Eleinte észre sem vettem őt. Koranyár óta egy angol-dán kereskedelmi egyezmény létrehozásában segédkeztem, és szinte minden héten megfordultam a Külügyminisztériumban; így októberre valószínűleg többtucatszor elhaladtam Aleksandra íróasztala mellett. Milyen vak voltam!
Ugyan az apám, meg a nagybátyám beprotezsáltak a Kereskedelmi Minisztérium tengeri hajózásért felelős titkárságára, huszonhárom évesen tisztában voltam vele, hogy számomra már semmi érdekeset nem tartogat az élet. Születtem volna húsz évvel korábban, hősként küzdhettem volna a nácik ellen! Vagy csak akár tízzel és nekem is lennének izgalmas megszállók elleni szabotázs történeteim, mint idősebb társaimnak. Persze ahhoz az is kellett volna, hogy apám ne a hajózási társaság New York-i irodáját igazgassa akkor. Nekem a háború megmaradt a Broadway-en vetített szaggatott, fekete-fehér híradóknak. Pedig legszívesebben Gregory Peckként kúsztam volna embert próbáló akadályokon keresztül, hogy a levegőbe repítsem Navarone ágyúit.
A távolban egy teherhajóra leszek figyelmes. Jobbra tőlünk Dánia, balra pedig a svéd partok. Az Øresund csatorna itt alig négy kilométer, és ugyan a legszélesebb részén sem éri el a harmincat, aligha fogjuk zavarni egymást.
Kétbalkezes vidéki lány volt, de nagyon igyekezett. A következő londoni találkozót előkészítő értekezlet után hátramaradva még elrendezgettem a jegyzeteimet. A tárgyalóból kifelé menet már azon járt az eszem, hogy a délután fennmaradó részét inkább kedvenc helyemen, a Café Royalban töltöm egy Calvados társaságában, amikor Aleksandra egy teljes kávéstálca tartalmát borította az ingemre. A Pierre Cardinre! Majd’ felrobbantam, de haragom gyorsan elszállt pániktól reszkető, csillogó feketére mázolt szempillái, majd kivillanó modern harisnyatartója láttán, ahogy leguggolva ügyetlenül próbálta összeterelgetni a szétgurult kávéscsészéket, és összegereblyézni a széthullott papírosokat. Igazán jól szórakoztam. Végül, hogy rémületét enyhítsem, meghívtam egy szendvicsre a büfében. Lám, nem hiába járok annyit Londonba, kész úriember lettem.
Tizenkilenc éves, a nevét ks-szel írja – ami egyébként azt jelenti, hogy az emberiség védelmezője –, menekülésüket leszámítva, nem járt még külföldön, egyedül él és van egy macskája. Jaj. De a blúza legfelső gombját szerencsére elfelejtette begombolni.
A teherszállító mintha kissé lassítana. Hátranézek, de közel s távol mi vagyunk az egyetlenek a vizen.
Az egésznapos tárgyalások utáni vacsorákra az én pozícióm már nem kap meghívót, így a londoni estéket általában vagy a tévét bámulva, vagy a hozzám hasonló tizedrangú fiatal hivatalnokok társaságában, premierelődásokra vadászva múlattam. Így volt ez most is. És azta, micsoda film volt! Egy angol ügynök az egzotikus Jamaikára utazik, hogy legyőzze a titokzatos Dr. Not és megmentse a világot a nukleáris fenyegetéstől, miközben három gyönyörű nővel is lefekszik. Remélem, készítének belőle folytatást.
A hétfői debriefre menet a Minisztériumban ismét szembetalálkoztam Aleksandrával. Ondolált frizurájával és vörös ajkaival Marilyn Monroet idézte: ártatlan teremtés volt, aki nincs is tisztában férfiakra gyakorolt hatásával. A hétvégi film élménye újra felerősödött bennem. Mélyen a szemébe néztem és közöltem vele, hogy elviszem vacsorázni. Nem megkérdeztem; mikor kért James Bond bárkitől is bármit? A 007-es soha nem kér semmi, ő utasít, a többiek pedig engedelmeskednek. Egyszerűen megmondtam neki, hogy így lesz. És a dolog működött! Hihetetlen, de rögtön ráállt. Lehengerlő voltam.
Egyre közelebb kerülünk a hajóhoz, szovjet zászló alatt halad, és meg mernék esküdni, hogy minket figyelnek távcsővel. Impertinens fráterek. Rendkívül bosszantó! Ez az átkozott lomha teknő a végén még teljesen megöli a romantikus hangulatot.
Eleinte nem volt túl beszédes lány, ami nekem tökéletesen megfelelt. Szülei akkor menekültek Svédországba, amikor a nácik megtámadták a Szovjetuniót. Ő már ott született, de iskolába már nálunk, a lényegesen jelentősebb amerikai újjáépítési támogatást élvező Dániában járt. Szülei pár éve visszatértek Leningrádba, de neki esze ágában sem volt, ő már dánnak érzi magát.
A nagyanyám által forszírozott hagyományos vasárnapi nagycsaládi ebédeken főleg az apám és a nagybátyám vitáznak, én alig-alig szólalok meg. Nem úgy Aleksandrával; második ebédünkön szinte rendeleni is elfelejtettünk, úgy ömlött belőlem a sok bölcsesség, ő meg csak itta a szavaim.
Kicsit kiszíneztem a munkám és az éltem. Minden érdekelte, amit mondtam, bár egy idő után úgy tűnt, kezd elfáradni. Nehéz napja lehetett, pedig épp arról a John Lennon nevű fickóról meséltem neki, akinek új bandáját még tavaly egy hamburgi klubban hallottam, és akiktől a rádió épp a vadonat új Love Me Do-t játszotta a háttérben.
Tett egy csodáló megjegyzést a nagybátyám munkájára, mire tüstént stratégiát váltottam. Amerika biztosítja a világbékét. Noha, a Szovjetunió is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, a jenkik sakkban tartják őket a britteknél, az olaszoknál és a törököknél telepített rakétáikkal – ecseteltem tettetett fesztelenséggel, lázasan kapkodva a vasárnapi ebédek alatt elhangzó eszmefuttatások foszlányai után. Aleksandra meg csak ámult csillogó szemmel tájékozottságomon és összefüggésekben való gondolkodásmódomon. Újra nyeregben voltam. Mostantól végre lesz majd valami értelme a vasárnapi ebédeknek.
Ebből elég! Teljesen kizökkent ez a rohadt teherhajó. Én is távcsövet ragadok. Jól láttam, tényleg minket figyelnek. Kislovopsk betűzöm a nevet a hajó oldalán, és hirtelen ötlettől vezérelve lerobogok a táskámban lévő regiszterhez. Igen, megvan: Kubába szállít mezőgazdasági eszközöket. Akárcsak a Kimovsk két napja.
Azt hiszem, megkedveltem Aleksandrát. Mióta visszatértem Londonból, három egymást követő napon is együtt ebédeltünk, erre pénteken, nagyon sajnálta, de más dolga volt. Nem szerettem azt az érzést. Egész nap nyughatatlanul járkáltam fel-alá az irodában, képtelen voltam odafigyelni a Kubai szállítások miatt jelentősen felélénkült KGST-s hajóforgalom lajtstromára, és többször azon kaptam magam, hogy elindulok a Külügy felé. Mi a fene ez? Mindjárt itt a hétvége, és még csak hétfőre sem egyeztettünk semmit!
Végül nem bírtam magammal, a táskámba tuszkoltom az olvasatlanul hagyott irathalmot, és esőkabátomat megragadva átviharoztam a Külügy tekintélyt parancsoló, sötétbarna téglás épületébe. Péntek lévén már csak alig néhányan lézengtek a folyosókon. Aleksandra sem ült a helyén. Csalódottan vettem az irányt nagybátyám irodája felé. Ilyenkor általában a Kanalcafeen-ben ebédelt, rám meg nagyon rám fért egy brandy. Elegánsan beengedtem magam és nem hittem a szerencsémnek. Legnagyobb örömömre Aleksandra háttal nekem épp mélyen előrehajolva a jókora tölgyfa íróasztalon heverő papírokat igazgatta. Szegény, most már a nagybátyám is ugráltatja. Odasiettem hozzá, legszívesebben megragadtam volna karcsú derekát. Olyan törékeny, amikor megijed. Imádom!
A tegnapelőttit nem ellenőrizték. Jól van, barátocskáim. Lássuk csak, rendben vannak-e a papírjaitok. Azt hiszitek, csak úgy elszúrhatjátok az estémet Aleksandrával? Talán még a javamra is fordíthatom a helyzetet. A hatalmas hajó térdre kényszerül Jonas, az átjáró ura előtt. Eltekerem a kormányt, és célba veszem a behemótot.
Mr. Bond nem jönne elő egy egyszeri vacsorameghívással, úgyhogy némi ideges ötletelést követően megkérdeztem, hogy utazott-e már vitorláson? Persze, nem lepett meg, hogy nem. Terveztem egy utolsót hajózni még a hétvégén, és szeretném, ha velem jönne. Ilyen lassan még sohasem teltek a másodpercek. Vaníliaillat lengte körbe, engem meg kivert a víz. Őrültség, de végül elmosolyodva rábólintott. Touché!
A kocsiúton még nem oldódott fel. Zavarta, hogy el van maradva a munkájával és, hogy még mindig rengeteg dolgot nem ért. Kis butus, valóban nem látta a fától az erdőt, olykor teljesen jelentéktelen részletkérdések foglalkoztatták. Legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni neki. Kezdett felengedni, és ahogy a megkönnyebbültségtől kissé lejjebb csúszott az ülésen, szoknyája feljebb húzódott, kivillantva még egy kis részt formás combjából.
– Hagyd a csudába, Jonas, gyere inkább, mutasd meg, hogy húzzam be az orrvitorlát!
– Öt perc az egész, aztán mehetünk tovább, Kedves! – Hopp ez csak úgy kicsúszott, kissé kijózanodom, egy pillanatra lopva rásandítok, de nem rám néz.
Anyám hajója, egy 35 lábas, sudár, mahagóni kétárbócos Helsingørben horgonyzott. Apámtól kapta, de nem igazán volt oda a tengerért.
Szikrázó napsütésben értünk a kikötőben. Aleksandra a mólón várt, amíg megszereztem a kulcsokat. Csak bámultam rá a távolból, ahogy az én Marilyn Monroem ott áll a hatalmas jachtok között. A gyönyörő gyámoltalan nő, aki mellé erős férfi kell.
Kedvező szélünk volt, amikor vízreszálltunk. Aleksandra érdeklődve követte, ahogy ismertettem a hajó részeit és működését. Megijedt a csáklyától, és szégyenlősen elmosolyodott, amikor megmutattam a hálókabinokat is. Újra elememben éreztem magam. Körbe vitorláztuk Hamlet várát, majd délre, Koppenhága felé vettük az irányt. A hajók nagy részét már kiemelték télire, így alig egy-két vitorla bontotta meg a horizontot. Tökéletes.
– Ne csináld, Jonas, megijesztesz! Mégis, mit akarsz csinálni? – sikolt fel.
– Felszállok és ellenőrzöm – jelentem ki határozottan magamat is meglepve. Szemben a svédekkel, a Dán Királyság az Észak-Atlanti Szerződés tagjaként a világ legerősebb katonai szövetségének tagja. Nekem kell cselekednem. James Bond az egyik oldalamon, Simon Templar a másikon, a hullámokról felfreccsenő permet pedig ráfagy acélos arcomra.
Rábíztam a kormányt, és lementem a szalonba. Feltettem a gramofonra a tavalyi év slágereit tartalmazó albumot, és kevertem egy nagy adag daiquirit.
Meglepően stabilan tartotta a kormányt, amikor felértem hozzá, és én azt kívántam, bárcsak augusztus lenne és ő fürdőruhában állna, kihívón, mint Honey a Dr. Noban. Koccintottunk, és kislány módjára vihogni kezdett.
Újabb koktélt töltöttem a mixerből és élveztem, ahogy Aleksandra közelsége és a karibi rum egészen átforrósított belülről.
– Jonas, a Koppenhágai Egyezmény értelmében nemzetközi vizeken hajózik. Nincs jogosultságod megállítani.
– Hacsak nem fegyvert szállít, és a Dán Királyság megtámadására készül – rögtönzök kissé ingerülten. Mégis honnan tud egy titkánő ilyeneket? Távcsövemmel végigpásztázom a fedélzetet. Vagy egy tucat embert számolok a korlát különböző pontjain, mind felénk néz. És mintha… Igen, többnek puska van a vállán. Nyilván esetleges kalózok ellen, villan át az agyamon, mégis nyugtalanság tölt el. Bal lábam remegni kezd.
Aleksandrára tekintek, hátha erőt meríthetek segítségre szoruló lényéből. De a védtelen Marilyn nyomtalanul eltűnt, helyét az Álom luxuskivitelben Holly-ja vette át: ártatlan külső, ravasz és céltudatos elme. A teherhajó már csak néhány hajóhossznyira van. A puskák eltűntek a vállakról, csövük most mind felénk irányul. Elfog a rettegés.
– Meg kell fordulnunk, gyorsan! – kiáltom Aleksandrának, és a kajütt bejáratához erősített rádió felé vetem magam. De nem érem el, hátamba éles fájdalom hasít. Mintha ketté vágtak volna. Felordítok és előrezuhanok. Kényszerítem magam, hogy megforduljak, noha minden mozdulat olyan, mintha kitépnének egy darabot a testemből. Aleksandra nincs a kormánynál. Helyette a csáklya nyelét markolja és jéghideg tekintetét a szemembe fúrja.
Felkiált valami érthetetlent a teherszállítóra, majd odahajol hozzám:
– Márpedig ez a hajó háborítatlanul elviszi a rakományát Kubába, moj dorogoj – súgja a fülembe, s miközben a gramofonból Audrey Hepburn bársányos hangján halkan recseg a Moon River, megcsókol.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt