Mary Ann Draven: Élet és Halál Krónikája – 2. részlet

Első részlet

2. Háború határán

Kelletlenül kúszott be a furcsa hang Xorian fülébe, egy pillanatig azt hitte, csak álmodja az egészet, de kénytelen volt azonosulni a valósággal, s mikor oldalra sandított, őszintén remélte, hogy öccse nem éppen azt teszi, amire a cuppogós hangok erősen utaltak. Lassan kidörzsölte arany szemeiből a fáradtságot, lopva nyújtózott egyet kényelmetlen fekvőhelyén, majd ismét szemügyre vette aktívan munkálkodó kistestvérét.

– Mi a frászos fenét művelsz? – fakadt ki hirtelen, s a kamasz összerázkódott.

– A csizmámat pucolom – felelte vidoran, majd felé fordulva megmutatta a kezében tartott bizonyítékokat; a lábbelit és egy vizes rongyot. Xorian nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.

– Rossz hírem van – dünnyögte fáradtan, miközben kitakarózott.

– Mégis mi?

– Az szarvasbőr, ha víz éri, tönkremegy.

– Na ne… Anyu ki fog nyírni!

A fiú kétségbeesetten meredt rá míves gondossággal megpucolt csizmájára, ami a figyelmeztetésnek megfelelően, mintha kissé összetöppedt volna a megpróbáltatástól, s ezt tapasztalván idegesen vágta be a sátor egyik sarkába, aztán dühösen nyúlt el ismét ágyán. A férfi mosolyogva futtatta végig tekintetét a nyurga, tizenhat életévét éppen betöltött León, olyan szeretettel, mintha a fia lenne, nem pedig az öccse, bár ezen nem volt mit csodálkozni. Xorian már bőven elmúlt hatvan éves is, amikor Leo úgy döntött, hogy megérkezik a családba, így szerepe inkább korlátozódott egy pót-apukáéra, semmint egy veszekedős testvérére, bár arcán halvány nyoma sem volt valódi életkorának.

Akárcsak a tündéknek, a sárkányfiókáknak is hosszú élet adatott meg, testük lassan használódott el, de kétség kívül fel lehetett őrölni, nem volt elnyűhetetlen. Ennek ékes példája volt a férfi mellkasát átszelő heg, amit még fiatal korában szerzett egy küldetés alatt. Akkortájt még nem tudta megfelelően irányítani gyilkos erejét, ám mostanra akár egész seregeket is elsöpört anélkül, hogy bárki hozzáérhetett volna. Lidércvész. A háta mögött így hívták, s neki fogalma sem volt róla, hogy emiatt büszkének vagy éppenséggel sértettnek kellene lennie.

Lassan felegyenesedett, majd kényelmes nyújtózkodásba kezdett, s mikor végzett, könnyedén odalépett a mosdótálhoz, hogy felélénkítse csupasz bőrét a jéghideg vízzel. Bár már erősen itt volt a tél a sarkukban, ezen a vidéken ez nem látszódott meg, igaz, az erdők talán nem voltak annyira szépek és termés sem sok akadt, de Kelet sohasem szenvedett fagytól vagy hótól. A szóbeszéd szerint azért, mert tündék lakták, s körülöttük a természet mindig életben maradt. Xorian kíváncsi volt, hogy így lesz-e ez azután is, hogy letarolták a vidéket, mert hogy a tündék nem adják át békésen az uralmat, arra már most mérget mert volna venni, igaz, nem hibáztatta őket ezért.

Őszintén, legszívesebben hazavágtatott volna feleségéhez és kisfiához, egyáltalán nem akart részt venni egy újabb csatában, és még inkább nem volt kedve tündéket ölni, de amíg édesapját sakkban tartotta a felkelés vezére, addig a csendben maradáson kívül nem sokat tehetett. Néhány percig még dermedten ácsorgott a mosdótál előtt, élvezte, ahogyan a hideg cseppek kínzó lassúsággal fedezik fel testét, majd hirtelen megtörülközött, s felkapta csinos, hímzett ingét.

Mihelyt érzékelte a mozgolódás első jeleit, Leo azonnal talpra ugrott és fürgén befűzte kackiás mellénye pántjait, majd alaposan felborzolta rövid, ezüst haját, mert véleménye szerint így idősebbnek látszott. Mezítláb óhajtott útnak indulni, s mivel Xorian nem tette szóvá a dolgot, némán léptek ki a kínzó napfénybe, viszont igyekezetük csak a szomszéd sátorig juttatta őket. Bátyja minden figyelmeztetés nélkül hajtotta félre a lenvászon ajtót, ám Leo csak egy dolgot fogott fel a szeme elé táruló látványból, de azt azonnal nyilvánosságra is hozta.

– Cicik! – rikkantott fel lázasan, mit sem törődve Xorian rosszalló pillantásával.

– Kedvesem, bocsáss meg a kellemetlenségért – duruzsolta lágyan, s a mezítelen nő somolyogva rápillantott, aztán pedig magára húzta a takarót, így rejtvén el bájait.

– Semmi baj, a kisfiúnak legalább örömet szereztem – legyintette kecsesen.

– Nem vagyok kisfiú! – csattant fel az érintett, de tovább nem tudott kardoskodni, mert Xorian hatalmas tenyere rákulcsolódott mellénye gallérjára, s a háta mögé penderítette.

– Azt hittem, a sárkányok mind aludni tértek – folytatta továbbra is zavartalanul, negédes hangon Xorian.

– Ez így is van, de egy éjszakányi élvezetért cserébe úgy döntöttem, kicsit fent maradok még. Egyébként is, el akartam búcsúzni Reizentől – felelte a nő, majd kinyújtóztatta végtagjait. – Gondolom, őt keresed. – Bólintás volt a válasz. – Valószínűleg az erdőbe ment, tudod, hogy odáig van a fákért… Le sem tagadhatná a vérét. Olyan furcsa volt egész este, de azért nincs okom panaszra – mosolyodott el sejtelmesen.

– Azt nem kétlem, Reizen nagy hódolója a testi örömöknek. Lilyan, köszönöm a segítséget – hajolt meg lágyan, de mielőtt még elindult volna, a nő sietve utána szólt.

– Koromszív üdvözletét küldi – mondta szelíden, letörölhetetlen mosollyal telt ajkain.

– Sejtettem…

Azzal nagy lobbal fordult meg, s még mindig Leo gallérját markolva kezdett el ereszkedni az enyhén lejtő domboldalon. Odalent több száz ugyanolyan sátrat állítottak, mint az övéké, s azok most lágyan ringatóztak az őszi szélben, a háború előtti feszült kedv pedig ott húzódott az összes pavilon között, kimondatlanul, de annál súlyosabban. Hiába meneteltek át egész Délen szinte sértetlenül, s mértek súlyos csapást Kagylóteleknél a tündék utolsó seregére, a hangulat igencsak zavart és kényelmetlen volt, leginkább a nemesek miatt, akik csak Etol király parancsára vettek részt a hadjáratban, és mostanra már megelégelték Demolai fékezhetetlen vérszomját. Az elején még helytálló érvekkel, mondhatni joggal kezdődött el a forrongás, ami a rátarti tündék szabályai ellen indult, mostanra viszont oktalan világuralommá fejlődött, és immár nem az egyén, hanem Demolai személyes álmaiért küzdöttek. Ez alapjaiban rengette meg a közkedvet, s sokan dezertáltak, de Etol nem hátrált el a rettenthetetlen Őrző mellől, ezért még mindig egy elég biztos bázist tudhatott maga mögött a félelmetes fizikai erővel rendelkező hadvezér.

Xorian tempósan cikázott a sátrak között, s mikor végre észlelte, hogy Leo nem tudja tartani a lépést és gyakorlatilag úgy vonszolja maga után, rögvest elengedte. A fiú dühösen meredt fel rá, s bár fogalma sem volt róla, de ilyenkor mindig rettentően hasonlított édesapjukra, ezen gondolat pedig mosolyt csalt a férfi ajkaira.

– Most meg kiröhögsz? – morogta sértetten a kamasz, s ismét megborzolta haját. – Egyébként is, mi dolgod van Bratyóval, és miért cipelsz magad után, mint egy koloncot?

– Először is, te jöttél énutánam, nyugodtan maradhattál volna még az ágyban – vázolta fel Xorian tényszerűen a jelenlegi állást, s a fiú a vádra talpig pirult. – Másodjára pedig, lehet, hogy Reizen az estéje hátralévő szakaszát hancúrozással töltötte, de előtte a tündéknél járt. Kíváncsi vagyok, mit hallott. Ha nem akarsz jönni, menj fel anyuék sátrába.

– Soha, reggel mindig… – Nem tudta befejezni, a forróság ugyanis orkán erővel söpört rajta végig, a bőre szinte kicsattant a melegtől.

– Tessék? – vonta fel szép vonalú szemöldökét Xorian, mintha nem értette volna a célzást. Öccse nem válaszolt. – Inkább örülnöd kellene, hogy egészséges életet élnek – vigyorodott el. – Ilyen az örökké tartó szerelem, Töki. A terhes nők egyébként is eléggé kívánósak.

– Ne szólíts így, még meghallják! – füstölögte, majd sandán körbelesett. – Megyek veled – döntötte el végül.

Xorian útjuk hátralevő részében nem tudta letörölni képéről azt az ideges vigyort, ami röpke beszélgetésük után azonnal meghódította arcát, mintha csak a vesztét érezte volna, bár ha Reizen tényleg rossz állapotban volt, ahogyan Lilyan állította, akkor nem lepte meg kétes közérzete. Igaz, nem voltak édestestvérek, de megmagyarázhatatlanul mély kapocs alakult ki közöttük gyerekkorukban, és azóta, ha valamelyikőjük nagy lelki krízisen ment át, a másik mindig megérezte. Reizen szerint azért, mert egyszerre szívták magukba az anyatejet, Nivan viszont esküdözött, hogy anno mindig külön kaptak enni.

Kölyökként sülve-főve együtt voltak, ám a kirobbanó háború szétválasztotta őket, mert míg Reizen a kémkedés mestere, addig Xorian egyértelműen Demolai legütősebb kártyalapja volt arra az esetre, ha gyorsan akart véget vetni egy csatának. Mint legutóbb Kagylóteleknél… A tündéknek még csak menekülésére sem volt esélyük, mindegyikőjüket porrá zúzta pillanatok leforgása alatt, és vándorlásuk után végre megérkeztek az Ezüst Erdőhöz, a tündék legfontosabb székhelyéhez. Ha itt mérnek rájuk csapást, azzal gyakorlatilag meg is nyerték a háborút.

Hosszú léptei hamar eljuttatták a tábor végébe, s kis totojázás után nagy lendülettel vetette be magát a karcsú, ezüst törzsű fák rengetegébe, a halkan szuszogó Leóval nyomában. Xoriant súlyosan nyomasztotta az erdő, érezte, hogy nem tartozik ide, és mintha a fák is tudták volna, bár lehet, ez utóbbit csak beképzelte magának. Igaz, a nap már magasan járt, de kellemetlen félhomály úszott a törzsek között. A szél jajgatva tépázta a dús lombkoronákat, melyeken a levelek feketék voltak a tél közeledtére, de le soha nem hullottak. A levegőt nehéznek érezte, sőt hidegsége nyálasan kúszott be tüdejébe, s mire már teljesen elszédült, megpillantotta Reizent, aki mindezen tünetektől mentesen, elmerengve ücsörgött egy kövön.

Az, hogy őt nem vetette ki magából a rengeteg, egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a férfi édesapja tünde volt. A félvérek létét általában erős megvetés övezte, sőt, ha elejét tudták venni, még megszületni sem hagyták őket, de Reizent Etol megóvta és sajátjaként nevelte, hiszen a fiú gyakorlatilag a két faj tökéletes egyvelege volt, ékes példája annak, hogy nem feltétlen elítélendő a fajok közötti keveredés. Ám a mai reggelen tagadhatatlanul pocsékul festett, bár tény, ha viselte a maszkját, leginkább egy föld alól előmászott förtelemnek tűnt, semmint egy szépséges férfinak. Ilyenkor alakja robusztus volt, szabálytalan, bőre szénfekete, s izmai lágyan lüktettek, mintha folyamatosan mozgatta volna őket. Arcát csontszerű maszk takarta, szemei pedig acélkéken világítottak a homályban, akárcsak két földre szállt csillag, de leengedett haja ennél is groteszkebb látványt nyújtott; szél cibálta bársonyként lebegett körülötte.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – tette fel a kérdést Xorian, majd nekitámaszkodott az egyik fa törzsének. Leo biztos távolban állt meg tőlük, s erősen fontolgatta, hogy megelőzvén lányos sikolyait, inkább visszarohan a táborba.

– Az lennék? – felelte kíváncsian durva hangján, s súlyos szavait, mintha halk suttogás is követte volna. Reizen élvezte létének ezen formáját, kifejezetten szerette ugyanis rémisztgetni a körülötte lévőket, mert igazi alakjában inkább tűnt selyemfiúnak, semmint félelmetes harcosnak.

– Lilyan szerint valami gondod van – sóhajtotta Xorian, majd elsöpört egy hosszú, ezüst tincset arcából. Lassan verítékezni kezdett, igyekezett hát rövidre fogni a dolgot. – Történt valami?

– Hát igen – nyögte fáradtan. – Úgy fest, apa lettem…

– Tessék? – A férfi kissé felélénkült a témától, egy pillanatra el is felejtkezett a nyomasztó légkörről. – Éppen itt volt az ideje, hogy megtapasztald, micsoda élmény pelenkákat cserélni, és milyen hulla fáradtnak lenni, mert szemed fénye nem alszik az este, hanem bömböl. A rendszeres nemi élttől pedig szaporán elköszönhetsz!

– Az a helyzet, hogy a lányom már lassan egy felnőtt nő, így igencsak zokon venném, ha ilyesfajta feladataim lennének – sóhajtotta Reizen, majd felegyenesedett ülőhelyéről, roppant formáját jótékonyan nyelte el az erdő homálya.

– A fenébe, neked mindig a legjobb része jut – morogta Xorian kissé sértődötten. – De hát, mikor… ki az anyja?

– Emlékszel, amikor tizennyolc évvel ezelőtt Etol elküldött, hogy kémkedjek kicsit Őzfűzben? – Barátja bólintott. – Nos, mialatt végeztem a küldetésem, és nem, egyáltalán nem részegedtem le minden este a kaszás nevezetű gyilkos italtól, szóval összeakadtam ezzel a nővel. Életemben nem láttam még nála gyönyörűbbet, és mit tagadjam? Felülkerekedett bennem az ösztönöm, addig nem nyughattam, míg be nem cipeltem az ágyamba. Aztán persze vissza kellett mennem Nyugatra, és a románcnak is vége lett. – Olyan fájdalmasan beszélt róla, hogy Xorian alaposan megdöbbent, hiszen Reizenhez nem állt közel az őszinte érzelmeskedés. – Könyörögtem neki, hogy jöjjön velem, de hiába, erre most tessék, suttyomban szült nekem egy lányt.

– Biztos, hogy te vagy az apja? – puhatolódzott finoman.

– Életemben nem voltam még ilyen biztos semmiben sem. Mit tegyek? – kérdezte kissé kétségbeesetten, majd tanakodva elkezdett ide-oda ingázni, s lebegő haja lustán követte mozgását.

– Őszintén? Fogalmam sincs – rázta meg fejét lágyan Xorian. – Bár csodálkozok, hogy nincs vagy ezer fattyú gyereked szerte a világban. Eléggé… khm… szabad elvűen szeretsz.

– És akkor még finoman is fogalmaztál.

Leo eleget hallott, idegesen intett egyet búcsúzásképpen testvéreinek, majd sebesen hátraarcot vágott, és eszeveszett tempóban loholni kezdett a sátrak felé. Szeretett felnőttek közelében lenni, de nem mindenáron, és egyébként sem érezte helyénvalónak jelenlétét egy ilyen kínos témánál, bár Reizen társaságában másra nem nagyon számíthatott.

Kicsit zavarta, hogy ekkora nagy korkülönbség van közöttük, ugyanis nem mindig tudott velük lépést tartani, és ha arra gondolt, hogy születendő öccse – esetleg húga – is így érzi majd magát, már előre sajnálta. Leo valamiért teljesen biztos volt benne, hogy fiú testvére fog születni, s nem mellékesen két bátyjának is ugyanez volt a véleménye, de nem akarták kedvét venni lázasan készülődő édesanyjuknak, aki már megannyi virágmintás ruhácskát kötött a jelenleg még pocaklakó hercegnőnek. Lényegében fiúként is pompázhat tetőtől talpig virágban…

Az, hogy a nő kénytelen volt állapotosan a sereggel utazni, csakis Demolainak volt köszönhető, a hadvezér ugyanis nem akarta hátrahagyni a legjobb vallatójukat, legalábbis a mese ez volt, de igazából Etol szorongatására ment ki az egész játék. A király nem állt ellen az Őrző terveinek, bármilyen eszementek is voltak azok, hiszen annak egyik mancsa erősen Nivan torka köré fonódott.

Leo szíve hatalmasat dobbant a megkönnyebbülésétől, mikor végre kijutott az erdőből, s bosszúsan vetett még hátra egy pillantást, majd megindult szülei sátra felé, reménykedve benne, hogy nem fog elkapni egyetlen intim momentumot sem. Mezítelen talpai halkan csattogtak az ősz ellenére porhanyós talajon, s mire visszatornászta magát a dombra, néhány centivel magasabb lett a lábára ragadt földtől. Szülei hatalmas, ezüst-fekete sátra láthatatlanul dülöngélt a szél gyengéd szavaira, és pont, mielőtt rászánta magát, hogy váratlanul besiklik, egy magas alak lépett ki a szabadba. Leo ledermedt, mikor találkozott tekintetük.

– Leowan – mosolyodott el gyengéden a férfi, majd gyorsan végignézett kisebbik fián. – Hol a csizmád?

– Hááát… izé… megtakarítottam, vízzel – vallotta be kissé hezitálva.

– Anyád örülni fog. És drága jó testvéred miért nem kerített a lábadra egy másikat? – érdeklődte, aztán bosszúsan hátrasimította a szemébe bukó, hollófekete tincseket.

– Nem számít – legyintette nyeglén –, de te segíteni fogsz, ugye?

Etol határozottan bólintott, s együtt kezdtek el ereszkedni a dombról, a páncélkészítő felé véve útjukat. Leo sandán fellesett apjára, aki már fölöltötte arcára azt a jól ismert, szigorú kifejezést, amit a külvilág számára tartott fent, s kimérten biccentett mindegyik áhítatosan meghajló katonájának.

Etol nem volt egy kimondottan jóképű férfi, ám vonásait kissé lágyította különleges, enyhén mandula vágású, bronzszín szemei, viszont ennek ellenére is sokan meglepődtek, mikor kiderült, hogy gyönyörű hercegnőjük őt választotta férjeként. Két fia közül leginkább Leo hasonított rá, főleg most, hogy lassan elkezdtek férfiasodni vonásai, de az ezüstsárkányok vérének jellegzetességeit ő is magán hordozta, akárcsak bátyja. Mindkettejüknek arany szeme s dús, ezüst haja volt, ám a megkapó szépséget egyedül Xorian örökölte, viszont ez, mint trónvárományosra kifejezetten jó fényt vetett.

Leo végeláthatatlan fecsegésbe kezdett, s apja csendben, figyelmesen haladt mellette, így a fiú teljes erőbedobással igyekezett kiélvezni az adott helyzetet, mostanában ritkán fürdőzhetett Etol érdeklődésében. Ez leginkább a háborúnak volt köszönhető, de Demolai előszeretettel választotta el tőlük más indokok miatt is a királyt, akár hosszú hónapokra, hogy az még csak véletlenül se érezhesse; biztonságban van családja. Minden oldalról nagy nyomás nehezedett rá, sőt, az utóbbi napokban már hihetetlenül öregnek érezte magát a sok stressz miatt, amit üres arckifejezésével próbált leplezni, s legnagyobb megdöbbenésére hatásosnak bizonyult színjátéka, vagy csak egyszerűen nem merte szóvá tenni neki senki a változást. Hiába, egy király nem kap őszinte szavakat, még akkor sem, ha nyilvánvaló külső vagy belső változásokon esik át.

Hamarosan megérkeztek a páncélkovács mozgó műhelyéhez, s a nagydarab fickó estelenül rogyott térdre, mikor feleszmélt, micsoda méltóság látogatta meg. Etol kelletlenül intette talpra.

– Egy csizma kellene a fiatalúr lábára – mondta, majd a férfi elé tolta mezítlábas csemetéjét.

– Ó, van is egy szép, díszes bőrlábbelim – vigyorodott el, s sárga, lepedékben gazdag fogai láttán a kamasz kicsit elbizonytalanodott.

– Nem ártana néha megcsutakolni a fogad. – Karcsú, bájosan somolygó nő lépett melléjük, s Leónak egy dobbanásnyit kihagyott a szívverése.

– Pfő… A kovács az jól kovácsol, nem magát teszi széppé, hanem a páncéljait – reagált rögvest a sértett.

– Igaz – hagyta rá Etol, majd a jövevény felé fordult. – Kaylana kedvesem, merőben frissítően hatsz korán reggel a férfiúi elmékre.

– Vagy inkább valami más testrészükre – legyintette nyeglén, miközben igézően belenézett a trónörökös képződmény szemeibe, az pedig rögvest bíborvörös színbe öltöztette arcát. – Tetszenek a fülbevalóid – kacsintott rá csábosan, s Leo végérvényesen meg lett semmisítve a bók hallatán, ám Kaylana figyelme csak ezen röpke másodpercekig korlátozódott őrá. – Királynőnk?

– A sátorban. Eléggé morcos. Mindenáron dinnyét követel rajtam – sóhajtotta kissé megtörten. Nyoma sem volt már a szigorú, érzelemmentes királyi maszknak, hirtelen a semmivé foszlott.

– Dinnyét? Érdekes – morfondírozott el egy pillanatra –, ha jól emlékszem, az előző terhességénél a sütőtök volt terepen. Mint a királynő bábája, Uram, engedélyét szeretném kérni, hadd vihessem nyugodtabb helyre szíve hölgyét, és akkor talán dinnyeéhisége is alábbhagy. Túl sok a stressz, nem tesz jót a születendő hercegnek.

– Hercegnőnek – helyesbítette ki Etol, bár nem tűnt valami feldobottnak. – Lehetetlent kérsz, bárcsak én lennék az, aki efelől dönt. Leowant is legszívesebben haza… Leo?

A férfi meglepetten fordult körbe, fia ugyanis egyszerűen eltűnt mellőlük, de nem kellett sokáig keresgélnie, hogy megtalálja, noha mikor megpillantotta, azt kívánta, bárcsak rémeket látna és ne a valóságot. A rövid figyelemhiányt ugyanis Leo arra használta, hogy egy újabb piercing kedvéért, amik láthatólag annyira tetszettek Kylanának, átszúrassa a nyelvét a testes kováccsal. Etol megsemmisülve figyelte a már megállíthatatlan jelenetet, s bele sem mert gondolni Nivan reakciójába.

Akárhogyan is, ez nagyon nem az ő napjának ígérkezett, s fogalma sem volt róla, hogy az Ezüst Erdő sűrűjében, fogadott fia, Reizen ugyanezt gondolja saját helyzetéről.

***

Biztos volt benne, hogy a forróság, ami az agyában tűztengerként lobogott, el fogja árasztani egész testét, s hamuvá ég a bizottság szeme láttára. Az őt mustráló, határozottan unszimpatikus tündehölgyek áthatóan tanulmányozták eddig elért eredményit és képességit taglaló papírokat, majd a jobbszélső hirtelen felpattant, s zsebéből egy mérőszalagot vett elő. Léda óvatosan lépett egyet hátra, de ez sem akadályozta meg a nőt abban, hogy odasomfordáljon mellé és tüzetesebben szemügyre vegye, abba pedig bele sem mert gondolni, mit is akarhat azzal a szalaggal.

– Ez a ruha – fintorodott el undorodva, majd belecsípett a sötétzöld felsőrészbe, s ujjai között morzsolgatni kezdte az anyagot. – Bő, kinyúlt… egy hölgy nem visel ilyet, nem látszik az alakod. – Léda majdnem felrobbant dühében. – Nagyapád Vasél Virgil, az egyik legjobb kovácsunk, nem hiszem, hogy nincs elég pénze arra, hogy rendesen felruházza az unokáját.

– Csakhogy én a kényelmet részesítem előnyben – préselte ki fogai között a szavakat a lány.

– És a hajad? – folytatta tovább, majd elkezdte tincsenként átvizsgálni a fésűt nem mostanában látott, hullámos, mézbarna tincseket. – Katasztrófa. De kedvesem, attól, hogy úgy festesz, mint egy barbár, még nem leszel harcos.

– A legjobb kardforgató vagyok, én… – Léda nem tudta befejezni a védekezést.

– Nem szól közbe, míg nem engedélyezzük – emelte fel szigorúan mutatóujját az asztalnál maradt tündenők egyike. Léda durván belemart alsó ajkába, így fékezvén meg a kitörni készülő szitokszavait. Mindeközben vizsgálója a háta mögé lépett, megragadta kinyúlt tunikáját, s felfogta belőle a felesleget, így az anyag a lány testéhez simult. Az asszonyok rosszallóan néztek össze.

– Tündéhez képest, és úgy általában is, túl nagy keblek, túl széles csípő… Á, igen, édesapja Viharmadár Yoshin, féltünde – sziszegte az egyikük, majd még tüzetesebben átvizsgálta a papírhalmokat. – Nem kedvesem, ki van zárva, hogy belépj a harcos kasztba. Talán megkockáztassuk? Szerintetek megfelelő lenne az Udvarba?

– NEM! – Lédából orkánként tört elő a tiltakozás, majd kitépte magát a becsmérlő tündenő kezei közül, így tunikája ismét régi formájában, jótékonyan fedte el bájait. – Kérem – finomított kicsit stílusán –, biztos találunk valami más megoldást…

– Nem értelek. Bemocskolt vérrel még senkit nem engedtünk át ilyen magas rangba, már maga a felvetés is megtiszteltetésként kellene, hogy érjen! Az odakint várakozó lányok fele az Udvarba szeretne kerülni, ott csak szépségeddel s bájjal kell érvényesülnöd.

– De én ezt nem akarom. – Léda tagoltan, lassan beszélt, mintha gyerekekkel kellene megértetnie, hogy attól, mert az ég kék, még nem lehet meginni, mint a szintén kék színű vizet. Azon már fel sem mérgelte magát, amiért nem tartják teljes értékű tündének külseje és állítólagos édesapja miatt, volt ideje megszokni, hogy mocskos vérűnek csúfolják.

– Mi döntünk kedvesem, nem pedig te – oktatta ki dölyfösen az asszony, s Léda erősen fontolgatni kezdte, hogy helyben megtámadja, mikor az eddig szótlanul üldögélő, balszélső tündenő lágyan megszólalt.

– Túl heves, öntörvényű, ráadásul az énektudása is igen elégséges. Semmilyen szempontból nem való tehát az Udvarba. Akárcsak az édesanyja. – A lány szívéről hatalmas kő esett le, bár az, hogy az anyjához hasonlították, kissé sértette. – Driádnak kell lennie. – Az ítélet hallatán Lédából az összes feszültség kiszökkent, s térdei megrogytak a megkönnyebbüléstől. – Alkalmas a feladatra, mind külső mind belső tulajdonságai alapján és legalább, az idegenvérűsége miatt sem kell aggódnunk.

– Igazad van – morfondírozott el a mérőszalagos sarlatán, aki kertelés nélkül kezdte el levenni a kamaszlány méreteit. – Rendben, én jóváhagyásom adom.

Már csak egyetlen egy beleegyezés hiányzott, ami viszont nem késlekedett rögtön megérkezni, a tündeasszonyon látszott, hogy a puszta feltételezését is felháborítónak tartja, miszerint Lédának az Udvarban lenne a helye. Földevő remete, az való hozzá, annak született.  Az ítélet után a lány olyan gyorsan kimenekült a teremből, ahogyan csak lábai bírták. Sebesen haladt el a kint várakozó tömeg mellett, s csak akkor lassított le kicsit, mikor kilépett a friss levegőre. A tündék szigorú rendszerben képezték ifjaikat, egy általános tíz évet felölelő oktatás után képességeik alapján, a számukra legmegfelelőbb osztályba osztották be őket, s onnantól az adott kaszt vezére figyelte tovább fejlődésüket. Nyolc nagy csoport volt, ám ezek belül többfelé elágaztak, s hogy ki melyik irány felé orientálódott, hamar felszínre került a csoporton belüli ténykedése és tehetsége alapján.

Bár Léda álmai között nem feltétlen állt előkelő helyen a driáddá való átképzés, ám még mindig jobb volt, mint szajhaként hemperegni a királyi ágyban, s ahogyan finoman ízlelgetni kezdte a ráosztott rangot, egészen megtetszett neki a gondolat. Gyerekkori barátja, Áron már tűkön ülve várta őt az udvar végében, nagyon kíváncsi volt, hogyan határozott a bizottság. Izgatottságát átvette a két, vörös pej ló is.

– Na-na-na mi tö-tö-történt? – érdeklődte feszülten, Léda fülének megszokott dadogással.

– Driád lettem – felelte büszkén, majd felugrott hátasára, ám az igen kényelmetlen női nyeregben ficánkolt még egy darabig. – Rosszabbra számítottam.

– A dri-dri-driádok a drui-druidák női megfe… megfe… – Bárhogyan próbálkozott nem szökött végig nyelvén a szó.

– Megfelelői – segítette őt ki Léda, s megsarkantyúzta lovát. Áron nemsokára követte. – Megijedtem, hogy talán betolnak a boszorkánymesterek közé, de tudod, helyette mit hoztak fel? – Áron megcsóválta a fejét, gesztenyebarna haja követte üstöke mozgását. – Hogy szajha legyek az Udvarban!

– Az… udvari tü-tündék ne-nem…

– Jaj, dehogynem – legyintette le a fiút. – De mit számít? Megúsztam!

A fiú zavartan elmosolyodott, egyáltalán nem tetszett neki ez az egész ötlet, főleg, mert merész tervei egyikeként szerepelt az, hogy tanulmányi befejezése után nőül kéri a szépségét és lehetőleg ártatlanságát is bőszen őrizgető Lédát, majd pedig örökre asszonyává teszi. Egy driádot viszont nem lehet feleségül venni, a törvényeik tiltják a férfiakkal való érintkezést, kivéve, ha gyermekáldásról van szó, így újból elérhetetlen távolságra került tőle. Persze a lány semmit sem tudott az iránta táplált heves érzelmekről, s Áron nem is igazán akarta erről felvilágosítani.

Léda most roppantmód elégedettnek, felszabadultnak tűnt, így inkább a csendes hallgatást választotta, meg hát általában sem tudott beszélni, akkor mit művelne, ha évek óta elnyomott, szerelmes szívéről kellene eposzt rebegnie? Szó sem lehet róla, és ha már közel tíz évig titkolni tudta, mit számít még az a hátralévő, több száz év? Erre a gondolatra aztán rögvest lehervadt képéről az a zavart mosoly, s elsápadva meredt maga elé, de mikor Léda kicsit meglökte vállát és összepillantottak, rögtön felélénkült. Néma lovaglásuk közepette szerelemittasan pihentette kedvesén szemeit, akitől bár elég távol állt a nőies viselkedés és öltözködés, mégis számára szebb volt minden korabeli lánynál. Talán nem is baj, hogy driád lesz, mert így egyetlen egy férfi sem szerezheti meg magának, haláláig érintetlen marad, ha nem kíván életet adni. Eme gondolatmenet ritka sovány vigasznak számított, Áron számára mégis több volt a semminél.

Hamarosan elérkeztek ahhoz a kereszteződéshez, ahol ketté vált útjuk. Léda intett egyet, majd éhes szörnyként elnyelte a rengeteg, imádta ugyanis átszelni az erdőt hátasával, és egyébként is sokkal izgalmasabb volt ott csatangolni, mint a kitaposott ösvényen egyszerűen hazaügetni.

A kihívások nagy szerelmeseként szinte határáig hajszolta lova sebességét, úgy süvítettek el a gyönyörű, karcsú fák mellett, mint maga a szél, kisvártatva egyszerűen elengedte a kantárt, majd kiegyenesedve széttárta karjait. Nem félt ő aztán sohasem semmitől, a szabadság s a sólymok lánya volt, ebben a pillanatban nem kötötték gúzsba népének szabályai, nem kellett megfelelnie senkinek sem, csak az erdő létezett, gyönyörűséges pompája és édes levegője boldogsággal töltötte tele tüdejét. A szél gyengéd szeretőként borzolta haját, s bújt be bő tunikája alá, ő pedig behunyta mélykék szemeit, minden porcikájában élvezte a súlytalan száguldást, teljesen rábízta magát az alatta vágtató, erős állatra. Őrjítő volt az érzések sokasága, testében részegítően dolgozott a szenvedély, esélyt sem adva elméjének arra, hogy kitisztuljon, így mikor lova ijedten lefékezett, ő pedig leesett hátáról, kellett egy kis idő, mire feldolgozta a történteket. Először is morcosan köpte ki a szájába nyomakodott, porhanyós földet, majd mikor feltápászkodott s agya végre normál üzemmódba kapcsolt, megérkezett a kicsit sem várt, aljas fájdalom.

– Ennyit a szabadság és sólymok lányáról – morogta mérgesen, majd nekilátott leporolni magát. – Mi ütött beléd? – sandított rá lovára, aki feszülten, megdermedve méregetett egy távoli fát.

Az állat hirtelen hátrálni, toporzékolni kezdett s ettől már Léda is megrettent kicsit, így figyelmét a zavaró pont felé fordította.

Csak nem…?

Mikor felfogta a szemei elé táruló látványt, döbbenetében majdnem újra hanyatt esett, a törzset ugyanis karmos kezek ölelgették, s kétség sem fért hozzá, hogy ezek egy sárkányfiókához tartoztak. Léda elbizonytalanodott. Hallotta a pletykákat, miszerint tegnap este Demolai serege megérkezett, de nem támadtak, sokkal inkább abban reménykedtek, hogy Erraid király harc nélkül átadja birodalmát. Mivel egyébként nem igazán tudnának mit kezdeni, ugyanis egy órahosszánál tovább nem bírtak megmaradni a számukra nyomasztó erdőben. Ez az alak mégis ilyen mélyre beküzdte magát, ám láthatólag már teljesen önkívületi állapotba került, s egyetlen biztos támasza az a törzs volt, amibe görcsösen kapaszkodott.

Léda előhúzta csizmájába rejtett, díszes markolatú tőrét, óvatosan megközelítette a férfit, majd lefejtette kezeit a fáról, s az azonnal összerogyott, mintha minden ereje elhagyta volna. Ahogy félresimította az arcából a zilált, hollófekete tincseket, kissé meglepődött, hisz nem igazán ilyennek képzelte el a sárkányfiókákat, sokkal jobban elnyerte ugyanis határozott vonalú arca a tetszését, mint a csodaszép tündefiúké. Legalábbis az újdonság varázsa ez esetben lehengerlő volt. A lány tanakodva felegyenesedett és körbenézett, fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, majd derült égből villámcsapás, ostoba ötlet fogalmazódott meg benne, s ezzel az elhatározással Léda elindult azon az ösvényen, ami veszélyesebb volt bármelyiknél is, melyre eddig rámerészkedett.