Mary Ann Draven: Élet és Halál Krónikája – 1. részlet

 

Prológus

Tilia súlyos léptei alatt csontként ropogott az őszi avar, nyugtalanító jelét adván annak, hogy megérkeztek Keletre a betolakodók. A tündék jelenléte miatt ezen a gyönyörű vidéken a természet soha nem halt meg, jöhetett ősz vagy tél, termés mindig akadt, s a virágok, levelek sem hullottak el, csupán sápataggá lettek kissé. Furcsa és egyben végtelenül szomorú volt maga körül így látni ezt a  máskor mindig élettel teli rengeteget, s barangolása közben támadt sötét gondolatai egészen az erdő széléig juttatták. Ott aztán megtorpant, majd magasba szegte roppant fejét és beleszimatolt a levegőbe. Szerencsére a szaglása, a látása és a reflexei nem tompultak, sokkal inkább az ösztöneit veszítette el az átalakulás után, vagyis, nem vesztette el, a gondolatok és érzelmek színkavalkádja egyszerűen csak elsöpörték őket. Ahogyan vissza tudta idézni egyszerűbb volt az élete hétköznapi fehér tigrisként, ám abban a pillanatban, amint kibújt az anyaméhből hallotta azt a furcsa muzsikát, amit fajtársai, az Őrzők, egyszerűen csak Hívásként emlegettek. S ő eleget tett a dallamnak, megtanult hát beszélni és érezni, de testét nem hagyta eltorzulni, félőr lett.

Tilia nagyot sóhajtott, miközben végighordozta tekintetét a rengeteg közelében elterülő Kereskedők útján, amely olyan hosszú volt, hogy szinte egész Keletet átszelte, s az egyedüli, mely mélyen benyúlt az Ezüst Erdőbe is. Biztos volt benne, hogy a sárkányfiókák itt fognak végigmasírozni, így hát leült és türelmesen várt. Maga sem tudta miért, de látni akarta őket, érezni fenyegető közelségüket és főleg szemrevételezni a velük lévő Őrzőket, hogy megnyugtassa magát: nem tartozik közéjük.

Tilia szerette Keletet, ez volt az otthona, s bár a tündék kifejezetten mostohán bántak a fehér tigrisekkel, soha nem fordult volna ellenük. A háború vallás és területszerzési okokból robbant ki, ez előbbi viszont Tilia meglátása szerint csak álca volt, részéről teljes érdektelenségbe fulladt, hogy a Földanya vagy az Elsők teremtették-e a világot, ezzel inkább az egyszerű népeket lehetett harcra csábítani. A háttérben, mint általában mindig, sokkal komolyabb dolgok lappangtak. A szél hátán különös, kesernyés szag úszott hozzá, ezt a legtöbb állat összetévesztette az igazi sárkányokéval s halálra rémültek tőle, de ő már megtanulta, hogy ha enyhe fűszerillat is társul hozzá, az bizony a fiókák jele, akik bár lehet nem oly hatalmasak, mint felmenőik, de ugyanannyira veszélyesek. A magányosan várakozó tigris egyszeriben roppant izgatott lett, habár immár nyilvánvaló lett számára, hogy a tündék Kagylóteleknél is vereséget szenvedtek. Vajon a túlélőknek volt annyi értelme, hogy Északra meneküljenek fel?

A sor legelején hárman voltak, az élen haladó két lovasról azonban rögvest elvonta a figyelmet a hatalmas, gránit szürke szőrű Őrző, maga Demolai, a háború vezéralakja. Látszódott a mozgásán, hogy már régóta él két lábon, magabiztos volt és tekintélyt parancsoló, ha nem ilyen ostoba háborúskodással és féligazságok szajkózásával foglalta volna le az idejét, talán meggyőzhette volna Tiliát arról, miszerint ezt az utat választani nem egyenlő azzal, hogy elveszítsék önmagukat. Sokáig méregette még a legalább két méter magas hiúzmacskát és annak napként szikrázó aranypáncélját, majd, mikor tekintete átsiklott a lovasokra, felmordult. Az ezüsthajú sárkányfióka roppant jóképű volt, és nem mellesleg kisugárzásban Demolai a térdéig sem érhetett fel, valószínűleg egészen addig őt bámulta volna, míg csak el nem tűnik a szemei elől, ám a soron lentebb kisebb zavargás alakult ki, ez pedig azért mégiscsak érdekesebbnek bizonyult egy csinos arcnál.

Lökdösődés és ordítozás bontotta meg az egyébként komoly, katonásnak ható rendet, s a szigorúan menetelő sorok közül egy férfi tört ki, majd egyenesen az erdő felé iramodott. Tilia türkiz szín szemei hatalmasra nyíltak, s mivel kíváncsiságát képtelen volt fékezni, elindult a fák közé hatalmas irammal becsapódó sárkányfióka felé. Pontosan, ahogyan sejtette a férfit nem vitte sokáig irdatlan nagy lendülete, így éppen, hogy elnyelte kicsit a rengeteg, már össze is rogyott levegő után kapkodva. A tigris saját magát nem óhajtotta felfedni, így a törzsek takarásában maradt, ám természetesen alaposan felmérte a jövevényt, s mélyen belélegezte annak különleges, a haláléhoz hasonló illatát. Talán beteg lehet? Egyébként semmi érdekeset nem látott benne, éppen olyan volt, mint a többiek, akik a Feketesárkány klánhoz tartoztak: hollószín haj, bronz barna szemek, éles arcvonások.

Ám Tiliának nem akadt lehetősége tovább méregetni a jövevényt, ugyanis kisvártatva egy hatalmas alak lépett be az erdőbe a dezertőr után. A szaga alapján azonnal tudta, hogy egy farkas Őrző közeledik és a világ legnagyobb nyugalmával várta meg, míg odaért, holott jól tudta, hogy az minden bizonnyal észlelni fogja jelenlétét. Így is lett, de a rozsdaszín bundájú, izmos lény egy egyszerű, kíváncsi állatnak nézte a tigrishölgyet, nem is méltatta csak egy futópillantásra. Az Őrzőnek borzalmas életuntság sugárzott hosszúkás pofájáról.

 – Ezt mégis hogyan gondoltad? – érdeklődte a világ legfájdalmasabb hangjával az előtte térdeplő férfire bámulva.

 – Hagyj… békén… menj – lihegte a férfi reszketve, s négykézláb próbálta meg minél mélyebbre vonszolni magát az erdőbe.

 – Még mit nem! – rázta meg lassan hatalmas fejét a farkas, miközben darabos mozgással követte beszélgetőpartnerét. Bizonytalan lépteiből Tilia azt szűrte le, nem régóta egyenesedhetett föl két lábra. – Ha nem megyünk ki innen, néhány percen belül utánunk jönnek, és akkor barátom megnézheted magad – morogta kissé vontatottan. – Demolai kivégezteti a dezertőröket – tette hozzá, csak úgy mellékesen.

 – Én nem tartozok ehhez a sereghez! – nyögte ki egy szuszra a sárkányfióka.

 – Akkor mégis honnan pottyantál közénk? – kérdezte összefonva hatalmas karjait bőrvérttel védett mellkasa előtt.

 – Messziről… máshonnan – felelte.

 – Össze vagy zavarodva – jelentette ki habozás nélkül az Őrző, majd lehajolt a férfihoz, a hóna alá nyúlt, és felsegítette. – Gyere velem vissza…

Az erdő fullasztóan néma lett, mintha a természet maga is lélegzetvisszafojtva várta volna a sárkányfióka válaszát, akárcsak a jelenetet megbűvölve bámuló Tilia. Nem volt szerencséje mostanában beszélő lényekkel összeakadni, s ha mást nem is, de a kimondott szavakat mindig roppantmód értékelte, lehettek azok bármilyen eredetűek. Csodálatos képességnek tartotta a beszédet, bár ekkor még nem tudta, hogy akik ezen adománnyal együtt születtek, legtöbbször mégsem mondták ki igazából mire gondoltak. A férfi aztán nagy nehezen bólintott, s vállvetve elindultak kifelé a haldokló erdőből, vissza a Kereskedők útjára.

Tilia még utoljára elcsípte az Őrző biztató szavait:

 – Én majd vigyázok rád.

1. A remény apró lángja

Már egy egészen kicsit bánta, hogy olyan hirtelen, minden gondolkozás nélkül vágott neki ennek a kíméletlen útnak, de képtelen volt visszafogni magát. Látni akarta, és ezért bármit megtett volna, még egy hurrikánon is átverekedte volna magát, ha kell… Legalábbis indulása előtt még ez a képzet motiválta, mostanra viszont már elfogadott volna egy kis segítséget, bárkitől, csak végre eljuthasson hozzá, s a karjaiba zárhassa egykori legjobb bajtársát, ezzel talán elűzve annak keserűségét.

A fagyos szél sikoltozó, éles karmú lidércként akaszkodott belé, s megpróbálta letaszítani őt csontfehér kancája hátáról, de a sziklaszilárd dac ellen a természet sem tehetett semmit. Töretlenül haladt előre, mindvégig elméjében tartva annak a férfinak a képét, akit talán képes lenne egy életen át szeretni, bár erre sohasem akart választ kapni, csak a miheztartás végett sem.

Lívia erős, határozott asszony hírében állt, s ezt a megkövesedett eszményképet még saját boldogsága érdekében sem engedte volna el. Ahhoz, hogy egy nő talpon tudjon maradni ilyen kegyetlen, háborús időszakban, keménynek kellett lennie, és ebben mindenkinél jobban teljesített. Sosem hagyta, hogy háttérbe szoruljon csak azért, mert teste természetből eredendően gyengébbnek teremtetett. Most viszont alaposan meggyűlt a baja Észak szeszélyes időjárásával, sosem szeretett belépni az emberek birodalmába, túl élettelen és hideg volt, ráadásul ameddig csak a szem ellátott, ropogós hó borított mindent. Akarva-akaratlan a halottakat fedő fehér lepel jutott róla eszébe, s egy pillanatig megfordult a fejében, hogy talán ez lesz a sírja, ha nem igyekszik, combjai között ugyanis egyre erősebben érezte az őt vivő állat kimerült remegését.

Teljes szívéből sajnálta a lovat, ami gazdája parancsára  minden izmát megfeszítve haladt előre, ám lassan végleg elgyengült, hiába küzdött a csontig hatoló hideg ellen, nem bírta már sokáig. Lívia kétségbeesetten emelte fel fejét, majd körbenézett, mintha valami csodát remélne. Pilláira rögtön dér ereszkedett, ajkait ellepték a süvítő szélben apró csillagokként táncoló hópelyhek, ezen dolgok pedig nagyban gátolták nyugodt körültekintését. Kelletlenül csukta le szemhéját, s ismételten lehajtotta fejét, így beletemette arcát az állat dús, oltalmat nyújtó sörényébe, ám ebben a pillanatban a ló erőtlenül csuklott össze alatta, mintha valaki kirántotta volna alóla a jeges talajt.

Lívia becsapódott az állat mellé, s a friss hó fájdalmasan nyikordult meg alatta, mintha panaszkodott volna a rossz bánásmód miatt. A nő azonnal felpattant, hogy segíthessen a kancának minél hamarabb megpihenni, hisz kegyetlenség lett volna a részéről, ha hátrahagyja megfagyni. Térdre omlott hát, s elővette bundája alól azt a hosszú, tűre emlékeztető kardot, amit még Szilvamag várában kovácsoltak neki ajándékképpen, majd kitapogatta az állat szügyét, s erőteljesen döfött egyet. Nem tudott felnézni a durva szél miatt, de érezte, ahogyan a penge átszaggatja a bőrt, s mélyen a húsba hatol, hogy aztán elérvén az állat szívét, véget vessen szenvedésének. Lívia nyomban mormogni kezdte azt az ősi dalt, melyet a sárkányvadászok használtak az elejtett vad lecsillapítására, ezen hipnotikus ének segítségével könnyítve az állat szenvedésén. A kántálás hatott, a ló szépen, csendesen kimúlt, sötétvörös vére pedig lágyan szivárgott abból az apró sebből, melyet a nő kardja okozott neki.

Lívia nehéz szívvel egyenesedett fel, végig sem gondolva, mi vár rá, határozottan továbbindult, bár a hó a derekáig ért, és minden egyes lépésért keményen meg kellett küzdenie. Ilyen körülmények között ő maga sem fogja tovább bírni, mint hátasa – ez a felismerés még inkább megnehezítette a haladást, izmai szinte jéggé dermedtek a bukás szikrányi gondolatától.

Fel sem foghatta, hogy a negyedakkora élettartalmú, betegségekre igencsak hajlamos ember hogyan hódíthatta meg ezt a vidéket, s fordíthatta hasznára a térség hátrányait; az uralmuk alatt lévő Jégszikla a legbevehetetlenebb várak közé tartozott messze a világon. E tudás birtokában pedig egy percig sem csodálkozott, hogy a levert tündehad ide vonult vissza, hisz keresve sem találhattak volna védettebb helyet az ellenség elől.

Szörnyű volt az állapot, s a folyamatos vereségek egyre inkább elfogadtatták Líviával azt a tényt, hogy hamarosan új korszak fog rájuk köszönteni. A gyenge mindig elesik, s hiába kapaszkodik makacsul az erős gyámolító karjaiba, hisz a segítségért egyszer majd fizetnie kell.

A régi korok dicsősége leáldozóban volt, a tündék már nem jelentettek olyan sokat a népek számára, mint egykoron, csupán megfoghatatlan mítoszok voltak, akik dacosan ragaszkodtak felsőbbrendűségükhöz, s képtelenek voltak elfogadni a világ számukra kedvezőtlen változását. Líviában is megvolt még az ősök dacossága, de már nem olyan mértékben, hogy ezért kockáztassa életét, most viszont elhamarkodott döntésének hála úgy festett, mégiscsak kénytelen lesz lelkét a Földanya kezébe helyezni.

Szépen lassan megdermedtek végtagjai, mígnem a legapróbb mozdulat is kínkeserves fájdalommal társult, s alig tudta már magát vonszolni, mikor meghallotta azt a jellegzetes, éles hangot, ami egyet jelentett megmenekülésével. Megtorpant, s fülelni kezdett, reménykedve, hogy nem csupán fáradt elméje űz vele gonosz tréfát, s hiteti el vele a lehetetlent, ezzel teljesen megbódítva reménnyel átitatott szívét. Lívia szeméből könny úszott elő, hogy aztán jéggé dermedhessen kipirult arcán, s ő mérgesen söpörte le gyengeségének bizonyítékát bőréről, de mielőtt még teljesen kétségbeesett volna, kecses alak ereszkedett alá a sötét égből. A hó makulátlan fehérségében szemkápráztatóan fénylettek csodás, ezüstös tollai.

– Lívia? – kérdezte bizonytalanul az alak éles hangján, de a nő képtelen volt válaszolni, csak meglódult felé, ám mivel lábai már nem bírták tovább, megbotlott. Legnagyobb meglepetésére puha, friss forgács illatú, meleg tollzuhatagban landolt, s a biztonság érzete üdítően omlott rá. – Teljesen átfagytál! – döbbent meg megmentője, majd csőrével óvatosan belecsípett a nő kabátjába, s feljebb segítette a hátára.

– Kö… köszönöm – nyögte fáradtan.

– Ne nekem, kedvesem, Lendoin küldött eléd – felelte a griff, majd berekesztve rövid társalgásukat, széttárta hatalmas szárnyait, s mikor megbizonyosodott róla, hogy utasa elég erősen belekapaszkodott a nyakába, egyszerűen elrugaszkodott, s a szél úgy kapta fel, mintha csak egy kóbor pelyhet sodorna odébb a sötét égbolton.

A fenséges griff elegánsan s hihetetlenül sebesen szállt céljuk felé, hisz teste gyakorlatilag semmit sem érzékelt az ádáz időjárásból. Lívia teljesen felmelegedett puha tollainak fedezékében, s eszébe sem jutott felpillantani, hiába ringatóztak a szél hátán már több órája. A nő most kivételesen kifejezetten örült a segítségnek, Ezüstkarom sokszor kivételesen jól időzített. A griff nemsokára érezhetően ereszkedni kezdett, ekkorra már Lívia bátorsága is visszatért, s óvatosan kilesett rejtekéből.

A távolban robusztus építmény körvonalai rajzolódtak ki, sziklaszilárdan véve fel a nagyság versenyét az őt körbeölelő hegyekkel, s a tündenő a vár hívogatóan meleg szobáinak gondolatára teljesen ellágyult. Az ereszkedés hosszadalmas volt, de roppant elegáns, s mikor átröppentek a védőfalak felett, az őrök fáklyáikat lengetve jelezték érkezésüket. Pont a várkapu előtt landoltak, s Lívia olyan elevenen ugrott le, mintha mi sem történt volna, ám lendülete nem tartott sokáig, ugyanis éles lándzsák szegeződtek társa mellkasának.

– Több tiszteletet, ember! – sziszegte fenyegetően a tünde.

– Te megkapod, de ez itt egy állat, nincs helye a palotában.

– Ó, milyen kedves! – csattant fel a griff, s a kapuőr rémülten összerezdült. Láthatólag arra számított a legkevésbé, hogy az állat megszólal. – És most jön az a rész, amikor elküldesz a disznók közé dagonyázni? Nem is baj, bár a szaguk hasonló a tiétekhez, de ott legalább meleg van, és még beszélni sem tudnak.

– Ezüstkarom… – kezdett bele a tiltakozásba Lívia, ám a félőr leintette őt karmos mancsával.

– Eredj befelé, nekem van egy kockapartim a kocákkal. – Azzal ismét szárnyra kapott, s könnyedén elsiklott az istálló felé.

Líviát majdnem megőrjítette a düh, s indulata egy cseppet sem hagyott alább, amikor belépett a sérült tündékkel teli előcsarnokba. A rideg, durva faragású kőfalak barátságtalanul fogták körbe az itt szenvedőket, s a nőt teljesen letaglózta a vereség ily erőteljesen jelenlévő hangulata. A sebesültek látványa borzalmas volt, a szag pedig annál is elviselhetetlenebb, legszívesebben visszafordult volna, de tekintete szinte azonnal összeakadt egy ismerősével.

Lendoin nem a szó szoros értelemben vett tünde volt, legalábbis nem olyan, amilyennek az emberek képzelték őket, már maga a kecsesség mint fogalom sem volt sosem a közelében. A férfi robusztus volt és izmos, vonásai megkeményedtek az idővel, s mindezt sápadt zöld, vállig érő haj tetézte, így még csak egy kicsit sem hasonlított a szóbeszédekben leírtakhoz, alapjaiban rengette meg a fajról alkotott elképzeléseket.

Akárhogyan is, de Lendoin egyike volt azon kevés személyeknek, akikben Lívia feltétel nélkül megbízott, hisz elégszer mentették már meg egymás életét ahhoz, hogy kialakuljon közöttük ez a szigorúan barátságon alapuló, feltétel nélküli kapcsolat. Egyszerre indultak meg egymás felé, és a hosszú, jajveszékeléstől zengő csarnok közepén találkoztak össze, de Lívia feszülten megtorpant, egy merev biccentésen kívül képtelen volt másféle gesztussal üdvözölni a férfit. Azt viszont nem hagyta, hogy tehetetlensége szavait is elvegye.

– Mondd, hogy Norgreidnek nem esett baja! – nyögte kétségbeesetten, miközben hátralépett egyet, s lopva körbepillantott a betegágyakon.

– Oda az egyik karja, de megmarad – felelte Lendoin olyan könnyedén, mintha csak a roppant kellemes időjárásról csevegnének. Hangja, mint mindig, durva volt és reszelős.

– Tessék? – Lívia érezte, hogy lassan kiszökik a nehezen visszanyert erő lábaiból.

– Jaj, ugyan már – legyintett Lendoin –, úgy teszel, mintha nem ismernéd. Az egyedüli baja az, hogy összekócolódott a gyönyörű, szalmaszőke haja. Lényegében az egész seregből csak mi ketten úsztuk meg sértetlenül.

– Rémesen rossz poénjaid vannak – nyöszörögte a nő, s a kétségbeesés kősziklája azonnal legördült szívéről. – Gondolom, rosszul érintette a vereség.

– Sejtheted. Pedig én már az elején megmondtam neki, hogy ez lesz. Amikor a csata közepén feltűnt Lidércvész, azonnal tudtam, hogy vége van. Még éppen időben rángattam el onnan azt az idiótát. – Lendoin nagyot sóhajtott. – Néha el sem hiszem, hogy az én tanítványom volt, és ráadásul ő az én egyetlen…

– Lidércvész? Demolai új gúnyneve? – Lívia esélyt sem adott a férfinak, hogy befejezze sopánkodó mondatát, de láthatólag azt nem zavarta a dolog.

– Ugyan! – csóválta meg fejét. – Az a nagyra nőtt szőrcsimbók egy vékony hangon nyávogó kiscica ehhez a kölyökhöz képest. Úgy nyerte meg a csatát, hogy egy csöpp vér sem mocskolta be az ezüst gúnyáját, és még csak hozzá sem kellett érnie senkihez sem.

– Kölyök? Tehát akkor sárkányfióka, nem pedig az Őrzők közé tartozik? – vonta le a következtetést nyomban Lívia.

– A kis féreg Etol király elsőszülött fia. És mindannyian tudjuk, hogy Etol csak kényszerből lovagol Demolai mellett, félti a népét és a földjét. Ha ő visszavonulna az Őrzőket le lehetne verni, de erre nincs nagy esélyünk. Az a macska alaposan elkapta a tökeit, nem fog kihátrálni a harcból, ez pedig egyet jelent azzal, hogy az utolsó tündét is kibelezik – vázolta fel azonnal a keserű jövőt Lendoin.

– Igazán derűlátó vagy – morogta fintorogva a nő.

– Mint mindig – vigyorodott el, ezzel megvillantva nem éppen szívmelengető, hegyes, csálé fogsorát. – Zöldfülű fent van az első emeleten, a folyosón balra. A szobát el sem tévesztheted, valószínűleg erőteljes bőgés hallatszik ki belőle…

– Most már elég! – Azzal durván rácsapott a férfi vállára, s továbbindult eredeti célja felé.

Szinte teljesen felszabadultan haladt előre, az összes gond elpárolgott elméjéből, helyére pedig könnyedség s szerelem költözött, megfeledkezve az újabb vereségről, és minden egyéb dologról, ami nem kapcsolódott erősen Norgreidhez. Elmondhatatlanul szerette őt, úgy, ahogy volt, bár elég késve jött rá; olyannyira, hogy addigra már életet adott egy másik férfi gyermekének. Ez viszont nem gátolta meg őket semmiben, igaz, a tünde törvények szerint Líviát egyedül csak lányának apja vehette feleségül, ám mivel annak kiléte mások szerint erősen kétséges volt, el kellett viselnie a rásütött bélyeget. Bárhogyan is történt, Norgreid imádta mindkettejüket, és az eleinte vérző sebként viselt megcsalás mára maradéktalanul begyógyult.

Lívia nehéz természetű asszony volt, és ezt ő is tudta magáról nagyon jól, de kiváló boszorkánymester hírében állt. Annak idején, tizenhét évesen, mikor elérkezett a beosztásának ideje harcos szeretett volna lenni, de boszorkánymesterként nagyobb hasznát látták. Igazuk is lett, mostanra pedig az egyik legmagasabb szinten helyezkedett el kasztjában, igaz, a mágia, amit űztek, koholt volt, nem pedig vérükből eredendő, mint a sárkányfiókáké. A tündék az évezredek alatt teljesen elveszítették a varázsképességüket, bár a természettel kötött erős szövetségük még mindig veszedelmes ellenfelekké tette őket, gyorsaságukról nem is beszélve.

Míg elmélkedett, lábai sebesen vitték előre, s már olyan távol volt a tömött csarnoktól, hogy a kastély ezen része szinte holtnak tűnt, léptei zaján kívül semmit sem vertek vissza a magas, hideg kőfalak. Hamarosan lépcsők elé érkezett, s kettesével szökellt fel a fokokon, majd a kapott utasításnak megfelelően balra fordult, és óvatosan benyitott az első szobába, ahonnan bár sírás nem szűrődött ki, de gyertyafény igen. Norgreid teljes valójában ott kucorgott a baldachinos ágy végében, réveteg, égkék tekintete a szemközti falon pihent, selymes, leengedett haja pedig lágyan ölelte körbe karcsú vonalait.

Lívia nem bírt megszólalni, most, hogy itt volt, és saját maga tapasztalhatta meg a férfi szomorúságát, már az ő számára is érezhető volt a csatában elszenvedett vereség súlya. Ez azonban igencsak letörte más jellegű vágyait, s ha Norgreid nem pillant oldalra, talán egész este letaglózva ácsorgott volna a küszöbön. Sohasem volt a szavak tündéje.

– Lívia…? – A férfi hangja rekedt volt, fáradt. Erőtlenül köszörülte meg a torkát, s lassan végigpillantott kedvesén, amitől az kissé zavarba jött. A tündenő nem szerette, amikor mások méregették, még akkor sem, ha az az illető tette, akivel igencsak bensőséges kapcsolatot ápolt.

– Sajnálom – nyögte ki végül Lívia, de még mindig nem mozdult meg, lábai ólommá váltak. Norgreid megrázta a fejét, csodás hajkoronája lágyan libbent meg körülötte.

– Elképesztő volt… Egyszerűen csak széttárta a karjait, és mindenkit szétmorzsolt maga körül. A Lidércvész igazán találó név a számára.

– Tessék? – értetlenkedett a nő. Norgreid Lívia döbbent arcát látván keserűen felnevetett.

– Tudom, hihetetlenül hangzik így elmondva – folytatta tovább idegesen –, de látni fogod, mind látni fogjátok, hisz most már tiszta előttük az út, és az Ezüst Erdőig meg sem állnak.

Keserű hallgatás állt be közéjük, csak a viasz ütemes csöpögése zavarta meg néha a némaságot, noha csupán három-négy gyertya égett, viszont derengő fényüknek hála édes félhomályt eresztettek a szobára. Norgreid ismét a fal felé fordult, szép arca kifejezéstelen lett, tekintete bágyadt, jól láthatóan megviselte ez az egész, mint ahogyan számítani lehetett rá, mégis Lívia ettől kissé megrémült.

Óvatosan belépett a helyiségbe, s a hideg azonnal körbetáncolta, mint egy régi jó ismerőst, ám neki a mai napra már elege volt belőle, így odasietett a kandalló elé, majd az egyik gyertya segítségével meggyújtotta a némán ásítozó, bekészített farönköket. Néhány pillanatig még nem engedte tekintetével a mohó lángokat, aztán hirtelen megfordult, s szeretett volna mondani valamit, de torkárra forrt a szó.

Végül úgy döntött, a cselekedet jóval beszédesebb bárminél, ezért nem fecsérelte idejét üres ígéretekre vagy fájdalomtompító vigasztalásra, inkább kecsesen odalibegett kedvese elé, majd minden figyelmeztetést mellőzve lágyan leomlott az ölébe. Norgreid kissé szórakozottan pillantott fel rá, mire Lívia felöltötte legszebb mosolyát, majd negédesen megcsókolta a férfit, hogy aztán egy röpke pillanat elteltével belehuppanhassanak a puha ágyba, ami jajveszékelve nyikordult meg. Ám sajnos az érzéki élvezetek nem tartottak sokáig, bár a férfi kifejezetten felkorbácsoltnak tűnt, de vágya csupán kedvese kebléig juttatta, aztán egyszerűen összerogyott, mintha minden erő kiment volna belőle, s arcát mélyen belefúrta a csinos dekoltázsba.

Aztán nem mozdult többet. Lívia türelmesen várt még egy kicsit, addig is megpróbálta eltüntetni arcáról szemtelen mosolyát, de kísérlete eleve kudarcra volt ítélve, s mikor már a férfi alig kapott levegőt, finoman megfogta a fejét, s kiemelte a mellei közül.

– Ez határozottan nem az én napom – dünnyögte vörös arccal a férfi, miközben egy szintre küzdötte magát kedvesével. Az ágy sejtelmesen csikorgott alattuk.

– Nem baj – mosolygott tovább a nő, s lágy csókot lehelt Norgreid ajkára. – Csak megpróbáltalak felvidítani.

– Sikerült – konstatálta a férfi. – Nemcsak a csatamezőn, de az ágyban is kudarc vagyok.

– Ó, jól van, elég volt, most már fejezd be! – csattant fel Lívia, s dühösen elsöpörte arcába hullott, mézbarna tincseit. – Lendoinnak igaza van, lehetetlen alak vagy – füstölgött tovább, de Norgreid nem válaszolt, csak erősen magához szorította őt.

Hosszú órákig ölelték egymást mozdulatlanul, elmerengve a közelmúlton, s mire kihunyt minden narancsfényű gyertya, a férfi is jobb állapotba került. Első jele ennek az volt, hogy ismételten megostromolta Lívia kebleit, s az kacagva fogadta testén a csiklandozó, fürge nyelvet, amit jelenleg Norgreid inkább örömszerzésére, semmint beszédre igyekezett használni. Pedig Lívia nagyon szerette volna meghallgatni a csata részleteit, főleg az a bizonyos Lidércvész fúrta az oldalát, de nem akarta elkedvetleníteni a hangulatát részben visszanyert férfit.

Norgreid az emberek által tipikusnak vélt vonásait viselte fajának, mintha csak a nagykönyvből lépett volna elő hosszú, szőke hajával, égszínkék szemével s szép vonású arcával. Bár lényegében ilyen típusú férfi egy tucat akadt a tündék között, ám ő Lívia számára különleges volt, más, és nemcsak sötét szemöldöke, hanem kissé szabálytalan fogsora miatt is, amit nyilvánvalóan az édesapjától örökölt. A legjobban mély, dallamos hangját szerette, no és persze azt a feltétel nélküli odaadást, amivel kitüntette őt, mióta megismerkedtek.

Líviának mostanában elég gyakran megfordult a fejében, hogy szeretne neki gyermeket adni, ám mivel elsőszülött lányával sem boldogult igazán, nem szívesen vágott volna bele ismét az anyaságba. Valahogyan ezt nem neki találták ki, bár az ő szigorúságát és keménységét hivatott puhítani Norgreid finomsága. Mégsem bízott magában, és legfőképp nem akart megint nyelvélre kerülni, unta már, hogy mindig ő szolgáltat pletykát az unatkozó udvari tündéknek. Annak a csürhének fogalma sincs róla, mi zajlik idekint, csak cseverésznek, mulatoznak és szeretkeznek egész nap, aztán majd ők lesznek a legjobban megsértődve, ha Demolai benyargal közéjük, s letép egy-két fejet, hogy aztán simára csiszolt koponyájukból ihassa meg a győzelem édes borát. Mondjuk értük igazán nem nagy kár, de Lívia a saját kobakját igencsak féltette, a lányáét és Norgreidét nemkülönben. Ebben a pillanatban a férfi kihámozta őt nem éppen nőies úti gúnyájából, majd áhítattal végigpillantott csupasz bőrén, melyre lágy árnyjátékot vetett a forrón ropogó tűz.

– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy birtokomban van valami, amivel megnyerhetjük a következő csatát? – tette fel hirtelen a kérdést a férfi, s Lívia elkerekedett szemekkel meredt rá, kissé talán bosszúsan, amiért ismét félbeszakította szenvedélyes játékukat.

– És akkor miért nem használtad eddig? – értetlenkedett a nő, majd az érdektelenséget tapasztalván kelletlenül betakargatta a hideg rázta kebleit.

– Mert csak most jutottam hozzá…

– Miről beszélsz? – Megpróbálta leolvasni Norgreid arcáról gondolatait, de fürkésző pillantása csak még több kérdést vetett fel benne.

– A gyémántrózsákról – válaszolta egyszerűen, majd lehuppant kedvese mellé, mintha teljesen megfeledkezett volna az ágyékában tomboló vágyról. – Griol adta ide őket, azt mondta, ha elesik, akkor nekem kell megpróbálnom…

– Mit? – értetlenkedett tovább a nő, s Norgreid halálos nyugalommal folytatta a magyarázást, miközben felült.

– Kívánni kell, és amit akarsz, az teljesül is.

– Mi ez az ostobaság? – csattant fel most már dühösen, s vacogva beletemette magát a puha ágyneműbe. – Még sosem hallottam semmiféle gyémántrózsáról.

– Persze, mert eltűnnek, majd újból előkerülnek. Néha egy parasztnál, néha pedig magánál a királynál kötnek ki. Nem lehet meghatározni az útjukat. Állítólag egy hósárkány készítette ezeket a rózsaszerű tárgyakat elhunyt testvére csontjaiból, és ruházta fel őket ezen különleges hatalommal. Ez színtiszta varázslat, Lívia, olyan, amilyet a sárkányfiókák is használnak. Én hiszek benne, és meg fogom velük állítani Demolait – makacskodott tovább, miközben dacosan összefonta karjait, s újfent rámeredt a falra.

Lívia belenyugvóan sóhajtott egyet, míg végül nagy lobbal visszahúzta maga mellé a férfit és ráfészkelte magát mellkasára, aztán lágyan csókolgatni kezdte arcát, mígnem ismét hangulatba hozta. Őszintén szólva fogalma sem volt róla, miről is beszélt a druida, de amilyen hihetetlen volt az egész, pont oly hévvel lobbantotta fel a remény apró lángját kedvese szemében, melyről azt hitte, már végleg kialudt.

Néha egy jelentéktelennek tűnő apróság is elég ahhoz, hogy a járhatatlannak hitt úton továbbhaladjunk, és láthatólag Norgreidnek erre volt most szüksége, ő pedig mindenben támogatja, még ha nem is hisz ebben az egészben. Ki tudja? Háborúban mindig az erősebb győz, még akkor is, ha tisztességtelen úton szerez magának hatalmat, hisz igazából nem számít, hogy ki milyen eszközzel nyert csatát, mindig a végeredmény a lényeg.

Lívia elégedetten nyögött fel, amikor Norgreid végre megszabadulva minden gondjától, magáévá tette.