Szombaton megjelenik Marco Caldera regénye a Szin markában, ez alkalomból egy kis ízelítő kerül ki az oldalra. 🙂
Fülszöveg:
Aziz nem szeretne meghalni, de úgy tűnik, senkit sem érdekel a véleménye.
Egy nyüzsgő arab országban, idegen ágyon ébred. Kicsoda ő? Hogyan került oda? Miért lőnek rá ennyien? Hát nincs jobb dolguk ezeknek?
Aztán jön a felmentő sereg, ami sokkal rémisztőbb, mint maguk az üldözők. Ugyanis felségnek szólítják.
Aziz amnéziás, semmit nem ért a körülötte zajló mozgalmas eseményekből. Lehet, hogy van egy gyönyörű, titokzatos, bár kissé hazudós neje? És egy országa, amit kormányoznia kellene?
A fergeteges sodrású regény egy ismeretlen világba repít, ahol tisztára törölt elmével kell helytállni idegen hatalmak összeesküvései közepette, lavírozni rejtélyes halálesetek között, és legnagyobb kalandként megismerni egy lányt.
Részlet a regényből:
1.
Aziz felébredt. Nem csupán hétköznapi egyszerűséggel nyitotta ki a szemét, hanem olyan gyorsan ugrott ki az ágyból, mint egy mozifilm főgonosza, aki hirtelen ötlettől vezérelve le akarja gyilkolni a ház lakóit. A heves mozdulattól megszédült, és visszarogyott a fekhelyre. Szörnyen érezte magát. A szája kiszáradt, a füle zúgott, és a hangulata komorabb volt, mint egy orvosi szaklap tömegfertőzésről tudósító vezércikke.
Hanyatt feküdt. Az álmennyezet kacskaringós, sárga mintázatát bámulta, és megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan került ágyba, de csak a rosszkedvét okozó álom tolakodott a gondolati közé.
Lelki szemei előtt újra megjelent, ahogy éhes kisfiúként bolyong egy kihalt tengerparton. Hűvös szél fújt, fázósan összehúzta magán a szakadt kabátot, míg a kövek közt a mólóig botladozott. Egy áttetsző alakú nő várt rá. Mögötte felsejlettek a távoli sziklák, Aziz mégis tudta, hogy a szellemalak a légiessége ellenére meg tudná őt védeni bármilyen veszélytől. Szeretetet érzett az asszony iránt, ugyanakkor megmagyarázhatatlan dühöt is.
Belenézett a nő szemébe, és elöntötte a melegség. Meg akarta ölelni, a keze azonban ólommá változott, mozdítani sem bírta, hiába viaskodott a rátelepült, láthatatlan kolonccal. Az asszony mosolyát megtörte a csalódás. Felsóhajtott, és a dermedten álló kisfiúhoz lépett, csókot lehelt a homlokára, és két szót suttogott a fülébe: „Szeretlek, Aziz!”.
A távolban mély hangfekvésű hajókürt zendült, és a nő összerezzent. Aziz körülkémlelt, kereste az indulni készülő hajót, ám a végtelen víz üresnek tűnt. Az asszony mégis búcsúzásra emelte a kezét, mint akinek mennie kell, és légies teste szertefoszlott, mintha szétfújta volna a felerősödött szél.
Aziz felsóhajtott. Ébren is fájt a nő elvesztése.
Megpróbálta felidézni a gyerekkorát, az eddigi életét, kitalálni, mi köthette az álombéli alakhoz, mi okozza a lelkében támadt hiányérzetet, de semmi sem jutott eszébe. Megpróbálta maga elé képzelni a családját, felidézni egy nevet, egy arcot, de a bevillanó homályos képek ugyanúgy szertefoszlottak, mint az álombéli asszony. Az agya üres füzetnek bizonyult, amit óriási radírral töröltek tisztára, és aminek az első lapjára csak az álmot írták, a látomásban szereplő nő szomorú tekintetét, és az elsuttogott nevet: Aziz.
Így hívnák? Igen, talán így hívják. Érezte, ha valaki ezt a nevet kiáltaná utána az utcán, valószínűleg hátrafordulna. Elbizonytalanodva ízlelgette a szót: Aziz. Hát ez meg miféle név? Arab? Egyetlen feltett kérdésére sem tudott válaszolni.
Kétségtelenül amnéziás, de nem kellene ettől megrémülnie? Nem szoktak ilyenkor sokkot kapni az emberek? Neki még a légzése sem gyorsult fel, csak azt érezte, hogy kótyagos a feje, és még fekve is szédeleg.
Szemét az álmennyezet kusza mintázata vezette végig a plafonon, egészen a fehérre meszelt falakig. Tulajdonképpen hol lehet?
Fájt a feje. A rosszullétet kockáztatva újra felült, mire a füle nyomban zúgni és pattogni kezdett, a gyomra pedig tiltakozva görcsbe rándult. Olyan régóta feküdne az ágyban, hogy egy egyszerű mozdulattól is megbolondul a vérkeringése? Vagy valamiféle kábítószer hatása alatt áll? Esetleg nyugtató injekciókat kapott?
„Második Aziz, büszke vagyok rád!” – koppant agyában a mondat az álombéli nő hangján.
– Micsoda? – kérdezte, de nem válaszolt neki senki, és a helyiségben furcsán kongott a hangja.
Körülnézett. Este volt, a szobában félhomály uralkodott, a nyitott ablakokon át beszűrődő telihold fénye két éles szélű négyzetet vetített a linóleumpadló közepére. Az ágytól karnyújtásnyira fehér, kórházi műanyagszék állt, az ágy másik felén pedig egy fém éjjeliszekrény tette teljessé a kórházi hangulatot.
Tehát beteg. Aziz magához húzta a széket, és a támlájába kapaszkodva lekecmergett az ágyról. Néhány bizonytalan lépést tett a szoba közepéig, és miután lábizmai biztosan tartották a súlyát, elengedte a széket.
A helyiség középpontját egy sötétebb dohányzóasztal foglalta el, mellette három kopottas fotel terpeszkedett. Valamiért mindhárom fotel szorosan egymás mellé tolva, háttal fordítva állt, mintha összeesküvőként súgnának össze, vagy csak nem szeretnének tudomást venni a jelenlétéről. Aziz elhaladtában végighúzta ujjait a fotelek támláin, vágyott valami külső ingerre, és a plüssborítás érintése megnyugtatta.
A szemközti fehér csempés fal közepére nagyalakú, embermagas tükröt erősítettek. A tükör mellett egy rozoga műanyagszekrény, a másik oldalon egy kínai váza utánzat „dacolt az idővel”. Az utóbbi tetejére valami megmagyarázhatatlan okból hosszú szőrű, loboncos játék mackót ültetett a szoba pocsékízlésű lakberendezője. Aziz úgy érezte, hogy egy elmegyógyintézet szolidabb részébe került, ahová a jobb módú betegeket zárják a rokoni látogatás idejére.
A tükörhöz sétált.
Most, hogy egyben látta az egész alakját, az is tudatosult benne, hogy szinte teljesen meztelen. Csupán egy fehér bokszeralsót viselt, ami úgy vágta ketté bőre napbarnított pucérságát, mint a bűvészek kellékfűrésze a dobozba bújt lányt. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy megbámulja az arcát, hátha az ismerős vonások felidéznek benne pár emléket. A fizimiskája hétköznapinak tűnt, de egyben idegennek is. Meleg, barna, vidámságot ígérő szem, enyhén görbülő orrnyereg, mosolyra álló száj, vékony, ujjnyi bajusz, szögletes áll. A tükörben látott fiatalemberrel könnyen összebarátkozott volna egy éjszakai bárban, de hihetetlennek tűnt, hogy ez ő maga lenne. Kétkedve nézte az orra alatt virító kackiás bajuszt, ami rókaképet kölcsönzött az arcának. Furcsának találta, és ahogy végighúzta szája fölött az ujját, a szőrszálak érintésétől megborzongott.
A haja is zsírosan, a fekvéstől szénaboglyaként terült szét a fején, úgy nézett ki, mintha egy kótyagos madár fészket kezdett volna építeni a hajszálaiból, de időközben megzavarták, és így befejezetlenül hagyta a tojásrakó‑helyet. Aziz lesimította a kócos fürtöket, de nem sikerült emberi külsőt varázsolnia magának, csak annyit ért el vele, hogy egyre inkább hasonlított a vázán ücsörgő loboncos mackóhoz.
Amúgy a teste egészségesnek látszott, izmai szálkásak voltak, bőre a holdfényben ezüstös bronzként csillogott. Mindössze egy sötétebb, szabályos kör alakú, tenyérnyi folt vonta magára a figyelmét, ami a jobb mellkasán trónolt. Közelebb hajolt a tükörhöz, ujjbegyével végigsimított a sötétbarna bőrfelületen: kitüremkedés nélküli, feltűnő anyajegy színezte a bőrét. Megnyugtatta a látványa. Nem emlékezett rá határozottan, de mintha korábban is látta volna már a mellkasán.
Fel akart öltözni. Körülnézett, hátha valamiféle ruhaneműre bukkan, majd a hosszúkás szekrény felé indult, hogy átkutassa. Két éles süvítés állította meg. Mögötte roppant-reccsent a tükör, és a felületén vékony vonalak szaladtak szerteszét. Aziz meglepetten bámult a törött üvegre, aztán mindent megértett, és nyomban a padlóra vetette magát. Semmi kétség, rálőttek a nyitott ablakon keresztül.
A fotelekhez kúszott, és az egyiket a háta mögé penderítve bemászott a dohányzóasztalka alá. A linóleumpadlóról haj és szőrszálak tapadtak a tenyerére.
Nem tudta, hogy miért akarják megölni – csak sejtette, hogy ennek köze lehet az elfelejtett életéhez –, de bármi is történt, az biztos, hogy amnéziásan nem fogja tudni kimagyarázni magát belőle. Egyelőre áldotta a szerencséjét, hogy az ismeretlen fegyveres csak a képmását mészárolta le.
Közben az ablaknál felerősödtek a kinti zajok: valaki be akart mászni a szobába. Aziz ruhakeresés helyett a menekülésnél döntött, az ajtóig kúszott, és csak a küszöbnél pattant fel, hogy feltépje az ajtószárnyat.
A kinti neonfény a szemébe vágott. A folyosó szemközti falánál egy keskeny széken nagydarab férfi ücsörgött, széles feneke alig fért el az ülőkén. A férfi öltönyt viselt, fejét arab piros‑fehér kockás fejkendő fedte, tömött bajusza úgy mozgott, mint aki éppen eszik, és az ámulattól elfelejti lenyelni a falatot.
– Csak nyugodtan, öregem! – szólította meg Aziz, miközben behúzta maga mögött az ajtót, és megpróbált természetesen viselkedni. – Nem tudom, hogy maga miattam van‑e itt, de valaki odabent legyilkolja a berendezést!
A fickó megrázta a fejét, valamit motyogott, és olyan döbbent tisztelettel bámult Azizra, mintha maga a Megváltó jelent volna meg előtte fehér alsógatyában, mellkasán az asztal alól felsöpört porcicákkal. Amikor viszont Aziz megkísérelt elmenni mellette, a férfi termetét meghazudtoló sebességgel felpattant, és elállta az útját.
– Jobb lenne menekülni – ajánlotta bátortalanul Aziz –, úgy nehezebben lövik agyon az embert.
A szobából ekkor puffanás hallatszott, és az ajtókeretből faforgácsok szakadtak ki. Aziznak nem maradt vesztegetnivaló ideje, félretaszította a férfit, és futni kezdett a folyosón. Csak egyetlen pillanatra lassított, hogy hátranézzen, mi történik a másikkal. A nagydarab fickó idegen nyelven káromkodva ezüstösen csillogó mordályt húzott elő a zakója alól, de nem Azizt vette célba, hanem a kórterem szélesre táruló ajtaját.
Hiba volt ottmaradnia. Újabb puffanás hangzott, és az öltönyös férfi elterült a padlón. Aziz nem várta meg a folytatást, továbbrohant.
A folyosó végén két sötét öltönyös, arabkendős alak fordult be, akik műanyagpoharakat szorongattak a kezükben, és egészen addig vigyorogtak, amíg Aziz közéjük nem csapódott. Az egyikük még felemelte a mutatóujját – talán meg akarta feddni Azizt hebehurgya viselkedése miatt –, aztán a két férfi kétfelé dőlt, mint a letaglózott kuglibábuk.
Aziz nekiesett a szemközti falnak. Megszédült, de az egyik műanyagpohárból combjára fröccsenő tűzforró, zaccos létől nyomban magához tért.
Kiáltásokat hallott, majd a mellette lévő falból tenyérnyi vakolatot tépett le egy kóbor lövedék. A feldöntött férfiak még a földön pisztolyt rántottak, és Aziz után vetődve a sarok mögött kerestek fedezéket. Onnan viszonozták a tüzet.
A folyosó egy tágasabb terembe torkolt, jobbra, a fal mellett több sor bőrfotel húzódott, míg baloldalon egy krómozott recepciós pult állt. A pult mögött álmos tekintetű, világoskék nővérkeköpenyes lány ült, fejéről fülhallgató zsinórja lógott. A lány zenét hallgatott, de felfigyelt a mozgásra. Csodálkozó pillantást vetett rájuk, kikapta füléből az apró hangszórókat és a felé tartó Azizt bámulta.
Aziz úgy tippelt, hogy a falnyi üvegfelületbe illesztett üvegajtó lehet a kijárat. Elindult felé, közben biccentett a lánynak, hátha ezzel a bennfentes mozdulattal sikerül lepleznie, hogy a nagy lövöldözés közepette az egyik páciens alsónadrágban szökik az intézményből. A lány megszólította, de Aziz nem értette a szavait, pedig a folyosón a lövések elhallgattak, és csak a korábban letarolt öltönyös férfiak ordítoztak utána felváltva, mintha betanult verset ismételgetnének. Nem törődött velük, szemlátomást nem akarták megölni.
Az üvegajtón keresztül, az út túloldalán egy újabb fegyverest vett észre. Ez katonazubbonyt viselt, hosszú csövű puskát tartott a kezében, és amint meglátta Azizt, a vállához emelte a mordályt.
Aziznak épp annyi ideje maradt, hogy megforduljon, és átvetesse magát a recepciós pulton. Derékon ragadta a lányt, és magával rántotta a földre. Mély hangú lövés dörrent, a golyó fülsértő csörömpöléssel átütötte az üvegfalat, és szilánkok milliárdja pattogott szerteszét, ellepve az előtér vörös szőnyegét.
A lány kapálódzott, és úgy sikított, hogy Aziznak majd megrepedt a dobhártyája. Gyorsan befogta a lány száját, megpróbált szemrehányóan ránézni.
Újból lövés dörrent, és a recepciós pult alig kéttenyérnyire átszakadt Aziz orra előtt. Az alumíniumlap minitűzhányóként türemkedett ki a fém síkjából, a falba csapódó lövedék nyomán vakolat meg téglaszemcsék pattantak az ölükbe. Aziz nagyot nyelt. Szervusz, világ! Bárkik is ezek az emberek, rá vadásznak.
Kikémlelt a fedezéke mögül. A folyosó kanyarulatában a két műanyagpohárral fellökött fickó szorgalmasan tűz alatt tartotta a kinti férfit, a zubbonyos pedig egy lámpaoszlop mögé húzódva lövöldözött hol a két fegyveresre, hol Azizék rejtekhelyére. A rombolás nyomán szürkésfehér, szembántó porfelhő borította be a helyiséget. Aziz a keze alatt érezte a lány remegését, de nem tudta, mivel nyugtathatná meg. Mondja neki, hogy minden rendben van? Ez elég hihetetlenül hangzana.
Az egyik öltönyös folyamatosan tüzelve kirontott a piszokködből, és Azizék felé tartott. Balszerencséjére a kinti fickónak pompás céltáblául szolgált, egy lövedék még félúton eltalálta, és a férfi bezuhant a fémpult meg a bőrfotelek közé.
A recepciós lány ismét sikítani próbált, a következő golyó pedig az orruk előtt tépte át a pult fémborítását. Aziz egy kósza ötlettől vezérelve elengedte a lányt, és a bőrkanapék közé vetette magát. Futtában elkapta a meglőtt fickó öltönyét, és magával rángatta a testet. A fegyvert akarta megszerezni, de az pechére kicsúszott a férfi markából, és ott maradt a padlón, alig kétlépésnyire a fotelektől. Aziz olyan bánatosan figyelte a pisztolyt, mintha a legkedvesebb barátját hagyta volna hátra.
Az előtér szőnyegét por és üvegszilánk borította. Ezen mezítláb átvágni reménytelennek tűnt, így lehúzta a halott férfi cipőit, és bár a megfelelőnél jó két számmal nagyobbnak tűnt a méretük, felvette őket.
A következő lövéstől egy fotel úgy röppent a magasba, akár egy csetepatéban felriasztott, nagyra nőtt madár. Az ülőalkalmatosság nekicsapódott a falnak; ripityára tört.
Aziz körül fütyültek a golyók, és a zubbonyos fickó szorgalmasan küldte egyik fotelt a másik után az enyészetbe. Aziz próbált minél hátrébb csúszni, nagyot nyelt a porral telt levegőből, a torkát köhögés fojtogatta.
A halott férfira pillantott. Ha most kirohanna az utcára, mekkora eséllyel élné túl?
Már csak három fotel maradt, amikor az utcáról éles kiáltás, majd elhaló ordítás hallatszott. Utolsót dörrent a fegyver, de a lövedék, ahelyett hogy újabb fotellel végzett volna, az előtér plafonjából tépett le vödörnyi darabot. Aziz felpattant, és pár ugrással a kitört üvegfal maradékánál termett, majd a törmelék- és szilánkhalmon át kirontott az épületből.
Egy modern, négysávos autóút elé jutott. Az egyik lámpa alatt ott feküdt a zubbonyos alak szétvetett lábakkal, kicsavarodott felsőtesttel. Egyszerű terepszínű ruha volt rajta, mindenfajta felségjelzés nélkül. Aziz tétován körbenézett. Az utca kihalt volt, az épület magányosan árválkodott a sivatag közepén a széles, néptelen autóút mellett, néhány kornyadozó pálmafa társaságában.
Aziz nem tudta, merre induljon.
Lehajolt, hogy átkutassa a halott férfi zsebeit, hátha az iratai információval szolgálnak róla, hol lehet, de nem talált nála papírokat.
Az épület felől kiáltást hallott, az életben maradt öltönyös merészkedett elő az üvegtörmelék mögül. Aziz nem bízott benne. Jó lett volna megszerezni a halott katona fegyverét, de a puska szíja átvetve feküdt a testen, maga a fegyver pedig a férfi alá szorult. A közeledő öltönyös ugyan nem mutatott támadó szándékot, sőt az elmúlt percek történései után kifejezetten barátságos gesztusnak tűnt, hogy nem lőtte hátba, Aziz mégis jobbnak látta, ha nem kapkod fegyver után a jelenlétében. Inkább türelmesen várakozott, és hallgatta, ahogy a fickó menet közben is folyamatosan kiabál.
– Biztosan így van – nyugtatta meg angolul, amikor mellé ért, mire a férfi szóáradata megszakadt, megrázta a fejét, és hevesen gesztikulálva magára és az épület mögé mutogatott. – Menjek veled?
Az öltönyös bizonytalanul megszólalt angolul:
– Menni! Igen… menni! – intett türelmetlenül, és miután meggyőződött róla, hogy Aziz elindult, hajlongva, kezét olyan hosszan előrenyújtva, hogy majdnem orra esett, izgatottan mutatta az utat az épület sarka felé. Egyre gyorsabb tempót diktált, végül már futottak. Aziz cúgos cipői úgy kaffogtak, mintha a lihegésük mellé egy bennszülött dobos verte volna az ütemet. Aziz nem tudta, miért sietnek ennyire, de hamarosan megértette. Lövés dörrent a távolban, és a golyó a falon gellert kapva fütyült el a fülük mellett. A férfi elkapta Aziz karját, és berántotta az épület sarka mögé.
Egy parkolóba értek, ahol csak néhány autó vesztegelt, talán az éjszakai személyzet járművei lehettek. Derékmagas, hajlított krómcsövek kerítették be a placcot, és egy sor távoli lámpa szórt fényt a betonra. Az épület végéhez, a hátsó bejárathoz futottak. Az öltönyös megpróbálta feltépni az ajtót, majd amikor nem sikerült, újabb szóáradatot zúdított Azizra. Aziz természetesen ebből sem értett egy kukkot sem, mire a férfi egy közeli, rózsaszín kocsihoz terelte, egy méretes, hatvanas éveket idéző Ford felé. Ott sűrűn integetett lefelé, majd végre megszólalt angolul:
– Várni!
– Oké – mondta Aziz –, itt várok.
Alighogy a férfi elindult a kocsik között, a parkoló hátsó bejáratához két Audi érkezett, és reflektoraikkal bevilágították a placcot.
Az öltönyös lekuporodott egy zöld autó mögé, izgatottan mutogatott hátra, mire Aziz bemászott a Ford alá. Piszok került a szájába, apró kavicsok nyomódtak a térdébe, és a kipufogócső mocska végleg megpecsételte boglyas hajának állapotát. Beszorult az alváz és az aszfalt közé.
A jövevények elég hangosan kiabáltak, ugyanazon az idegen nyelven, amit eddig sem értett, majd az egyik jármű, mint valami portyázó vadállat, lassan megindult a parkoló belseje felé. Aziz még a lélegzetét is visszafojtotta. A kocsi már a tér közepén járt, amikor lövés dörrent. Aziz megdermedt, de aztán megkönnyebbülve konstatálta, hogy távolabb csattant a golyó. Az Audi ekkor irányt váltott, és Aziz rejtekhelye felé tartott.
Az öltönyös nyomban elkezdte lőni a kocsit, végül az egyik golyó üveget repesztett, és néhány apró szélvédő szilánk bepattogott a Ford kerekei közé, közvetlenül Aziz orra elé. Az Audi döccent, rángatózva gurult még pár métert, de mielőtt nekiütközött volna a rejtekhelyének, lefulladt.
Aziz kikászálódott az alváz alól, és feltépte az Audi ajtaját. Felkészült, hogy verekednie kell, de csupán egy férfit talált a járműben, azt is mozdulatlanul a kormányra borulva. A fickó ugyanolyan katonai zubbonyt viselt, mint a klinika előtt pórul járt társa. Vajon miféle hadsereg akar végezni vele? Sietve kirángatta a testet, és az első üléseken lévő üvegszilánkokkal nem törődve bepattant a kormány mögé. Vadul próbálta beindítani a jármű motorját, fordított a kulcson, mire a kocsi köhögött, majd egy öreg baknyúl hevességével megugrott. Aziz kivette sebességből a váltót, aztán addig indítózott, míg a motor az előbbi otromba sértést feledve duruzsolni kezdett.
A parkoló bejáratánál lecövekelt másik Audinak ugyanekkor bőgött fel a motorja, és indult el felé. A reflektorfény a visszapillantó tükörből Aziz szemébe vágott. Az idegen sofőr üvöltözött, de mivel ezt nem találta elég hatékonynak, gépfegyvert dugott ki a kocsi ablakán, és egy golyósorozatot eresztett az éjszakába. Egy lövedék valahová a kocsi fenekébe csapódott.
Aziz önkéntelenül behúzta a nyakát, sietősen, csikorgó kerekekkel hozta mozgásba a kocsit, és megkerülte a rózsaszín Fordot. A szűkre szabott manőverben idegtépő csikorgással végigkaristolta mindkét kocsi oldalát, a sárvédő gyászos csattanással hagyta el a karosszériát, és az egyik dísztárcsa búcsúzóul elpörögte pléhtáncát az aszfalton.
Aziz lihegett izgalmában. Kapkodva tekerte a másik irányba a kormányt, mire az autó ellökte magát a Fordtól, és őrült bikaként rontott neki a szemből közeledő járműnek. Az idegen sofőr képe megnyúlt a rémülettől, a reflektorfényben elkerekedett a szeme, és hogy elkerülje az ütközést, kétségbeesetten rántott a kormányon. Aziz tövig nyomta a gázpedált, újra sikított a fém, ahogy a két Audi egymás mellé érve marón végigsimította egymást, de Aziz előtt üressé vált az út. Gyorsított, kihajtott a parkolóból, és a négysávos műúton farolva hatalmasat fékezett. A kocsi feneke úgy riszált, mint valami feslett utcalányé.
A másik Audi sofőrje nem adta fel. Megfordult és üldözőbe vette.
A parkolóban lapuló öltönyös egyik golyót küldte a másik után a kocsira. Végül eltalálta az Audi abroncsát. A szétdurranó gumi darabkái a levegőben megelőzték a megreszkető járművet. Aziz még látta, ahogy az Audi kormányozhatatlanná válva kidönt egy karvastagságú króm rudat, majd keresztben átvág a főúton, és nekiütközik egy pálmafának.
Aziz kapkodva indult, de annyira ideges volt, hogy miközben próbálta feljebb pakolni a sebességváltót, a bizonytalan használattól fülbántóan recsegett a kuplung, és az Audi úgy bőgött, mintha ki akarná hányni magából a motort. Aztán megtalálta a megfelelő sebességet, és a jármű kacsázva távolodni kezdett az épülettől.
***
A Szin markában már kedvezményesen megrendelhető a Könyvmolyképző Márkaboltban.
Szombaton, azaz holnap a könyvbemutatón személyesen is találkozhattok Marco Calderával a Trafóban. (Dec. 13. 17.30, Bp., Liliom utca 41. )
