Marco Caldera: Szin markában – 2.

1. részlet

Legalább egy kilométer hosszan kínozta a kocsit. Lassan elmaradoztak az út menti pálmafák, majd a mediterrán növényeket vörösesbarna homokbuckák sora váltotta fel. A műút négy sávja kettőre szerényedett, és a középen futó sárga festék is mind halványabbá fakult, mígnem teljesen eltűnt az aszfaltról.

Aziz mély levegőt vett, lassanként megnyugodva eltalálta a megfelelő sebességet, és a motor feledve eddigi kínzásait engedelmesen duruzsolni kezdett.

Aziz megpróbálta beazonosítani a tájat, de nem jutott eredményre. Útjelző tábla híján csak a mindenütt jelenlévő homok, a pálmafák és az őrangyalszerepet játszó férfiak fejkendős viselete engedett arra következtetni, hogy valahol az arab világban lehet. Arra nem sikerült rájönnie, hogy pontosan hol, és hogy mindig is ebben a környezetben élt‑e, vagy csak most vezérelte balszerencséje ide, ahol folyamatosan meg akarják ölni.

Hirtelen rátört a fáradtság, és az izgalom elmúltával teste megkövetelte a pihenést. Talán a klinikán nyugtatókat is kaphatott, mindenesetre egyre laposabbakat pislogott, és pár másodpercre néhány méter útszakasz ki is esett az életéből. Ha az aszfalt nem futott volna nyílegyenesen előre, már minden bizonnyal beborult volna két homokbucka közé. Fel‑felriadt, megmasszírozta a nyakszirtjét, de nem mert megállni, félt, hogyha elalszik, a fegyveresek rábukkannak az út szélén.

Kókadozva, nagyokat ásítva tette meg a következő tíz kilométert, amikor földutat pillantott meg maga előtt; szekérnyi széles bekötőút csatlakozott az aszfalthoz. Lassított, majd ráfordult a köves‑homokos, dűnék közé futó mellékútra. A járatlan, hepehupás talajon nagyokat zökkent a békésebb útviszonyokra tervezett Audi, és Aziz néha majd elharapta a nyelvét a rázkódásban.

Ekkor már iszonyatosan fáradt volt, szeme becsukódott, és csak akkor riadt fel pillanatokra, amikor a feje hol a kocsi ablakának, hol a kormánynak ütődött. Végül keze lecsúszott a volánról, lába a gázpedálról.

A motorfék rántása még magához térítette, reflexszerű mozdulattal markolta meg a volánt, és önkéntelenül beletaposott a gázba. A megugró autó nyílegyenesen egy pálmafa törzsének tartott. Kapkodva, jókorát tekert a kormányon, de már későn; a kocsi kifarolt, reflektorának fénye egy vályogépület falára esett, majd az Audi baloldala egetverő csörömpöléssel nekiütközött a pálmafa törzsének. A hirtelen rántástól Aziz beverte a fejét, aztán elsötétült körülötte a világ…

#

A kis sportautó csak a bekötőútig követte az Audit. Amikor Aziz lehajtott a műútról a sportkocsi vezetője komótosan megfordult, felkapcsolta a lámpákat, gázt adott, és nyaktörő tempóban tűnt el a belváros irányába…


2.

 Aziz könnyű érintésre ébredt. Egy kéz cirógatta az állát, megérintette az ajkát, óvatosan végigsimított az arcán, elidőzött az orrán, és játékosan megcsiklandozta szemöldökét. Félálomban, élvezettel hajtotta hátra a fejét, amikor… apró tűk akadtak a szemhéjába.

Összerezzent, és az arcához kapott. Ujjai gombszerű dolgot tapintottak, ami mocorogni kezdett a kezében és a tűk a bőrét kezdték kaparászni. Undorodva szedte le magáról a bogarat, majd messze hajította. Nyomban érezte, hogy egész teste bizsereg a valós, de sokkal inkább a képzelt lábacskák érintésétől. Felugrott, feje nyomban kitisztult.

Nem lepte meg, hogy egy ismeretlen helyen ébred. Lassan ideje lesz, ha megszokja. De ezt a mostani szobát össze sem lehetett hasonlítani a klinikáéval: míg a klinika az egyszerűsége ellenére is tisztának volt mondható, addig ez a mostani sokkal inkább a mocskosságával hívta fel magára a figyelmet. A falakat meghatározhatatlan eredetű szennyfoltok tarkították, mintha zsír és trágya keverékével próbálták volna a gusztustalanság szürrealista festményét megformálni rajtuk. Az egyik fal közepébe – ami az épület első frontja lehetett –, minden cicoma nélkül egy félembernyi ajtórést vágtak, és ablak gyanánt közvetlen mellé egy kéttenyérnyi széles nyílást. Aziz a helyiségben terjengő áporodott levegőt szagolva, úgy vélte, az ablakrésnek nem a fény bejuttatása a feladata, sokkal inkább, hogy könnyebben kitaláljon a bűz. A bejáratot fényesre kopott, szurtos vászondarab takarta, aminek meglétét az emberiség kulturáltabb felén inkább letagadták volna, semmint hogy közszemlére tegyék. Látszott, hogy rendszeresen használják kéztörlőként is.

A szobában semmiféle bútordarab nem volt, csupán a feneke alatt, a döngölt padlón feküdt egy feslő gyékényszőnyeg. Aziz biztosra vette, hogy a szőnyeg előző tulajdonosa egy kutya lehetett, és az eb máig nyüszítve gondol arra a borzalmas éjszakára, amikor rosszarcú emberek eltulajdonították kedvenc fekvőhelyét. A gyékény ennek megfelelően zsír‑ és sárfoltos volt, azonkívül kutyaszagot árasztott. A szőnyeg egyetlen áldásos tulajdonságának az bizonyult, hogy a förtelmes szag távol tartotta a helyiségben fel‑alá rohangáló bogárármádiát, csupán néhány bátrabb és nagyobb felfedezőkedvvel megáldott rovar merészkedett rá, és használta Aziz testét kilátóként.

A férfi utálkozva söpörte le magáról azt a néhány bogarat, ami még a bőrére tapadt, majd vágyakozva nézett az ablakul szolgáló résre, a doboznyi szabadságra. A Nap alacsonyan járt, pirkadat után lehetett néhány órával, de az is lehetett, hogy éppen esteledett. Aziz támolyogva állt fel, a füle zúgni kezdett, halántékán lüktetett egy ér, és elfogta a hányinger. Visszaroskadt a gyékényre, ledőlt, nem érdekelte, és észre sem vette az alatta villámpikniket tartó rovarokat. Szája kiszáradt, tenyere nyirkossá vált a rosszulléttől.

Odakintről csoszogás hallatszott. Azizban egy röpke pillanatra felmerült, hogy jó lenne menekülni, de ereje elhagyta, és csak bódultan hevert tovább. Ha fegyveresek érkeztek, neki vége.

Lebbent a piszkos függöny, és Aziz egy pillanatra megfeledkezett a rosszullétről; egy óriási, tompa hegyű ceruza állt az ajtóban. A ceruza láthatóan otthonosan mozgott a helyiségben, hátrafordult, és az ajtót fedő mocskos függöny alját egy szögre akasztotta. Praktikus megoldásnak tűnt, legalább nem kell kifelé is megfognia a retkes anyagot.

Gyér fény foglalta el a már homályba vesző sarkokat és Aziz jobban megfigyelhette a két lábon járó íróeszközt: valójában egy fekete csadort és arca előtt sötét fátylat viselő asszony volt. A nő kopogó, rekedtes hangon cifra körmondatot vágott a fejéhez, ám Aziz egy kukkot sem értett belőle. A szavak ismerősen csengtek, de mintha egy régen hallott nyelv idegen nyelvjárása lett volna. Azért bólintott, de ettől a mozdulattól megszédült. Annyira rosszul lett, hogy csaknem elvesztette az eszméletét. Csupán arra tudott gondolni, hogy valószínűleg beteg, ezért került a klinikára, vagy pedig ott nyugtatózták be valamivel, ami most ürül a szervezetéből.

Az asszony óvatosan közelebb merészkedett, letérdelt mellé, és remegő kézzel felemelte a fátylát. Sötét, füstös képe volt, vastag szemöldökkel és vastag ajkakkal, orrán egymást érték a bibircsókok. Amikor a nő újra beszélni kezdett, a bibircsókok egymás után keltek önálló életre. Aziz szótlanul nézte a nőt egy darabig, majd a vér kiszaladt az agyából, elsötétült körülötte a világ, és ájultan hanyatlott a gyékényre…

#

Olyan kipihenten ébredt, mintha a világ legkényelmesebb ágyában hajtotta volna álomra a fejét. Energiával telve tápászkodott fel a kutyaszagú gyékényről, még az sem zavarta, hogy testéről egy kisebbfajta ijedt bogárcsapat menekül békésebb helyekre.

Most először ébredt egy előzőleg már megismert helyen, és a hányattatott ébredéseit követően ezt jó jelnek könyvelte el. Az ajtóul szolgáló anyag még mindig a szögön lógott, arra csábította, hogy végre körülnézzen odakint, annál is inkább, mivel a nap ismét alacsonyan járt, tehát legalább egy estét, de talán egy teljes napot is átaludhatott.

A vályogház ajtaja poros kis településre nyílt, már ha településnek lehetett nevezni azt a három‑négy vályogviskót, amelyek egy apró, mocskos tavacskát fogtak közre. Talán évszázadokkal ezelőtt bármelyik vándorkaraván fél vagyonát adta volna egy ilyen oázisért a sivatag közepén, ám most alig pár percnyi autózásra egy élhetőbb helytől ez a piszkos kis tócsa semmiféle csáberőt nem jelenthetett senkinek. A pocsolya mellett néhány satnya pálmafa tengődött, és mindenen megült a por. A pálmafák árnyékában foltos kecskék lézengtek, látszólag céltalanul keresgéltek valami ehetőt a homokban. Az állatoktól nem messze egy idős, hosszúszakállú férfi feküdt a hátán, hangos hortyogásával néha magára vonva a kecskék figyelmét.

Az oázis melletti útkanyarulatban derékban kettétört pálmafa hevert, mellette, a csonkra csavarodva a kiszenvedett Audi állt. A kocsi oldala szinte az autó feléig behorpadt, az első kerék sárvédő- és doblemeze benyomódott a kitekeredett abroncs alá, olyan erővel, hogy az élesre hajlott fém kiszúrta a gumit.

Aziz szomorúan konstatálta, hogy a kocsit nem lehet többé haladásra bírni. Aztán még gyászosabban állapította meg, hogy az összetört jármű minden ócskasága ellenére is úgy hat a lepusztult tájban, mint valami modern időgép. A helyiek talán még soha nem láttak autót, és az éjszakai, kissé zajosra sikerült érkezését is inkább hihették földöntúli jelenésnek, mint emberkéz művének.

Az egyik kecske ekkor felmekegett, és a többi gyorsan követte példáját. Hangos lármájuk felverte a hortyogó öreget. Az öreg nyújtózkodva, ásítva ült fel, és hunyorogva próbálta kideríteni a zajongás okát. Ujjait kutatva mélyesztette a homokba, aztán arcát elégedett grimaszra húzta és egy féltenyérnyi, lapos követ emelt fel. A kavicsot a legközelebbi állathoz vágta, de nem találta el. A megcélzott kecske sértődötten húzódott arrébb, majd bosszúból még panaszosabb mekegésbe fogott.

A zenebonára a közeli vályogviskóból a tegnapi, fekete csadort viselő nő bukkant elő, arcát nem fedte fátyol, és a reggeli napfény tisztán csillant meg az orrán virító zsíros bibircsókokon. Az összes állat mintegy varázsütésre elnémult, majd úgy gyűltek a nő köré, mint buzgó hívek a megváltó keze alá.

A nő, amint észrevette Azizt az ajtórésben, tenyerét az arca elé kapta, és sietősen visszahúzódott az épültbe. Kisvártatva újra megjelent, egyik kezében egy méretes bögrét, a másikban egy pléhtányért tartott. Arcát most már takarta a vékonyszövésű lepel, amit Aziz a zsíros bibircsókokra való tekintettel csak helyeselni tudott.

Tegnap este vajon mit akarhatott tőle a nő? Talán jobb is, hogy nem derült ki, és előbb elvesztette az eszméletét. Aztán eszébe jutott, hogy pont abban a pillanatban ájult el, amikor a nőről lekerült a fátyol, ezt vendéglátója semmiképpen nem tekintheti bóknak.

A nő közben megkerülte a földön ücsörgő öreget, az állatok követni kezdték, és a furcsa menet hamar elért a vályogházig.

Aziz nem tudta, hogyan illik köszöntenie a másikat, így felemelte a tenyerét, majd a nő csodálkozó tekintete láttán leengedte, és zavartan megütögette a combját. Erre az asszony hadart el néhány idegen mondatot, mire Azizon volt az értetlenkedés sora. A nő megvonta a vállát, és minden további szó nélkül a férfi kezébe nyomta a tányért meg a bögrét. Ezt legalább Aziz is megértette.

– Köszönöm – mondta, mire a másik bólintott. Aziz is bólintott, majd a közös jelbeszéd megtalálásának örömére, nagy egyetértésben barátságos bólogatásba kezdtek.

Az asszony unta meg előbb. Bosszúsan motyogott magában, majd hátat fordított a férfinak és visszahúzódott a saját kalyibájába. A kecskék fátyolos tekintettel néztek utána, de nem mozdultak Aziz mellől. Aziz az állatoknak is bólintott, mire egyikük kérdőn felmekegett, majd köré gyűltek. Ennyi erővel akár egy sereg földönkívülivel is megpróbálhatott volna szót érteni.

Közben a nő egy háromlábú székkel és egy vödörrel felszerelkezve ismét megjelent az ajtóban, mire a kecskék elvesztették érdeklődésüket Aziz iránt, és rendben a nő elé sorjáztak. A nő a vödröt betolta az első kecske alá, lekuporodott a székre, és akkurátusan fejni kezdte az állatot. A többi kecske engedelmesen láncba rendeződött mögötte. Aziz bambán bámulta a ceremóniát, majd megrázta a fejét, és úgy döntött, amint lehet, elhagyja ezt a porfészket.

 A nő által hozott öblös bögrében fehér folyadék lötyögött, a tányérban piszkosszürke tömb csúszkált. Valószínűleg étel lehetett mindkettő, de nem mert volna megesküdni rá. Azért beljebb húzódott az épületbe, a kutyaszagú gyékényen törökülésbe ereszkedett, majd óvatosan belekortyolt a bögrébe. Az edényben tej volt, ez kétségtelen, bár Aziz ízléséhez képest túl sárgás színű és zsíros állagú. De vajon miből gondolja, hogy a tejnek fehérebbnek illenék lennie? Az biztos, hogy ő fehérebb tejhez szokott. Érezte, hogy személye nem illik ehhez a helyhez, neki semmi köze a sivataghoz és ehhez a lepusztult tájhoz. Ő annyira kirí az itteni környezetből, mint fémkocka a fagolyókkal teli tálból. Még egyszer meghúzta a méretes agyagpoharat, majd beleharapott a pléhtányérban billegő barna, kockaszerű dologba. Az öklömnyi tömb kecskesajtnak bizonyult, és ízletesebb volt, mint ahogy azt a színe alapján gondolni lehetett. Élvezettel harapott újabb falatot, aztán döbbenten hagyta abba a rágást… Egy emlék szakadt át amnéziája ködén.

Pénzdarabot dobott a kávézó pultjára, aztán indult. Odakint hűvösre járt az idő, talán ősz lehetett, ezért még odabent magára kapta a rövid, háromnegyedes kabátját… Igen… Eszébe jutott, hogy a hely a 109. utca és a Madison sugárút kereszteződésében volt.

Odakint majdnem keresztülesett két emberen, akik közvetlenül a bejárat előtt evickéltek kifelé egy sárga taxiból. Egyikük tétován rápillantott, majd olyan csodálkozó képet vágott, mint aki jelenést lát. Csak egy pillanatig tartott a döbbenete, aztán elkomorult, és ismeretlen nyelven pár rövid szót vetett oda a társának. A másik férfi is végigmérte, szemében kapzsi fény csillant… aztán…

Ennyi. Az emlék megszakadt, és minél jobban erőltette az agyát annál távolabb került tőle. De most ezt sem bánta, bizakodással töltötte el, hogy néhány emlékmorzsa végül is kiszabadult az amnézia fala mögül, és megnyugtatta, hogy nincs veszve semmi, emlékei nem örökre tűntek el, csak idő kérdése, hogy újra előbukkanjanak. Ennek örömére az utolsó csepp tejet is kiitta a bögréből. Érdekes, hogy a klinikai menekülés óta emlékezett mindenre, csak élete korábbi szakaszára nem. Vajon miért üldözik, miféle alakok próbálják megölni, és miféle alakok akarják megmenteni az életét?

Elgondolkodva tette maga mellé az üres bögrét és a tányért, majd az ajtóhoz sétált. A csadoros nő még mindig a kecskékkel volt elfoglalva, az öreg pedig úgy ült a földön, mintha a kődobálás óta megállt volna körülötte az idő. Át kell kutatnia az Audit! Talán talál benne valami iratot, amitől közelebb kerül a megoldáshoz!

Már éppen indult volna, amikor motorzúgásra lett figyelmes. Gyanakodva húzódott beljebb, és leengedte a bejáratot fedő vásznat is. Egy nyitott tetejű, piros sportautó vágódott ki a kanyarból, mögötte hatalmas porfelhő hullámzott. Amint a sportkocsi vezetője meglátta a fára csavarodott Audit, lassított, és közvetlenül mellette leparkolt.

Egy fiatal lány ült a volánnál. Hosszú, csillogóan fekete haja fehér selyemkendővel volt összefogva, de a leheletkönnyű anyag a menetszéltől félig hátracsúszott, és engedte kilógni a nő rakoncátlan fürtjeit.

A lány leállította a motort, belenézett a visszapillantóba, majd olyan kecsesen szállt ki az autóból, mint egy középkori dáma a hintóból. Lenge, világoszöld, átláthatatlan, ámde sokat sejtető selyeminget viselt, és ugyanabból az anyagból készült hosszúszárú nadrágot. Könnyű szél lebbent, a lány dacosan fordította arcát a fuvallat irányába, és megrázta a fejét. A selyemkendő vitorlaként domborodott, aztán lágyan visszarendeződött, mintha csak a szelek ura igazította volna hozzá a könnyű anyagot.

A nő lopakodó macskaléptekkel araszolt az Audihoz, és bekukucskált a kitört ablakon. Szemlátomást megnyugtatta, hogy nem tartózkodik benne senki. Ráérősen visszaballagott a sportkocsihoz, majd felült a motorháztetőre.

Vidáman biccentett a nőnek, aztán a kecskéket figyelte, szemlátomást várt valamire. Nemsokára újabb motorzúgás hallatszott, mire a lány tekintete elfelhősödött, lecsúszott a karosszériáról, nekidőlt a sportkocsinak, és a szélvédőn idegesen dobolva várta be a kanyarban felbukkanó járművet. A közeledő autó egy katonai terepjáró volt.

Aziz nagyot nyelt. A terepjáróban katonák ültek, tehát a zubbonyos társaságból látogatta meg pár fickó. A dzsip lefékezett a sportautó mögött, porfelhővel borította be a környéket. A lány megcsóválta a fejét, de némán tűrte a port. A terepjáróból két férfi kászálódott ki, a jövevények egyenfrizurát viseltek, mindkettőjük oldalán géppisztoly lógott. Aziz áldotta az eszét, hogy behúzta a bejáratot fedő rongydarabot.

Az egyik katona kérdezett valamit a lánytól, mire az tanácstalanul vállat vont. A férfi íveset köpött. Közben a kecskéket fejő nő is abbahagyta foglalatosságát, és most már minden figyelmét a jövevényeknek szentelte. A katona pillantásra sem méltatta, hanem a pocsolya túloldalán üldögélő öreghez indult. Az öreg arcára idióta vigyor ült, és úgy ingatta a fejét, mintha egy földöntúli kéz rángatná. Bármit is ivott, vagy szívott az éjjel, még nem heverte ki teljesen.

A zubbonyos megállt előtte, és jelentőségteljesen megemelte a gépfegyver csövét. Az öreg állapotára való tekintettel mondanivalóját megpróbálta pár egyszerű mondatba sűríteni, mire az öreg vakkantott valamit. A katona közelebb lépett hozzá, és szótagolva próbált szót érteni vele. Úgy formálta a szavakat, mintha egy bolonddal beszélne, és Aziz véleménye szerint nem állt messze a valóságtól. Végül a megértés halvány grimasza futott át az öreg arcán, és mocskos ujjával Aziz rejtekhelyére bökött. A tavacska körül álldogálók (a kecskékkel együtt), mindannyian a jelzett vályogházra néztek. A zubbonyos leemelte válláról a géppisztolyt, majd gúnyos mosollyal megindult az Aziz felé.

A sportkocsis lány ráütött az autó motorháztetőjére, majd dühösen odavetett néhány szót a katonának. Aziz nem értette pontosan, de mintha a „megtiltom” szó is szerepelt volna benne, valami általa nagyon régen használt nyelven, holott magát a nyelvet sem ismerte fel. A zubbonyost hidegen hagyta a felszólítás. A lány egyre idegesebbnek tűnt, behajolt a sportautóba, és egy mobiltelefont kapott elő. Kapkodva hívott fel valakit.

A katona egy pillanatra elbizonytalanodott, megállt közvetlenül Aziz rejtekhelye előtt, megvakarta az orrát, majd a bejáratot szemmel tartva félig hátrafordult, mintha a telefonbeszélgetés végkimenetelétől függene, bemenjen‑e a házba.

 A lány rövid ideig tárgyalt, néhányszor értetlenül megrázta a fejét, valamiről próbálta meggyőzni a beszélgetőpartnerét, majd a telefont dühösen bevágta a kocsiba. Durcásan belerúgott a sportautó kerekébe, aztán lendületesen beugrott a volán mögé, indított, farolt, és miközben az autó kerekei homokot szórtak, őrült sebességgel elhajtott arra, amerről érkezett.

Aziz a rongydarab szakadásain át szomorúan bámult utána. Úgy tűnt, mintha a lány a megmentésén fáradozott volna, de miután kudarcot vallott, inkább magára hagyta védencét.

A fegyveres fickó közben pár szót váltott a társával, majd mindketten felröhögtek. Aziz egy pillanat alatt leizzadt. Gyorsan körülnézett, és rádöbbent, hogy ami még az előbb búvóhelynek látszott, mostanra átlényegült egy hat négyzetméternyi, emberre méretezett csapdává. Felkapta a gyékényt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve betömte vele az ablakul szolgáló rést. Nyomban teljes sötétség borult a szobára. Magához vette a tányért, és markában méregette a súlyát. A tányér nem számított komoly fegyvernek géppisztoly ellen, de talán meglepheti vele a katonát. Megpróbálja leütni vele, kiugrik az ajtón, és ha sikerül a másik fickó lövéseit elkerülni, megmenekülhet. Keserű fintort vágott. Terve valószerűtlenebbnek látszott, mintha dimenziókapu nyílna a szoba hátsó falán. De talán a katonát megzavarja a szoba sötétsége, és akkor… Néhányszor meglengette a tányért, hogy hozzászokjon a mozdulathoz, majd közvetlenül az ajtó mellé helyezkedett. Ha leütötte a fickót, még a fegyverét is megkaparinthatja: üt, elkapja a géppisztolyt, megfordítja, és lő, ahová sikerül.

Nem maradt több ideje a töprengésre; felkattogott a géppisztoly, és Aziz a földre vetette magát. A férfi nem bízta a véletlenre a dolgot, megsorozta az épületet, lőtt amerre látott. A lövések átütötték a vályogfalat, a golyók Aziz feje fölött süvítettek el, és a falból kiszakított agyagdarabok otthonosan foglaltak helyet a férfi hajában. A fegyver kerepelésébe odakintről a bibircsókos nő sikongása vegyült.

A katona abbahagyta a vályogfal amortizálását. A beállt csöndben Aziz újabb motorzúgást hallott. Talán megérkeztek az öltönyös őrangyalok is? Aziz reménykedve kukucskált ki a megtépázott rongy mögül, de nem látott közeledő járművet, csak a fegyveres jött előrébb, kétség sem férhetett hozzá, hogy újra tűz alá veszi az épületet. A bibircsókos nő eltűnt, valószínűleg az egyik viskóban keresett menedéket, legalábbis a kecskék mind a leghátsó kalyiba előtt tömörültek. A másik katona már beszállt a dzsipbe és az orrát túrta, az öreg pedig olyan egykedvűen ücsörgött, mintha egy hatalmas rajzszeggel tűzték volna a földre.

Közben a motorhang visításba csapott át, és a következő pillanatban az épület hátsó falán berobbant a világ. Nem dimenziókapu nyílt, ahogy Aziz ábrándozott róla, hanem csak a piros sportautó durván meggörbült lökhárítója tűnt fel egy frissen ütött falrésben. Reccsent a sebességváltó, az autó kifarolt, és szabaddá vált a nyílás. Fény szökött be a hasadékon, néhány nagyobb vályogdarab gördült le oldalt, és mindenfelé vörös por gomolygott.

Azizt lábai rugóként lökték a szabadulás felé. Gyorsan átnyomakodott a lyukon. A lány őt nézte, sötét szembogarában értelem csillogott és leplezetlen kíváncsiság, megfűszerezve egy leheletnyi szánakozással. Napbarnított homlokába hullámos hajtincs lógott, ami huncutul csavarodott le telt ajkáig. Szája szegletében két kis gödröcskét ígért a mosolya, és Aziz akár abban a pillanatban is vágyott rá, hogy előcsalogathassa azt a két kis gödröcskét. Megbabonázta a nő szépsége. A lány mintegy válaszként megrázta a fejét, mire Aziz magához tért. A sportkocsi felé futott, ám az autó tolatva távolodott tőle vagy ötven métert. Aziz megtorpant. A lány keserű fintort vágott, láthatóan mélyet sóhajtott, aztán megfordította a kocsit, és elhajtott.

Aziz nem értett semmit. Minek mentette meg a lány, ha mégis itt hagyja? Az igaz, hogy nem lehet bizalomgerjesztő látvány egy szál alsónadrágban, csupasz lábain cúgos félcipővel, nyakig mocskosan, zsíros, poros, földes, agyagos fejjel és háta mögött a port köpő lyukkal – talán egy ősember nézhetett ki így a barlangnyílásban –, de akkor sem tudta hová tenni a történteket.

Gyorsan visszahúzódott a lyuk mellé. Éppen idejében, mert a nyílásban egy gépfegyver csöve jelent meg. Aziz megmarkolta a vasat, és nagyot rántott rajta. A zubbonyos fickó még nem bújt át a résen, feje tompán koppant a viskó belső falán. Ujja beleakadt a ravaszba, de mielőtt elájult volna, még elsütötte a fegyvert. A géppisztoly egy fülsüketítő, rövid sorozattal dörrent, és a lövedékek Aziz hóna alatt szálltak a messzeségbe. Még egyet rántott a csövön, de a gépfegyver szíja nem engedett, úgy tűnt, az égiek nem akarják, hogy Aziz fegyverhez jusson. A túloldalon felberregett a dzsip, és Aziz sietősen visszamászott a vályogházba. Az ajtóhoz rohant, a terepjáró éppen akkor húzott el hátrafelé. A sarokig lopódzott utána. A katona előregörnyedve ült a dzsipben, és távcsővel figyelte a távolban porfelhőbe burkolódzó sportkocsit. Társát még nem vette észre, nyilván meg volt győződve róla, hogy a férfi, akit kerestek, a lánnyal együtt menekült. Aziz a dzsip végébe surrant.

A viskóban felnyögött a pórul járt katona, mire a sofőr lekászálódott az ülésről, és a lyukhoz lépett. Aziz felkapaszkodott a dzsipre, egészen a vezetőülésig ment. A katona meghallhatott valamit, mert megfordult, mire Aziz fejmagasságból rúgott. A fickó nekiesett a vályogfalnak, és úgy gurult társa mellé, mint egy zsák krumpli.

Aziz lehuppant az ülésre, idegességében ráindítózott a még járó motorra, mire a dzsip, akár egy torokbajos kutya, recsegve felmordult. Visszafordította a slusszkulcsot, a motor leállt. Káromkodva csapott a kormányra, újra indítózott, a motor vontatottan fordult kettőt, aztán bepöccent. Aziz gázt adott, és a piros sportkocsi után hajtott.

Néhány kilométer után belátta, hogy nyomába sem érhet a lánynak. A láthatáron szálló porfelhő hamarosan elült, és nemsokára csak a két párhuzamos keréknyomot követhette. Vagy félórát autózott, amikor lába kis híján lecsúszott a gázpedálról, ahogy egy újabb emlékmorzsa tört elő agyában.

A klinikán tért magához, ugyanabban a szobában, ahol a minap ébredt. Gyorsan magára kapta a széken heverő ruháit, kimászott az ablakon, és futásnak eredt. Az utcán néhány arab férfi, és pár csadoros nő közlekedett, különösebben nem törődtek vele. Ekkor az útpadkáról egy sötét Audi indult lassan felé. Sarkon fordult, és rohant. Néhány járókelő szánakozó pillantást vetett rá, de senki nem sietett a segítségére, inkább félrehúzódtak, nehogy elüsse őket az autó. Közben az Audi felhajtott a járdára, és már a sarkában volt. Annyit érzett, hogy a lökhárító nekiütődik a vádlijának, felbukott, az arca előtt látta az aszfaltot, a bitumen hajszálnyi repedéseit…

Aztán bezárult az emlék.

Megrázta a fejét, és még vagy tíz percig nyomta a gázpedált, amikor a távolban megszűntek a szabályos keréknyomok. Lassított, és lépésben gurult addig, ahol véget értek a párhuzamos barázdák. Kiszállt a kocsiból, és nem értett semmit…

Egészen idáig, nyílegyenesen vezettek a nyomok, és a lába előtt hirtelen megszakadtak, mintha valaki megunta volna a rajzolásukat. Letérdelt, és egészen közel tolta orrát a talajhoz. Mindenfelé lábnyomokat talált, de az autó úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Visszaült a terepjáróba. Eldöntötte, hogy elég töprengenivalója van a saját életével kapcsolatban is, nem fogja még egy rejtély nyűgét a nyakába venni. De vajon merre induljon? Talán, ha átkutatja a dzsipet, okosabb lesz. Hátramászott, felhajtotta az ülést, és belekotort a feltáruló rekeszbe. Fegyverek voltak benne, néhány kézigránát, valami törlőrongynak használt zubbonyféleség, meg egy olajos nadrág. Fintorgott, és jobb híján magára húzta a rongyokat. A nadrág szára bokán felül ért, és a zubbony ujja is jó tenyérnyivel volt rövidebb a kelleténél. Büdös volt mindkettő, de ezekben talán kisebb feltűnést kelt, mint egy szál alsónadrágban. Eldöntötte, hogy az oázist nagyívben megkerülve megkeresi a műutat.  Visszamászott a vezetőülésbe, majd indított.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.3/10 (6 votes cast)
13 hozzászólás Szólj hozzá
  1. A kalandfilmek traliere helyett maga a kalandfilm, a szokásos kulisszák között. Pontosan olyan zűrösen érthetetlen, mint azokban a filmekben, amelyek a kereskedelmi tévécsatornákon futnak, és amelyek tíz másodpercet sem kapnak tőlem.
    A cselekmény logikája egyre hézagosabb. A korábban kapott nyugtató hatása valószínűleg éppen ellenkezőleg működik, mint ahogy olvashatjuk. Revolverhősünk valamitől felébredt a regény elején, tehát múlóban volt a nyugtatók hatása. Aztán jön az életveszéllyel járó stressz. Nem értek nagyon az emberi szervezet kémiájához, de szerintem a sebesen áramló vér segít kipucolni a szervezetből a mérgeket, tehát a tudata inkább tisztulna, mint elhomályosodik. A harc rövid volt, tehát a szervezetnek még nincs szüksége pihenésre, a méreg hatása pedig az idő múlásával arányosan csökken. A hatalmas fáradság így indokolatlan.
    A kis sportautó a belváros irányába eltűnik. Kilométereket menekültünk a városból. Nem a belváros, hanem a város irányába kellene eltűnnie.
    „…az ablakrésnek nem a fény bejuttatása a feladata,…” Nem bizony, hiszen az ablak nem cselekszik, legfeljebb beengedi a fényt.
    A szőnyeg biztosan nem tartja távol a bogarakat.
    Ha a kocsi oldala a feléig behorpad, a vezető aligha éli túl sérülés nélkül a balesetet, de amikor a homokban erejét vesztő autó nekiütközik egy fának, az nem is tekeredik körbe rajta. Elgörbül az ajtaja, és annyi.
    Sok a felesleges rész, a leírások hosszúak, néha képzavarosak. A középkori dáma módjára kiszálló nő nadrágot, inget és modern ruhát visel, azután ebben a dámához nem illő ruhában felül a sivatagi autózásban átforrósodott motorháztetőre. Ez a hasonlat egészen logikátlan. Magam elé képzelem a látványt, és teljesen lehetetlennek találom.
    A továbbiakkal gyorsan végeztem. Érthetetlennek tűnő lövöldözés, menekülés, isten ujjának minduntalan felbukkanó nyoma. Semmi sem késztet a továbbolvasásra.

  2. Úgy tűnik, a második részletek kivétel nélkül mindenkinél eddig jobbra, gördülékenyebbre sikeredtek, nem kivétel ez alól a mai sem. Nagyobb élvezettel olvastam, mint az első részt, nem is tudok annyira mélységében belekötni, mint akkor. 😉
    Pár dolgot jegyeznék csak meg, amik zavartak. Legnagyobb „hibaként” azt rónám fel, hogy túl sok a rizsa. Lement itt már két rész, de lényegi cselekmény annyi, hogy valaki felébredt, emlékei nullák, viszont szinte azonnal két tűz közé került, akikről egyikünk sem (én, mint olvasó, és Aziz, mint főszereplő) tudja, kicsodák (ez hozzáteszem, nem baj, ez tartja fent az érdeklődést). Elmenekült, majd a balesete után felébredt egy sivatag közepi kalyibában, ahová minő véletlen, az egyik brigád követte és ismét csak szitává próbálták lőni. Majd újfent jön a menekülés. Pár mondatban összefoglalt cselekmény, közben pedig a rengeteg felesleges leírás. Túl sokat időztél szerintem a szőnyeg és a kalyiba leírásánál. Túl sok energiát pazarolsz a poénkodós hangvételre.
    Logikai bukfenc nálam (ahogy Attila is említette) az autó felcsavarodása a fára. Ha tényleg ennyire beleállt az a fatörzs, abból a vasból sem önerőből, sem két sivatagi vénség segítségével nem mászik ki az ember, legjobb esetben is kivágják komoly cuccokkal komoly szakértelemmel rendelkező alakok. A másik az amnézia. Nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok, de ha valakinek hómezővé válik az agya, azt honnan tudja, hogy amnéziás? Hogy jut eszébe pont ez az egy szó? Narrációnak tűnik, amit a főszereplő sajátjaként próbálsz eladni.
    Ami tetszett, az a bogaras jelenet, szabályosan összerázkódtam az undortól, mikor kiderül, mi mászik csórikámon. Tetszett a lány lazasága, az öreg delíriuma, a kis közjáték a kecskékkel.
    Összességében továbbra is azt mondom, izgalmas, jó történet lenne, kevesebb sallanggal, feszesebb ívvel. Remélem, kapsz egy jó szerkesztőt, akinek vastagon fog a húzóceruzája. 😉

  3. Köszönöm Krisztina. Ha már mindenkinek a fára csavarodott autó tűnik logikátlannak, akkor elmondom, két diónyi zúzódással a karomon, és néhány berobbant szélvédődarabka okozta véraláfutástól eltekintve, komolyabb sérülés nélkül szálltam már ki ilyen autóból.
    Kedves Attila, vegyük úgy, nem szóltam semmit, inkább köszönöm a kritikát.

  4. Kedves Marco, csak örülök, hogy megúsztad ennyivel. Lehet, te vagy a szabályerősítő kivétel? 🙂

  5. Kellemes a fogalmazás, szemléletesek és eredetiek a leírások. Az első rész túlrészletezett akciójelenete után ez jobban tetszett. Sok találó hasonlatot, kifejezést találtam, érezhető benne az életszag. Gördülékeny a szöveg, nem görcsös, noha a lényegre törő mondatokat néha leárnyékolja a túlzott mennyiségű humor – amivel egyébként nincs bajom, jókat heherésztem rajta – de egy idő után fárasztónak, erőltetettnek hat, a sok leírással együtt időhúzásnak érzem. A kevés és céltalannak tűnő cselekményt hibának rovom fel, erősségnek a hangulatkeltést. Meg kellene találni a helyes arányt, hogy ne vesszünk el a részletekben, és ne tűnjön el a feszültség. A részletet olvasva olyan érzésem támadt, mintha egy filmet néznék, de sokszor túlságosan lelassítva. Kellenek gyors és feszes jelenetek, különben elnyúlik az egész, mint egy unott rágózás.
    Kedves Szerző! Jól megy neked a képszerű ábrázolás, és ha részleteiben nézem a szöveget, minden tetszik, de így, ahogy van, számomra sok. Remélem, később lesznek benne dialógusok is, amelyek feloldják a töménységét.
    A kecskék nekem is bejöttek, jópofa színesítő elem!

  6. Köszönöm a hozzászólást. Kicsit bajban vagyok a megjegyzésekkel, mivel azok egy-egy részletből próbálják leszűrni egy egész regény tartalmát. Ez a fajta humor valakinél bejön, valaki modorosságnak fogja fel, valakit kifejezetten idegesít. Ezzel most így nemigazán tudok mit kezdeni, mint ahogy egy festő sem igazán tud mit kezdeni a képeit kritizáló műértőkkel. Talán egy-egy alakot még kompromisszumként át tud festeni úgy, hogy az egész kép hangulata ne változzék, de akinek maga a hangulat nem jön be, annak a mű nem fog tetszeni a javítás után sem.
    Igen, lesznek párbeszédek, de a történetnek az elején Aziznak egyrészt nincs kihez szólnia, másrészt olyan nyelvi környezetbe kerül, amit nem ért.
    Valóban próbáltam képi, és filmszerű lenni, úgy gondolom a történet megkívánja ezt a megvalósítást, ami ennyi részletből természetesen még nem jöhet le. Ha így látjátok, ezt dicséretnek veszem, sikerült megvalósítani, amit elképzeltem. Igen, ez egy kalandfilm lesz, és bár később akadnak benne borúsabb jelenetek, de összességét tekintve szórakoztatásra szántam, nem arra, hogy elgondolkodtasson. Mindazonáltal nincs benne túl sok leírás, nincs több, mint az itt feltett regényekben, csupán, mivel ez akciódúsabb, ezért gondoljátok úgy, hogy valahol vontatott. Bizonyára egy átolvasás után lehet feszesíteni (főleg az első részt kell is), de szeretném, ha megmaradnának a képek, és megmaradna ez a fajta humor is.
    A logikájával sem lesz semmi baj, az utolsó oldalakon helyére fog kerülni minden, sőt, kicsit úgy szerettem volna megírni, hogy a regény elolvasása után, egy későbbi, második olvasáskor, már az ismeretek birtokában ismét élvezhető legyen a történet. Nincs szó semmi isten ujjáról, minden logikusan a helyére fog kerülni, és értelmet fog nyerni olyan momentum is, amit most hibának róttok fel, és hibának róttatok fel az előző résznél is.
    A fáradtsághoz is hozzászólnék, mivel többen említettétek. Veletek nem fordult még elő, hogy amíg az adrenalin dolgozott a véretekben, addig simán bírtátok a strapát, és miután nyugodtabb környezetbe kerültetek, hirtelen hatalmába kerített a fáradtság? Itt ugyanez történik, súlyosbítva azzal, hogy Aziznak valóban beadtak valamit, ami most ürül a szervezetéből, csak az adrenalin eddig elnyomta az elvonási tüneteket.
    Felvetitek hibának, hogy nem tudunk meg többet a főhősről, de a történetnek ebben a szakaszában egyszerűen nem tudhatunk meg többet. A narrátor sem lehet okosabb Aziznál, mert akkor elveszne az a kis izgalom (ha nevezhetem így), hogy vele együtt ismerjük meg az életét, és hogy kicsoda is valójában, illetve hogy miféle szituációba csöppent. De minden kifogást meg tudnék magyarázni, kezdve a tükrös kezdéssel, és a saját testének vizsgálatával, de nem teszem, mert akkor ide írhatnám megint a regényt.
    Tudjátok mit? Olvassátok el! 🙂 háhá! 🙂 🙂
    Szóval, talán nektek nem tetszik, talán a lektoroknak sem fog, talán be sem kérik. Mégis, úgy érzem, ezt ebben a formában kellett megírni. Átfesthetek egy-egy alakot, de ha az egész képet átfestem, az már nem az én képem lesz.

  7. Mérföldekkel jobbnak érzem, mint az elejét. A tanyán játszódó jelenet különösen tetszett. Főleg a kecskék! 😉 Hangulatfestésből megkapod tőlem a piros pontot.
    A cselekmény lassan indul, annak ellenére, hogy sok minden történik az akciójelenetekben. Már kezd kibontakozni valami, egy halovány sejtés, hogy merre felé fog tartani a történet, de ez kevés ahhoz, hogy bevonjon. Nem is ezzel a részlettel van a bajom, hanem még mindig az elsővel, ami túl hosszúra sikerült. Két fejezet után már be kellett volna dobni a horgot, ami engem, mint olvasót bevonz a történetbe. Valószínűleg velem van a baj, mert filmeben sem igazán az én világom az akció, ezért nem tudok teljesen pártatlanul nyilatkozni, de a stílusod, a humorod, az érzékletesen lefestett képeid megnyertek maguknak! 🙂

  8. Köszönöm, Bogi. Az első részt valóban át kell írni. Persze ezt is egy kicsit, sőt, ahogy sikerült időben pihennie a történetnek, most már látom, hogy majd a közepén is lesz egy rész, ahová éppen hogy túl sok információ került egymásra. Azt az információdömpinget is szét kell húzni a történetben. Most, hogy nem hajt a határidő, néhány dolgot már másképp látok, a regény természetesen javításra szorul. Már dolgozom rajta.
    A határidő kellett arra, hogy ösztönözzön a megírására, de a pályázatkiírást nem tekintettem megjelenési versenynek. Az, hogy az előolvasóktól kikerült pár részlet, elég volt arra, hogy lelkesedést adjon, és kedvet ahhoz, hogy foglalkozzam még vele. 🙂

  9. Marco, ez a kép-átfestéses hasonlat tetszik!
    Majdnem annyira, mint a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára joggal pályázó kecskék… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük