Márkus István Ádám: Mona

Mona testesítette meg azt az érzékiséget, azt a bájt, azt a vágyat, amit csak egy nő jelenthetett az olyan férfi számára, mint amilyen én is voltam egykoron. Ő volt számomra a Nő, így, nagybetűvel. A megfoghatatlan, az elérhetetlen, a misztikus nő, a végzet asszonya.

Már a találkozásunk is merő rejtély és kiszámíthatatlan sorsjáték volt, ahogy egy esős éjszakán, egy kopott, tócsáktól csillogó utcában, a sarkon befordulva egymáshoz értünk. Egy hosszú pillanatra megállt, rám emelte tekintetét, és örökre elvarázsolt. Emlékszem, a karom önkéntelenül is felé lendült, és a könnyű kabátján át megérintettem őt. Éreztem csodás testének rezdüléseit. Éreztem, ahogy rám támaszkodva visszanyeri az egyensúlyát. És éreztem a szívdobbanását és hallottam a halk, csengő hangját, ahogy köszönetet mond. Csak egy pillanat volt, és máris ment tovább. Csak egy kósza másodperc volt, mégis magával ragadott. Éreztem kisugárzását, és azt, ahogy belém ivódik a létezése. Foglyul ejtett örökre, tudtam, mégis hagytam elsuhanni őt. Fájt, nagyon fájt, hogy vissza sem tekintett rám. A parfümje illatába kapaszkodva figyeltem, ahogy elnyeli az őszi éjszaka.

És mégis, Mona innentől kezdve mindig velem élt, többé nem engedtem el. Lelkembe zártam. Őt láttam, mikor lehunytam a szemem, és őt láttam akkor is, amikor felkeltett a hajnal. Álmaimban is velem volt. És őt véltem elsuhanni minden esőcsepp mögött, és őt láttam felém jönni fülledt, nyári éjjeleken. Őt kerestem megszállottan akkor is, mikor egy régi, macskaköves út az Amazonas elé vitt. Csábítóan hatott rám a bejárat feletti, sápadt neonfény, és az ajtó mögül kihallatszó búskomor zene. És ekkor, ott állva, meghallottam Mona-t, ahogy bent énekel! Szívem hevesen vert, és attól fogva mindig itt talált rám az éj.

Ő volt az Amazonas csillaga. Ő éltette ezt a bárt, amely átvészelt megannyi fáradt évtizedet, és egy letűnt korszak utolsó mementójaként dacolt az idő kihívásával.

 Az Amazonasban megállt az idő. Aki egyszer ide belépett, az vagy azonnal távozott vagy a foglya maradt örökké. Itt még „Uramnak” szólították a vendéget, itt még mély meghajlással vette fel a rendelést a pincér, itt még működött ruhatár, benne a festett, idős hölggyel, aki bájos mosollyal nyújtotta át a tikettet a betérő vendégek számára. És a sarokban ott ült a zongorista is, a zongoráján a nélkülözhetetlen konyakos-pohárral, és sűrű szivarfüsttel takarva játszott egy szomorú sanzont.

Mona mindig kecsesen, de kimérten és főleg váratlanul jelent meg a színpadon. A terem fényei ekkor elhalványultak, egy reflektor rávetült, és ő ott állt a ragyogó, vérvörös ruhájában, megbabonázva a férfiszíveket. Hűvös kisugárzással várta meg, míg a zene elhal, és a közönség elnémul. Szinte érezni lehetett azt a megfoghatatlan vibrálást a levegőben, ahogy vendégek feléje fordulnak és feszülten várják, hogy a mikrofonhoz lépjen. Csend lett, néma csend, és Mona ekkor, csakis ekkor énekelni kezdett:

„Allez venez! Milord
Vous asseoir a ma table
Il fait si froid dehors
Ici, c’est confortable…[1]”

Nyáron az Amazonas közönsége gyakran cserélődött, ahogy a városban egymást váltották a nyaralók. Ilyenkor Mona sem lépett fel. Az idegen vendégek harsány, lenge ruhákban jártak, hangosan nevettek, rácsodálkoztak a pincérek furcsa modorára. Rendeltek és ittak, esetlenül táncoltak a régi zenékre. Hamar elunták, távoztak, újak jöttek. Így telt el a nyár.

Senki sem ismerte Monát. Nem tudták, ki ő, honnan jött, hol lakik?

Csak az őszi, búskomor felhőkkel egy időben tért vissza újra a törzsközönség, amely aztán kitartott a tavasz múltáig. Mind megannyi magányos lélek volt, egy-egy asztal foglya. Sötét szeparék cigaretta füstös világa mögé bújva figyelték a tánckart és a zongora ritmusára dúdolták a dallamot. Csak akkor derültek fel igazán, ha Mona lépett a színpadra. Kinyíltak, mint egy virág, és ekkor a félhomályban izgatott suttogás szaladt végig: – Mona!

Mona énekelt. Hangja átölelt mindenkit, és tisztán, csengve töltötte be a termet. Aki bánatos volt, az felvidult, aki vidám volt, az szomorú lett. Nem menekült senki sem a hatása alól. Mona magával ragadott engem is, és vitt, repített egy szerelem felé. Akartam őt, de Mona észre sem vett, átnézett rajtam. Lénye felkapott és én eldobott reményként zuhantam a mélybe.

Amikor a taps elült, a magányos lelkek számára véget ért az est, és ahogy fogytak az éjszaka órái, úgy váltak szabaddá az asztalok is.

Mona ritkán, de elénekelt még egy dalt, és ezt követően lassú léptekkel haladt át az asztalok között. Meg-megállt néhány pillanatra egy-egy vendég előtt, és rezzenéstelen arccal élvezte ki, hogy a férfi felhevül az ő pillantásától. Aztán arrébb lépett a vérvörös ruhájában, faképnél hagyva az áldozatát. Ha mégis választott, akkor a többi csodáló epekedő tekintetétől övezve hagyták el a termet.

Aki egyszer is kiérdemelte Mona kegyeit, az soha nem beszélt róla, örök titok őrzőjeként élt tovább. Így csak kósza történetek suhantak az asztalok között, biztosat senki sem tudott. Azt sem, hogy mi történt, azt sem, hogy hol.

Már mélyen bent jártunk a decemberben, amikor az egyik este Mona előttem állt meg. Hosszú szempillái fellebbentek, és mélykék szemei rám szegeződtek. Hosszú, kitartott pillanat volt ez. Átsugárzott köztünk valami ősi vágy, valami megfoghatatlan érzelem, éreztem, ahogy vonz, ahogy magához húz. Éreztem azt is, ahogy a világ eltűnik mellőlünk. Nem voltak ott többé a vendégek, és nem volt ott a bár sem. És nem létezett a világ körülöttünk, se ég, se föld. Egy láthatatlan univerzum méhében lebegünk, csak mi ketten: Ő és én, én és ő. Az örök nő és az őt kívánó férfi. A pillanat átszikrázott közöttünk és lángot vetve egyé égettek minket. Lelkünk egymás köré fonódva táncolt a zongora lassú dallamára: „Padam-padam-padam…[2]” Egy perc? Egy óra? Vagy egy egész életnyi idő pergett le? Nem számított! Mi nem ebben a térben léteztünk, hanem egy másik életben. Akkor és ott. Csak mi ketten, Mona és én. Van-e erő? Van-e hatalom, mely ellent tudna állni ennek a csodának? Mona szemébe néztem. Az égszínkék, csodás szemekben, amelyek nyarat varázsoltak a télbe. Néztem a lepkeszárnyszerű szempillákat, amelyek eltakarták, majd felfedték a titkot, ami mögött ő rejlett, Mona. Újra és újra elmerültünk egymás tekintetében. Újra és újra hullámokat vert közöttünk az idő. Oda és vissza sugárzott a vágy, de én mégsem mozdultam.

Így történt, hogy azon az estén senki sem kísérte el Monát. Egyedül lépkedett végig a megdöbbent vendégek között, elhárítva megannyi esdeklő tekintetet. Fellépett a színpadra, körbe nézett, mint aki énekelni akar egy dalt, egy utolsó, keserű dalt, de aztán visszatette a mikrofont. Csak, aki egészen közel ült a színpadhoz, az láthatta azt a fáradt, megtört mosolyt az ajkán.

Sajnáltam őt, és azt is, hogy így kellett végződnie. Sajnáltam, hogy pont nálam tört el a varázs, és tudtam, hogy azon az estén valami végérvényesen véget ért. És így is történt. Mona soha többet nem lépett fel, és soha többé nem látta senki sem. Nemsokára az Amazonas is bezárt, az épületet is lebontották. Az utca üres lett nélküle.

Sok év múltán, ha néha arra járok, akkor hosszan elidőzöm ott. Nézem az elkerített, gazzal felvert, romos telket, és elmerengek egykor volt éveimen. Ilyenkor becsukom a szemem, és eszembe jut egy régi mulató. Gondolatban belépek. A ruhatárban tikettet ad át a festett, idős hölgy, és a pincér ismerősként üdvözöl. Mély meghajlással veszi fel a rendelést és teszi asztalomra az italt. Körül nézek. A sarokban ott ül a zongorista, és a zongoráján ott a konyakos-pohár. A sűrű szivarfüst mögül jazz szól, szving vagy sanzon. És feltűnik az estbe villogó neonfény és a bőrömön érzem egy régmúlt éjszaka megfoghatatlan, érzéki vibrálását. Látom, újra látom, ahogy Mona felém lép. Vérvörös ruhájában hozzám hajol, érzem a kisugárzást és nézem a hosszú pillák mögé rejtőző kék szemeket. Nincs körülöttünk semmi sem, se ég, se föld. Megérintjük egymás lelkét, lassan, összefonódva táncolunk egy szomorú dallamra. Így létezünk egymásba kapaszkodva az idők végezetéig. Ő és én, én és ő. Az örök nő és az őt kívánó férfi…

 És ahogy elsétálok az emlékeimmel, valahonnan mindig, egy szomorú dalt hoz utánam a szél:

„Félre a bút, Milord
A könnyet bízza rám
Dalolok Önnek most
Egy románcot talán

Figyeljen rám, Milord
Bánatot miért keres
De hisz Ön sír, Milord
Nem hittem volna ezt”[3]

*

*

[1] Szöveg: Georges Moustaki, zene Marguerite Monnot, énekli Édith Piaf.

[2] Norbert Glanzberg; Henri Contet: Padam, énekli Édith Piaf.

[3] Szöveg: Georges Moustaki, zene Marguerite Monnot, énekli Édith Piaf, magyarul énekli: Ráduly Katalin.

*