Három / Washington, D. C., a Fehér Ház / 1962. április 10, hétfő
John Fitzgerald Kennedy, az Egyesült Államok elnöke kinyújtózott az íróasztala mögött, majd a telefonért nyúlt, és felszisszent. Aznap reggel kapta meg a soron következő injekciókat – még négy óra sem telt el azóta –, de a háta máris rendetlenkedett. Megrázta a fejét, majd felvette a kagylót.
– Rendben van, Evelyn – mondta kisvártatva. – Várom.
Szinte erőszakkal simította ki ráncokba gyűrődött arcát, majd felállt az íróasztal elől, s kinyitotta az Ovális Iroda ajtaját. A folyosón hallotta a léptek kopogását, majd a fordulóban feltűnt Evelyn Lincoln s a látogató. Howard King egyedül jött. Kennedy a homlokát ráncolta. Már azzal kapcsolatban is rossz előérzete volt, hogy a mágnás találkozni kívánt vele. Elsősorban a találkozó célját nem értette. Az acéliparral megállapodtak néhány nappal ezelőtt. Nem tudta elképzelni, miről beszélhetnének. King egyedül jött, sima modorú titkára és hírhedten rosszarcú sofőrje nélkül. Ez még rejtelmesebbé tette a látogatást. Üzleti megbeszéléseken, úgy hírlett, mindig ott ül King mellett valamelyik titkára, és gyorsírással jegyzetel.
Végül pedig: a nagyiparosról az hírlett, hogy csak rendkívül ritka alkalmakkor mozdul ki hazulról. Üzleti ügyeit a rezidenciáján intézi, ott van az irodája is.
Mire Kennedy idáig jutott a gondolataiban, King már előtte állt. A kezét nyújtotta.
Végül pedig: a nagyiparosról az hírlett, hogy csak rendkívül ritka alkalmakkor mozdul ki hazulról. Üzleti ügyeit a rezidenciáján intézi, ott van az irodája is.
Mire Kennedy idáig jutott a gondolataiban, King már előtte állt. A kezét nyújtotta.
– Isten hozta, Mr. King – mosolygott JFK, majd a titkárnőre pillantott. – Köszönöm, Mrs. Lincoln.
– Üdvözlöm, elnök úr – mondta Howard King, aki még csak kísérletet sem tett arra, hogy elmosolyodjék. – Hogy van?
– Köszönöm, kitűnően. – Kennedynek eszébe jutott, hogy a hátfájdalmai miatt alighanem szemmel láthatóan mereven mozog. Ezen azonban nem tudott segíteni. Elfutotta a méreg. Még szélesebben elmosolyodott. – Fáradjon be.
A vendég nem mutatott különösebb áhítatot, amikor belépett Amerika legfőbb szentélyébe, a Végrehajtói Palota szívébe: az Ovális Irodába. JFK becsukta mögötte az ajtót, majd széles kézmozdulattal kísérte a vendégét az íróasztal előtt álló székhez.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte.
– Egy pohár vizet kérek, köszönöm. – King felpillantott. Barna szemei csak még inkább kihangsúlyozták arcának sápadtságát. – Talán egy kis citrommal.
Az elnök a tálalón lévő metszett karaffhoz lépett. – Nem bánja, ha én szolgálom ki, ugye?
King vállat vont. Hallott már arról, hogy vendéglátója nem sokat ad a formalitásokra, s még az is előfordul, hogy a konyhában maga méri ki a levest a barátainak – alsógatyában. Sehogy sem értette, hogyan juthat idáig az Egyesült Államok elnöke. De ez legyen Kennedy gondja.
– Először jár itt? – csevegett Kennedy.
– Másodszor, elnök úr – válaszolta King. – Egyszer fogadott már az öreg Ike. Már a vége felé. Aztán mentünk golfozni. A napra pontosan nem emlékszem, de akkortájt történt, amikor ennek a mitugrász Castrónak a fél ország kinyalta a valagát, az élen azokkal a szarházi firkászokkal. Az öreg Ike pontosan tudta, hogyan kell bánni az ilyen csirkefogókkal.
Kennedy a milliárdosnak háttal babrált az üveggel, a pohárral meg a citromnyomóval, s igyekezett elnyomni a haragját. Nehezen ment: éktelen dühbe gurult e célzás hallatán. Elődje, Dwight D. Eisenhower – az öreg Ike – hagyott egy-két terhes örökséget rá, de mind közül a legnehezebben kezelhető a kubai válság volt. Fidel Castro, Kuba első embere az 1959-es hatalomátvételt követően még igyekezett jó viszonyt kialakítani az Egyesült Államokkal, hiszen szüksége volt a hatalmas ország támogatására, mert Kuba teljes gazdasága Amerikától függött. Az ország uraként az első útja az Egyesült Államokba vezetett. Nem hivatalos meghívásnak tett eleget, hanem az Amerikai Lapszerkesztők Társaságának vendége volt. Tomboló tömeg, ünneplők hada fogadta New Yorkban „a nemzetközi politika James Deanjét” a Penn Stationnél, ahol a fiatalember kijelentette: nagyon boldog, mert teljesíthette az ígéretét, hogy eljön a győzedelmes forradalom után. Ugyanakkor több, King érdekeltségébe tartozó lap sajtóhadjáratba kezdett, s azzal vádolta Castro öccsét, Raúlt, valamint legjobb barátját, egy Ernesto Guevara nevű argentin fiatalembert, hogy kommunisták. JFK-nek eszébe jutott, hogy Ralph Jackson louisianai republikánus szenátor – akit a baloldali sajtó King pulikutyájaként emlegetett – fáradhatatlanul ismételgette: az új havannai rezsim kormánya hemzseg a kommunistáktól. Kennedy King megjegyzése nyomán immár biztos lehetett abban, amit eddig csak sejtett – a milliárdos keze benne volt abban, hogy Ike Eisenhower fumigálta a látogatót: tüntetően golfozni ment, s a kommunizmus esküdt ellenségére, Richard Nixon alelnökre bízta, hogy fogadja – és még inkább megsértse – Castrót, aki kétségbeesetten, dühösen és dacosan távozott hazájába, hogy néhány hónap után nyilvános beszédben is végérvényesen eltemesse a szabad választásokat és a demokráciát. Hát igen: ha valaki, az öreg Ike aztán tudta, hogyan kell bánni az ilyen csirkefogókkal. Kuba azóta is megtermett tüske Amerika fenekében, és csak a mindenható Isten a tudója, mi következménye lesz még annak, hogy az öreg Ike meg az öreg Howard, ahelyett, hogy legalább egy óra hosszára fogadták volna azt az embert, golfoztak egy jót és kedélyeset.
Kennedy mérgét lenyelve King elé tette a tálcát, majd lassan megkerülte az íróasztalát. A vendég összeszűkült szemekkel figyelte. A taknyos, gondolta magában. „Nem bánja, hogy én szolgálom ki, ugye?” Azt hiszi, talán nem tudja az egész világ, hogy egy nigger szolgálattevőt tart maga mellett? A Fehér Házban! Amelyből a hírek szerint szabályszerű kuplerájt csinált a tetejébe. A fehérnép úgy nyüzsög a folyosókon, mintha ebben az épületben állandóan nyavalyás elsőbálozók tartanának bemutatót. Nem bír a parázna vérével a disznaja. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem rálépjen Castro torkára, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Micsoda piszkos dolgot művelt egy éve, amikor lefújta a kubai hazafiak invázióját támogató légicsapásokat. Ami pedig tavaly Bécsben folyt Hruscsovval, az mindennek a csimborasszója volt. Az elnök állítólag még az ellen sem emelt kifogást, hogy a szovjet diktátor kikezdjen a feleségével, aki mellesleg több pénzt költ párizsi rongyokra, mint amennyi a férje fizetése. Mintha az amerikai nem lenne elég jó neki. King elnyomott egy sóhajtást. Ha ez így megy tovább, nem telik belé két esztendő, és a bolseviki Oroszország vörös pörölye ránk töri a kaput. Mit fog akkor csinálni az elnök? Valószínűleg ugyanazt, amit eddig: semmit. De mit is lehetne várni egy katolikustól, aki liberális bértollnokokkal veszi körül magát, gatyában meregeti a levest a vendégeinek a konyhai tűzhelyről, folyamatosan hajkurássza a kurvákat a munkahelyén, és mindenüvé magával hurcolja az ágyát meg a hintaszékét? King a kezébe vette a poharát, és igyekezett úrrá lenni magán: alig észrevehetően bár, de reszketett dühében. Minél többet rúgnak most rajta, Kennedy annál hamarább pottyan ki a hatalomból. Az mindenesetre sokat elárul, hogy Kennedy nem merészkedett odáig, hogy a nigger cselédjével szolgáltassa ki. Vagyis: valamelyest azért tart tőle.
Jól teszi.
– Nos, Howard – mondta JFK, miközben óvatos mozdulattal leereszkedett a székébe –, mit tehetek magáért?
– Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy időt szakított rám – mondta King. – Jómagam is elfoglalt ember vagyok, pontosan tudom, mit jelent, ha egy nem várt vendég miatt felborul a napirend.
Az elnök elmosolyodott. – Soha nagyobb bajunk ne legyen. Magának kitüntetett szerepe volt abban, hogy végre sikerült tető alá hoznunk a megállapodást. Mi sem természetesebb, mint hogy szívesen látom itt. – Kennedy gyűlölte a csevegést. Leplezetlenül végigmérte az előtte ülő férfit. Utálta minden porcikáját. Ki nem állhatta ezt a korlátolt férfit, akinek a bőre és a húsa olyan, akár az ebédről megmaradt tészta. Azt találgatta, beteg-e.
– Épp a megállapodás dolgában jöttem.
JFK felvonta a szemöldökét.
– Bár nem mondhatom el, hogy jól ismerem az ön kitűnő édesapját, egyszer–kétszer azért találkoztunk, beszélgettünk. Ha jól emlékszem, egy alkalommal együtt is vacsoráztunk. Mindenképpen szeretett volna jobb kapcsolatot kiépíteni az üzleti körökkel. Azokkal az emberekkel, akik hatalmasak. Azokkal az emberekkel, akik támogatják. Soha nem árt, mondta az öreg Joe, ha több lábon áll az ember. De biztos vagyok abban, hogy ezt önnek is említette, elnök úr.
– Nincs kizárva – felelte Kennedy, s várta, hová akar kilyukadni King.
– Én szövetséget ajánlok ilyen téren – folytatta King. – Bizonyára tudja, hogy a támogatásunknak nagy hasznát veheti.
– Ez a szövetség a nézetem szerint már létre is jött – mondta JFK. A gondolatra is elborzadt. King mindennek az ellenkezőjét képviseli, amire ő az életét tette fel. – Ennek első lépésének, méghozzá példaértékű lépésének tekintem az acélipari egyezséget.
– Ebben teljesen egyetértünk, elnök úr – mondta King, s óvatosan visszatette a poharát a tálcára anélkül, hogy akár csak belekortyolt volna. – Ön kitűnően fogalmazott: első lépésről beszélt, én pedig úgy vélem, meg kell tenni a többit is. Tudom, még csak 1962-t írunk, de hát önnek aligha kell azt bizonygatnom, mennyire felgyorsult mostanában az idő.
– És mennyire megváltoztak az idők – tette hozzá Kennedy.
– Úgy van. Még egyet-kettőt pillantunk: elrepül egy év. Jövőre ilyenkor már lassacskán gondolni kell az 1964-es választásokra is. Ezért mondtam, hogy önnek megfelelő kapcsolatokkal kell rendelkeznie az üzleti életben.
– Megfelelő kapcsolatokkal rendelkezem, Howard – hajolt előre az elnök. – Ott van Tom Watson, az IBM elnöke – nyilván már hallotta a nevét. – Élvezettel figyelte, amint King sápadt arca lassanként elpirul. – McNamara a Ford éléről jött el. Dougot pedig jól ismeri. Hiszen együtt dolgozták ki a megállapodást.
– Ez három név. A három emberből kettő jelenleg felfüggesztette tevékenységét az üzleti életben – mondta King. – Én több embert képviselek, mondhatni, az egész acélipart. A cégem három és fél százalékkal kívánja emelni az árakat.
– Micsoda? – kérdezte az elnök.
– A cégem három és fél százalékkal kívánja emelni az árakat.
– A maga cége? A Southern Steel?
– Úgy van.
– Mire véljem ezt, Howard? – kérdezte JFK. Vigyázatlanul előrehajolt, s az álla megfeszült a hátába hasító fájdalomtól. – Még meg sem száradt az aláírásuk a szerződésen.
– Az utolsó áremelésen azonban már igencsak megszáradt – vetette oda King. – Tudja, mikor volt az?
– Három éve.
– Négy – javította ki King. – Azóta jó sok víz lefolyt itt is a Potomacon, ha jól hiszem.
– Legyen négy – hagyta rá Kennedy. – Ettől függetlenül: ne szórakozzon velem, Howard.
– Nem értem önt, elnök úr. Én idejöttem, hogy négyszemközt közöljem önnel, lehetőség nyílik egy meglehetősen ésszerű alkura. Más cégek nem ennyire jóakaratúak. Más cégek, s talán ezt nem tudja, de a holnapi vagy holnaputáni lapok mindenképp hozzák már, pereskedni akarnak.
– Mondja, hülyének néz? – robbant ki az elnök. – A többi cég azt fogja szépen csinálni, amit a három behemót, köztük a magáé. Ha perrel fenyegetőznek, az csak azért van, mert a maga lépéséről tudnak. És ha maga dolgavégezetlenül távozik innen, ők is szépen be fogják húzni a fülüket meg a farkukat. Mint ahogy beleegyeztek a múlt héten aláírt bérmegállapodásba is. Erre maga idejön, és áremelést jelent be – mekkorát is?
– Három és fél százalék. Tonnánként hat dollár. Ha ezt elosztja néggyel, az annyi, mint…
– Sohasem értettem, mi hajtja magukat, üzletembereket. – Kennedy ideges mozdulattal nyitotta fel a szivarosládikáját, s kiemelt egy havannát. Kérdő pillantást vetett Kingre, aki határozottan megrázta a fejét. – Magát viszont mintha kezdeném érteni.
– Igen, elnök úr?
– Képzelje, igen. – Kennedy beillesztette a havanna végét a szivarvágóba, s egyetlen mozdulattal lenyeste azt. A papírjai közé túrt az asztalon, gyufát keresett. – Maga pontosan tudja, micsoda időpontot választott arra, hogy ezzel a lehetetlenséggel előhozakodjék. Az utóbbi időben nem haraphattunk olyan palacsintába, amiben ne lett volna szar. Ez egy. Kettő: az áremelés pontosan egybeesne a bérmegállapodással.
– Az acéliparnak joga van a növekedésre.
– De nem abban a pillanatban, amikor létrejött a bérmegállapodás. Vagy fél éven át udvaroltunk az acélipari szakszervezeteknek és maguknak, hogy olyan béregyezmény szülessen, ami nem pörgeti fel az inflációt.
– Ez afféle téveszme – legyintett King –, ez a dolog az inflációval. Az édesapja is mindig ezeket a nézeteket vallotta.
– És én is ezeket a nézeteket vallom – válaszolta az elnök, kezében a gyufával. – Megállapodtunk a két és fél százalékban, ráadásul abban is, hogy ez csupán a kiegészítő juttatások területére érvényes, magukat a béreket 1964-ig befagyasztjuk.
– Akkor viszont mindenképp újra kell tárgyalni őket – vetette oda King. – Elvégre, mint már bátorkodtam emlékeztetni, választási év lesz.
– Pontosan. Az úristenit, maga mondta éppen Doug Dillonnak, Howard, hogy húsz éve nem kötöttek ilyen kitűnő megállapodást! Erre most ideállít nekem, és tonnánként hat dolláros emelésről beszél? Maga szerint milyen érzést kelt ez majd a szakszervezetekben, amelyek épp most alkudtak meg azzal, hogy konkrét béremelés két esztendeig nem lesz?
King óvatosan megmozdult a széken. – Elnök úr – mondta –, ha hiszi, ha nem: szarok rá, mi milyen érzést kelt majd a szakszervezetekben. Nem is értem, miért hozza fel ezt. A két dolognak lényegileg semmi köze egymáshoz.
– Épp most magyaráztam el, hogy van. – Az elnök letette a szivart. Mozdulata arról árulkodott, hogy mélységesen fel van kavarva. – Ezt egyszerűen nem tehetik. Megmondjam, mit csinálnak? Tökön rúgnak bennünket. Fogalmam sincs, miért próbálkozik ezzel éppen most, amikor nyilván számot vetett vele, mennyire alkalmatlan ez az időpont. Mi lett volna, ha kivárja vele legalább a nyarat?
– Elnök úr, ön beszél a kormány érdekeiről; beszél a szakszervezet érdekeiről; én beszélek a Southern Steel érdekeiről.
– Nem – mondta Kennedy. – Maga a saját érdekéről beszél. Én pedig az ország érdekéről. Nem ártana, ha a két dolgot megpróbálná egyeztetni.
– Kérem, vegye fontolóra az ajánlatomat.
– Ez nem ajánlat, hanem hadüzenet, Howard. Maga is tudja. Ennek dacára én hagytam kibúvót. Három hónap. Ennyit kérek öntől.
King felállt.
– Sajnos, most mennem kell. Várnak a teendőim. Egy ideig Washingtonban vagyok. A napokban értesíteni fogom a döntésről.
– Jó utat – mondta JFK, s erőt vett magán: felállt, hogy kikísérje a látogatót. – Szerintem, ha alszik rá egyet, maga is rá fog jönni, hogy van megoldás erre a helyzetre.
– Szerintem, ha alszik rá egyet, rájön, mennyire fontos önnek az acélipar támogatása, elnök úr.
Mikor King mögött becsukódott az ajtó, Kennedy visszatért az asztalhoz. Egy pillanatig nézte a Howard King által érintetlenül hagyott citromos vizet, majd hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról. Nem törődött a fájdalmával, leült s a telefonért nyúlt.
– A kurva anyád – mormogta, miközben tárcsázott. Most végre a foga közé vette a szivart. Épp sikerült meggyújtania, amikor a Külügyminisztériumban felvették a telefont. – Itt az elnök – mondta. – Bobbyt kérem. De azonnal.
Robert Kennedy néhány pillanat múlva a vonal másik végén volt.
– Most ment el tőlem Howard King – jelentette be JFK. – Tonnánként hat dollárral akarja emelni az árat.
– A szemétláda – horkant fel az igazságügyi miniszter.
– És nem hajlandó várni – folytatta az elnök. – Apa mindig mondta, minden üzletember szemétláda, de én ezt a mai napig nem hittem el. Valóságos hadüzenet hangzott el. Nem is értem, mi ütött belé.
– Mivel indokolta?
– Részint azzal, hogy 1958 óta nem emelték az árat, részint pedig azzal, hogy két év múlva, a választások előtt szükségünk lesz az acéllobbi támogatására.
– Igazán? – kérdezte Bobby Kennedy. – Nem is értem, hogyan jutottunk nélkülük idáig.
– Három hónapot kértem. Azt mondta, megfontolja és értesít a döntésről. Ezt megvárom, és ha netán ragaszkodna az elképzeléshez, amit valószínűnek tartok, akkor tövig be kell neki verni.
– Be fogjuk.
– Hívd fel Hoovert. Kérdezd meg, tud-e róla vagy bármelyik emberéről valami érdekeset.
– Meglesz.
– Keményen nyomni, Bobby. Azt akarom, hogy a Southern Steel irháját a Rózsakertben lengesse a szél. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy veszítsünk.
– Nem fogunk veszíteni – ígérte az igazságügyi miniszter.