aki bizonyosan gyógyírt talál a lelki bajokra, bónuszként meg veszettül sármos fickó.

Sarah Moretti bármit megadott volna Benjamin Curtis ölelő karjaiért, azonban adnia kellett magára, mégse ugorhatott a nyakába rögtön az első találkozás alkalmával. A metakommunikáció fegyverével viszont élhetett, így aztán nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem az érzései kinyilvánítására.

Most például úgy foglalt helyet a lélekdoktorral szemben, hogy az akkor sem lehetett volna erotikusabb, ha mindezt ruha nélkül teszi. A mozdulatsor végén hátradőlt a fotelben, majd hosszú lábait keresztülvetette egymáson, persze csak az után, hogy a művelet kivitelezhetősége érdekében egy picinykét feljebb húzta a szoknyája alját…

– Megint különös álmom volt – közölte aztán hirtelen minden előzmény nélkül.

Dr. Curtis alig észrevehetően megnyalta a szája szélét, miután végignézte a részére rendezett előadást. Ezt követően felvette a megértően hallgató pszichiáter-pózt. A nő váratlan bejelentése nem lepte meg, csupán biccentett válaszul.

– Nagyon különös – tette hozzá Sarah Moretti és szép arcán a rajongás átadta a helyét pár pillanatra a félelemnek.

– Hallgatom! – bíztatta a pszichiáter.

– Nehéz róla beszélnem – mondta a nő halkan, majd lesütötte a szemét. – Nem is tudom, hogyan kezdjek bele…

– Sarah, tudja jól, hogy bennem száz százalékig megbízhat! – Curtis előrehajolt és kezét egy pillanatra vendége térdéhez érintette. – Nyíltan elmesélte nekem gyermekkori élményeit, amelyek egyáltalán nem voltak kellemesek, beszélt a férjével megromló kapcsolatáról, ahhoz is jókora lelkierő kellett. Az álmát is megoszthatja velem, segíthetek a megfejtésében. Tudja jól, hogy álmoknak jelentésük van, a tudatalattink üzen velük.

– Attól tartok, éppen erről van szó…

– Ezt most nem értem. Megtenné, hogy kifejti kicsit részletesebben?

Sarah megrázta a fejét, mintha csak meg akarna szabadulni az abban fészkelő kételyektől. Kétségbeesett tekintettel nézett az imádott férfira.

– Nem vagyok biztos abban, hogy hallani akarom a megfejtést, mit is jelent ez az álom – mondta aztán bizonytalanul. – Félek, hogy olyasmit jelent, ami számomra rossz, vagy egyenesen rémisztő.

– Nem csak a félelmeinkkel kell szembenéznünk időnkét, hanem saját gondolatainkkal is – jelentette ki Curtis doktor, aki ugyanezt saját magának is mondhatta volna.

Mióta csak visszatért, azóta nem tudja kiverni a fejéből azt a férfit. Amióta az útját járja, az emberek csak eszközök a kezében, mindegyik kivétel nélkül. Úgy használja őket, ahogy csak akarja, kénye-kedve szerint. Érzi a hatalmat fölöttük, tudja, hogy nem tehetnek ellene semmit. De ma reggel valami olyasmit tapasztalt, amit soha ezelőtt. Az a férfi ott az utcán különleges volt. Képtelen volt megfogalmazni, miért gondolja mindezt. Az ott állt a kocsija mellett, éppen bezárta az ajtót, az arcát nem is látta. Éppen csak egymáshoz értek, ahogy a szűk járdán elhaladt mellette.

Néhány másodpercig volt a közelében, de az egész lényét átjárta egy olyan érzés, amit gyermekkora óta nem tapasztalt. Veszélyt érzett…

– Megteszem, mert bízom Önben – szánta el magát végre Sarah Moretti. – Elmesélem.

Nem telt el öt másodperc a nő hezitálásával, de Curtis ez idő alatt teljesen megfeledkezett róla, agyában vadul cikáztak a gondolatok, kereste az okát, mitől lehet különleges az a férfi, akit csak egy villanás erejéig érzékelt, miután otthagyta Susan holttestét a lakásban. Így aztán meglepetésként hatott rá Sarah hangja, kicsit meg is rezzent.

– Tegnapelőtt este viszonylag korán ágyba kerültem, Daniel, a férjem természetesen később ért haza egy üzleti tárgyalás fedőnevű hancúrozás miatt. Gyorsan elaludtam, így utólag csodálkozom is rajta. Az idejét sem tudom már, mikor sikerült ilyen hamar álomba merülni. Az éjszakáim már nagyon régóta a gyötrődésről szólnak. De ezt Ön tudja a legjobban, hiszen többször is beszéltünk erről.

Dr. Benjamin Curtis jó pszichiáterhez méltón megértő bólogatásba fogott. Ezalatt a lelke kéjes elégedettséggel érzékelte a vele szemben ülő gyönyörű nő védtelenségét. Megunhatatlan volt számára az uralkodás tudata, hogy tetszés szerint irányítja az embereket. Csak az a zavaró momentum ne lenne! Az ismeretlen férfi, akitől valamiért tartania kell…

– Azon az estén különös módon nyugton hagyott minden zavaró gondolatom – folytatta a nő. – Úgy zuhantam mély álomba, mint a csecsemők. Egyszer csak egy istállóban találtam magam. Egy istállóban. Érti?

– Hogyne – biccentett a férfi. – Nem különösebben izgalmas helyszín egy álomban.

– Nekem az – Sarah Moretti arckifejezése arról árulkodott, hogy ettől izgalmasabb helyszínt el sem tudna képzelni. – Dr. Curtis, én még soha életemben nem jártam istállóban!

– Nyugodjon meg, Sarah! Ebben sincs semmi különös. Emberek milliói élik le az életüket világszerte úgy, hogy a lábukat sem teszik be egy istállóba. Filmen látott már olyat egészen biztosan.

– Természetesen! – bizonygatta a nő. – Ugyanakkor volt valami egészen különleges ebben az álomban. Teljesen valóságosnak éltem meg!

Curtis kicsit csodálkozott a páciense izgatottságán, hiszen mindaz, amit eddig elmondott, meglehetősen hétköznapi élmény volt. Sarah szép szemeit lassan eluralta a rettegés. Az imént még vágytól tág pupilla egészen összeszűkült. Valamit tenni kellett, hogy oldódjon a feszültség, ezért a doktor előrehajolt és két keze közé fogta az asszony idegességtől nyirkos kezeit.

– Sarah, az emberek sokszor valóságosabbnak élik meg az álmaikat, mint a tulajdon életüket! – mondta aztán neki vigasztalóan.

Sarah Moretti megrázta a fejét, mint aki jelezni kívánja, ő tökéletesen tisztában van az emberek álmodási szokásaival.

– Éreztem az arcomon a falat képező deszkák résein át besütő nap sugarait… Az orromban volt a lovak szúrós szaga, hallottam, ahogy közvetlenül a fülem mellett prüszkölnek. Minden teljesen hétköznapi, teljesen természetes volt. Egyszerűen ott voltam… Illetve mégsem… Aki ott volt abban az istállóban, az nem lehettem én!

– Sarah, kezdem elveszteni a fonalat – figyelmeztetett Curtis, és egy pillanatra maga is elcsodálkozott, hogy percek óta nem jutott eszébe a férfi…

– Doktor úr, az a nő, aki az álmomban az istállóban volt, egy szolgálólány volt!

Itt hatásszünet következett. Sarah jelentőségteljesen nézett lelkének sármos ápolójára, aki bátorítólag bólogatott, mintha csak valamilyen zenei taktust követne. Jelentős késéssel hagyta csak abba és nézett értetlenséggel vegyes várakozással a páciensére.

– És?

– Nekem már a szüleim is jómódú polgárok voltak, a hűtlen férjem pedig egy kifejezetten gazdag bankár. Születésemtől fogva jólétben éltem. Soha, de soha nem volt részem nélkülözésben, mindig mindent megkaptam, amire csak vágytam. Mindennek a tetejébe életemben, ha kétszer voltam városon kívül, egy vidéki birtokon. Én nem lehettem az a viseletes ruhába bújtatott parasztlány!

– És mégis… – bólintott együtt érzően Dr. Curtis és elengedte a nő kissé felmelegített kezeit.

– Olyan volt mintha valóban én lennék, csak egy másik életben – suttogta Sarah olyan rettegéssel a hangjában, mintha fennállna a veszély, hogy holnaptól az álombéli életét kell tovább élnie. – És messze nem ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben!

– Ne csigázzon, Sarah! Meséljen!

– Az istállóban nem voltam egyedül… Volt ott egy férfi is, aki hogy is mondjam helyesen…? Nos, ő gazdag volt, alighanem a birtok tulajdonosa. A szituáció, akár egy dél-amerikai szappanoperában. A gazdag birtokos félrevonul a szolgálóval az istállóba, hogy lefeküdjenek egymással. Hiába volt azonban romantikus a helyzet, bennem egyre csak erősödött a szorongás, pedig a férfi kimondottan jóképű volt. Éreztette ugyan felsőbbrendűségét, de a vágyai által vezérelve nőként kezelt engem. Gyengéden ölelt és kereste a kegyeimet. Szeretkezés közben nagyon figyelt rám. Ez egy csodálatos álom lehetett volna, ha nem uralkodik el rajtam a rettegés egy küszöbön álló szörnyűségtől. Egyszerre élveztem az együttlétet és szorult el a torkom valamitől, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda, mégis halálosan biztos voltam benne, hogy borzasztó lesz. Ráadásul a férfival is volt egy kis probléma…

– Attól tartok, ismeri a férfit az életben is – mondta halkan a pszichiáter.

Sarah nem válaszolt csak bólogatni kezdett. Szemmel láthatóan rettegett kimondani az igazságot. A sírás kerülgette, könnybe lábadt szemmel szipogott egy kicsit, majd, hogy időt nyerjen, papír zsebkendőért kezdett kutatni a táskájában.

– Ki volt az? – kérdezett rá a férfi.

– Ön, Dr. Curtis – sóhajtotta az asszony szinte bocsánatkérően.

A pszichiáter köhintett egyet, csak hogy csináljon valamit. Zavarba ejtő helyzet volt. Sarah Moretti várta, ugyanakkor félte a reakciót. Az egy dolog, hogy a páciens vágyai erotikus álmot generálnak az orvosáról, de ugyanerről nyíltan beszélni mindenki számára kínos.

– Értem – mondta végül Curtis igyekezve a furcsa helyzettől függetlenedő, a gyógyításra felesküdött orvos szerepébe helyezkedni.

– Szörnyen sajnálom! – szabadkozott a nő, mert nem volt biztos benne, hogy a férfi nem neheztel rá a gondolataiért.

– Ugyan már, Sarah! – ingatta a fejét Dr. Curtis. – Az emberek nem felelősek az álmaikért. De még ha így is lenne, akkor is inkább büszkének kellene lennem arra, hogy egy ilyen gyönyörű nő a tudata mélyén kívánatosnak tart engem, mint férfit. Az ilyen álmok mellesleg egyáltalán nem ritkák, csak az érintettek nem szoktak erről beszélni. Gondolom, nem lepi meg, hogy a férfiak is álmodnak izgalmasakat vonzó női ismerőseikkel. Ezeket az álmokat aztán persze nem osztják meg az érintettekkel. Szégyellik és konfliktusforrásként tekintenek rá. Egyszóval spongyát rá! Különös álom volt egy különös helyszínen. Nem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek érzi ebben a pillanatban.

– Attól tartok, Dr, Curtis, hogy mégis… – mondta csendesen Sarah, akiben szemernyit sem csökkent a feszültség. – Ugyanis még nem értem az álom végére… Mint ahogy már említettem, bizarr élmény volt ez az álombeli szeretkezés, és nem csak az Ön személye miatt. Hiába lehetett volna fantasztikus minden, egyre csak nőtt bennem a rettegés valamitől, ami közvetlenül az aktus csúcspontja után leselkedik rám. Így aztán egyszerre volt csodálatos és szörnyű az együttlét.

– Megijeszt, Sarah – vágott aggodalmas képet a pszichiáter.

– Akkor gondolhatja, mit éreztem én! Azt kell mondanom, nem csalódtam a csattanóban, hiszen valami borzalmasra számítottam. Nos, ettől borzalmasabb már nem is lehetett volna! Nehezemre esik kimondani, mi történt. De elhatároztam, hogy semmit nem fogok eltitkolni Ön előtt!

– Nagyon helyes! – bólogatott Dr. Curtis. – De most már bökje ki végre, mert megöl a kíváncsiság!

Sarah Moretti ekkor egyenesen az orvosa szemébe nézett.

– A szeretkezés csúcspontját követően az álombeli Ön hirtelen egy határozott mozdulattal átvágta a torkomat! Én pedig annak ellenére, hogy bizonyosan meghaltam, mégis remekül láttam kívülről magunkat, ahogy a nyaksebemből lövell a vér, Ön pedig elégedetten mosolyog… Erre ébredtem… Mondanom sem kell, csuromvizesre izzadtam a hálóingemet. Hosszú percekig tapogattam a torkomat, keresve a sebet. El sem akartam hinni, hogy nincs meg, annyira életszerű volt a halálom…

– Ez döbbenetes! – nyögte elképedést mímelve Benjamin Curtis.

Legbelül a meglepetés helyett elégedettséget érzett. A kezében van a nő, azt csinál vele, amit akar! Az pedig nem volt kérdés, mit akar. Be akarja teljesíteni az álmot, ami valójában nem is egy álom volt. Sarah szörnyű élményéért ő volt a felelős, ő akarta, hogy átélje ezt és ennek ellenére is kínzó vágyat tápláljon iránta. Játszik vele, mint macska az egérrel, és ez a játék tartogat még meglepetéseket a nő számára.

– Tud erre valami magyarázatot? – kérdezte Sarah.

Curtis nem válaszolt azonnal. Úgy tett, mint aki erősen koncentrálva gondolkodik a problémán. Tűnődve simogatta az állát és a tekintetével gondosan kerülte a nőt. Várta a kedvező lélektani pillanatot, amikor előállhat a régóta tervezett javaslattal.

Áldozata ez idő alatt egyre csak őrlődött. Minél hamarabb magyarázatot szeretett volna kapni rémisztő élményére, a doktor időhúzása azt a gyanúját erősítette, hogy nagy a baj. Azt sem zárta ki, hogy álma a kezdődő elmebaj jele. Azonnali és hatásos segítségre van szüksége! Az egyetlen ember, aki képest ezt megadni, itt ül vele szemben és a megoldáson dolgozik…

– Sarah, megbízik bennem? – kérdezte hirtelen Curtis komor arccal.

– A legteljesebb mértékben! – vágta rá a nő és úgy bólogatott hozzá, hogy félő volt, feje leesik a nyakáról.

– Rendben. Azt hiszem, ez álom egy olyan baj tünete, amelyet a szokásostól eltérő módszerekkel kell kezelni. Nem itt az irodában és nem napközben. Környezetváltozásra van szükség és sokkal oldottabb beszélgetésre. Sarah, ráér ma este?

A nő egy pillanatra elcsodálkozott, de aztán a szeme rebbentésével megadta a választ: igen.

– Jól van – folytatta a doktor. – Szeretném meghívni vacsorára! Tegye szabaddá magát ma estére! Valószínűleg nem végzünk hamar, sok megbeszélni valónk lesz! Benne van?

– Hogyne, persze! – vágta rá Sarah.

– Délután még felhívom, hogy pontosítsuk a helyet és az időt. De addig is arra kérem, lazuljon el! Akkor tudok segíteni Önnek, ha maximálisan átadja magát a módszeremnek.

– Számíthat rám! – fogadkozott a nő, majd felállt a fotelből. – Várni fogom a hívását.

– Hamarosan jelentkezem – ígérte meg Curtis, aki szintén felállt, majd páciense keze után nyúlt, hogy alaposan megszorítsa azt. – Nagyon köszönöm a bizalmát!

Sarah csaknem elolvadt, ahogy az imádott férfi a kezét szorongatta és vérforraló tekintetét összeakasztotta az övével. Érezte testében szétáradni az adrenalint, már ebben a pillanatban halálosan biztos volt benne, hogy Benjamin Curtis megmenti őt.

Búcsújuk rejtőzködő érzelmektől volt fülledt. A kimért felszín alól vulkánként készült kitörni a szenvedély, amitől valósággal vibrált körülöttük a levegő.

Ám amit bezárult a vágytól remegő csinos asszony mögött az ajtó, Benjamin Curtis nagyot sóhajtott. Sóhaja elegyítette a megkönnyebbülést és az elégedettséget. Szorul a hurok Mrs. Moretti körül, amit ő a vágyai beteljesedésének él meg. Ez így tökéletes!

Dr. Curtis mindig több lépéssel előrébb járt, így céljait rendre elérte. Most azonban volt egy apró zavaró körülmény. A férfi az utcán…

Sarah Moretti távozása után nem várt új pácienst, végre foglalkozhatott az egyetlen igazi problémával. Rövid töprengés után megtalálta az egyetlen igazi megoldást.

Tárcsázott egy olyan számot, amit valódi vészhelyzetekre tartott fent. Három kicsöngés után felvették.

– Én vagyok az – mondta Curtis szenvtelen hangon a telefonba. – Lenne egy megoldandó probléma. Ma reggel a Beacon Street-en a Susan Morris-gyilkosság helyszínénél járt egy férfi, azt hiszem, egy újabb kiadású fekete Toyota Camry-vel. Egyebet nem tudok róla mondani, csak azt, hogy nem szeretném, ha megélné a holnapot…