Marcus Lord: T, mint Testvériség -2.

1. részlet

 

New York City / 1962. április 2.

 A járőrautó bevégezte a kört, s ismét ott gurult az East Village szívében. Bloom és Wilkerson megpillantották a csődületet.

            Egy könyvesbolt kirakata előtt támadt tumultus. A kirakat üvegén hatalmas lyuk tátongott. Az üvegcserepek csillogtak a délelőtti napfényben. Egy-két könyv is a nedves aszfalton hevert.

            – Mondtam, ugye – jegyezte meg Wilkerson.

            Bloom a foga közt elkáromkodta magát, azzal kiszállt. Az üvegcserepek közt heverő, eszméletlen, összekaszabolt alak ugyanis nem más volt, mint az a srác, aki pár perce holdkóros bolyongásában kis híján felborította a pattogatottkukorica-árus standját.

            – Mentőt – szólt vissza.

            Wilkerson szakadatlanul mozgó állkapoccsal a rádióhoz nyúlt, Bloom pedig keresztülfurakodott az embergyűrűn, és megvizsgálta a férfi sebeit. Nem tűntek nagyon súlyosnak. Pofozgatta kicsit az arcát, s hogy a fiatalember nem reagált, átkutatta a zsebeit. Egy gyűrött papírfecni került elő. Bloom szétbontogatta, de csak egy zacskó volt az. Mellette mozijegy. Egy tízdolláros, néhány egydolláros, valamennyi apró. Jogosítvány vagy más, személyazonosításra alkalmas irat sehol. A fiú halkan felnyögött, s valamit motyogott magában.

            – Részeg – vélte valaki.

            – Rosszul lett – mondta egy női hang.

            – A fenébe is – szólalt meg a könyvesbolt tulajdonosa. – Mit akar csinálni, biztos úr?

            – Kórházba szállíttatom – állt fel Bloom. Odébb lépett, s lábával véletlenül meglökte az egyik könyvet. Felemelte. A címlapon látható metszet egy hosszú arcú, nagy szemű, hatalmas bajuszú férfit ábrázolt. Bloom a címet már nem tudta elolvasni, mert a tulajdonos kikapta a kezéből. – Mit van úgy oda? Nem volt biztosítva a kirakata?

            – Biztosítva volt, de nem ártana, ha meglenne ennek az embernek a neve és a címe.

            – Látja, hogy nem találok semmit.

            A tulajdonos sötét ábrázattal lehajolt a többi könyvért. – Muszáj itt ennyi embernek lennie?

            – Nem. – Bloom erőteljes mozdulattal tárta szét karját. – Oszoljanak, emberek. Csak egy kis vér. Semmi kifolyt szem, semmi kitépett bélés.

            Wilkerson csatlakozott hozzá. A bámészkodók néhány eredménytelen kísérlet után ritkulni kezdtek. A sebesültet bevitték a boltba. Mire a mentők megérkeztek, már folyt a megszokott élet az utcán. A tulajdonos az üvegcserepeket sepregette odakinn.

            – Beverte a fejét? – kérdezte a mentőorvos.

            – Ha elájult, alighanem beverte – válaszolta Wilkerson.

            – Oké. Csak azért kérdem, mert a fején semmilyen sérülést nem látok.

            – A kórházban vizsgálgassa – röffentett rá Bloom. – Intézzük el az adminisztrációt.

 

A sebesültet a New York Állami Kórházba szállították. Miután ellátták sérüléseit és helyet kapott egy kórteremben, sebtében megvizsgálták. Dr. Malcolm Pineweck, a baleseti sebészet ügyeletes főorvosa nem talált magyarázatot az eszméletvesztésre. Megcsóválta a fejét, majd órájára pillantott, s ugyanakkor a gyomra is megkordult. Az ebédlőbe ment, s az asztalnál megemlítette a dolgot dr. Jack Troostnak, az intézmény pszichiáterének. Troost meghallgatta, majd a kávé után felment a 402-es kórterembe.

            A sebesült ágyszomszédja, egy autóbalesetet szenvedett beteg megszólalt:

            – Csak nem egy dilis pasast hoztak ide be, doktor?

            – Miből gondolja? – kérdezte Troost.

            – Folyvást motyog, de pont úgy, mint akinek elment az esze.

            – Ez az ember nincs is eszméletén. – Troost az ágy szélére telepedett, s hüvelykujjával felnyitotta a fiatalember jobb, majd bal szemét.

            – Akkor is hallottam. Még öt perce is. Hajoljon fölé, doki, talán maga is hallani fogja.

            Troost megfogadta a tanácsot, és az új beteg fölé hajolt.

            Amikor a páciens szája megmozdult, csakugyan ki tudott venni valami mormogást.

            – Idegen nyelven beszél – kommentálta az ágyszomszéd. – Nem lehet, hogy valami orosz kém?

            – Nem hinném – mondta Troost, s ebben a pillanatban megint hangot hallott. Leginkább azt találta érdekesnek, hogy a beteg még mindig eszméletlen volt.

            Mintha álmában beszélne, gondolta magában. Érdekes. Kiment a kórteremből, és a házi vonalon felhívta dr. Pinewecket.

            Pineweck nem tudott a dologról.

            A balesetet szenvedett fiatalember aznap nem tért magához. S még jó ideig nem.

 

Kettő / New York City / 1962. április 4.

– Gus – mondta a férfi –, meg tudnád mondani, pontosan mennyi van a számlánkon?

– Most jött meg a banki kimutatás – hangzott a válasz. – Több, mint negyedmillió. Kétszázötvenezer-hatszáznegyven dollár. Elég lesz ahhoz, Robert, hogy belevágjunk?

            Robert Conklin bólintott. – Elég lesz.

            Robert Conklin – 1961 áprilisában éppen ezt a nevet használta a negyven felé járó, hűvös eleganciájú, vékony, magas, fekete hajú férfi, akinek arca kellemetlen intelligenciáról árulkodott. Már több mint két esztendeje használta ezt a nevet. Ez nagy szó volt, minthogy az illető úr egy igen kifizetődő szakma, a szélhámosság nagymestereként ritkán viselt hat-nyolc hónapnál tovább egy álnevet.

            A keresztségben a Jason Ryan nevet kapta. Így hívták akkor, amikor 1944-ben kénytelen volt bevonulni az amerikai hadseregbe, és végigcsinálni a hadműveleteket egészen Franciaország felszabadításáig. Így hívták akkor is, mikor leszerelt, s még becsületes foglalkozást űzött: ügynökként, majd területi igazgatóként dolgozott a Pieter’s holland-amerikai biztosítótársaság New York-i kirendeltségén. Mikor néhány év elteltével még magasabb polcra került, szerezte be első komolyabb nagyságrendű alaptőkéjét oly módon, hogy elsikkasztotta a biztosító tulajdonát képező pénzek egy részét. Ez 1956-ban történt. Azóta már számos vállalkozáson túl volt. Ezek java inkább volt törvénytelen, mint törvényellenes, ám egyvalami jobbára közös volt bennük: kitűnően jövedelmeztek. Megengedhette magának, hogy ingatlant tartson fenn – szükség esetére – a világ több olyan pontján, ahová nem ért el az amerikai igazságszolgáltatás keze.

            Conklin alapszisztémája a következőképpen festett. Olyan embereknek járt utána, akiknek a karrierje valami oknál fogva kettétört. Felfedezte bennük nem csak a gyenge, de az erős pontokat is, majd behálózta és felhasználta őket. Becsületére legyen mondva: a kapcsolatok végén ezeket az üzlettársait soha nem csapta be. Jó megjelenése, esze, természetes modora, valamint az a képessége, hogy külsejét és személyazonosságát tetszés szerint képes volt változtatni, mindeddig megóvta a leleplezéstől és a felelősségre vonástól.

            Jelenlegi üzlettársa, a Gusnak szólított dr. Gustav Jonas is ilyen kettétört életű ember volt. Nyolc esztendeig dolgozott a keleti partvidéken különféle egészségügyi intézményeknél – legutóbb a New York Állami Kórháznál –, s egyre gyakoribbak voltak az olyan afférok, amelyek alkalmatlanná teszik az embert az orvosi pályára.

            Dr. Jonas ivott. Alkoholbetegsége gyermekkorára volt visszavezethető: a családi háttérre. A szülők nem jöttek ki egymással. Állandóan pénzzavarral küszködtek, indulataikat pedig gyakorta fojtották whiskybe. Kész csodának számított, hogy a fiú bejutott az orvosi egyetemre – ösztöndíját kosárlabdázó pályafutásának köszönhette –, s még inkább, hogy el tudta azt végezni, ráadásul megszerezte a pszichiáteri képesítést is.

            Nagyjából annyi idős volt, mint Conklin, de legalább tíz évvel idősebbnek látszott. Az ivászat önmagában még nem okozott volna katasztrófát, ha dr. Jonas képes arra, hogy fogyasztását – mint számos iszákos – szinten tartsa. A napi adag azonban, kivált a képesítés megszerzése után, egyre gyarapodott. Az alkalmankénti italozások, amelyekre általában a sikeres vizsgák szolgáltattak indokot, gyorsan rendszeressé váltak, s Jonas minden hétvégén leitta magát. Ez röpke hat hónap alatt véget vetett az első és mind ez idáig egyetlen házasságának. A válás után már naponta ivott. Az estéli alkoholizálás előbb belecsúszott a kora délutánba, majd délelőtt is jelentkezett, végül folyamatos programmá vált, s odáig fajult, hogy a doktor sem felkelni, sem elaludni nem tudott tekintélyes adag tömény ital nélkül.

            Mindennek tetejébe különféle serkentő, ébren tartó és altató gyógyszerekkel is visszaélt – előbb csak a reggeli rosszullétek miatt, később az éjszakai rémálmok okán. Alig akad orvos, aki ezeket a szereket ki ne próbálná, de dr. Jonas e téren is elgaloppírozta magát, s az utóbbi években már naponta több tucat különféle alakú, nagyságú és színű tabletta csúszott le szesztől nedves torkán.

            Mindebből egyenesen következett a környezettel fenntartott viszony eltorzulása. A doktor kiállhatatlanná és kiszámíthatatlanná vált, ami tűrhetetlen egy orvos, kivált egy pszichiáter részéről. Pénzzavarral küszködött, s folyamatosan kölcsönkért, amiből újabb konfliktusai keletkeztek. Megannyiszor részegen látták, vagy egyenest azon kapták a mosdóban, munkaidőben, hogy laposüvegből kortyol. Dr. Jonas mind használhatatlanabbá vált, s nem tudott segíteni a betegek lelki gondjain. Egy ápolónőt hipnotizálni próbált részegen, mert szerette volna ily módon elérni, hogy odaadja magát. Ekkor következett be az első igazgatói megrovás, amit még jó néhány figyelmeztetés, majd egyhavi kényszerszabadságolás követett. A helyettesével sem jött ki, akit sikeresen elüldözött a New York Államiból. Végül is ez lett a veszte, mert az új helyettes, egy summa cum laude diplomált fiatalember, határozott jellem lévén, nem tűrte egy szeszkazán basáskodását.

            Jack Troost, a fiatal, ambiciózus orvos, zsebében a friss pszichiátriai képesítéssel, villámgyorsan kiismerte főnöke gyengéit. Látta, hogy a rendkívül súlyos alkohol- és gyógyszerdependenciában szenvedő embernek pusztán egy gyenge taszítás kell ahhoz, hogy a mélybe zuhanjon. Jack Troost habozás nélkül taszított rajta – részben saját előrehaladása érdekében, részben pedig mert úgy vélte: az orvosi etika nem tűrheti, hogy ilyen emberre betegeket bízzanak. Azt pedig egyszerűen nem tartotta tisztességesnek, hogy a munkára jobbára alkalmatlan főnök dolgát is neki kell elvégeznie. Tanúkat és bizonyítékokat gyűjtött, Jonas viselt dolgait memorandum formájában a kórház igazgatósága elé tárta, s ezt a tényt magával Jonasszal is közölte még aznap, az ebédlőben. A pszichiáter ittas volt és végtelenül ingerült. Megütötte Jacket, többször is. Jack nem ütött vissza. Az esetnek vagy húsz-harminc szemtanúja volt, köztük dr. Pineweck, a baleseti sebészet osztályos főorvosa, a főigazgató gyermekkori barátja, aki maga is nem egyszer összezörrent a pszichiáterrel. Dr. Jonast azonnali hatállyal menesztették.

            Ez egyben azt is jelentette, hogy feketelistára került. Közös megegyezésről a történtek után szó sem lehetett. Ajánlólevélre nem számíthatott, ellenben az egész szakma tudomást szerzett az incidensről. Múltjával az Egyesült Államok egyetlen egészségügyi köz- vagy magánintézményének sem állt többé módjában alkalmazni dr. Gustav Jonast, aki még negyven éves sem volt, és számottevő vagyonnal nem rendelkezett.

            Jonas jó ideig légüres térben lebegett. Drogadagjaihoz most már nem jutott hozzá olyan egyszerűen, mint a kórházban, ahol szabad bejárása volt az összes gyógyszerszekrénybe. Próbálkozott ezzel-azzal. Ám mindenütt leinformálták, s ajánlkozását hűvösen visszautasították. Már abba is belement volna, hogy gyógyszerügynök lesz, de ilyen állást sem tudott szerezni. Később a doktor megismerkedett egy Kelet-Európából kivándorolt, a helyi viszonyok terén tapasztalatlan kollégával, akinek egy magánrendelő volt a vágyálma, ám nem rendelkezett az ehhez szükséges tőkével. Dr. Jonas segítségével különféle nagy összegű kölcsönökért folyamodott, s már majdnem megnyitották a közös rendelőt a Nyolcvanegyedik Utca és a Második Sugárút sarkánál, amikor a kelet-európai kollégát szakmai körökből figyelmeztették. Dr. Jonas ekkor pénzt sikkasztott el a vállalkozásból. Társa csak ekkor szerzett részletes információkat róla, s csak ekkor tudta meg, hogy Jonast örök időkre kizárták úgy az Amerikai Orvosi Kamarából, mint az Amerikai Pszichiátriai Társaságból.

            Itt tartott dr. Jonas, amikor összefutott Robert Conklinnal. Azzal dicsekedhetett, hogy olyan ember, akinek az ég egy adta világon semmi veszítenivalója nincs – és ezt meg is tette egy kocsma füstös félhomályában, akadozó nyelvvel, miközben szavai sustorogva egymásba folytak. Conklin hallgatta. Soha senkit nem ítélt el, nem mintha híján lett volna minden erkölcsiségnek, hanem mert azt szerette volna, ha ő is élete végéig elkerüli az elítéltetést, úgy erkölcsi, mint jogi szempontból. Conklin arra törekedett, hogy olyannak lássa a világot, mint amilyen, mert tisztában volt azzal, hogy csak ilyen módon képes belőle minél nagyobb hasznot húzni. Élvezte munkáját, és kivált élvezte, amikor új társsal ismerkedhetett meg. A zavaros beszámolóból éles eszével azonnal kihámozta a lényeget. Dr. Jonas nem pusztán jövőtlen ember, de úgy fest, hogy a pórul járt kolléga több ezer dollárra fogja perelni, és azt sem lehet kizárni, hogy büntetőeljárás indul ellene.

            Töltött tehát Jonas poharába, miközben azon merengett, miként tud tőkét kovácsolni ebből az emberroncsból. Úgy vélte, érdemes megpróbálnia. Ez által az orvos is kap még egy esélyt az élettől.

            – Tudsz hipnotizálni, doki? – érdeklődött.

            Jonas rámeredt a pohara fölött.

            – Miért – kérdezte bicegő nyelvvel. – Vándorcirkuszt készülsz nyitni?

            – Valami olyasfélét. Tudsz, vagy nem tudsz?

            A doktor tudott hipnotizálni – nem is akárhogyan. Képessége már kamaszkorában jelentkezett, meglepően nagy erővel. A legtöbb embernél képes volt elérni a hipnoamnéziás fokot. Tudományára többen felfigyeltek, s az első cikkek már egyetemi évei alatt megjelentek róla. Ami keveset publikált, azt ebben a tárgykörben tette. A dolog komoly szerepet játszott abban, hogy a pszichiáteri pályát választotta. Jószerével ez volt az egyetlen képessége, ami még megmaradt.

            – Naná – felelte.

            – Mennyire?

            – Tegyél próbára, Robert.

            Másnap próbát tettek Conklin lakásán, s dr. Jonas percek alatt elvarázsolta a szélhámost. Conklin meg volt elégedve, s amint a transzból visszatért, azon nyomban vázolni kezdte elképzeléseit.

            Ezek megértéséhez tudni kell, hogy Conklinnak afféle hobbija volt a lélekvándorlás, s ez a hobbi az idők során komoly mániává izmosodott. Szülővárosában – valamikor, amikor már Franklin Delano Roosevelt volt az elnök, ám a háborúra még senki sem gondolt – járt egy vándormutatványos, aki kiválóan hipnotizált. A mutatványos székébe tíz centért lehetett beülni, s a páciens rövid idő leforgása alatt megtudhatta, mi volt előző életében: híres francia kurtizán, rettegett kalóz, kínai császár, avagy John Smith kapitány, netán Grant vagy Lee tábornok (gyaníthatóan attól függően, hogy a derék mutatványos Északon vagy Délen adta elő a műsorszámát). Conklint alaposan megragadta a dolog mindkét összetevője – azaz a helybéli tahók furmányos átejtése és a szépen csilingelő tízcentesek, amelyek a hipnotizőr zsebébe vándoroltak. Ezt az összeget ő maga is beáldozta, minek eredményeképp megtudhatta: előző életében ő volt a rejtélyes sorsú Dauphin, azaz XVI. Lajos francia uralkodó és Marie Antoinette kézen-közön eltűnt gyermeke. A szemfényvesztésben nem hitt – mindazonáltal a dolog rögeszméjévé vált.

            Mikor kétséget kizáróan meggyőződött a levitézlett doktor képességeiről, azonnal tervvé kezdett érlelődni az évtizedes gondolat. Conklin olyan üzletet akart beindítani, aminek a lényege pontosan ugyanaz – csak épp jóval magasabb szinten.

            Pénzt fektetett a dologba. Legelébb dr. Jonasba:

            – Kifizetjük az adósságod felét – közölte. – A másik felére nézve próbálj egyezkedni a volt kollégáddal.

            A teljes adósságot is ki tudta volna fizetni, ám tartott attól, hogy ha teljesen eltűnnek a viharfelhők leendő üzlettársa feje fölül, dr. Jonas esetleg cserbenhagyja. És voltak más kiadások is. Conklin lakást vett ki a Midtownban, majd azt egy belsőépítésszel oly módon alakíttatta át, hogy annak hangulata egyszerre sugallja a tizenkilencedik századi spiritiszta szellemiséget és a modern tudomány megbízhatóságát. Postafiókot bérelt, újsághirdetéseket adott fel spiritiszta szaklapokban. A legtöbb pénzt azonban egy viszonylag új találmány beszerzése emésztette fel.

            A Bing Cosby Enterprises tíz éve mutatta be a nagyvilágnak, hogy magnószalagra nem csak hangot, hanem képet is lehet rögzíteni. Csodájára jártak az emberek, de a szerkezet hitvány képet produkált. Nem sokkal később az RCA is bemutatta a maga videomagnóját, már szebb képpel, de egy kazettára csak négy percet lehetett felvenni. Hat évvel ezelőtt viszont az Ampex bemutatta a VRX-1000-est, a Mark IV. névre hallgató csodát, ami akár másfél órás, folyamatos felvételt tett lehetővé. Ez volt az első, kereskedelmi forgalomban kapható videomagnó. Dr. Jonas sokat vitázott Conklinnal, mert ez a készülék újonnan ötvenezer dollárba került, és ez az ár még nem tartalmazta a felvevő kamerát és a különböző kiegészítőket. Conklin azzal érvelt: nem engedhetik meg maguknak, hogy a sokkal bonyolultabb filmfelvevő géppel vacakoljanak, ráadásul előhívó laboratóriumot rendezzenek be, vagy a nyersanyagot máshová vigyék; a vágáshoz stúdió kéne és szakember, míg a Mark IV-gyel egyszerű a dolog, egy kapcsolóval a masina megállítható és újraindítható, egy másikkal pedig a nemkívánt részek törölhetők. Az ötvenezer dolláros árat a szélhámos is túl borsosnak tartotta, de végül szerencséjük volt: sikerült 35 ezerért szert tenniük egy használt példányra, kamerával, állvánnyal, csatlakozókkal együtt. Négy izzadó munkás cipelte fel a hatalmas ládát sűrű káromkodások közepette az emeletre; nem sokkal később az eladó is befutott, hogy részletesen elmagyarázza a masina működését.

A szolgáltatás lényege ugyanis az volt, hogy ötven dollár egyszeri összegért megállapítja, ki volt az ügyfél előző életében, száz dollárért már három előző élet tartalmával ismerkedhet meg az érdeklődő, aki pedig háromszáz ruppót plusz költségeket beáldoz, annak vallomásait videóra veszik. Az átejtés legfontosabb eleme volt, hogy a filmfelvételből kitűnt, ha az áldozat történetesen más nyelven – előző életének nyelvén – beszélt, akkor is, ha azt egyébként nem ismerte.

            Ez utóbbi, meghökkentő lehetőség természetesen a hipnózison alapult. Dr. Jonas ugyanis képes volt arra, hogy hipnózisban különféle cselekményekre bírja rá a jelentkezőket – legalábbis olyanokra, amelyek nem ellenkeztek az illető alapvető erkölcsi meggyőződésével. Arra senkit sem tudott volna rávenni, hogy gyilkoljon, arra viszont minden további nélkül, hogy elmondjon néhány ártatlan mondatot. A doktor beszélt németül, Conklin pedig franciául, s a szélhámos megtévesztően képes volt utánozni a brit főúri réteg kiejtését is. A mutatványhoz ez bőven elég volt. Azt eszelték ki, hogy dr. Jonas a kérdésre adandó választ is rögvest elismételteti a megfelelő nyelven; az erre való felszólítás a filmből természetesen kimarad. A videomagnóval különösebb bonyodalom nélkül fel lehetett venni azt, amit fel akartak, ugyanakkor kihagyhatták, amire nem volt szükség. Az illető a helyszínen megtekinthette a felvételt, s ha igényelte, külön térítés fejében magával is vihette a szalagot. Conklin gyanította, hogy a többségnek úgysem lesz min lejátszania, de ez nem is érdekelte különösebben. Egyetlen ember érdekelte, és biztos volt abban, hogy annak az egyetlen embernek nem okoz anyagilag gondot a Mark IV. beszerzése – vagy épp már van is neki ilyen játékszere.

Most már csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne akadjanak össze túl kíváncsi kliensekkel. Dr. Jonas rendelkezett emberismerettel, Conklin pedig mérföldekről kiszúrta úgy a hatóság embereit, mint az újságírókat. Az ilyen jelentkezőket valamennyi alkalommal kiszűrték, el azonban nem utasították őket. Közölték velük, hogy esetükben sajnos nem jártak eredménnyel, majd visszafizették a pénzüket. Úgysem a pár száz dolláros ügyletek érdekelték őket.

            Tucatszám eszeltek ki „előző életeket”. Egyik sem volt nagyszabású, hanem inkább hihető, s ami a legfontosabb: leinformálhatatlan.

            Komoly volt az érdeklődés, s az üzlet teljes gőzzel beindult. Egész nap tartották a szeánszokat. Egy fővel negyed óránál többet aligha foglalkoztak, s volt olyan nap, amikor harmincan is megfordultak a midtowni bérleményben. Hamarosan kifizették dr. Jonas kollégáját, aki cserében visszavonta a keresetet. Kiegyenlítették az orvos valamennyi adósságát, a megmaradó összeget pedig kétféle számlára helyezték. Az egyik biztonsági tartalékot képezett, a másik pedig arra szolgált, hogy a szélhámosságot tovább finomíthassák, s a százdolláros szintről áttérhessenek a nagyszabású csalások szintjére. Erről a számláról érdeklődött Conklin.

            Most, hogy a szükséges összeg együtt volt, következett az újabb fázis. Be kell törniük a fizetőképes rétegek világába. Reprezentálniuk kell. Drága ingatlant bérelni, kocsit tartani, új személyazonosságot kreálni, hirdetéseket közzétenni nagy, drága lapokban. A doktor tamáskodott. Egy dolog, mondta, átrázni az olcsójánosokat, s más kikezdeni a felső tízezerrel.

            Conklin azonban bizakodott.

            – Tévedsz – jelentette ki. – Az emberi ostobaság határtalan, s korántsem vagyonfüggő, mint hinnéd.

            Eddigi tapasztalatai teljes mértékben beigazolták ezt az életbölcsességet.

            Öltönyöket csináltattak drága szabóknál, megvásároltak egy Rolls Royce-ot, gondoskodtak sofőrről, titkárnőről. A legtöbb bajuk a megfelelő házzal volt; végül aztán találtak egy kis villát New Rochelle-ben, amely minden tekintetben megfelelt a célnak.

            A szélhámos elemében volt, s a doktor szájtátva nézte, amint telefonoz, levelezik, intézkedik. Nem sok idő telt bele, és fogadásokra kezdtek járni.

            Egy szép napon egy Westschester County-i viktoriánus házban tartandó garden-partyra kaptak meghívót.

            A meghívottak névsora penetráns dollárszagot árasztott. Hivatalos volt ide több bankárdinasztia tagja; ott volt nem egy hollywoodi kitűnőség, eljöttek a gépkocsiipar urai, a repülőgép- és fegyvergyártás tagjai, a politika nem egy szürke eminenciása.

            – Nagy buli ez – magyarázta Conklin, akinek a figyelmét nem kerülte el, hogy társa szorong. Pezsgőspohárral a kezükben sétáltak a kertben csörgedező erecske mentén. – Soha nem fogjuk megtudni, de nagyon sok minden dől el itt, ami egy-két év múlva az ország, sőt a világ sorsát fogja befolyásolni.

            Dr. Jonas idegesen pillantott körbe. Elfogultan viselkedett, így Conklin ezúttal nem ragaszkodott hozzá, hogy egyáltalán ne fogyasszon alkoholt, ahhoz azonban igen, hogy csak minimálisan éljen vele. Európából ideruccant arisztokratákkal kellett csevegniük. Az egyik csoport közepén Alex Korda, a filmmágnás, Winston Churchill személyes jóbarátja mosolyodott el éppen szélesen, majd, mintha meggondolta volna magát, hatalmas szivart dugott ajkai közé. Mellette az angol nagykövet figyelmesen hallgatta egy alacsony, köpcös, ám határozottan tekintélyt sugárzó férfi lassú széles taglejtésekkel kísért kiselőadását. Dr. Jonas csalódott egy kissé. Lanyhának érezte a beau monde irántuk megnyilvánuló érdeklődését.

            – Ugyan mire számítottál? – kérdezte halkan Conklin. – Az is óriási dolog, hogy itt vagyunk. Lehet, hogy még jó néhány alkalommal tiszteletünket kell tennünk, míg eredményt érünk el. Mit gondoltál, majd a csekkfüzetüket lengetve a nyakunkba ugranak?

            Jonas oldalba bökte. Conklin lassú mozdulattal fordult meg.

            A köpcös férfi, aki az imént az angol nagykövettel és Alex Kordával társalgott, mintegy egy méterre állt tőle. Conklin biztos volt abban, hogy az imént elsuttogott mondanivalójából semmit nem hallott.

            – A nevem – szólalt meg – Howard King.

            Vékony, sápadt fiatalember tartott feléjük, láthatóan azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon hármójukhoz. King lusta kézmozdulata állította meg. A fiatalember zavartan biccentett feléjük, aztán elkotródott.

            Conklin Kingre mosolygott. – Wilson. Kenneth Wilson. Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat és az üzletfelemet, dr. Frank Vaughant.

            – Tartom szerencsémnek – bólintott King Jonas felé. – Hallottam a szolgáltatásukról. Elmondanák, mi célt szolgál?

            – Komoly tőkét szeretnénk összegyűjteni a további, hipnózissal kapcsolatos kutatások finanszírozására.

            – Milyen kutatásokról van szó?

            Dr. Jonas megköszörülte a torkát. – Például agyműtétekről – szólalt meg. – Bizonyos agydaganatok ma már sebészi úton is eltávolíthatók. Ismerünk jó- és rosszindulatú agydaganatokat. Ez nem a műtét kimenetele szerinti megkülönböztetés, hanem azt jelöli, hogy a daganat a műtétet követően újra kifejlődhet-e, vagy sem. Olyan személyekkel szeretnénk hipnózisos kísérleteket végezni, akik agysebészeti beavatkozást igényelnek. Például arra nézve, hogy a műtét előtt és után mennyiben változik a hipnotizálhatóságuk foka, vagy pedig az a képességük, hogy esetleg visszaemlékezzenek az előző életeikre.

            – Nos – vette át Conklin a szót –, az ilyen műtétek manapság még igen drágák, sokan el sem jutnak a kórházig, vagy ha igen, egész életükben nyögik a számlát. Mi finanszírozni szeretnénk ezeket a műtéteket. Két gyermeknél már meg is tettük ezt. Számos kórházzal és neves agysebésszel állunk kapcsolatban idehaza és külföldön, Ausztráliától Dél-Afrikáig. – Mindezt persze könnyűszerrel le lehetett ellenőrizni. King alighanem már meg is tette, de ha nem, napokon belül meg fogja tenni. Két műtétet valóban finanszíroztak, és az említett kapcsolatfelvételek is megtörténtek; épp ezeknek köszönhették, hogy meghívót kaptak a partyra. Igaz, Conklin és Jonas a továbbiakban egy centet sem szándékozott áldozni ilyen humanitárius célokra.

            – Nagy itt a zaj – ráncolta King a homlokát. – Kérem, jöjjenek kicsit arrébb, és meséljenek még. Hogy van ez a maguk lélekvándorlás-históriájával?

            Conklin – mint később otthon, a villásreggelinél ülve mondta a doktornak – majd’ a bőréből ugrott ki örömében. Howard King, a jellegzetes déli különc, a mágnás meglehetősen sok mindenről nevezetes volt. Mindenki tudta róla, hogy ősei a polgárháborúban a Konföderáció oldalán harcoltak, s nem egy King szobra áll a déli államokban; hogy a család vagyonát a gyapot alapozta meg és az olaj tette mérhetetlenné; hogy King jelenleg a világ legnagyobb óceánjárójának építését finanszírozza; hogy érdekeltségei a világ minden táján megtalálhatók; hogy a milliárdos neve összefüggésbe hozható a Ku Klux Klan tevékenységével (bár ez utóbbit soha nem bizonyította rá senki). A lényeg azonban az volt, hogy King a világ egyik leggazdagabb – ha ugyan nem a leggazdagabb – embere.

            Azt is tudták róla, hogy soha nem jár társaságba, még szűkebb pátriájában, Louisianában sem.

            Most mégis eljött.

            És utánuk érdeklődik.

            – Végeredményben semmi konkrétumot nem mondott – jegyezte meg a doktor, miközben kávéját iszogatta. Rendkívül sűrű, erős kávét ivott, cukor és tej nélkül. – Mennyit kérjünk vajon? Valami szép, kerek összeget – morfondírozott. – Ami neki meg se kottyan. Mondjuk… százezer dollár. És ha még csak öt ilyen jelentkezik, mint ő, akkor az… Mi? Mit szólsz hozzá?

            Robert Conklin nem felelt. Sült veséje maradványai fölött a New York Timesba mélyedt, majd fel sem pillantva ásványvizet töltött magának, és átnyúlt a tányéron és az újságon a sótartóért.

            – Túloztam? – kérdezte Jonas. Ő maga szinte alig tudott valamit enni reggelire, s kissé émelyegve szemlélte társa lakomáját.

            A sótartó koppant az asztal lapján. Conklin felemelte a villát, s beledöfte a maradék húsba.

            – Én egymillióra gondoltam.

            – Mi? – Jonas kis híján félrenyelte a kávét.

            – Gondolkozz egy kicsit – ajánlotta Conklin, nem minden él nélkül. – A tőkénk jelentős részét ebbe a buliba fektettük. Ha olcsójánosként kezdtünk viselkedni, egyfelől nem térül meg, másfelől gyanút keltünk Kingben és a többi esetleges jómódú jelentkezőben.

            – Szerinted egy milliós számla nem kelt benne gyanút?

            – Nem. Ő ilyen összegekhez szokott. Ezt a bulit most nagyon meg kell szervezni, és akkor megütjük a főnyereményt. – Conklin lapozott kettőt-hármat. Mozdulatain némi türelmetlenség érződött. – Megütjük a főnyereményt – ismételte. – Nem vagyunk már húszévesek, doki. Lassacskán gondolnunk kell a nyugdíjas éveinkre is.

            – Ostobaság. Ha ilyen összeggel állsz elő, óvintézkedéseket tesz.

            Conklin lenyelte a falatot, hátra dőlt, s a padlóra dobta a New York Timest. – Semmit nem fog tenni azon kívül, amit már eddig is megtett – jelentette ki. – King becsvágyó. Úgy gondolja, őt nem lehet átrázni. Amellett hinni akar a dologban. Ha rájönne, hogy átverték, bosszút forralna, ez kétségtelen, szerintem azonban aligha fog rájönni. Nagyon testhez álló dolgot kell kitalálni. És ezúttal olyat, ami később leellenőrizhető.

            – Mikor keressük meg?

            – Semmikor. Majd ő jelentkezik nálunk.

            – Robert…

            – És még kéretni is fogjuk magunkat – fűzte hozzá Conklin. Elfojtott egy böffentést, majd éles hangon megkérdezte. – A piával hol tartasz? Meg a gyógyszerrel?

            – Csak altatót szedek. Este. Kettőt.

            – Meg még néha ezt-azt, mi?

            – Semmit, Robert. Semmit a világon.

            – Ajánlom is, hogy így maradjon.

            Dr. Jonas leszegett fejjel bólintott, majd kinyitott egy üveg sört. Conklin áthajolt az asztalon, kiütötte a kezéből, s lesöpörte az asztalról. A sör vastag, barna habot vetett a szőnyegen.

            – Reggel kilenc óra van. Akár el is kezdhetsz trenírozni – mondta a szélhámos szárazon. – Túlságosan közel vagyunk ahhoz, hogy megfogjuk az Isten lábát, úgyhogy nem szarjuk el ezt a dolgot. Ha bejön, utána elszállhatsz a hetedik mennyországba… vagy oda, amit annak tartasz. Addig azonban szerzetesi életet élsz. Amihez a teljes absztinencia is hozzátartozik. Meg vagyok értve?

            – Igen, Robert – felelte a boldogtalan Jonas.