Csak jót mosolyogtál, amikor a hajnali buszmegállóban, ahol az első járatra várva áztunk, megráztam a fejem. Talán már meg sem lepődtél, hogy egy újabb kérdésedre adtam így választ, de te csak nevettél az újabb bénaságomon.
– Olyan nincs, hogy valaki sosem táncolt! Hogy sosem próbálta!
– Hát… hát… – dadogtam, és csak néztem az egyre hízó pocsolyát a buszkerekek által kitaposott mederben.
– Na, gyere! – fogtad meg a két kezem. – Figyelj, nem olyan nehéz ez!
Meglepődtem. Mintha áramütés ért volna, amely egyszerre szökött fel a két kezemen, egyenesen a szívem legmélyebb csücskéig.
– De hát nincs is zene! – próbáltam kivédeni a védhetetlent.
– Zene? Nem zene kell a tánchoz. A zene különben is itt van bent – mutattál a szíved környékére.
A kertvárosi panelházak tízemeletnyi kíváncsisággal néztek le ránk.
Szorosan szembe álltál velem, épp annyira, hogy a cipőnk hegye összeért. Ilyen közel még sosem éreztelek. Sem akkor, amikor a két sarokra alvó boltban kakaót kértél tőlem. Sem az előző este, amikor a lépcsőházatok előtt a betonalapba ágyazott lakótelepi pingpongasztalon ülve beszélgettünk.
– Amikor te előre lépsz a jobb lábaddal, akkor én hátra a ballal. Próbáld, ez lesz az „egy” – s léptünk egyet. Előre léptem a jobbnak hitt lábammal… egyenesen a lábfejedre. – Másik jobb! – mondtad nevetve, s hogy megjegyezzem, melyik a jobb lábam, finoman bokán billentettél. – Akkor újra, egy! – vezényeltél, ahogy rendeztük a sorokat, még egyszer.
Ez volt életem első tánclépése. Előre léptem a valódi jobb lábammal, s te hátra a bal lábaddal. – Ugye, nem is olyan nehéz? – néztél a szemembe, s még a lámpafénynél is láttam, milyen boldogan csillog a tekinteted. El is határoztam, ha ennyire szeretsz táncolni, akkor legalább még egy lépést teszek.
– A „kettő”-re a bal lábaddal lépj a jobb mellé, de úgy, hogy picit terpeszben maradjon a lábad. Meg tudod csinálni? – néztél rám kérdőn, hiszen már láttad, mennyire ügyetlen vagyok a hétköznapi dolgok terén. Bólintottam, hogy igen, hiszen ötös voltam tornából, még Úttörőolimpián is voltam. Persze, közben felettébb izgultam, hiszen a gyűrűn a krisztuskereszt egy egyszerű gyakorlatnak tűnt számomra ehhez a tánclépéshez képest.
– Ballal pici terpeszben a jobb mellé? Egyvonalban?
– Igen – bólintottál, s ragyogott a tekinteted.
Nem tudom, volt-e nehezebb feladat azon a hajnalon széles egész Kertvárosban, mint „kettő”-re pici terpeszben a bal lábbal a jobb mellé lépni. Gondoltam, egy életem, egy halálom, lesz, ami lesz, behunytam a szemem… és…
– Másik bal! – mondtad kacagva. – Kétszer nem lépünk ugyanazzal a lábbal! Ez valcer és nem napközisek ugróiskolája!
Az egyetlen pozitív dolog az volt, hogy minden bénázásom ellenére sem engedted el a kezem. S másodszorra már ment is. Ballal, az igazival, sikerült a második lépés, s te olyan könnyen és légiesen követted a lépésemet, mint egy tündér, aki mindig is fél arasszal a járda fölött repült.
– Figyelj, most egy igazán nehéz lépés jön – s mint mindig, amikor évődtél velem, picit oldalra hajtottad a fejed, s a szőke hajad alatt látni lehetett a füled. – Háromra a jobb lábbal a bal mellé zársz.
– Na, ez menni fog – mondtam magabiztosan, és tényleg. Minden gond nélkül léptem a jobbal a bal lábam mellé. – Kész? – kérdeztem abban reménykedve, hogy véget értek kínjaim.
– Dehogyis! Ki nem találnád, de most jön az, hogy „négy”.
– Van tovább? – rémültem meg. El nem tudtam képzelni, milyen figurákat tartogatsz még addig, míg megérkezik az első hajnali busz.
– Szóval négyre te lépsz hátra a bal lábaddal, s én előre a jobb lábammal – s a biztonság kedvéért megszorítottad a bal kezemet, össze ne keverjem, melyik oldal is a ballik.
S léptem egyet hátra, s Te jöttél velem, közeledtél, s lépés közben mélyen a szemembe néztél. Ha nem lenne sötét éjjel, talán a legmélyebb félelmeimet is láttad volna.
– Látod, megy ez – mosolyogtad lágy hangon, valahonnan nagyon közelről. – S most a jobb lábaddal lépj pici terpeszbe a bal mellé. Ez az – mondtad elismerően az „öt” után –, s most ballal bezársz. Hat. – S már nem a tenyeremnél fogtad a kezemet, hanem az összes ujjadat az ujjaim közé csúsztattad. – S most újra „egy” a jobb lábaddal – suttogtad, miközben hajad a vállamra omlott, s leheletedet a tarkómon éreztem.
S mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, jobb lábammal léptem egyet – hátra.
– Hova-hova, fiatalúr? – kérdezted, s mivel Te is hátramenetbe kapcsoltál, hirtelen kétlépésnyi távolságra kerültünk egymástól. – Erre jöjjön, legyen szíves, ne szaladjon el rögtön! – S gyorsan léptem kettőt előre, mindkettőt jobbal, mert ugye, most az a láb jön. Ettől úgy festhettem, mint egy ugróiskolázó medve, s lehet, nem is jártam, pontosabban ugráltam messze az igazságtól. – Látom, magas még ez a láb-sztori. Figyu, képzelj el egy négyszöget, amit körbejárunk. Egyszer a jobb lábbal, egyszer a bal lábbal lépünk. Na, gyere, próbacseresznye! – s kezemet el nem engedve bíztattál újabb próbálkozásra.
S léptem a jobb lábbal egyet előre az elképzelt négyszög csúcsára, s te reppentél egyet hátra. Aztán ballal a másik csúcs, s egy újabb reppenés. Jobb láb zár, s Te velem zártál. Olyan látvány lehettünk, mint amikor egy tündér táncol egy medvével. Ballal hátra léptem egy újabb csúcsot képzelve, s Te jöttél velem a négyszög csúcsára, majd jobbal a következő lépés, melyet újabb zárás követett.
Az esőcseppek az égből igencsak iparkodtak hozzánk, hogy lássák ezt a furcsa táncot a medve és a kecses tündér között.
– Variálhatjuk tovább? – kérdezte a tündér.
– Persze – adta meg magát a medve.
– Kecsesebb és légiesebb lenne, ha adnánk egy kis hullámzást a táncnak. Az egy és a négy lent, a többi ütem fönt. Fönt, lábujjhegyen. Lent-fönt-fönt, lent-fönt-fönt… érted? Hogy ne tűnjön úgy, mint amikor egy jóllakott napközis ugróiskolázik.
Kicsit aggódtam, hogy tudok majd a négyszög mellett a liftezésre is figyelni. Ehhez képest meglepően ügyesnek bizonyultam. Miközben fogtuk egymás kezét, léptünk a lent-fönt-fönt ritmusára a négyszög egyik csúcsáról a másikra.
– Miért pont a keringő? – kérdeztem.
– Mert olyan, mintha repülnél! Nézd!
Kezemet elengedve, a magadban körbekeringőzted a buszmegállót. Úgy tűnt, nincs is lent-fönt-fönt, csak a fönt meg a még följebb, s elrepültél magasra, valahova a kertvárosi panelházak fölé. S én, a medve, a topa, bénázós napközis, csak csodáltam, ahogy forogtál és pörögtél, egyszer sem tévesztve el a négyszögek csúcsait, amelynek szárai hol hosszabbak, hol rövidebbek voltak. Két karod kitártad, úgy táncoltál, veled szálló hajadban megannyi gyöngyszemként csillantak meg az esőcseppek. Majd lassítottál, keresztbe fontad karjaidat magad előtt, mintha láthatatlan kedvesedet ölelted volna magadhoz, s lágyan ringattad magad, majd végtelen lassúsággal táncoltál vissza újra elém.
Két karod a nyakam köré fontad, szorosan simulva hozzám, s egész közelről éreztem, hogy tested minden porcikája továbbra is a lent-fönt-fönt ritmusára ring, és szíved a háromnegyed ütemére ver.
– Most már érted? – néztél rám valami furcsa, földöntúli pillantással.
S akkor felrepítettél, valahova egészen magasra a járda fölé, az első emeletek magasságába. A hajnali tánchoz egy halk dallamot dúdoltál, s miközben ujjaid a hajamba túrtak, az esőcseppek verték a járdán az ütemet, az éjszakai úttesten pedig a szólamot játszották. Fölülről láttam a buszmegállót, a járdát, s a korán kelő, álmos, munkába siető embereket.
Azt hiszem, nemcsak én, hanem a felhők mögül előbújó Hold is megértette. Hogy nem kell zene a tánchoz, nem kell bálterem, nem kell csillogás és tapsvihar, csak kell egy lány és kell egy fiú, és még az sem baj, ha az egyikük éppen egy medve.