3.
A civilizációt jelentő aszfalthoz érve egy pillanatra leállította a kocsit, majd kezét a kormányon nyugtatva szótlanul nézte, ahogy a felbukkanó autók elsuhannak mellette. Aztán mély lélegzetet vett, ráfordult a műútra, és arra indult, amerre a legtöbb jármű is tartott. Jó háromnegyedórát autózott, mire egy nagyobb település külvárosába ért.
Szabálytalanul szétszórt vályogépületek sorakoztak az út mentén, az alacsony házak homlokzatából gerendák lógtak ki, a porló, napégette falakon gyíkok sütkéreztek, és csak néhány magányos pálmafa törte meg a poros utcák lehangoltságát. Minden bágyadt‑álmosnak tűnt, csak néhol, a nagyobb házak árnyékában látott arab férfiakat négyes‑ötös csoportokban, valamiféle táblás játékot játszani.
Hamar maga mögött hagyta a külvárost, és a házak képe lassan átalakult. A vályogfalakat, mind több helyen váltotta fel a beton, és az épületek nyúlánk alakjukkal, üvegborításukkal egyre inkább hasonlítottak egy modern nagyváros képére. Időközben a forgalom is megerősödött; Aziznak perceket kellett várakoznia a piros lámpák előtt. Az útjelző táblák cikornyás betűi érthetetlenek voltak a számára, ezért kinézett magának egy‑egy drágábbnak tűnő autót, és azt követve remélt mind beljebb jutni az ismeretlen város centrumába. Fogalma sem volt merrefelé tart, csak egy viszonylag csendesebb helyet keresett, ahol leteheti a dzsipet és gyalogosan beleolvadhat a város forgatagába.
A katonai terepjáró kezdett feltűnő jelenség lenni a környéken. A többi autós, ahogy meglátta a dzsipet és benne Azizt egyenruhában, nyomban lehúzódott az út szélére, vagy sürgősen sávot váltva segítette a továbbhaladását. Szemlátomást szerették volna minél előbb és minél messzebb tudni maguktól. Azizt feszéjezte ez a megkülönböztetett figyelem, kényszeredetten köszöngette a szabad utat, és most már olyan sebességgel suhant át a járművek között, mint egy mentőautó. Kapkodva forgatta a fejét, hol az előtte haladó jármű féklámpáját figyelte, hol az épületeket, ami mellett éppen elhaladt, próbált rájönni, hogy a nagyvilág melyik részére sodorhatta a balszerencséje. Nem volt egyszerű dolga. A házak kupolás stílusa és a járókelők ruhája is egyértelműen az arab világra utalt, de ennél közelebb most sem jutott a megoldáshoz.
Éppen egy impozánsabb épület előtt húzott el, amikor szeme ismerős autón akadt meg. Olyan hirtelen taposott a fékbe, hogy a mögötte haladó kocsi kis híján nekiütközött. Az idegen jármű kerekei csikorogtak, a sofőr két rövidet dudált, majd káromkodva kerülte ki a terepjárót. Vezetője bosszúsan nézett be a dzsipbe, tekintete találkozott Azizéval, aztán gyorsan elfordította a fejét, és villámgyorsan elhajtott mellette.
Aziz most már szabályosan indexelt, lehúzódott az út szélére, majd kiugrott az autóból, és otthagyta a járművet. Az operaháznak is beillő épület felé tartott, nem érdekelte, hogy a járókelők megbámulják.
Az építmény fehér márványlépcsőjével, kőcsipkéivel és apró tornyokkal díszített első frontjával úgy hatott, mint egy modernizált, agyoncicomázott erőd. Fala a kék és az arany vegyítéséből született, kidomborodó, sötétített üvegű ablaktábláival úgy festett, mintha száz szeme lett volna.
Az épület előtt kis piros sportkocsi parkolt, és az elején horpadás jelezte, hogy vezetője nemrég nekiütközött valami masszív tárgynak. A kocsi üres volt, de Aziz gyanította, hogy a lány nem lehet messze. Meg kell találnia, hiszen úgy tűnt, a fiatal teremtés tudja, hogy kicsoda, és hogy miért üldözik.
Otthagyta a kocsit, majd az épület bejáratához sétált. A forgóajtó egyik oldalán vörös betűkkel márványtábla hirdette: „DESERT HOTEL AL ARAB”. Az épület előtt kék‑arany egyenruhás, tizenéves suhanc álldogált. A fiú a száját is elfelejtette becsukni, úgy bámulta a közeledő, boglyas hajú, piszkos arcú, porlepte zubbonyos férfit.
Azizt nem hatotta meg az érdeklődés, különc főúrként lépkedett felfelé a márványlépcsőn.
A fiú szemlátomást nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Belénevelték az udvariasságot, de a mocskos katona láttán gyanú ébredt a lelkében, hogy talán ezt az alakot mégsem kellene beengednie. Egy lépést tett Aziz felé, aztán meggondolhatta magát, mert elfordult, és onnantól kezdve minden figyelmét a lépcső másik oldalán érkező, idősödő nőkből álló, európai turistacsoportnak szentelte. Úgy dönthetett, hogy a probléma megoldását inkább a bent lévő recepciósra hárítja, az mégiscsak többet keres, és az esetleges pofonokat is jobban állja.
Aziz, mint akinek semmi vesztenivalója nincs, belépett a forgóajtón. Nem nézelődött, tekintetét céltudatosan előreszegezte, és a kétoldalt húzódó oszlopsorok közt a recepciós pulthoz nyomult. A pultnál egy ugyancsak kék‑arany uniformist viselő, nagydarab recepciós állt, és szelíd ábrázattal éppen három turistának próbált németül elmagyarázni valamit.
Aziz megállt mögöttük, és türelmesen várakozott. Amúgy is szüksége volt némi időre, hogy átgondolja, milyen mesével érdeklődjön a piros sportautó gazdája után. Kósza ötletek merültek fel a fejében holmi megtalált kézitáskáról, vagy titkos katonai akcióról, amihez az apropót egyenruhája szolgáltatta volna, esetleg hivatkozás valamilyen távoli rokoni kapcsolatra, de egyik ötletet képtelenebbnek találta a másiknál. Idegességében a szája szélét harapdálta, ujjaival az olajfoltos nadrág zsebében matatott, de hiába töprengett, semmi hihető történet nem jutott az eszébe.
A recepciós végül egy boyra bízta a turistákat, aztán arcára erőltetve a hivatali mosolyt, az újonnan érkező vendég felé fordult. Aziz a legkevésbé sutának tűnő kézitáskás sztori mellett döntött, de benne akadt a szó. A recepciós arca hamuszürkére sápadt, alsó ajka úgy lebiggyedt, akárcsak a célbadobó bódé fabábújáé, szeme fennakadt és olyan bamba képet vágott, mintha az orra előtt egy éneklő tehéncsorda vonult volna végig. A turisták csomagjaival bíbelődő boynak is feltűnhetett a hirtelen beállt csend, mert munkáját félbehagyva először a recepciósra bámult, aztán Azizra, majd akkorát nyelt, hogy a négy méterre álló Aziz is tisztán hallotta. A fiú térdmagasságból ejtette ki kezéből az egyik vendég bőröndjét, majd hátat fordított a megrökönyödött társaságnak, és úgy elviharzott, mint a késésben lévő Orient Express.
– A szo‑szokásos lakosztályba kíván költözni, nagyuram? – jött meg végül a recepciós hangja.
Most Azizon volt az álmélkodás sora. Tehát a férfi felismerte, vagy legalábbis összekeveri valakivel, aki már járt a szállodában. Mit feleljen? Barátságosan faggassa ki a recepcióst, hogy honnan ismeri, esetleg kezdjen bele egy magyarázatba az elfeledett emlékeiről, vagy maradjon az eredeti tervnél, és érdeklődjön inkább a lány után? Nem tudta eldönteni, de a tanácstalanul várakozó recepciós kérdő tekintete láttán inkább úgy határozott, hagyja magát sodortatni az árral, és belemegy a sors idétlen játékába.
– Természetesen a szokásos lakosztályt kérem – válaszolta nyugodtan. Hangjába annyi magabiztosságot próbált sűríteni, amennyit a szituáció furcsasága megengedett. – És ne fáradjon a csomagjaimmal – tette még hozzá, miközben egy beképzelt sztár mozdulataival szelídítette meg szerteálló, kócos fürtjeit –, később hozatom magam után.
– Igenis, nagyuram – hadarta a recepciós, és már nyoma sem volt szemében a tanácstalanságnak. – Nem említették, hogy kegyelmességed is meg fog érkezni. – Sajnálkozva tárta szét a karját. – Nyomban értesítem az igazgató urat, hogy illően tudja önt fogadni.
– Nem szükséges – legyintett Aziz. Bárkivel is keveri össze a recepciós, a fickó nem lehet egy hétköznapi vendég. Mindenesetre jobb elkerülni a szálloda igazgatóját, aki nyilván egy pillanat alatt leleplezi a félreértést.
– Ahogy parancsolja, nagyuram! – készségeskedett a recepciós. – Máris adom a chip‑kártyát – közölte, majd enyhe főhajtással egy plasztiklapot nyújtott át Aziznak. – Kellemes pihenést nálunk… – tette még hozzá, de látszott, hogy a legszívesebben elharapta volna a nyelvét, amiért kicsúszott a száján az utolsó mondat.
– Köszönöm – biccentett Aziz. Gyorsan körülnézett, hátrébb meglátta az aranykeretes lifteket, és elindult feléjük. Szinte egyszerre érkezett oda egy öltönyös úrral, aki mögött a turisták csomagját széthányó boy loholt.
Az öltönyös fickó arcán ugyanaz a döbbenet ült, mint előbb a recepciósén, és csak a boy képén lehetett felfedezni egy „na, ugye megmondtam”‑szerű, megkönnyebbült mosolyt.
– Nagyuram, üdvözöljük a szállodában! – lihegte a fickó. – Nem tájékoztattak az érkezéséről – mondta, és egy nevetséges mozdulattal, sután meghajolt. – Kérem, fáradjon a felvonóhoz. Megnyomta a gombot, majd két kézzel tartotta a liftajtót, nehogy a szerkezet idő előtt becsukódjék. Aziz nagyot sóhajtva – mint akinek fáj az élet – lépett a felvonóba. Az öltönyös utána nyomakodott, és egy sokat sejtető pillantással kitessékelte a liftkezelő fiút. Az ajtó becsukódott mögöttük, és néhány másodperc kínos csend következett. Egymást méregették a mozdulatlan liftben, aztán egy idő múlva az öltönyös szemlátomást bátorságot vett magán, és megszólalt:
– Ha elkérhetném a kártyát, nagyuram! – nyögte, és egy bátortalan kézmozdulatot tett Aziz chip‑kártyája felé.
– Ó, persze – kapott észbe Aziz, és átnyújtotta a markában szorongatott plasztik lapot.
Az öltönyös megkönnyebbülten kaparintotta magához a kártyát, beforgatta a megfelelő irányba, majd a lift olvasójába helyezte.
Aziz most már nem tudta mit higgyen magáról. Eddig úgy gondolta, valamiféle gazdag milliomosnak nézik, de ezt a megkülönböztetett figyelmet akkor is teljesen megmagyarázhatatlannak találta. Míg a lift felfelé haladt, zavartan sütötte le a szemét, és csak arra tudott gondolni, milyen csúfoson fogják kivágni innen, ha rájönnek, hogy tulajdonképpen egy megveszekedett garasa sincs.
A szálloda igazgatója tapintatosnak bizonyult, bármennyire is furcsállta Aziz ruházatát és viharvert kinézetét, nem kérdezősködött, megértette, hogy vendége nincs beszédes kedvében. Jó perc telt el szótlanul, amíg végül alig érezhető döccenéssel megállt a lift, és kinyílt az ajtaja.
– Legfelső emelet, királyi lakosztály – nyögte az öltönyös készségesen, és hangja megcsuklott a mondat végére. A fickón látszott, hogy nyelni sem mert a szűk liftben. Zavarában gyorsan kikapta a kártyát a nyílásból, és átnyújtotta Aziznak.
– Ööö… Köszönöm – mondta Aziz, és átvette a plasztik lapot. Fogalma sem volt, milyen viselkedést várnak el tőle, ezért inkább sietve kiszállt a liftből. – A számlámat pedig… – Nem tudta befejezni, a fickó most nagyon gyorsan reagált.
– De nagyuram! Csak nem gondolja, hogy számlát nyitottunk önnek? – Megjátszott felháborodással fújtatott.
– Nem? Ó… Köszönöm… – nyögte Aziz.
– Hiszen öné a szálloda – tette még hozzá az öltönyös megszelídülve, majd tiszteletteljesen meghajolt, és fel sem nézett addig, amíg a felvonó ajtaja be nem csukódott az orra előtt.
4.
A lift ajtajára kívülről stilizált, vigyorgó majmot ábrázoló képet festettek, és Aziz értetlenül bámulta a fekete vonalakból álló, gúnyosan mosolygó állatot. Valószínűleg okkal röhög rajta az alkotás.
– Na, igen. Ki másé is lehetne a szálloda! – dünnyögte kissé későn válaszolva az öltönyösnek. Megrázta a fejét, mint aki állomból ébred, majd hátat fordított a vicces kedvű csimpánznak.
A lakosztály minden igényt kielégített, még azokat is, amik eszébe sem jutottak Aziznak. A hall közepét egy négy méter átmérőjű, kör alakú medence töltötte ki, sarkában embernyi magas, Aphroditét ábrázoló márvány vízköpővel. Tőle jobbra XVIII. századi ülőbútorok álltak méregzöld‑arany huzattal, és egy hasonló korabeli kanapé selyemszövésű párnákkal. A medencén túl a plafontól a padlóig telefalnyi ablak terpeszkedett, Aziz úgy érezte, egyenesen rá tudna gyalogolni az alattuk elterülő városra. Balkéz felől, a sarokban egy biliárdasztal, néhány flippergép és két‑három nyerőautomata állt, a játékgépeken túl pedig pár díszes ajtó, amik mögött nyilván a hálószobák, a vendégszobák és minden bizonnyal fürdőszobák rejtőztek.
Aziz önkéntelenül emelte mocskos kabátujját az orra elé. Meghatározhatatlan szaga volt, távolról emlékeztette valami ecetes‑olajos ázott lószőrre. A zubbony már előző tulajdonosánál is túllépte azt a határt, hogy emberek közé lehessen benne menni, de az ő izzadt, mocskos teste még tudott rontani az állapotán. Kigombolta a zubbonyt, keserű fintort vágott, és elhatározta, hogy először a fürdőszoba felszereltségét fogja letesztelni. Átvágott a hallon, találomra megfogta a legközelebbi ajtó kilincsét, és szélesre tárta az ajtót. Odabent, háttal a bejáratnak egy nő telefonált. A zajra csodálkozva fordult meg… majd kiejtette kezéből a mobiltelefont, és egy rövidet sikkantott.
Aziz tulajdonképpen megértette a lány ijedtségét. Volt benne valami rémisztő, ahogy talpig mocskosan, szatírként kigombolt zubbonyban fogja az ajtószárnyat, és majd hanyatt esik a nagy igyekezettől, hogy a hirtelen megtorpanástól nehogy orral essen be a szobába.
– Bo‑bocsánat… – makogta zavartan. A lány villámgyorsan felkapta a szőnyegen fekvő mobilt, és mint aki éppen rosszfát tett a tűzre, zavartan a háta mögé rejtette. Haja most lófarokba volt fogva a feje tetején, és fehér, kínai szabású selyemzubbonyt viselt. Aziznak meg kellett állapítania, hogy ennél a lánynál csodálatosabb jelenséget nem tudna elképzelni.
A lány suta, türelmetlen mozdulatot tett, aztán az ablakhoz sétált, végül megfordult, elmosolyodott, és úgy tett, mintha Aziz felbukkanása a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Tehát megérkezett, felség – mondta, és lesütötte a szemét.
– Felség? – Aziz meghökkent, de eldöntötte magában, hogy ez volt az utolsó, amin még csodálkozik. – Igen. Tehát, megérkeztem – állapította meg ő is. – Bár ezt részben magának is köszönhetem.
A nő olyan hevesen kapta fel a fejét, mintha megcsípték volna.
– Nekem? – Értetlenül nézett körül. – Hiszen felséged oda utazik, ahová csak akar. Mi beleszólásom lehet nekem ebbe?
– Teljesen igaza van, hölgyem, végül is, akkor öletem meg magam, amikor csak akarom, és ha mindezt a sivatag közepén szeretném megtenni, hát ebbe aztán ne szóljon bele senki! – jegyezte meg epésen, bár úgy gondolta, torzonborz alakjához nem igazán illik a kötözködés.
– Tartok tőle, hogy nem értem – mondta a nő, és megrázta hosszú, fekete haját.
Aziz hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. A lány kétségtelenül letagadja, hogy emlékezne a sivatagban történtekre, csak azt nem értette, hogy miért.
– Amikor reggel beszakította a vályogház oldalát… Vályogház! Tudja, mi az, ugye?
– Ismétlem, nem értem, felség – válaszolt a lány, és most már mérgesen rázta a haját. – Egész nap ki sem tettem a lábam a szállodából.
Aziz megvonta a vállát.
– Akkor szomorú hírem van a maga számára. Valaki nekiment a szálloda előtt parkoló sportkocsijának, és úgy tűnik nem hajlandó a kárt megtéríteni, mivel nem találtam cetlit a szélvédőre tűzve.
A lány ismét megvonta a vállát, és egykedvűen felelt:
– Előfordul.
Aziz nagyot fújt.
– Hát jó! Végül is mindegy, ki mentette meg az életem. Mindenesetre, kérem, adja át köszönetemet ikertestvéreinek a nagyvilágban, akik előszeretettel törik össze sportautóikat vályogházak oldalán. Tudom, hogy önöknél, sportkocsisoknál mindennapos tevékenységek az ilyenek, ezért nem is untatom tovább életben maradásom unalmas részleteivel.
A lány apró, alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Felség, ha nem haragszik az érdeklődésért, hol hagyta a testőrségét?
– A testőrségemet? – Aziz most már rutinosan kezelte az érthetetlen kérdéseket. A lány valamiért hülyének nézi, de ez nem számít. – Tudja, itt a sarkon van egy bukmékeriroda, ahol mindenféle érdekes versenyekre lehet fogadni. Képzelje, feltettem az összes szolgálómat, beleértve a szakácsot, a hajóskapitányt, de még a postásomat is a Balszerencse nevű lóra. Nos, mit mondjak, vesztettem. Úgyhogy embereim most szomorúan ülnek a fogadóiroda polcain. Ha arra jár, igazán visszanyerhetné legalább a zoknihúzó gyereket, mert, mint látja, a segítsége nélkül ma nem tudtam zoknit húzni – mondta, azzal színpadias mozdulattal felrántotta olajfoltos nadrágszárát.
A lánynak megint mosolyra rándult a szája széle, de jól vette az akadályt.
– Felség, eddig nem akartam alkalmatlankodni az észrevételemmel – szólt, és olyan együttérző fintort vágott, mintha valami kellemetlen hírt kellene közölnie –, de most, hogy felséged említi, kérem, engedje meg, hogy én is megjegyezzem, ez a ruha nem a legmegfelelőbb öltözék felséged számára.
– Köszönöm, hogy szólt – sóhajtott Aziz, és a lány előbbi, futó mosolyától szinte megmámorosodott. – Nyilván azt a hatalmas reklámszatyrot hiányolja, amit egész eddigi életemben nadrágként hordtam. Biztosíthatom, hogy a szatyor megvan. Itt viselem büdös, ámde előkelően toprongyos gönceim alatt.
– Felség, nem óhajt tisztálkodni? – kérdezte a lány komolyan, de a szeme nevetett.
– Már hogyne óhajtanék! Olyannyira, hogy ha belátható időn belül nem csobbanhatok egy kád vízbe, akkor kénytelen leszek odakint Aphrodité őnagyságát megbotránkoztatni mocskos testemmel – biccentett a medence szélén álló márványszobor felé.
– Felség, erre találja a fürdőt – mutatott a lány egy ajtóra. Aziz engedelmesen indult a jelzett irányba, de a lány még hozzátette:
– Ha jól értettem, ma reggel veszélyben forgott felséged élete. Ha testőrei nem alkalmasak arra, hogy szavatolják a biztonságát, akkor, ha megengedi, én kerítek felségednek testőrt.
– Persze – bólogatott egyetértően Aziz. – Csinálja csak! Ha gondolja, akkor keríthet egy virágkoszorút is, amit kalap helyett hordhatok a fejemen… És most, ha megbocsátanak hölgyeim – biccentett újra a szobor és a nő felé –, tisztálkodni óhajtok! – szólt kenetteljesen. – Kérem, ha teheti, ne feledkezzen meg a zoknihúzó gyerekről. Megfelelő zoknik híján bizonyára unatkozik már a bukmékerirodában.
#
A lány megvárta, amíg Aziz után becsukódik a fürdőszoba ajtaja, aztán kacagni kezdett. Egy darabig kislányként kuncogott, majd lassan elkomorult, végül kőarccal, dühösen nyúlt a mobiltelefon után, és megnyomta a gyorstárcsázó gombját. Megvárta, amíg a készülék kicsöng, aztán köszönés nélkül beleszólt:
– Életben van, és idejött!
Hallgatott egy sort, majd folytatta.
– Fogalmam sincs, hogyan talált ide. Egyszerűen csak megjelent a szállodában.
Újabb hallgatás következett.
– Nem hinném, hogy visszatért az emlékezete. Nem tudom… Olyan kedvesnek látszik. Biztos, hogy bűnöző?
Vagy egy percig figyelt a telefonra, majd kelletlenül szólt:
– Értem… Mindenképpen meg kell halnia?
Pár másodperc szünet.
– Rendben. Ahogy parancsolja…
Bosszús fintort vágott, összecsapta a kihajtható telefont, és jó öt méterről a legközelebbi kanapéra dobta.