Márványos Ágota: Húsz

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

A papírzsepis csomag a mocskos csempén landol a telóm mellett, és én hangosan szívom a fogam. Női vécék, hogy a rohadalom csapna belétek!

Ilyenkor mindig eszembe jut az az internetes szösszenet, amin egyszer annyit nevettem, arról, hogy a nő hogyan megy pisilni nyilvános helyen, táskája a nyakában lóg, kotorja benne a zsepit, közben fél kézzel tartja az ajtókilincset, mert persze se akasztó, se zár, se papír. Síelőket megszégyenítő combizma mindeközben megfeszül, ahogy guggolva tartja a „pózt”.

Nevettem rajta, sokáig, a könnyem is folyt. Mert igaz. Mélyen igaz.

Valahogy ez a pár vicceskedő sor mindig is a női lét abszurditását fejezte ki számomra.

Hogy ma miért kényszerültem magam is felvenni a „pózt” egy terézvárosi közvécében, annak meg az az oka, hogy a második Covid-hullám előtt összegabalyodtam ezzel a csávóval a OkCupidról. Az ember magányos ebben a szép új, home office központú világban! A fertőzési szám épp alacsonyan járt, a görbét büszke népünk ellaposította, és nekem, a csinos pesti szinglinek kedvem szottyant meginni egy kávét (aztán egy teát, aztán egy fröccsöt, aztán egy pezsgőt, és a végén még vagy két kör szilvapáleszt is, szégyen szemre, én! aki megfogadtam a PhD-fokozat megszerzésekor, hogy soha többé rövidet! ej, már ott sejthettem volna, hogy baj lesz ebből…) a jóvágású, negyvenes idegennel.

Szóval, így. És most tartom magam a „pózban”, agyalok, a táskám melyik belső zugában tartom a fertőtlenítő szprét – elvégre a kétes eredetű foltokkal teli padlóra ejtett tárgyaimat alaposan le kell tisztítanom, ha végzek itt –, miközben bal kezem szorongatja a tesztet.

Én vagyok az idióta, amiért leálltam a tablettáról. Persze, üvölt fel a harcos feminista a fejemben, rég el kellett volna terjedjen a férfiak hormonális fogamzásgátlása, mégis miféle igazságtalanság, hogy még erről is nekünk, nőknek kell…! Akárhogy is, a jóvágású, közgázdiplomás idegen kék szeme és korát meghazudtolóan sűrű haja miatt feltétlen előnyből indul genetikaügyileg egy arctalan-névtelen spermabanki fószernél, aki kopaszodó fejét vakargatva hazudja be a kérdőíven, hogy kubikos felmenői huszadíziglen mind agysebészek voltak.

Na, nem mintha valaha komolyan is eszembe jutott volna, hogy gyereket vállalok. Végignéztem anyám szenvedését öt kölyökkel, főállású humáninkubátorként, aki egyszemélyben bölcsődés-, óvó- és tanítónő, szakács, takarító, házvezető, kertész, logisztikai menedzser és pszichológiai szaktanácsadó munkaköröket is ellátott – havi huszonakárhányezer gyedért.

Meg azért, hogy apám húsz év után lelépjen egy jobban szituálttal.

Köszönöm szépen, inkább a PhD.

A lila csíkok lassan válnak ki a fehér alapból. A teszt alakja lázmérőt juttat eszembe, igaz is, venni kellene egy újat a megmakkant régi helyére otthon covidlázat mérni, mert ilyen eszközöket manapság, ahogy minden mást is, telót, laptopot, fogkefét, párkapcsolatot, rövid élettartamúra terveznek. A későkapitalizmus! – sóhajt bennem a harcos marxista. Pedig próbálkoztam én, férfivel is, nővel is, de mindenki érzelmi analfabéta, és mázsás lelkiterheket hordoz a hátán. Megszámolhatatlan órányi párterápiás ülés és asszertív kommunikációs tréning után mindnél arra jutottam, jobb az embernek egyedül, mint egy boldogtalan párkapcsolatban.

Nézem a tesztet, számolom a csíkokat. Egy. Kettő. Idáig még futja az alkalmazott matematika doktori fokozatomból is.

No mármost akkor, helyzet van, kislány. Első körben cuccoljunk össze, fertőtlenítsük le a papírzsepis csomagot kívül is, belül is, mossunk kezet alaposan, kétszer húszig számolva, aztán üljünk be egy bánatűző fagyikehelyre… Nem, nem ülünk be, mert lezárás alatt a város. Én is csak azért nem otthon fetrengek a laptopomhoz láncolva, mert el kellett jönni tesztért, és aztán nem bírtam ki, hogy ne ismerjem meg azonnal az eredményt. Enyhén obszesszív-kompulzív vagyok, ez már csak ilyen, anyám szerint nagyanyámtól örököltem, de enélkül nő karriert hogyan is építhetne! És hát az eredményt épp ebben a felemelő hangulatú közvécében lehetett leggyorsabban megtudni.

Fagyikehely helyett abortusztabletta? Rohadt élet. A nyilvános illemhely ajtaját kívülről a csizmámmal rúgom be, csak nem várhatják, hogy majd még ahhoz is hozzányúlok! Járvány van, kérem. Erkölcsi fennakadásaimat az abortusszal kapcsolatban a fundamentalista vallásos propaganda táplálta csak a fejembe, túl fogok jutni rajta biztosan. Elvégre ebbe a világba még egy embert élni kényszeríteni…? Ez az igazán etikátlan, nem egy zigóta méhfalból való kilökődésének biokémiai elősegítése.

Kétezerhúsz, az emberiség legsötétebb éve. Miféle jövő vár arra a gyerekre, aki most fogant? Egy olyan anyával, mint én? Egy olyan országban, mint ez? Egy olyan globális helyzetben, mint a jelenlegi?

Megyek a kihalt körúton, bezárt boltok ledfényes kirakatainak tükrében nézem a vászonkabátos, alacsony nőalakot, ahogy kézzel varrt maszkjában lépked. Táskája a vállán, lefertőtlenített telója a zsebében, rajta az OkCupid profil majd egy hónapja lehibernálva. Vajon anyám, mikor én fogantam, mit érzett?

Vajon az ő anyja, meg annak az anyja…?

Egyedül vagyok-e ezekkel a zagyva érzésekkel?

Nőági felmenőim, akik a huszadik század során estek teherbe. Vajon melyiknek mi járt a fejében abban a pillanatban, amikor tudatosodott benne a sorsfordító tény?

Elgondolkozom ezen, miközben hazafelé baktatok.

Anyám bizonyára ujjongott, hogy végre megszülheti első gyermekét apámnak. Épp rendszert váltottunk abban az évben – egy rosszat lecseréltünk egy még rosszabbra, szólal meg bennem a harcos milleniál is. Elhessegetem a politikai kommentátort a fejemből, és tovább gyalogolok, agyalva a dátumokon.

Nagyanyám, lássuk csak, mikor is? hatvannyolcban esett teherbe, és bizonyára ő is boldog volt. Miért ne lett volna? Asszonynak szülni akkoriban kötelességnek számított – bár ha jobban belegondolok, ezt egy évtizeddel korábban harsoghatta inkább a pártpropaganda, míg a hatvanas évek már a kádári konszolidációról szólt. A férjétől ő hamar elvált, anyámon kívül nem is született több gyereke.

Dédanyámról, nos, alig hallottam bármit is. Csak azt, hogy mélyen vallásos asszony volt, a zsoltároskönyvével a párnája alatt aludt el minden éjjel. Két lányt szült dédapámnak, aki valami kántorféle lehetett. Ha jól számolom, az első lány, nagyanyám, a második világháború után látta meg a napvilágot. Ők szép, rendezett házaséletet éltek, nem veszekedtek, nem léptek félre, nem hazudtak egymás szemébe soha. Legalábbis ezt tartja róluk a családi legendárium.

Ükanyám meg? Hát az teljesen a múlt homályába vész. Ő valamikor 1920 körül mehetett férjhez. Pont száz éve.

Ha felkereshetném ezeket a nőket mind, ha végigrepülhetnék a huszadik századon, vissza az időben… Ha megkérdezhetném tőlük, mit éreztek első gyermekük fogantatásakor… Ha elmesélhetnék… Akkor talán nekem is könnyebb lenne döntenem a saját jövőmről.

*

– Micsoda illatok! Mit főzöl? Székelykáposzta, a kedvencem! Te aztán tudod, Ildikém, hogy kell egy férfit levenni a lábáról! Jaj, eszem azt a szép, kávébarna szemedet. Képzeld, most írja a Vasárnapi hírek, hogy Nagy Imrét a jövő héten újratemetik. Más világ lesz itt mostantól, én mondom! Kész már az a káposzta? Kilyukad a gyomrom, Ildi!

Mindjárt kész, Laci, mindjárt kész! Hajnalban keltem, hogy elég ideig főhessen neked. Tudom, szereted a korai ebédet vasárnap. Sokat melózol egész héten, ez az egy nap, mikor végre rendesen kipihenheted magad.

És hát majd beszélnünk is kell. Híreim vannak. Jó híreim! Biztos te is örülni fogsz, ha meghallod. Elvégre már húsz éves is elmúltam, maholnap vénlány! Épp ideje, hogy összeházasodjunk, anyám meg nagynéném is azt mondja mindig. Van még ugyan néhány hónap a főiskolából, de az már csak szakmai gyakorlat. Azt terhesen is végig tudom csinálni. Viszont minél hamarabb meg kellene tartani az esküvőt, hogy ne látszódjon a hasam! Annál nagyobb szégyent elképzelni sem tudok…

Hogy hol fogunk lakni? Hát építünk egy emeletet anyám földszintes háza fölé. Jó helyünk lesz ott, meglátod! Neked amúgy is van kőműves-tapasztalatod, besegíthetsz. Anyám szeretne majd az unokákkal időt tölteni, mert persze nemcsak egy gyerekünk lesz! Minél több testvér van a családban, annál jobban fogják magukat érezni otthon. Te is azt mondtad, örültél volna, ha nem egykeként nősz fel. No, a mieinknek mindig lesz játszótársa!

Nem leszel te se örökké segédmunkás, Lacikám. Megvan a magadhoz való eszed. Anyám már amúgy is gondolkozik rajta, mondta nekem a múltkor, hogy kibérel neked egy üzlethelyiséget, amiben kisiparosként javíthatod a pénztárgépeket! Akkor aztán a saját magad urává válsz, és minket is el tudsz tartani a gyerekekkel. Szép életünk lesz, már látom előre!

Remélem, fiú. Alig várom, hogy rugdosni kezdjen! Nagyon izgulok!

Aztán, ha mégis megszorulnánk anyagilag, anyám kisegít. Ő a helyi téesz főkönyvelője, futja rá. Az építkezésre is futja. Nem is értem, miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy azt a szép, új melósruhádat is a saját megtakarításodból vedd meg! Adott volna rá szívesen.

Szerencsésnek mondhatod magad, amiért ilyen lányt találtál, mint én. Mindenben melletted állok, semmi másra nem vágyom, csak hogy szép házasságban éljünk. Milyen boldogok leszünk az esküvőn!

Az én gyerekeim biztosan nem fognak úgy felnőni, ahogy én magam. Anyám jobban tette volna, ha a folytonos munkába járás helyett inkább a családjával foglalkozik. Apámmal szét is mentek, mikor kisiskolás voltam. Nem csoda! Se rám, se apámra nem jutott soha elég ideje.

De én példás háziasszony leszek, Lacikám. Mindig meleg vacsorával várlak majd. A főiskolát is csak azért csináltam meg, mert érettségi után minden lány elment a tanítóképzőre. Azt mondják, a főiskolai évek alatt amúgy is könnyebb férjet fogni. Hát nekem összejöttél te, és másra nem is vágyom, csak hogy szépen éldegéljünk! Ha diplomád neked nincs is, azért a szakérettségit megszerezted. Az is valami, és amúgy sem ez számít, hanem az, hogy szeretjük egymást.

Anyám meg apám folyton csak veszekedtek, mikor kicsi voltam. Ők nem illettek úgy össze, mint te meg én. Mi tökéletes pár vagyunk, hajnalig tudom hallgatni, ahogy mesélsz a politikai helyzetről, na meg a matematikáról! Engem egyik se érdekel igazán, de te olyan szenvedéllyel tudsz beszélni ezekről, hogy az ember nem tud nem csodálni téged! Egy professzor veszett el benned, én mondom. Talán egy nap be is iratkozol majd valamelyik egyetemre, az eszed megvan hozzá. Én ebben is támogatni foglak, ahogy jó feleséghez illik.

Anyám ott követte el a hibát, hogy uralkodni akart a házasságában is. Ő mindig is szeretett irányítani. Megszokta a téeszben. Hát, az apám ezt nyilván nem bírta. Melyik férj bírná? A férfi arra született, hogy ő legyen a család feje. A vezető. Akire felnéznek, akit tisztelnek. Ha egy feleség nem hajt fejet az ura előtt, azt a házasságot megette a fene!

Jó, hát az igaz, hogy a nagynénémék a mai napig nagy szeretetben élnek, pedig a férje báránylelkű ember. Még otthon is besegít! Port töröl, pogácsát szaggat. Férfi létére! A gyerekeit is imádja, hordja őket ide-oda. És úgy néznek egymásra nagynénémmel húsz év után is, akár a friss házasok! Pedig nagynéném se meghunyászkodó fajta asszony. Hiába, egy ilyen galambszívű emberrel könnyű…

Remélem, mi is ilyen boldog egyetértésben öregszünk meg, mint ők.

No, de hát elméláztam, kész a káposzta! Megterítek, aztán máris ehetünk. Szilvás pitét is sütöttem, Laci, mondom, hogy hajnalban keltem!

Ebéd után pedig elmesélem neked a jó hírt.

Úgy izgulok!

Alig várom, hogy végre megkérd a kezem!

*

Az üzemorvos rendelőjében félhomály uralkodik. Kezembe hajtom a fejem. A kopott, fém ülőke nagyot csikordul alattam ezen a korai órán, és nekem az jut eszembe, a reformok keretében ezeket a székeket hamarosan szép, új, műanyagból öntött ülőalkalmatosságokra cseréjük majd. Most, hogy Kádár elvtárs is rábólintott, semmi nem állja útját az új gazdasági mechanizmus bevezetésének. És mondjon az a szentfazék anyám bármit, ezek az intézkedések fel fogják virágoztatni hazánkat.

Láttam, mennyi álmatlan éjszakát töltöttek a megtervezésével a szakértők. Jenő elvtárs különösen. Főztem én neki a kávét az átdolgozott éjszakák után!

– Gizella elvtársnő, maga igazi kincs! – mondta mindig, miközben feketéjét kortyolgatva átböngészte a gondosan kiválogatott, előkészített, ábécésorrendbe rendezett jelentéseket.

Sóhajtok. Nem vagyok vak. Tudom, mikor kávét nem hoztam, csak az aznapi munkája anyagát készítettem neki elő, egy mogorva mordulást kaptam csak tőle a mézes-mázos hálálkodás helyett. Anyám azt mondja, a férfiakat a hasuknál lehet megfogni, és magyarázzanak bármit a szocialista nő egyenlőségéről a párt taggyűlésein, Jenő elvtársra ez sajnos tényszerűen igaz. A feleségéről egyszer azt mesélte, a legjobb szakácsnő az egész kommunista blokkban. Olyan túrós csuszát készít, hogy az ember kétszer is megnyalja utána mind a tíz ujját.

A rendelő ajtaján a korai óra ellenére ki-be járkálnak betegek, orvosok, nővérek. Csak én ülök itt még mindig, már vagy húsz perce, arcom a tenyerembe temetve, várva, hogy történjen valami, akármi, ami végre felráz révületemből. Késni fogok a munkából is, tudom. Jenő elvtársnak nemigen fog feltűnni, a kávéját előre lefőztem, a mára esedékes jelentéseket az asztalára készítettem, mielőtt elindultam a hajnali rendelésre. Elsőként bújtam be a nőgyógyász elvtárs ajtaján hét óra húszkor, a térdem remegett. Sejtettem, mit mond, mi lehet a bajom – és nekem ez most épp annyira kell, mint május elsejének a jégeső.

Hiszen a múlt hónapban végre megígérték az előléptetésemet!

Mennyit küzdöttem ezért, azt el nem mondhatom. Anyám feddett is, az ő ájtatos módján, amiért huszonéveimben jócskán benne járva még mindig nem kötötték be a fejem.

– Nem helyénvaló, kislányom, hogy neked folyton csak a munkán jár az eszed! Miért nem mész végre hozzá ahhoz a drága Gyurkához? Rendes ember az, tisztességes, magyar fiú. Esküdjetek meg végre Krisztus urunk színe előtt, Gizikém. Hidd el, akkor te is nyugodtabb szívvel hajtod majd álomra a fejed. Különben pártában maradsz, falu szégyene leszel!

És csóválja a fejét, és kezdi elölről a sopánkodást, pedig Tétény már akkor is község volt, nem falu, mikor ötvenben Budapesthez csatolták.

De anyám szava azóta a nap óta lepereg rólam, hogy egyszer egy szombat délután rajtakaptam titokban a Szabad Európát hallgatni a belső szobában. Én abban az évben érettségiztem, gimnáziumban, kitűnőre, és azóta sem foghatom fel, anyám, vallásosság ide vagy oda, hogyan ellenezheti ennyire az épülő szocializmust. Hiszen nem vagyunk mi se kulákok, se gyártulajdonosok! Örülnie kellene, hogy a lánya továbbtanulhatott, és letéve a mérlegképes könyvelői szakvizsgát, máris munkába állhatott.

Azon persze csak magamban bosszankodtam mindig is, hogy a mérlegképesemmel is csak titkárnőnek vettek fel, miközben a Pistit meg a Ferit, akikkel együtt tettem le a szakvizsgát, azonnal számviteli csoportvezetővé tették gyárban. A Pisti azóta osztályvezető, a Feri pedig a minisztériumba került. Én bezzeg a mai napig főzöm Jenő elvtárs kávéját, hiába fejeztem be mindig elsőként a leltárkészítést az évfolyamon, és hiába értettem a Pistinél meg a Ferinél is jobban a statisztikai mutatókat.

– Gizella elvtársnő, hogy maga mikhez nem ért! Egy ilyen szép pofikából, mint a magáé, ki se néztem volna! – csodálkozott Jenő elvtárs is, mikor rámutattam, hogy az orra előtt a papíron sorakozó számokból az az egyértelmű következtetés vonható le, miszerint a gazdasági szabályozóeszközök irányításával a téeszekben a tervgazdálkodás hozamának legalább kétszeresét, de bizonyos esetekben akár húszszorosát is elérhetjük.

– Megyek is beszámolni erről a párttitkár elvtársnak! Maga addig rendezze el ezeket az aktákat, Gizella elvtársnő, ha kérhetem. Időrendi sorrendbe!

Mire végeztem az aktarendezéssel, Jenő elvtárs is visszatért. Későre járt az idő, a nap korán alkonyodott, és Jenő elvtárs boldogságban úszva szorongatta a kezemet az üresen kongó folyosón. A párttitkár elvtárs igen elégedett volt a beszámolójával, mesélte. Épp egy efféle, számszerű kimutatást szeretett volna látni már hónapok óta, amivel alátámaszthatja a reformok szükségességét az első titkár számára.

– Kádár elvtárs most már biztosan be fogja adni a derekát! Gizella elvtársnő, nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt magának!

Hogy mi szállt meg, mikor válaszra nyitottam a számat? Tudja az ördög. Emlékszem, a hangom némiképp remegett.

– Hát, Jenő elvtárs, esetleg felterjeszthetne a párttitkárságnál számviteli csoportvezetőnek.

A férfi óriási szemeket meresztett. Szép, meleg, barna szemei vannak. Anyám biztos azt mondaná rájuk, istenadta magyar szem.

– Csak magyar férfit válassz, Gizi! Lehetőleg reformátust. Meg ne halljam, hogy valami zsidóval szűröd össze a levet!

– Jaj, drága anyuska, hogy mondhat ilyet? Hát nem az a fontos, hogy tisztességes legyen a férjjelölt?

– Persze, hogy az. De ha nem magyar, rendes lány rá se néz.

A legjobban mindig attól féltett, az üzemi irodán talán valami szovjet tanácsossal fúj össze a szocialista szél.

– Az oroszokat kell a leginkább elkerülni, Gizi lányom! Nem jó vér az. A mi családunkban bizony húsz emberöltő óta nem folyik más, csak erős, ősi magyar vér. A húgod is milyen jól választott, mikor hozzáment ahhoz a széplelkű esztergályos legényhez! Protestánsok voltak az ősei annak is mind. Istenes emberek.

Ezt a vér-dolgot, tudtam jól, néhai apámtól vette, aki egykor kántorként tevékenykedett a tétényi templomban, és valami régi, felvidéki családig vezette vissza az őseinket. Ötvenhatban vitte el a szíve szegényt, vélhetően az ellenforradalom izgalmainak következtében. Húgommal, aki akkor még egészen apró lányka volt, sok éjszakán át sirattuk őt, és bár anyámat egyetlen egyszer sem láttam könnyet ejteni érte, biztosra veszem, hogy neki is hiányzik. Csendes, istenes-vallásos békességben éldegélt ő apám mellett mindig is, soha más férfire rá se nézett.

Nos, hát Jenő elvtárs megnyerő, barna, magyar szemei ellen a vérére oly büszke apámnak sem lehetne semmi kifogása. Anyám pedig csak nem képzeli, hogy beszámolok neki mindenről, ami az irodában történik!

– Számviteli csoportvezetőnek? Gizella elvtársnő, hát hogy gondolja?

– Megvan a mérlegképesem, Jenő elvtárs. Maga is tudja, hogy jól értem a dolgomat. Ha maga ajánl, biztosan rábólintanak.

– No de hát kérem, itt hagyna engem? Mit csináljak én a maga feketéje nélkül?

– Kávét nálam a következő titkárnője bizonyosan jobban főz majd! Szeretnék előrelépni, Jenő elvtárs. Építeni a szocializmust, minden erőmből, én is. Tegye meg nekem azt, hogy felterjeszt, kérem szépen!

Mikor erre a barna szemek egy utánozhatatlanul pimasz villanással azt válaszolták, szívességet a szívesség helyébe, és csókolgatni kezdték a kezemet, én magam sem tudom, miért adtam be a derekam. A Gyurkával régóta összejártunk már akkor, traktoros fiú ő a téeszben, jóravaló, izmos fickó. A dolgát is érti, ami azt illeti. De Jenő elvtárs okos arca, vastag keretes szemüvege és csokornyakkendője aznap este a kihalt irodaépület sötét folyosóján valahogy mégis levett a lábamról. „Ha ez szükséges ahhoz, hogy ne kelljen világ életemben kávét főznöm…” – mondtam magamban, miközben Jenő elvtárs karja a derekamra fonódott.

Olyan hévvel kapott el és tett magáévá, hogy még csak gondolni sem maradt időm semmire. Többek között arra sem, hogy a pesszáriumomat, amit a nőgyógyász elvtárs némi hálapénzért cserébe hajlandó adni az embernek, bizony a Gyurka lakásán hagytam. Bár amilyen gyorsan történt minden, esélyem se lett volna megfelelő módon felhelyezni abban a mintegy húsz másodpercben, amit Jenő elvtárs az íróasztala felszabadításával töltött.

Amikor húsz napra rá megkaptam a hírt, hogy hamarosan kezdhetek is számviteli csoportvezetőként, már sejtettem, hogy baj van.

Anyámnak természetesen nem szóltam erről semmit. Hiszen biztosra veszem, ő, amilyen jótét lélek, az effajta testi vétkezésnek még a gondolatát is felfoghatatlannak tartaná.

Ha végre összeszedem magam, hogy a fémszékről feltápászkodva kibotorkáljak az üzemorvosi rendelő ajtaján a kora reggeli ködbe, először az irodára kell mennem, befejezni a jelentések végső szortírozását. Jenő elvtárs megkért rá, mielőtt végleg otthagyom őt, ezt az egyet még tegyem meg. Az új titkárnőnek időre lesz szüksége, hogy beletanuljon a feladatokba, és Jenő elvtársnak addig is el kell igazodnia az akták között valahogy!

Munka után pedig majd felkeresem anyámat is, Gyurkát is. Boldogok lesznek mindketten, hogy beadom a derekam a házasságba. Mit is tehetnék? A pártában maradásnál tényleg csak az nagyobb szégyen faluhelyen, ha leánynak gömbölyödik a hasa.

És Tétény ugyan nem falu, de igaz, ami igaz, a pártgyűlésen is komolyabban veszik az embert, ha már férjezett asszony. Így talán elkerülhető, hogy találgatni kezdjenek az elvtársak, vajon egy ilyen csinos, zöldszemű titkárnőből mi módon válhatott számviteli csoportvezető épp akkor, mikor magyarbarna szemű gyereket szült annak a molnárkék tekintetű Gyurkának.

*

,,Mindenkinek van egy maroknyi szemete az ajtajánál” – mondogatta Eszter mindig, szája jobb szélét sokat sejtető mosolyra húzva. Olyankor, mikor jókedvű, az orcáján megjelenik egy apró, barna kis bemélyedés. Az utóbbi időben már ki se kellett ejtenie a régi rabbibölcsesség szavait, én már abból kitaláltam, hogy erre gondol, ahogy ez a barna gödröcske feltűnt a jobb szájszögletében.

Aznap este a varrónőtől tartottunk hazafelé. Még alig alkonyodott, az égen orgonalila felhők úsztak. A vasúti átjáróhoz közeledve vettük észre az oroszokat. Négyen voltak, batyujuk hanyag nemtörődömséggel lógott a vállukon, sityakjuk félrecsúszva zsíros fejükön.

Azóta az este óta nem láttam Eszter orcáján azt az édes, jókedv előcsalta gödröcskét.

Őt magát is csak kétszer sikerült megpillantanom azóta. Először a tétényi piactéren botlottunk egymásba, ahol Eszter épp újságot vásárolt egy szurtos eladófiútól. Mindig érdekelte őt a közélet, apja, mielőtt elhurcolták a gettóba, gyakran biztatta rá, hogy tanuljon, hadd váljon egy nap művelt asszonnyá, mint néhai anyja. Eszternek nem kellett ezt kétszer mondani. Ő a legértelmesebb, legműveltebb, legbölcsebb nő, akivel valaha találkoztam.

– Margit! – kiáltott fel meglepetten, mikor a piactéren odaléptem mellé. Szemében egy pillanatra feltűnt ugyanaz a virgonc villanás, melyet annyiszor figyeltem csodálattal erdőbeli bóklászásaink során, ifjú hajadonként. De aztán a villanás, amint jött, úgy is ment, és helyét átvette valami leírhatatlan mélabú. Lesütötte tekintetét, és hebegve a kezében szorongatott hírlapra bökött.

– A csehszlovákok dekrétumot adtak ki, hallottad? Kassán perbe fogták az összes magyart. No, Isten áldjon, Margit, nekem most mennem kell. Sok a dolgom.

Azzal hátat fordított, és továbbra is kerülve a pillantásomat sietős léptekkel elrobogott a kisbíró háza felé, ahol lakott. Harminckilencben vette őt nevére a tétényi kisbíró, anyai ágon nagybátyja, hogy kivonja őt az intézkedések hatálya alól. Akkor vált magyar lánnyá.

De én már akkoriban szerettem őt, mikor még zsidó leány volt.

Az elemiben ismerkedtünk meg, és kötöttünk örök barátságot. Engem módos keresztanyám nevelt, szüleim a mai napig cselédsorban élnek Pesten. Hogy mikor éreztem először, hogy Eszter a legfontosabb személy számomra ebben az életben? Azt hiszem, a megyei bálon, harminchétben. Világoskék, csipkés ruhát viselt, hamvas orcáját angyali szépségűvé tette a tánc által rácsalt pír. A mulatság forgatagában mindketten több legénnyel is táncoltunk, de aztán Eszter egyszer csak pajkosan hozzám lépett, és két kezemet megragadva, ugrabugrálva forogni kezdett velem a talpalávaló hegedűszóra.

Azon az éjszakán egy percet sem aludtam. Szememet lehunyva az ő arcának gödröcskéit láttam csak magam előtt, semmi mást.

Ösztönösen tudtam, hogy efféle érzéseket nem lenne szabad táplálnom iránta. Igyekeztem is megszabadulni tőlük, amint csak bírtam, és fogcsikorgató mosollyal fogadtam a kántor fiának széptevését. De a református templom karzatáról rám jámboran lemosolygó, hiányos fogazatú legény mögött mindig ott csillogott Eszter nagy, fekete, virgonc szeme.

Mikor a lelkész bűnbánatra inti a testvéreket az Úrban, én homlokom a templompadon összekulcsolt kezemre hajtva fogadkozok, hogy soha többé nem nézek a karzat második sora felé. Ám amikor felcsendül a gyülekezeti ének a hívek száján, nem állhatom meg, hogy Eszter buzgó arcát ne fürkésszem újra, vajon megtanulta-e már ennek a zsoltárnak a dallamát is, és énekli-e fennhangon, vagy fekete zsoltároskönyvét bújva, a nem régen református hitre tért bárányok módjára, dúdolni próbálja még csak.

Húszévesek voltunk már, negyvenben, mikor egy szombat délután Eszterék lakásán töltöttük az időt, kézimunkával a kezünkben. A zsoltároskönyveinkre hímeztünk szép mívű, veres-zöld vászonborítást. A kisbírónak dolga akadt azon a napon, a cseléd pedig a piacot járta. Ketten maradtunk csak az egész házban. A kereveten ültünk, közel egymáshoz, Eszter a frontról meg a nemzetközi helyzetről magyarázott, miközben keze buzgón dolgozott a keresztöltéseken. Én szórakozottan hallgattam, bántam is akkor a második bécsi döntés eredményét! Szemem sarkából Eszter száját figyeltem, a gödröcskét az orcáján, ajkának karmazsinszínű nyílását-csukódását.

– Nagybátyám a múlt vasárnap ebéd közben úgy olvasta fel egyenként a visszacsatolt magyar városok nevét a Pesti Naplóból, mintha imádságot mondana! – csevegett Eszter derűsen. Aztán rám pillantott. Egészen közelről láttam az arcát, és karom ettől libabőrözni kezdett.

– Margit… Mondták már neked, hogy a szemed olyan színű, mint a kökény?

Ami ez után történt, arra csak mint egy homályos álomra emlékszem. Megcsókolt, ebben egészen biztos vagyok. De akárhogy igyekszem, nem bírom visszaidézni, milyen ízűnek éreztem a száját, milyen illatúnak a leheletét. Szívem dobogása harangzúgásként töltötte be egész lényemet.

Amikor kezem bizonytalanul kinyújtottam a válla felé, hogy ösztönösen még közelebb húzzam magamhoz, ő hirtelen felugrott a kerevetről, és kézimunkáját a szőnyegre ejtve kirobogott a szobából.

Az erdőben találtam rá, abban az elrejtett kuckóban, mely ifjúkorunk gyermeki időtöltéseinek kedvelt színhelye volt. Egy szúette falócán ült, ezt sok-sok évvel korábban selejtezték le a parókiáról, és mi akkor cipeltük ide, saját kis világunkba.

– Nagyon sajnálom, Margit! Elvesztettem a fejem. Többet nem fordul elő ilyesmi, ígérem! – hebegte összegörnyedve, könnyes szemmel.

Mellé ültem a lócára, simogatni kezdtem háta görbületét, de ő ijedten elhúzódott. Nem tudtam, mit mondhatnék, hát hallgattunk. Eszter mintha többször imát mormolt volna maga elé. Később felemelte a fejét, és szemében szent eltökéltséggel, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Erről soha egy szót se ejts ki a szádon, Margit! Ez hatalmas bűn.

Én sem akkor, sem azóta nem találtam magamban erőt rá, hogy Eszterrel ellenkezzek.

De amikor apját bevitték Pestre a gettóba, a karjaimban sírta álomba magát. Én ringattam, akár egy gyermeket, és tudtam, soha nem fogok mást szeretni, vessen minket akárhová is a sors. Apjáért sokat imádkoztunk együtt, és ahogy a hírek egyre aggasztóbbá váltak, Eszter korábbi áhítatosságát levetkőzve, ökölbe szorított kézzel kezdte átkozni az eget, amiért az nem hallgatja meg imáit.

Ekkoriban a templomból is elmaradoztunk, és ő egyre gyakrabban töltötte nálam az éjszakát. Dacos szenvedéllyel adta át magát a vétkezésnek, melyre valamilyen mindennél erősebb, ifjonti hév késztetett minket.

Én ekkoriban sem találtam magamban erőt ellenkezni vele.

Ha bűn is, amit tettünk, életem legboldogabb éjszakái voltak ezek.

Apja a deportálás elől megszökött. Negyvenöt tavaszán érkezett haza Téténybe, mikor már a szovjet csapatok az országban állomásoztak. Eszter az agg szatócs őszülő fejét meglátva alig hitt a szemének. Könnyezve vetette magát a lesoványodott öregember karjába, és rázta, csak rázta a zokogás.

Attól a naptól kezdve a vasárnap reggel az én ágyam helyett újra az istentiszteleten találta őt, és ha lopva el is kaptam néha egy-egy virgonc pillantását, mindig azonnal félrenézett, és szája jobb szélét sokat sejtető mosolyra húzva felidézte a régi zsidó közmondást, miszerint ,,Mindenkinek van egy maroknyi szemete az ajtajánál!”

Beszélt a tiszteletes úrral is, mesélte egy nap átszellemült arccal, szemében égi fénnyel. Az elmondta neki, az Úr Jézus Krisztus az ő kegyelmességében megbocsátja az ifjúság bűneit, ha az ember őszintén megbánja őket. A lelkünk pásztora azonban szigorúan hozzátette azt is, a jövőben efféle cselekedetre még csak gondolni se merjünk, különben biztosan elkárhozunk.

– Margit, tarts te is bűnbánatot! Krisztus neked is megbocsát, a tiszteletes úr azt mondta.

És bár én Eszterre hallgatva megtettem mindent, ami tőlem tellett, hogy őszintén megbánjam vétkeimet Krisztus urunk színe előtt, amikor az oroszok ránk vetették magukat a vasúti sínek közelében, biztosan tudtam, hogy ez a haragvó Atyaisten büntetése számunkra.

Másodszor akkor láttam Esztert az oroszokkal történtek után, mikor a tisztiorvos ajtaján beléptem. Ő akkor épp kifelé jött. Azt a világoskék selyemruhát viselte, amit harminchétben a megyebálon. Ijedten pislogott rám, szemöldökét összehúzva. Azonnal kiolvastuk egymás arcából, hirtelen megtorpanásából, hogy mit keres itt a másik.

A tisztiorvos az én történetemet is feljegyezte a jegyzőkönyvbe, majd egykedvűen engedélyezte számomra is a művi vetélést. Azt mondta, jelentkezzek Budapesten, a Rókus Kórház nőgyógyászatán, ahol ingyenesen elvégzik majd nekem.

Én remegő térddel botorkáltam ki az épületből.

Reméltem, Eszter talán megvár itt, és válthatok vele néhány szót. Rettegtem attól, hogy befeküdjek a budapesti kórházba „kikapartatni” magam, ahogy az asszonyok mondták ezt maguk között. Azonban azt is tudni véltem, férj nélkül teherbe esni bizony szégyenletes bűn, és az én lelkemet már épp elég súly nyomta ekkor. Szerettem volna megkérdezni Esztert, ő, a legműveltebb nő, akit valaha ismertem, mint vélekedik minderről.

Ebben a gyenge pillanatomban még az is eszembe jutott, bár Eszter és én mindketten megtarthatnánk, és közösen nevelhetnénk őket! De azonnal fel is ocsúdtam ebből az ocsmány gondolatból, és nyomban elmormoltam egy bűnbánó imát.

Eszter helyett a kántor foghíjas, pápaszemes fiát találtam a bejárat előtt. A lelkész biztathatta fel rá, hogy fogjon újra udvarlásba, és én, akárcsak annak idején, ifjú leány koromban, most is fogcsikorgatva mosolyogtam vissza rá.

– Ma-Ma-Margit! U-ugye hazakísérhetlek? – kérdezte a legény félénken dadogva. Apró szeméből ártatlan, jóhiszemű hódolat csillogott felém.

Útközben újra szóba hozta, hogy ő bizony ősi magyar családból származik, felmenői között felvidéki grófokat is lehet találni, akik még valamely Árpád-házi király alatt kaptak nemesi rangot. Őt ugyan testi hibái miatt be nem sorozták, de szép fizetése van, és bár a lányoknál mindeddig nem járt szerencsével, igencsak szeretne megházasodni… És hát most, hogy a tiszteletes úr bizalmasan elárulta neki, hogy én épp vőlegényt keresek…

Minden porcikám tiltakozott a házasság ellen. El akartam futni, eltűnni a világ szeme elől, bevetni magam az erdőbe, addig róni a járatlan ösvényeket, míg a fáradságtól össze nem esek, rátalálni egy kis zugra, melyet Eszterrel otthonosan berendezünk magunknak, akár ha saját kuckónk lenne, még lócát is zsákmányolunk hozzá a parókiáról, és Eszter azon mindig ott ücsörög térdét átkarolva, fejét felszegi, orcáján a gödröcskében lila árnyékok játszanak, és én odaszaladok hozzá, lekuporodok mellé a lócára, és csak csókolom és ölelem, ahogy csókolnom és ölelnem őt fertelmes vétek, melyért kegyetlenül megbűnhődtünk aznap este a vasútnál, mikor az oroszok ránk rontottak, és letepertek, és lemeztelenítve megbecstelenítettek, és mi szó nélkül tűrtük a fájdalmat, a szégyent, tekintetünk kínlódva egymáséba fonódott a sártól mocskos földön fekve, a kajánul röhögő, pálinkaszagú, undorító férfiak hányásízű leheletével az arcunkon, és tudtuk, a gyalázatban és a kárhozatban is együtt tűrünk, mi ketten, Eszter és én.

Soha többé nem láttam őt. A kisbírótól hallottam, hogy apja kísérte be Budapestre, a kórházba, ahonnan aztán nem is tértek haza Téténybe. Rebesgették, hogy Bécsbe utaztak, egy ottani ismerősüknél találva szállásra, de én nem kérdezősködtem felőlük tovább. Hasam, tudtam, hamarosan gömbölyödni kezd, és mivel a kántor fia azóta is napi rendszerességgel látogatott, és magyarázta, hogy a magyar vér mennyivel különb bármely más nemzet vérénél, különb az bizony a németnél, az orosznál, de még a zsidónál is, meg hogy az Úristen az ő családfájára mindig is kegyesen tekintett, mert felvidéki ősei közül többen bizony reformátorok is voltak… én nem láttam értelmét tovább késleltetni az elkerülhetetlent.

A szívem alatt növekedő kis élet kezdetének gyalázatos története csak egy marok szemét az ajtómnál – és olyanja, tudjuk jól, mindenkinek van. Hiszen a mi Krisztus urunk az ő kimondhatatlan jóságában a házasságtörő asszonynak is eltörölte minden bűnét. Igen, talán Eszter is azt mondaná, hogy ha kegyes életet élek mostantól, nekem is megadatik a bűnbocsánat.

Ez a mai szombat délután esős és szürke. Ma megyek hozzá a kántor pápaszemes fiához. A zsoltároskönyvemről reggel lehántottam a veres-zöld, hímzett borítót, és eredeti, pőre feketeségében hoztam magammal a templomba. Mikor az ének felcsendül a hívek száján, én az úrasztal előtt állva, fehér fátyollal a hajamban már egyetlen egyszer sem tekintek fel a karzat felé.

Esztert, egyetlen, igaz, örök szerelmemet, tudom jól, úgysem látnám ott többé.

*

Friss hó gyűlt össze itt a lócán, Pál fakeresztes sírhalma mellett. A temetőt ezen az órán senki más nem kereste fel, csak én. De nekem el kellett jönnöm még egyszer Pálhoz, mielőtt ma délben hozzámegyek Ernőhöz.

Kezemmel lesöpröm a havat a lócáról. Hatalmasra nőtt hasamat átkarolom, és óvatosan leülök. A temetőben mély a csend ma reggel.

Újév napja van. Kilencszázhúsz.

Ernő újságjaiból tudom, hogy mostanában bizony gyors iramban változnak az idők. Pál érezte ezt annak idején. „A huszadik század csak a húszas években kezdődik majd el igazán!” – mondogatta tréfásan nekem is, Ernőnek is. Ernő ilyenkor mosolyogva azt válaszolta: „Nekünk, öcsém, tényleg akkor kezdődik majd! Hej, micsoda világ lesz az!”

A végzés szerint ha a birtokért kilencszázhúsz első napjáig nem jelentkezik közelebbi rokon, az anyai ági unokafivérekre száll minden. Pálra és Ernőre. „Csak addig fogunk itt Pesten kubikolni, míg odahaza, Sepsiszentgyörgyön mi nem leszünk végre a kisbirtokos uraságok! Meglátod majd akkor, Pali öcsém, hogy az élet nemcsak talicskából meg lapátnyélből áll!”

Én eleinte is Ernővel jártam jegyben. Két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, és olyan szerelmesek voltunk, hogy ő szinte azonnal meg is kérte a kezem. Cselédlányként szolgáltam már akkoriban egy budai asszonyságnál. Jól tartott, nem volt okom panaszra. De Ernő lánykérésére mégis igent mondtam. Azt hittem, ő életem szerelme.

Aztán megismertem az öccsét.

Egy dolgot bánok igazán. Azt, hogy a két fivér, mikor utoljára találkozott, haraggal vált el. Miattam gyűlölték meg egymást.

Pál pont egy évvel ezelőtt vett el engem feleségül. Tél volt akkor is, ugyanilyen nagy hó, mint most, mikor tavaly a jegyző elé léptünk. Milyen boldognak éreztem magam az oldalán! A háború végre valóban véget ért. A spanyolnátha se szedte többé úgy az áldozatait, ahogy egy évvel korábban. Az újságok folyton folyvást a békéről írtak, meg mindenféle békeszerződésekről, és Ernőtől már tudtam, hogy a fivérekre szép örökség vár hamarosan Háromszék vármegyében.

De én örökség nélkül is hozzámentem volna Ernőhöz is, Pálhoz is. Világ életemben szolgáltam, és sosem gondoltam, hogy asszony koromban majd otthon ülök, virágos asztalterítőt hímezgetve, polgári nők módjára.

– Az én fajtám, a cselédek népe a két keze munkájából él, mióta világ a világ! – jelentettem ki, mikor Pál az esküvőnk előtt azon kezdett nyugtalankodni, mit teszünk, ha az újév előtt mégis felbukkan egy közelebbi rokon, és a birtok örökétől elesnek a fivérek. – Aztán meg, édes Pálom, van nekem egy távoli nagynéném Tétényben. Módos özvegy, a férje révén. Talán elvállalja, hogy keresztanyja legyen a gyerekeinknek.

Március szele fújt már, mikor Ernő beállított hozzánk. Padlásszobánkba a tető résein át behúzott a cúg. Pál féltett engem, nehogy meghűljek, ezért rongyokat dugdosott a repedésekbe. Mikor megláttam Ernő kedves arcát az ajtóban, a szívem dobogott és a torkom elszorult. Részegnek tűnt, pedig sem előtte, sem utána nem láttam inni soha. Szeme könnyes volt. Bejött a szobába, az összecsavart újságot köpönyege zsebéből előhúzta, azzal hadonászott. Átkozódott. Szidott engem, szidta Pali öccsét. Azt mondta, elszeretett tőle, és hogy sosem bocsátja ezt meg neki. Keserű dühében a rongyokat is kihuzigálta a tetőcserepek közül.

Pál másnapra belázasodott. Ápoltam, a rongyokat is visszatömködtem a résekbe. Ernő ott felejtette az összecsavart újságot, abból tudom, hogy ezeken a március huszadika körüli napokon a forradalmi kormányzótanács ideiglenes alkotmányt hirdetett ki. „Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!” – betűztem ki később a pesti falakon is több helyütt.

Reméltem, a cselédek népére mostantól jobb világ köszönt. Azon viszont aggódtam, vajon az uram székelyföldi örökségére nézve milyen veszélyeket jelent majd ez.

De sokáig nem aggódhattam, mert Pál egyre rosszabbul lett. Az asszonyomtól a rákövetkező heti béremet is elkértem, hogy orvost hívhassak hozzá.

A jó doktor a fejét rázta. Sok ilyen esetet lát mostanság Pesten is, Budán is, magyarázta. Gyanítja, a spanyolnátha szedheti újra az áldozatait, jóllehet – sóhajtott gondterhelten –, a jelenlegi kusza politikai helyzetben senkinek nem jut ideje rá, hogy hatóságilag kivizsgálja a dolgot, és járványügyi intézkedéseket foganatosítson.

Felírt valami gyógyszert, ami leviszi a lázat. Aztán azt javasolta, adassam fel Pálra az utolsó kenetet. Mikor hebegtem valamit róla, hogy reformátusok volnánk, vállat vont, és fekete kalapját megemelve ott hagyott a haldoklóval.

Utolsó szavaival Pál Ernőt szólongatta. Könnyek között könyörgött a bocsánatáért.

– Édes bátyám… Hiszen én nem akartam neked soha rosszat… Bár jóvá tehetném… Erzsit szívem összes melegével szeretem… Vigyázni fogok reája mindhalálig… Ígérem neked, Ernő bátyám…

Én csuktam le kimeredt szemeit.

Ernő a temetésen mellém lépett, és én sírva szorítottam meg a kezét.

Próbáltunk távol maradni egymástól ezek után, de valahogy mégis mindenütt Ernőbe botlottam bele. Ha az asszonyom a piacra küldött, ott ő ásta, terítette az alapot az új zöldséges pavilonja alá. Ha a mosodába mentem, annak ajtaja előtt ő talicskázta a kiskertbe a virágföldet. Ha az uraságnak jártam a hírlapért, ott is csak Ernőbe botlottam, aki a bódénak támaszkodva olvasta a napi sajtót.

– Erzsike, kis bogaram! – tekintett fel rám az újságból, ugyanazzal a meleg szeretettel, mint mindig, mint jegyességünk idején. De egy pillanattal később össze is vonta a szemöldökét, és aggállyal nézett ekkor már gömbölyödő derekamra. – Ejnye, no, hát te meg ugyan bizony…

És pislogott, és rázta a fejét.

Még aznap meg is kérte a kezem újra.

– Nem a gyerek miatt – bizonygatta. – Tudod, mennyire szerettelek mindig is, Erzsike. Csak hát Pali… Mikor őt választottad, azt kívántam, legyetek boldogok együtt. Én majd, gondoltam, valahogy csak megleszek. A komák aznap, tudod, márciusban, ünnepeltek. Lakodalmat ültek, a kordés lakodalmát. Ahogy néztem ott a menyasszonyt meg a vőlegényt, a bor elvette az eszem… Ó, hogy bántam, már másnap hogy bántam! Szégyelltem magam, elétek se mertem kerülni.

Megsimogattam az arcát. Csókot adtam neki szépen pödört bajsza tövébe.

Most itt ülök a friss hóban a lócán. Pál sírja előtt. Újév napjának reggele van, kilencszázhúsz. Az újságok még mindig békeszerződésekről írnak, és bár rokon nem bukkant föl, Ernő sopánkodva megy minden nap a lapért, és nyitja, és olvassa a híreket a béketanácsokról meg az etnikai határok megállapításáról, és reméli, ha nős emberként utazik Sepsiszentgyörgyre abból az összekuporgatott kis pénzünkből, még azelőtt kezébe kaphatja a tulajdonlevelet, hogy a román állam rá próbálná tenni a kezét a birtokra.

Én, mielőtt megesküszünk ma délben, eljöttem első uramhoz még egyszer. Búcsút akarok mondani neki végleg.

Talán miénk lesz az örökség. Talán a románoké, és mi egész életünket cselédsorban éljük le.

Az egyetlen dolog, amiben biztosan hiszek, hogy Pál lelke onnan föntről reám, Ernőre és közös gyermekünkre megnyugvással tekint le.

*

Kétezerhúsz. Az emberiség legsötétebb éve-e vagy sem, mindenesetre az internet bugyrainak megfelelő mértékű kiismerésével, egy dombornyomott hitelkártyával, valamint némi nyelvismerettel viszonylag zökkenőmentesen elérhető, hogy valamely nemzetközi futárszolgálat busás áron ugyan, de Budapestre is kiszállítsa az osztrák orvos által az online konzultálás során felírt, fehér tablettát. Így legalább nem kell betennem a lábam egy real life nőgyógyászati váróba.

A konyhapultnál állok, egyik kezemben a csomagból kihántott pirula, a másikban a telóm. „Idén kezdődött el igazán a huszonegyedik század!” – jutnak eszembe a jóvágású negyvenes szavai. És koccan a pezsgőspohár, és flörtöl a szemünk. Ahogy történik ez, ha két ember között megvan a kémia, mióta világ a világ.

Újra a telóm kijelzőjét bámulom. Rajta ott virít a megnyitott telefonkönyv app, a listában kijelölve a jóvágású idegen száma. Nulla-hat húsz…

Lehajítom a szerkezetet a pultra, és hátat fordítok neki. Kitöltök egy pohár ásványvizet. Belekortyolok, tabletta a kezemben, de aztán ezt is a pultra vágom. A pohár feneke hozzákoccan a szilvakék csempéhez.

Visszafordulok a telómhoz. A rohadt életbe, miért ilyen nehéz ez?!

Sóhajtok. „A biológia és a társadalmi viszonyok együttesen okozzák, hogy a nők a mai napig nem szabadulhattak fel a reproduktív szerep alól” – szólal meg a fejemben a harcos társadalomfilozófus. Ez olyan, mint a női vécé kálváriája. Biológiai adottság, hogy mi ülve pisilünk. De ettől még nem kellene megnehezíteni a dolgunkat azzal, hogy se deszka, se akasztó, se kilincs.

A nagybetűs „Női Sors”-ra is ugyanez igaz: biológiai tény, hogy mi tudunk szülni. De ettől még nem kellene elvárni tőlünk, hogy szüljünk is.

Csak ha akarunk.

Kérdés, én akarok-e?

Anyámra gondolok, akinek nyilván ebből az egészből egy szót sem árultam el. Hogy is érthetné meg? Az ő világa teljesen más volt, mint az enyém. Számára a család számított az életben egyedül, és az, hogy egy férfire meg a gyerekeire gondot viseljen. „Hívd már fel! Jóképű, elvált és intelligens. Mi más kell még?” – hallom anyám hangját a fejemben. A telómért nyúlok.

Ekkor mintha nagyanyám szólalna meg korai gyermekkoromból. Az ő téeszirodán felvett, parancsoló modorában jelenti ki: „Nincs neked szükséged férfire! Erős vagy te egyedül is.” Hangja valahogy mintha a saját hangom lenne, úgyhogy be is zárom gyorsan a telefonkönyv appot.

De aztán dédanyám zsoltárt dúdol a fülembe. „Az oly emberek nyilván boldogok, kik igazsággal járnak életükben…” Boldogság, igazság. Vajon dédanyám megtalálta-e élete során bármelyiket is?

És vajon… számomra mit jelentenek ezek a szavak?

Az elmúlt pár napban, miközben az abortusztabletta az expressz futárszolgálat ölelő karjaiban tévelygett valahol a nemzetközi térben, felhívtam telefonon nagyanyám még élő, idős húgát. Megörült a hívásomnak, órákon át beszélgettünk. Vagyis hát, ő beszélt, én meg hallgattam. Ükanyámról elmesélte, cselédként szolgált valami belvárosi családnál. Ükapám meg… ha jól emlékszik… kubikos volt.

Ennyit a génekről meg az agysebész felmenőkről, mondom magamban. Némiképp szégyenkezve korábbi, dühben fogant gondolataimért, most felidézem genetikai meg fejlődéslélektani olvasmányaimból, hogy nem a vér számít, nem az utódlás, nem az ősök – épp annyira számít a neveltetés, az érzelmileg stabil gyerekkor, az értékrend is.

Egy ember komplex lény, egyszerre terméke a biológiának és a társadalomnak, amiben él. Megjósolhatatlan, hogy kivé válna ez a néhány invazív sejt, ha hagynám embrióvá, majd magzattá fejlődni a testemben.

A valódi kérdés az, meg akarom-e ezt tudni?

Akár úgy is, hogy senki nem áll mellettem társként?

Igaz ugyan, a jóvágású idegen a harmadik bögre tea és az első pohár fröccs között makogott valamit nemcsak arról, hogy ex-nejével a mai napig kiegyensúlyozott és baráti a viszonya, hanem arról is, hogy ő egy nap igenis szeretne apává válni.

Én akkor erre a szememet forgattam. Nem spermadonort keresek, bébi, nem kell így pedáloznod! Csak jól akarom érezni magam. És rendelem a fröccsöt, és izzik tovább a levegő.

De talán… talán ez az idegen szeretne legalább tudni róla, hogy bevenni tervezem a tablettát.

Ebben a pillanatban mintha ükanyám szólna hozzám, az évszázad távlatából. „Mostanában bizony gyors iramban változnak az idők. Én örökség nélkül is hozzámentem volna bármelyikükhöz. Szerettem mindkettejüket. Az egyetlen dolog, amiben biztosan hiszek, hogy a lelkük megnyugvással tekint le onnan föntről rám és utódaimra.”

Kezem remeg, mikor felvillantom a telóm képernyőjét, és kikeresem a listából újra az idegen számát.

*

Márványos Ágota / Allie P. Dale

Bár természettudományos végzettséggel rendelkezem, mindig is szenvedélyesen vonzott az irodalom és az alkotás. Történelmi, fantasy és sci-fi zsánereket szeretek írni elsősorban, illetve ezek ötvözetét, gyakran erős romantikus szállal. Műveimben sokszor a feje tetejére állítom az olyan, ritkán megkérdőjelezett társadalmi elvárásokat, mint a monogámia vagy a kötelező heteroszexualitás. Ars poetica gyanánt a következőt mottót választanám: a szerelmi háromszögek amilyen elcsépeltek néha, annyira érdekessé lehet tenni őket, ha az ember kreatívan próbálja átértelmezi az agyonhasznált toposzokat! 🙂 Jelenleg egy Artúr király mondakörben játszódó regényfolyamon dolgozom. Ha szeretnéd követni ennek az alakulását és egyéb írásaimat, lájkold be a facebook oldalamat az alábbi linken!

https://www.facebook.com/M%C3%A1rv%C3%A1nyos-%C3%81gota-A-P-Dale-%C3%ADr%C3%B3i-oldal-105909921486308/

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (8 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett a novella! Kifejezetten ügyes – és olvasáskönnyítő – megoldás volt, ahogy az elején felvillantottad a női felmenőket, majd mindegyik teherbeesésének körülményeit, velük a kort, a korszellemet és az adott időszak női sorsát bemutattad. Mindezt néhány bekezdésen belül, túlmagyarázás nélkül.
    Ami viszont egyből és igazán berántott, az a stílus. Könnyed, gördülékeny, szellemes… Elég volt a főoldalon az első pár sort elolvasnom ahhoz, hogy tudjam: igen, nekem ez kell. Aztán megnyitottam és vitt tovább a lendület, a történet, a megjelenő dilemmák, az elvárások, a dacolások vagy éppen a megfelelési vágyak.
    Egy élmény volt, köszönöm! 🙂

  2. @SHAKU

    Hálásan köszönöm! 🙂 Nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy sikerült élményt adnom az írással. 😀

    Elmondod, hogy szerinted hogyan folytatódna a történet? Szerinted a végén a főszereplő végül is beveszi-e a tablettát vagy sem? Mire tippelsz?

  3. Nagyon jó kérdés! Az utolsó mondatból arra következtetek, hogy fel fogja hívni a “negyvenes idegent”, ami behoz plusz egy ismeretlen tényezőt a kérdésbe. Ha beszélnek, akkor az a beszélgetés nagyon sokat tud számítani, befolyásolni, ez alapján 50-50% százalékot adnék a bogyóbevételnek, és ötletem sincs, hogy mi lesz. Bár talán hajlanék arra, hogy a beszélgetés hatására nem veszi be bogyót. Az a “baj”, hogy a férfit nem ismerjük, így az “akarok majd gyereket” szöveg üres duma is lehetett.
    Ha nem beszélnek és csak a hősnőből indulok ki… valószínűbbnek tartom, hogy beveszi a tablettát. Az első zsigeri reakciója a konzultálás, bogyórendelés volt, az agóniája a társadalmi elvárásokból jön inkább, ezek miatt kezd igazán agyalni és bizonytalankodni – az én olvasatomban. Ezek miatt szerintem még nem áll készen egy gyerekre. Ha olyan helyzetből indult volna, hogy elve szeretne már gyereket, csak még nem állapodott meg hozzá, nincs fix apajelölt, esetleg a körülményeit nem tartja abszolút kielégítőnek, akkor inkább hajlanék afelé, hogy megtartja, ha már így alakult. 🙂

  4. Kedves Ágota!

    Wow.
    Az első résznél még csak annyit gondoltam, egyszerre intelligens és szórakoztató írás. Nagyon meglepett, hogy nem egy lineáris rom(kom) irányban haladtunk tovább.
    Azzal sem lett volna gondom, mégis pozitív csalódás ért.
    Egyrészt lenyűgöző az egész novellából sugárzó történelmi háttértudás. Másrészt számomra intellektuálisan érdekes élmény volt a fordított időrendi építkezés: retrospektívából tudni meg, “kivel mi lett”.
    Zseniális, ahogy a húszas szám (nem csak történelmi) áthallásai végigvonulnak a művön.
    Az utolsó rész feszesen záporozó témafelvetéseit és következtetéseit külön imádtam. A pozitív kicsengésű függővéget szintén.
    Köszönöm a novellát. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük