Marco Caldera: Szin markában – 1.

Aziznak felpattant a szemhéja.

Nem csupán hétköznapi egyszerűséggel kinyílott, hanem olyan hirtelen vágódott fel, amilyen csak ócska horrorfilmekben látható, midőn a mozi zombija életre kel, hogy a következő pillanatban legyilkolja szeretett hozzátartozóit. A férfi kinézete és lelki egyensúlya ugyanilyen híven tükrözte egy élőholt bolondos jókedvét: arca gyászosabb látványt nyújtott, mint egy elárvult kiskutya, hangulata komorabbnak bizonyult, mint a Le Point magazin halálozási rovata.

Rosszkedvét egy álom okozta, és ez az álom egy nőről szólt. Ha jobban belegondolunk, az efféle álmokban nincs semmi kivetnivaló, hiszen mindegyik fiatalember előszeretettel foglalkozik a kecsesebbik nem képviselőivel, ám Aziz álmát ebből a szempontból rendhagyónak lehetett nevezni.

Aziz az álmában egy kisfiú volt, egy piszkos, éhes utcagyerek, aki az elhagyatott tengerparton keresgélt valami után, amit pénzé tehet a bazársoron.

Hűvös szelek jártak, a strandszezon véget ért, a turisták elhagyott aprópénzeit régen összeszedegették mások, vagy magával vitte a visszahúzódó dagály, de Aziz reménykedett benne, hogy rábukkan néhány szebb vagy érdekesebb formájú kagylóra, amit becserélhet egy darabka húsra, egy szelet kenyérre valamelyik kereskedőnél.

Az álombéli nő Aziz mellett sétált, szellemként kísérte, zajtalan léptei nem hagytak nyomot a homokban, de Aziz érezte, hogy légiessége ellenére is képes lenne megvédeni őt mindentől. A fiú szeretetet érzett a nő iránt, de ugyanakkor valamiféle dühöt is, amiről nem akart tudomást venni, inkább olyan mélyen eltemette magában, ahonnét még a neheztelés oka sem törhetett felszínre. A nőtől nem kérhetett számon semmit, a nő nem tehetett semmiről, csupán egyetlen kötelessége volt, hogy mindig ott legyen mellette, mindig ott kellett lennie mellette.

Aziz hálás volt a társaságért. Lopva a nőre pillantott, mintha csak véletlenül tenné, a nő elmosolyodott, azzal a bánatos mosolyával, amitől a szeme sarkában az alig észrevehető szarkalábak barázdákká mélyültek, és gyengéden megsimogatta a fiú haját. Aziz szívét melegség öntötte el, nem volt hozzászokva az érintéshez. Megállt, hogy átölelje a nőt, de kezei ólomnehezékké váltak, nem bírta felemelni őket. Viaskodott a karjait béklyóban tartó súlyok alatt, de gyengének bizonyult. A nő várt, mintha tudná, mit szeretne tenni a fiú, majd kis idő múlva ő tárta ölelésre a karját. Aziz kétségbeesetten küzdött, de nem győzhette le a rátelepült láthatatlan koloncot. A nő lassan leengedte a karját, mosolyát letörölte a csalódás, komoran sóhajtott, aztán csókot lehelt a fiú homlokára, és két szót suttogott a fülébe: „Szeretlek, Aziz!”. Ekkor távoli, mély hangfekvésű ködkürt zendült, mintha hajó indult volna a tengeren, a nő megrezzent, tekintetét a láthatárra szegezte, és alakja úgy oszlott szét a levegőben, mint könnyű füst a feltámadó szélben. Aziz kiáltani akart, hogy a nő ne hagyhatja magára, hogy szüksége van rá, érezte, ha kimondaná a szavakat, akkor a nő is visszatérne, akkor minden jóra fordulna, újra helyreállna a világ rendje… De a karjait addig fogva tartó erő felkúszott a torkára, és a szavakból csupán egy magányos, elhaló sikoly született.

Aztán elmúlt minden, a nehezék elengedte a testét, hogy helyét átadja egy kősziklának, ami pont a lelkére telepedett, és ez a teher végül legyűrte, megadásra szólította fel, és a földre kényszerítette. Vakító fehér fény vonta be a tudatát, és Aziz összeesett. A zuhanástól felriadt.

Egy ágyban találta magát. Izmait megfeszítve tartotta, kezét ökölbe szorította. Tudatosan kellett a görcsös szorításon lazítania, végül hatalmasat sóhajtott. Csupán egy álom volt. Olyan érzése támadt, mintha mégis igaz lenne, mintha ismerné az álombéli nőt, mintha valami kellemes, ugyanakkor kellemetlen emlék is összekötné vele. Nem tudta mire vélni ezt a kettősséget. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, az emlékei közt kutatott, hátha feloldhatja az ellentmondást, de döbbenten tapasztalta, hogy emlékei sincsenek. Úgy váltak köddé, mint a nő sziluettje. Erőlködve próbált felidézni egy‑egy arcot a múltból, de amikor úgy tűnt, sikerül előkotornia néhány homályos árnyat, a szellemek tovaszálltak, nem bírta nevekhez vagy érzésekhez társítani őket. Mintha sohasem ismert volna senkit, mintha örökké egyedül élt volna, mintha örökké kirekesztették volna mindenfajta közösségből. Az agya üres papírlapnak bizonyult, amit egy óriása radírral töröltek tisztára, és ennek a papírnak a fejlécére mostanra csupán az álmot írták, az álombéli nő szomorú tekintetét, és az elsuttogott nevet: Aziz.

Igen, valójában így is hívhatják. Vagy akárhogy másként. Talán, ha az utcán utána kiáltanák ezt a nevet, visszafordulna rá… Erre sem vett volna mérget.

Aziz! – ízlelgette. Először suttogva ejtette ki a szót, majd félhangosan, aztán minél tovább morfondírozott rajta, annál inkább elbizonytalanodott, és végül már maga sem tartotta valószínűnek, hogy valaha is találkozott ezzel a névvel. Aziz. Miféle név ez? Egykedvűen bámulta a plafont.

És nem kellett volna kétségbeesnie? Most, hogy bebizonyosodott, minden emléke köddé vált, nem kellett volna segítségért kiáltoznia? Nem kellene a pániktól legalább a levegőt gyorsabban kapkodnia? Ehelyett csupán rezignáltan vette tudomásul a felejtés tényét, és még egy vállrándításhoz is sajnálja mellé az energiát. Nos, bármilyen is volt azelőtt, mostani jellemére nem lehetett az aggályoskodó jelzőt ráaggatni.

Egy gyors mozdulattal felült az ágyban… majd visszahanyatlott. A vér olyan sebességgel tódult ki az agyából, mintha a talpán megnyitottak volna egy csapot. A füle pattogva zúgott, és az ágyban fekve öklendezni kezdett. Lehunyta a szemét, és megvárta, amíg elmúlik a szédülés. Olyan régóta feküdne, hogy egy egyszerű mozdulattól is megbolondul a vérkeringése? És tulajdonképpen hol van egyáltalán?

„Második Aziz… Büszke vagyok rád!” – A szavak a fejében koppantak az álombéli nő hangján. Azizt kissé megnyugtatták, de nem értette miért, és nem tudta, hogy a felejtés szürke masszájából agya miért éppen ezt a néhány szókoncot löki éhező tudata elé. Micsoda? – akarta kérdezni, de rájött, hogy csupán magában beszélne, és ami ennél is siralmasabb, hogy egy képzeletbeli hangnak válaszolna.

Most már sokkal óvatosabban tápászkodott fel. Az előbbi rosszullét elkerülte, csak egy enyhe fejfájás emlékeztette rá, hogy valami nincs rendben körülötte. Azért a biztonság kedvéért fél percig az ágy szélén üldögélt, miközben a nyakát masszírozta. Karnyújtásnyira egy fehér műanyagszéket talált, azt magához húzta, és a támlájába kapaszkodva talpra kecmergett. A szék kissé meghajlott, de elbírta a súlyát. Néhány ingatag, csoszogó lépést tett a szoba közepe felé, és miután lábizmai erősebbnek bizonyultak a gravitációnál, elengedte a széket.

A szobában félhomály uralkodott, csupán a Hold vetített két éles szélű fénykockát a nyitott ablakokon keresztül a linóleumpadló közepére. A fényszigeteken túl alacsony dohányzóasztalka és három hozzávaló, kopottasnak tűnő fotel terpeszkedett, úgy fordulva magukba, mint eretnek összeesküvők a felszentelt templom közepén. Aziz végighúzta ujjait a közelebbi fotel támláján, és a plüssborítás érintéséből erőt merítve továbbindult. Szemközt, a fehér csempével kirakott falra nagyalakú tükröt erősítettek, mellette egy keskeny fémszekrény kapott helyet, hosszúkás, rozoga doboz, amit annak idején pocsék ízléssel vehettek le egy barkácsáruház rakodópolcáról. A ronda bútordarab közelében kínaiváza‑utánzat „dacolt az idővel”, és valami megmagyarázhatatlan okból a mázas cserép tetejére hosszúszőrű, kutyaszerű játékmackót ültetett a giccskedvelő lakberendező. Úgy festett az egész helyiség, mint valami zártosztály látogató része, ahová a hozzátartozókat terelik, ha nem akarják rögtön szembesíteni őket a bentlakók minden logikát és jóérzést nélkülöző viselkedésével.

Aziz egykedvűen sétált a tükörhöz, hogy megszemlélje önmagát.

Első ránézésre kénytelen volt nyugtázni a tényt, hogy szinte teljesen meztelen. Csupán egy fehér boxeralsónadrágot viselt, ami úgy vágta ketté pucérságát, mint bűvész kellékfűrésze a dobozba bújt lányt. Tanácstalanul tekintett körbe, de sehol nem látott ruhákat. Állandóan egy szál gatyában mászkált volna? Ezt nem tartotta valószínűnek. Közelebb hajolt a tükörhöz, és megbámulta az arcát. Teljesen hétköznapinak tűnt, melegbarna, vidámságot ígérő szemek, enyhén görbülő orrnyereg, mosolyra hajlamos ajkak, vékonyka bajusz, szögletes áll. Minden rendben lévőnek látszott, a tükörből visszanéző fiatalember akár még szimpatikus is lehetett volna a számára, ha eltekint az arcnak rókaképet kölcsönző bajusztól. Ez a tollvonásnyi szőrzet olyan szokatlan külsőt erőltetett az ábrázatára, amivel nem tudott kibékülni. Érezte, hogy önszántából soha nem növesztene ilyen kackiás szőrdíszt, ám a bajusz a maga idegenségével mégis ott virított az orra alatt. Mutatóujját akaratlanul szánkáztatta végig a szája fölött, a szőrszálak érintésétől megborzongott. Itt valami nagyon nincs rendjén! Valami, amit nem lehetett az amnézia számlájára írni!

Leengedte a kezét.

Haja mosatlanul, kissé zsírosan, a fekvéstől szénaboglyaként terült szét a fején, úgy nézett ki, mintha álmában egy madár próbált volna fészket építeni a hajszálaiból. Elkezdte lesimítani a kócos fürtöket, de csak annyit érte el vele, hogy egyre inkább hasonlított a vázán ülő játékmackóhoz. Fintorra húzta az ajkait, mire megrezdült a bajusz, és inkább szörnyülködve hagyta abba az egész grimaszolást.

Kissé hátrébb lépett a tükörtől. Alakja teljesen átlagos volt, testfelépítése inkább szálkásnak mondható, mint izmosnak, napbarnított bőre ezüsttel kevert bronzként csillogott a holdfényben. Elégedetten tekintett végig magán. Itt legalább minden rendben volt, legalábbis nincs három mellbimbója. Hacsak… Egy sötétebb foltot pillantott meg a jobb mellkasa fölött. Várjunk csak! Közelebb hajolt a tükörhöz. Csupán egy anyajegy volt, féltenyérnyi, szabályos kör alakú folt, mintha unatkozó kisgyerek rajzolta volna a bőrére. Ujjbegyével végigsimított az anyajegyen, nem érzett kitüremkedést, csupán a bőr színeződött rajta másként. Újra eszébe jutott a meztelensége, és körülnézett. Vajon hová rejthették a ruháit? Szeme megakadt az ócska szekrényen. Hát persze! Indult volna, amikor éles süvítést hallott, közvetlen utána még egyet, és szinte ugyanabban a pillanatban két pattanó reccsenést. A tükrön varázsütésre vékony vonalak szaladtak szerteszét. Mi van itt? Vizsgálódva hajolt közelebb, aztán mindent megértett, és a padlóra vetette magát. Semmi kétség, valaki rálőtt a nyitott ablakon keresztül! Amennyire tehette, belesimult a linóleumba, és a lélegzetét is visszafojtotta. Az ablak alatt fém ütődött kőhöz. Gyorsan a szoba közepén álló, összeesküvő fotelekhez kúszott, nem törődve azzal, hogy a büszke bútordarabok gőgös fensőbbséggel próbálják kirekeszteni maguk közül. Céltudatosan a háta mögé penderítette az egyik fotelt, majd bemászott a dohányzóasztalka alá.

A linóleumpadló büdöset árasztott, és a tenyerére tapadó szőr‑ és egyéb piszokszálak mutatták, hogy a takarítónő felesleges időpocsékolásnak tartja az asztal alatti felmosást. Aziz undorodva próbált minél kisebb felületen érintkezni a talajjal. Áldotta a szerencséjét, hogy az ismeretlen lövöldözőt megzavarta a tükör, és fegyverével csupán a képmását mészárolta le. De miért akarná bárki is megölni? Most már sajnálta, hogy eddigi élete kiesett a fejéből. Ha legalább erre a kérdésre tudná a választ!

Az ablak alatt egyértelművé váltak a zajok: valaki be akart mászni a szobába. Azizban lassan tudatosult, hogy fegyver híján az asztal alatt életveszélyben van, ezért meglapulás helyett ajánlatosabb lenne minél előbb menekülni, különben a pompásan szétlőtt tükör sorsára fog jutni.

Kievickélt a kétes biztonságot nyújtó rejtekhelyről, és a szobaajtóig kúszott. Vágyakozó pillantást vetett a helyiség túlfelén várakozó szekrényre, de nem merte megkockáztatni, a ruhavadászatot. A küszöbnél talpra ugrott, és egy határozott mozdulattal feltépte az ajtószárnyat.

Éles neonfény vágott a szemébe. Egy pillanatra elvakult, kezét önkéntelenül a szeme fölé kapta, majd hunyorogva felmérte a terepet.

A folyosó szemközti falánál vékonylábú széken nagydarab férfi ücsörgött, fején arab viseletű piros‑fehér kockás fejkendőt hordott, széles feneke alig fért el a keskeny ülőkén, tömött bajusza úgy mozgott, mintha magában motyogna, vagy mint aki éppen eszik, és az ámulattól továbbrágja a lenyelni képtelen falatot. Olyan megdöbbenéssel vegyes tisztelettel bámult az ajtókertben felbukkanó alakra, mintha maga az Úrjézus jelent volna meg előtte fehér alsógatyában, mellkasára ragadva az asztal alatt összegereblyézett porcicák garmadával.

– Csak nyugodtan, öregem! – szólította meg Aziz, és megpróbált természetesen viselkedni.

A fickó felpattant, megtermett alakja betöltötte a folyosót, látszott rajta, hogy esze ágában sincs Aziz útjából arrébb húzódni.

Ekkor a szobából tompa puffanás hallatszott, és az ajtókeretből faforgácsok szakadtak Aziz hajába.

– Örvendek, hogy megismertem – hadarta a fiatalember, nagyot taszított a még mindig meglepett férfin, szinte a karjai alatt csusszant ki a folyosóra, aztán futásnak eredt, de még egyet gondolt, és hátraszólt: – Öregem, magának is ajánlom az efféle testmozgást, edzésben tartja a szívet, és nem lövik agyon tőle az embert!

A fickó idegen nyelven káromkodott, majd a zakója alól egy ezüstösen csillogó revolvert húzott elő. A fegyver fénylett, mint gyémánton a reflektor. Nem lehetett tudni, hogy a revolverrel a fiatalembert akarja‑e maradásra bírni, vagy a szobában lövöldöző alakot feltartóztatni. Aziz nem várta be, hogy kiderüljön, annál is inkább, mivel bentről két újabb puffanás hallatszott, mire a nagydarab férfi elterült a földön. Aziz rohant, ahogy a lábai bírták.

Néhány lépés után a folyosó elkanyarodott, ami nem lett volna baj, egyetlen kőművestől sem várható el, hogy néhány üdítő kanyarulat nélkül unatkozzon végig több száz méter hosszú folyosót, ám sokkal nagyobb problémának bizonyult, hogy a folyosón emberek közlekedtek. Aziz futtában néhány kisebbet ugrott, hogy be tudjon befordulni a sarkon, amikor két alak bukkant fel előtte. Mindkettőjük fejét arab viseletű kendő fedte, kezükben műanyagpoharakat szorongattak, és úgy vigyorogtak, mint akik agyában egyszerre hangzott el a világ legmókásabb vicce. Aziz ágyúgolyóként csapódott közéjük.

A két férfi arcáról egy pillanat alatt leolvadt a mosoly, egyiküknek még annyi ideje maradt, hogy felemelje a mutatóujját – talán Azizt akarta megfeddni csíntalan viselkedése miatt –, aztán úgy dőltek kétfelé, mint letaglózott kuglibábuk.

Aziz botladozva, fejével faltörő kosként repült a szemközti falnak. Kis híján elvesztette az eszméletét, de az egyik műanyagpohárból combjára fröccsenő tűzforró, zaccos létől nyomban magához tért.

Felugrott, futott tovább.

A folyosó végén valaki dühösen kiáltott, majd az Aziz melletti falból tenyérnyi vakolatot tépett le egy kóbor lövedék.

A fellökött férfiak nyomban fegyvert rántottak, és félig vetődve, félig gurulva nyomultak Aziz után a sarok fedezéke mögé. Ott megfordultak, és habozás nélkül viszonozták a tüzet. „Érdekes, hogy itt mindenkinél fegyver van – gondolta Aziz. – Ki ebből az őrültekházából, minél előbb!”

Még néhány lépést rohant, aztán a folyosó végén megtorpant. Egy tágas előtérbe jutott. Jobbra, a fal mellett hófehér bőrfotelek sora húzódott, míg balra, szemben az ülőhelyekkel, félembernyi magas, krómozott recepcióspult állt. A pult egyik sarkánál embernyi páfrány, míg a másiknál egy álmos tekintetű, világoskék köpenyes lány unatkozott. A páfrány talán éppen egy körömnyi vizet szívott fel a talajból, a lány hasonlóan izgalmas tevékenységet folytatva egyenletes sebességgel rágózott. Fejéről fülhallgató zsinórja lógott, és bambán meredt a folyosón felbukkanó férfira. Aziz mintha egy magánklinika ügyeletének éjszakai életébe csöppent volna, egy olyan helyen, ahová a vagyonos kuncsaftok hordják elsősorban pénzüket, másodsorban elhanyagolható betegségeiket.

Aziz megpillantotta elől a kijáratot, egy falnyi üvegfelületbe illesztett üvegajtót. Miközben elhaladt a lány mellett, főúri eleganciával biccentett, hátha ezzel a bennfentes mozdulattal sikerül lepleznie, hogy az egyik páciens ágas‑bogas hajjal, alsónadrágban szökik kifelé.

A folyosón közben elhaltak a lövések, és Aziz felgyorsította a lépteit. Nem tudta melyik lövésztábor bizonyult sikeresebbnek, de nem is állt szándékában bevárni az eredményt.

Odakint, a néptelen utcán, a lámpák fénykörében egy katonazubbonyos alak várakozott, kezében hosszúcsövű puskát szorongatott. Aziz súlyos másodpercekig mérlegelte a helyzetet, ám döntenie már nem kellett. A férfi is felfigyelhetett a benti mozgásra, mert minden teketóriázás nélkül vállához emelte fegyvert és célzott. Aziz egészen a recepciós asztalig ugrott, átvetette magát a fémpulton, reptében derékon kapta a lányt, és magával rántotta. Nagyot nyekkentek a padlón.

Mélyhangú lövés dörrent, a golyó fülsértő csörömpöléssel robbant be az üvegfalon, és valahol a magasban tépett ki egy jókora darabot a falból. Szilánkok milliárdja pattogott szerteszét és lepte el az előtér vörös szőnyegét.

A lány kapálódzott, és akkorát sikított, hogy Aziznak majd megrepedt a dobhártyája. Gyorsan befogta a lány száját.

– Úgy tűnik, a hallásom tökéletes – mondta szemrehányóan. – Ha nem haragszik, elejét venném a további fülpróbáknak.

Újból mélyhangú lövés dörrent, és a recepcióspult alig kéttenyérnyire szakadt át Azizék orra előtt. Az alumíniumlap minitűzhányóként türemkedett ki a fém síkjából, és a falba csapódó lövedék nyomán vakolat és téglaszemcsék repültek az ölükbe. Aziz nagyot nyelt. Szervusz, világ!

Ekkor néhány csattanó pisztolylövés hangzott a folyosóról, a golyók végigfütyültek az előtéren, és valahol kint az utcán csapódtak be. Aziz kikémlelt a megbízhatónak korántsem nevezhető fedezék mögül.

A folyosó kanyarulatában a két műanyagpohárral fellökött fickó lapult, és pisztolyaikkal szorgalmasan tűz alatt tartották a kinti férfit. A zubbonyos közben egy lámpaoszlop mögött keresett fedezéket, onnan lövöldözött találomra hol a két fegyveresre, hol Azizék rejtekhelyére. A folyosó falából egyre több vakolat és tégladarab vált le, szürkésfehér, szembántó porfelhővel borítva be a helyiséget. Aziz érezte a lány remegését, de ő sem volt abban az állapotban, hogy meg tudja nyugtatni. És mit mondhatna neki? Hogy minden rendben lesz? Miközben medveölővel lövöldöznek rájuk, mondja azt, hogy nincs semmi baj?

Ekkor az egyik férfi folyamatosan tüzelve kirontott a hátsó folyosót beborító piszokködből, és Azizék felé nyomult. Rohama nem bizonyult jó döntésnek. Mellkasát átszakította egy lövedék, és teste bezuhant a fémpult és a bőrfotelek közé.

A recepciós lány ismét sikítani próbált, de Aziz szorosan tartotta. Közben kint megint lövés dörrent, a golyó megint az orruk előtt tépte át a pult fémborítását. Nem lesz ez így jó! Ő sincs biztonságban, és a lányt is csak veszélybe sodorja a jelenlétével. Egy kósza ötlettől vezérelve elengedte a recepcióst, hogy a bőrkanapék közé vethesse magát. Futtában elkapta a halott fickó öltönyét, és magával rántotta a testet. Balszerencséjére a férfi fegyvere kicsúszott az élettelen marokból, ott maradt a padlón, alig kétlépésnyire a fotelektől. Aziz olyan bánatosan figyelte az elhagyatottan heverő pisztolyt, mintha legkedvesebb barátját hagyta volna a harcmezőn.

A lány most már akadálytalanul sikoltozhatott. Ki is használta az alkalmat, és Aziz feddő tekintete nem volt elég ahhoz, hogy abbahagyja. A lövések csattogását hűen festette alá a folyamatos sikítás.

Az előtér szőnyegét por, és ezernyi üvegszilánk borította. Aziz sóhajtott, majd lehúzta a halott férfi cipőit. A lábbeli jó két számmal bizonyult nagyobbnak a lábánál, de szerencsésebb eset volt, mintha szűk lett volna.

Újabb, szinte menetrendszerű lövés dörrent, a szélső szék úgy röppent a magasba, mintha valami nagyra nőtt madarat riasztott volna fel a csetepaté, az ülőalkalmatosság nekicsapódott a falnak, majd ripityára törő darabjai Azizra potyogtak. Behúzta a nyakát, és amennyire csak tehette hátrébb kúszott a fotelek között.

A folyosó mélyén lapuló férfi közben megállás nélkül tüzelt, és mintha csak megbeszélték volna a kinti fegyveressel és a lánnyal, egy fémes csattanást odakintről egy mély döndülés követett, majd a sikítás. Fütyültek a golyók, és a zubbonyos fickó szorgalmasan küldte egyik fotelt a másik után az enyészetbe. A levegő megtelt égett szaggal és a fotelek töméseinek szállongó darabkáival.

Aziz nagyot nyelt a porból, torkát köhögés fojtogatta. Valamit tennie kell! Ha most kirohanna az utcára, mekkora eséllyel élné túl? A halott férfira pillantott, majd arra a megállapításra jutott, hogy erre csak egy igazán elvakult hazárdőr tenne fel nagyobb összeget. Hogy vinné el az ördög a zubbonyost!

Már csak három szék maradt, és Aziz úgy gondolta, mégis inkább megkockáztat egy bizonytalan kimenetelű rohamot, minthogy az utolsó fotellel együtt adja ki a bélést magából. De ekkor az utcáról éles kiáltás hangzott, ami elhaló ordításba ment át. Még egy utolsót dörrent a kinti fegyver, de ahelyett, hogy a lövedék egy újabb fotellel végzett volna, az előtér plafonjából tépett ki vödörnyi darabot. Jó jel! Aziz gondolkodás nélkül bújt ki a fedezék mögül, és pár hatalmas ugrással a kitört üvegfal maradékánál termett. Mint gátfutó szállt át a törmelék‑ és szilánkhalom felett, aztán kirontott az épületből.

Az utca teljesen kihaltnak tűnt. Ez talán nem okozott volna meglepetést az előbbi tűzpárbaj okán, de Aziz meg mert volna esküdni rá, hogy a lőgyakorlat előtt sem járt erre senki. Sehol egy taxiállomás, sehol egy utcai újságosbódé, sehol egy éjszakai lokál, a zajra nem érkeztek szirénázó rendőrautók, csak néhány terebélyes bokor, meg pár méretes pálmafa árválkodott az út szélén. Ha legalább néhány részeg turistacsoport, vagy a kifosztásukra szakosodott utcai kerítő bukkant volna fel a környéken, akkor a látvány egyértelművé tette volna, hogy valamely tengerparti város gazdag üdülőövezetébe került. De így nem tudta elhelyezni a helyet. Hová a fenébe került? Annál is furcsábbnak találta ezt a néptelenséget, mivel a lába előtt egy modern, négysávos autóút futott a sötétségbe, de egyetlen jármű sem közlekedett rajta. A műút sivársága tökéletesen beleillett a környék elhagyatottságába.

A zubbonyos fickó szétvetett lábbal, furcsán kicsavarodott felsőtesttel hevert az út szélén, feje természetellenes pózban görbült a hóna alá. Aziz letérdelt, hogy megpróbálja kiszabadítani a férfi alól a puskát, de a fegyver szíja szorosan a holttest nyakára tekeredett. Odabentről valaki kiáltott, mire Aziz sietősen megmarkolta a puska csövét, és nagyot rántott rajta. A holtest megrándult, és Aziz iszonyodva mondott le a fegyverről.

Az előtérből megint kiáltás hangzott, ami egyértelműen barátságosabb szándékot fejezett ki, mintha mellbe lőtték volna, ám Aziz nem állt meg barátkozni. Átlépte a halott férfit, majd végigrohant a járdán. Cúgos cipői úgy klaffogtak, mintha lihegése mellé a legjobb bennszülött dobos verte volna az ütemet. Már a klinika sarkánál járt, amikor egy golyó gellert kapott nem mesze tőle. Még mindig nincs vége? Beugrott a fal mögé. Egy hajlított, félembernyi magas, krómcsövekkel körbekerített parkolóba ért. Szétszórtan néhány autó vesztegelt az aszfalton, valószínűleg a klinika éjszakai személyzetének járművei – bár a recepcióslányon kívül nem találkozott közülük senkivel, de a fegyverropogást és a sikoltozást alapul véve ezen nem csodálkozott.

Az épület túloldaláról kerékcsikorgás hallatszott, megkínzott abroncsok sikítottak az éjszakában. Kilesett a sarkon. A klinika másik oldaláról két sötét Audi fordult a műútra, olyan lassan közeledtek, mint két portyázó vadállat.

Aziz a parkoló közepéig rohant, és egy méretes, a hatvanas éveket idéző, rózsaszín Ford alá furakodott be.

A két Audi rákanyarodott a parkoló felhajtójára, majd egy pillanatra megálltak. Vezetőik érthetetlen nyelven kiáltottak pár szót, aztán az egyik jármű lépésben előreindult.

Aziz amennyire tehette, mélyen behúzódott a Ford alváza alá, és a kipufogócső mocska végleg megpecsételte boglyas hajának állapotát. Piszok került a szájába, apró kavicsok nyomódtak a térdébe. Ha innen menekülnie kell, beszorulva az alváz és az aszfalt közé, nem lesz egyszerű dolga.

Az Audi már csak tízlépésnyire járt, amikor pisztolylövés hangzott. Aziz egy pillanatra megdermedt, de aztán megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem rá lőttek, hanem valahol hátul, egy másik autón csattant a golyó. Amennyire csak az alváz engedte, felemelte a fejét, és kikémlelt a Ford kereke mögül. Először nem vett észre semmi különöset, aztán meglátta a klinika hátsó frontjánál felvillanó torkolattüzet. Úgy tűnt, a folyosói fickó még mindig az őrangyal szerepét játssza.

Most már egyik pisztolylövés csattant a másik után, az önjelölt testőr sikeresen belőtte magát: üveget repesztettek a golyók. Néhány apró szilánk pattogott be a Ford kerekei közé, közvetlenül Aziz orra elé, és az Audi döccent, rángatózva gurult még pár métert, aztán nem messze Aziz búvóhelyétől lefulladt. Aziz kikászálódott az alváz alól, és feltépte a kocsi ajtaját. Az első ülésen egy mozdulatlan férfi borult a kormányra, ugyanolyan katonai zubbonyt viselt, mint a klinika előtt pórul járt társa. Vajon miféle hadsereg próbál itt végezni vele? Sietve kirángatta a testet. Az első két ülés tele volt a betört szélvédő szilánkjaival, de nem törődött vele, bepattant a megüresedett helyre, és vadul próbálta beindítani a jármű motorját. Fordított a kulcson, mire a kocsi köhögött, majd egy öreg baknyúl hevességével megugrott. Aziz kivette a sebességből az autót, aztán újra indítózott. A motor az előbbi otromba sértést feledve duruzsolni kezdett. Éppen idejében, mert a parkoló bejáratánál lecövekelt másik Audi felbőgő motorral megindult felé. A jármű reflektora vakító fénnyel fedte be a klinika hátsó frontját. Az idegen sofőr kiabált, és hogy közben se vesztegesse haszontalanul az időt, gépfegyvert dugott ki maga mellett az ablakon, és egy sorozatot eresztett az éjszakába. Válaszul a klinika hátuljától is érkezett pár kósza lövés, kiszámíthatatlan, pattogó golyókkal borítva be a környéket.

Aziz csikorgó kerekekkel hozta mozgásba a kocsit. Egy lövedék betörte a hátsó szélvédőt, Aziz önkéntelenül húzta be a nyakát, megkerülte a rózsaszín Fordot, a szűkre szabott manőverben idegtépő fémes csikorgással karistolta végig a két kocsi oldalát, a sárvédő gyászos csattanással hagyta el a karosszériát, és búcsúzóul az egyik dísztárcsa elpörögte pléh táncát az aszfalton.

Aziz lihegett izgalmában. Kapkodva tekerte másik irányba a kormányt, mire az autó szilaj csikóként lökte el magát a Fordtól, és őrült bikává átlényegülve rontott neki a szemből közeledő járműnek. Az idegen sofőr képe megnyúlt a rémülettől, a reflektorfényben elkerekedett szemei, mint két közlekedési tárcsa villogtak a szélvédő mögül. Hogy elkerülje az ütközést, kétségbeesetten rántott a kormányon. Aziz becsukta a szemét, és tövig nyomta a gázpedált. Újra sikított a fém, ahogy a két Audi egymás mellé érve marón végigsimította egymás oldalát. Aziz felpillantott; az út üressé vált előtte. Ráhajtott a parkoló kijáratára, a négysávos műúton hatalmasat fékezett, és egy óriásit farolva egyenesbe hozta a kocsit. Az autó fara úgy riszált, mint valami feslett utcalányé.

A másik Audi sofőrje közben nyaktörő manőverrel próbált utána eredni, járműve szinte egyhelyben fordult meg, kerekei kipörögtek, füstfelhő szállt fel a sárvédő mögül.

Aziz őrangyala közben folyamatosan tüzelt, egyik golyót küldte a másik után, míg végre eltalálta az üldöző autó abroncsát. A kerék óriási durranással szállt szerteszét, gumidarabkák repkedtek a levegőben vadul megelőzve a megreszkető gépkocsit. A tapadásától megfosztott jármű kormányozhatatlanul döntötte ki a parkoló karvastagságú króm rudait, keresztben áthajtott a főúton, éppen hogy elkerülte a műúton gyorsításba kezdő Azizt, majd az út túloldalon néhány bokrot letarolva nekiütközött egy pálmafának.

Aziz kapkodva pakolta feljebb a sebességváltót, a bizonytalan használattól sértődötten recsegett a kuplung. Nem találta el a megfelelő sebességet az Audi úgy bőgött, mintha ki akarná hányni magából a motort, miközben kacsázva száguldott mind messzebb az épülettől.

Aziz nem vette észre, hogy a klinikától nem messze, az egyik mellékutcából kivilágítatlan sportautó kanyarodik a főútra, és a sötétben messziről követni kezdi.