Maggoth: Hanne mágiája

      Hanne már máskor is magára hagyta éjszakára Selymet. Csöppet sem aggódott, megvárta, míg a kislány elalszik, hogy ne érezze a magukra hagyottak félelmét, aztán kiosont, hogy vadászni menjen. Levélruhája révén beleolvadt a rengetegbe, miközben olyan nesztelenül suhant a fák között, mint a környékbeli ragadozók. A vadon még kisgyermekként fogadta őt örökbe, és bár hamar elfelejtette, miként kell beszélni, az anyatermészettől csodálatos képességeket kapott cserébe.

Mindent úgy csinált, ahogy máskor, még a szélcsendes nyári idő is neki kedvezett, fáradozásait mégsem koronázta siker. Fertályóra múlva bosszúsan hazafelé indult. Menetközben szedett egy kis vadszedret, hogy ne térjen vissza üres kézzel.

Felsikkantott, amikor otthonukhoz ért, rémülettől zsibbadt ujjai közül kifordultak az apró, kék gyümölcsök. A bejárati ajtó félig letépve lógott a zsanérjain, Selyemnek pedig nyoma veszett.

Torkából rémült nyögések törtek fel, tétován körbe-körbe forgott.

Ki vitte el Selymet? – faggatta a viskó berendezését. – Mit akar tőle?

Egy hosszú, fekete ruhát viselő férfi – sóhajtotta az ágytakaró. – A városból jöhetett, de nem tudom, miféle szándék vezérelte.

Nem a Vándor tette itt a tiszteletét? – vonta fel a szemöldökét Hanne.

Őt felismertem volna – felelte a pokróc. – Ez az ember még sohasem járt itt.

Hanne kifordult a házból, hogy üldözőbe vegye a gyerekrablót. Megkereste a városba vezető ösvényt, és menetközben az egyik bokron ruhafoszlányra akadt. Amikor kézbe vette, tonzúrát viselő, komor képű csuhás alakja ködlött fel előtte. A férfi lelkében sötét érzések kavarogtak, megszállottság, kegyetlenség és harag. Hanne rádöbbent, hogy a kezében szorongatott szövetdarab egy inkvizítor reverendájából származik.

Megszaporázta lépteit és kijutva az erdőből, hamarosan egy városszéli, gazos udvarú kalyibához ért. Piros kabát lógott az udvar közepén kifeszített szárítókötélen. Az élénk színű ruhadarab egyik ujjával Sleichssing központja felé integetett. Hanne követte az útbaigazítást, és rövidesen a település sűrűbben lakott részébe ért. Megtorpant egy ütött-kopott ház düledező erkélye alatt, és a korlátra terített, kirojtosodott szőnyegre meredt.

Láttad Selymet? – kérdezte tőle megérzéseit követve. – Szőke hajú kislány egy csuhás őrizete alatt. Erre jöttek?

Igen – érkezett a válasz. – A pap a templomba viszi, legalábbis a lebernyeg, amit visel, ezt állította nekem. Azt is hozzátette, hogy a gazdája az Istent szolgálja, és meg akarja tisztítani a lányt a boszorkányok emlőjén nőtt fattyak bűneitől.

Legyen átkozott! – csattant fel Hanne. – Merre van a templom?

Nem tudom pontosan – ismerte be a szőnyeg –, de az én gazdám is minden vasárnap odajár misére. Az egyetlen ünneplő cipője itt van kint velem, ha sikerül feljutnod ide, vezeti majd a lépteidet.

Felmegyek hozzád – jelentette ki Hanne. – Nem hagyom, hogy baja essen a lányomnak!

Behunyta a szemét, és varázsszavakat idézett, melyeket az erdő ősöreg fái susogtak a fülébe. Megremegő lombruhájából szívós indák sarjadtak, aztán felragadták, és átemelték az erkélyt övező korlát felett.

Hanne élénkzöld írisze kitágult, amikor felhúzta a szőnyeg által emlegetett lábbelit, és átáramlottak rajta a tulajdonos érzései. Az ünneplő cipőt egy Ernst Hoffman nevű szabómester viselte minden vasárnap, akit mindenki tisztelt a vallásossága miatt, noha nem tartozott a módosabb emberek sorába. Hanne sötét titkokat érzékelt a csillogó felszín alatt, ám nem foglalkozott a kérdéssel, mert minden elvesztegetett perc Selyem életébe kerülhetett. Köszönetképpen meghajolt a szőnyeg felé, aztán a folyondárok visszavitték az utcára.

A cipők kanyargós úton vezették, míg az egyik elé kerülő sikátor végén szemétdombba botlott. Felhágott rá, és a kacatok tengerében hegyes végű, rozsdás vasdarabot lelt, ami egykor egy szélkakas tartórúdjának csúcsdísze lehetett. Hanne felemelte, és közelebbről is megszemlélte a holmit.

Ahogy alkalmi fegyvere súlypontját próbálgatta, megszédült, és tehetetlenül a mocsokba rogyott. Sovány teste megállíthatatlanul reszketett, repedezett ajkán hab szivárgott, lábfeje kaotikus ritmust dobolt. Tomboló égiháborúba került, fülében orkán süvített, szeme előtt villámok csapkodtak. Mindez arra vallott, vihar törte ketté a tartórudat. Hanne zihálva elűzte magától a képet, és nehézkesen feltápászkodott. Szerzeményét jobb híján szakadozott, retkes bőrszíjjal kötötte fel az oldalára, aztán továbbindult.

Az éjszaka lassan felszakadozott a szabóműhelyektől hemzsegő város felett, ám Sleichssing lakói javában az igazak álmát aludták. Hanne hagyta, hogy a lábán leffegő cipők továbbvigyék a szegénynegyedbe, miközben a zsákmányolt vasdarab minden lépésnél a derekához ütődött. Az egyik lakóház málladozó fala mellett csillogó szemű patkány surrant el. Akkora volt, akár egy macska, csimbókos szőre émelyítő bűzt árasztott.

Keresd meg a lányodat! – vetette oda Hannénak, aki egy pillanatra megtorpant, mert maga is kételkedett benne, hogy elhangzott a figyelmeztetés.. Istenfélő szülei korán észrevették, hogy természetfölötti hajlamokat mutat, és nem akarták megkockáztatni, hogy valamelyik kíváncsi szomszéd feljelentse őket. A tarkóján megbújó virágsziromra emlékeztető anyajegyet egyenesen az ördög szemölcsének tartották, ami egy inkvizítor kutakodásakor könnyen bajt hozhat a fejükre. Az egyház példás szigorral sújtott le a bűnösökre, szolgái gyakran a boszorkánysággal vádolt személy egész háznépét máglyára vetették.

– Kirándulunk a hegyekbe, lányom – mondta egy verőfényes vasárnapon Hanne apja. – Lefogadom egy vég selyembe, hogy csodálatos arrafelé a vidék ilyenkor nyár közepén.

Hanne csak arra emlékezett, hogy leszegett fejjel bámulta az apja lábán csillogó cipőt. Szülei neve és külseje a feledés ködébe veszett azóta, de időnként alaktalan árnyakként megkísértették, hogy felidézzék a gyermekkorában történteket. A férfi, akit nemzőjeként tisztelt, messzire vitte lakóhelyétől, hogy örökre megszabaduljon tőle. Ajándékot hozok neked, nemsokára jövök – ígérte, aztán soha többé nem tért vissza. Hanne olykor igyekezett elhitetni magával, hogy ragadozók vagy útonállók ölték meg, de végül mindig arra a következtetésre jutott, a férfi szándékosan vetette őt a halál torkába. Védtelen gyermekként maradt magára a hegyen, és ő erős lelkű, tapasztalt felnőttként jött le róla, hogy az erdőben keressen menedéket. Apja alábecsülte a titkos, égi adományokat, amiket kapott, a lelkében munkálkodó kitartásról nem is beszélve. Ez a konokság hajtotta most is, hogy rátaláljon Selyemre.

Kislánya világra jöttében nagy szerepet játszott a Vándor félévenkénti felbukkanása. Az arcát rejtegető ismeretlen minden alkalommal hevesen a kedvét töltötte rajta. Hannét eleinte lenyűgözte a testi érintkezés misztériuma, ám egy idő múlva kezdett terhére lenni a hívatlan vendég. Hamarosan már a betolakodó elpusztítását fontolgatta a környezetében fellelhető mérgező növények valamelyikével, ám a Természet Istennője figyelmeztette álmában, hogy hibát követne el vele. Minden élet szülőanyja képeket mutatott neki egy gyönyörű kislányról, aki hamarosan megfogan a méhében, ha a köpönyeges alak látogatásai továbbra is folytatódnak. A gyermek gyönyörű volt, Hanne akarta, hogy megszülessen, és a karjában tarthassa. Ehhez viszont a Vándor közreműködése is szükségesnek ítéltetett, akiről különleges adottságai ellenére is csak annyit tudott kitapasztalni, hogy a lelke öreg, és állandó éhséget áraszt.

 

Selyem születése után a férfi látogatásai véget értek, úgy tűnt, elriasztotta, hogy kézzel fogható formában is testet öltött a paráznasága. A gyermek megszépítette Hanne mindennapjait, és elűzte magányát, miközben fiatal hajtásként cseperedett. Hanne megtanította mindarra, amit az erdőről tudott, és esténként puha bőrét simogatta, amíg álomba nem ringatta.

Nem hagyhatta, hogy a hit komor képű szolgálói elragadják tőle mindezt az örömet.

Hoffman mester cipői egy magas kőépülethez vezették, amelynek tetején fakereszt éktelenkedett. Hanne határozott léptekkel a súlyos tölgyfaajtóhoz ment és belökte. A fényesre koptatott padsorok között egyenesen az oltárhoz sietett, és a rajta lévő terítőtől kért útbaigazítást.

A lány a pincében van – zizegte a fehér brokát, amikor megérintette.

Hanne bólintott, majd megkereste a templom mélyébe vezető ajtót, és elindult lefelé a csigalépcsőn. Dohos bűz tódult az orrába, és amikor leért, úgy érezte, a penészes falak maguk alá temetik. Szűk folyosó kanyargott előtte, ami végül egy tágas terembe torkollott. A helyiséget néhány fáklya világította meg, Hanne kampókon lógó láncokat és kínzóeszközöket látott a félhomályban. A bal sarokban Selyem remegett egy széles vasgyűrűhöz béklyózva, kitágult szeméből sütött a rémület. Karnyújtásnyira tőle ott állt a tonzúrás inkvizítor, aki elrabolta. A boszorkányvadász olyan mereven tartotta magát, mintha kőszoborrá változott volna. Vele szemben őszes hajú, karvalyorrú pap ácsorgott, aki ismerős érzéseket keltett Hannéban. A korosodó szerzetes vonásait megkeményítették az egyház szolgálatában eltöltött évek, könyörtelenségről árulkodó ajka megvetően lebiggyedt, bőrébe repedéseket vájtak a ráncok.

Hanne szíve dübörögni kezdett, amikor a prédikátor acélkék tekintete rászegeződött.

Vándor! – szeretett volna felkiáltani.

– Tudtam, hogy eljössz a fattyadért! – sziszegte a pap. – Romlott gyümölcs nem szennyezheti a hitemet, meg kell semmisítenem a bűnt, mielőtt az Úr színe elé járulok!

Hanne megtántorodott, miközben előrenyújtott kézzel megpróbálta újra felidézni a Hoffman-háznál használt bűvös igéket. Semmi sem történt, mintha hirtelen minden hatalma cserbenhagyta volna. Arca eltorzult az erőlködéstől, rángatódzva zokogni kezdett. Könnyei fátyolán át vakolat- és mészdarabokat pillantott meg a körmei alatt. Talán semmi sem volt igaz abból, hogy a ruhájából indák sarjadtak, és a szabómester erkélyére emelték, csak képzelte az egészet, akárcsak Természet Istennő álomlátogatását vagy a beszélő ruhákat. Foggal-körömmel felkapaszkodott az erkélyre, és elemelte apja, a tiszteletreméltó Ernst Hoffman egyetlen ünneplő cipőjét. A tudatlan szabómester kiskorában ott hagyta a vadonban, amikor felfedezni vélte rajta a boszorkányság jeleit. Nem az ellopott lábbelik vezették a templomhoz, hanem a gyermekkori emlékei. Hanne arcán könnyek csorogtak, amikor rádöbbent, hogy védelmet remélt egy szemétdombról felkapott vasdarabtól, miközben a fenevad torkába sétált. Sosem létezett varázsereje, és most itt fog veszni a lányával a könyörtelen csuhás karmai közt.

A pap rekedt hangon felnevetett.

– Matthias testvér – dörrent a mozdulatlanul várakozó inkvizítorra –, vess véget a színjátéknak, és ontsd vérét ennek a félkegyelmű szukának!

A csuhás dróton rángatott bábként Hanne felé lendült. Az erdő leánya feleszmélt bénultságából. Ösztönösen félrehajolt a nyaka felé suhanó vágás elől, aztán kioldotta a derekán feszülő bőrszíjat, és vakon előredöfött a kezébe hulló rúddal. A vasdarab hegyesebbik vége a tonzúrát viselő férfi hasába mélyedt. Hanne mereven bámulta, érezte a kezében lüktető forróságot. Lelki szeme előtt villámok cikáztak, a természet megzabolázhatatlan haragja, amit az ujjai közt szorított készség szívott magába. Matthias testvér bugyborékoló hangokat hallatott, és tehetetlenül rángatózni kezdett, tekintetében kék szikrák cikáztak. Hörögve összerogyott, aztán kilehelte a lelkét, mielőtt felfoghatta volna, mi történt vele.

Hanne a döbbent tiszteletesre fordította figyelmét.

– Ne merészelj a közelembe jönni, Sátán szajhája! – rikácsolta az öregember fröcsögő nyállal. – Ha megölsz, a pokol kénköves bugyrában égsz az idők végezetéig!

Hanne szerette volna azt felelni, hogy éppen most tért vissza onnan, de végül inkább előreszökkent, és egykori szeretője szívébe mártotta fegyverét. A Vándor elterült, elkínzott vonásain értetlenség tükröződött. Hanne a haldokló pappal mit sem törődve a lányához sietett, és ügyetlen, kapkodó mozdulatokkal kiszabadította a láncok közül.

Vissza kell térnünk az erdőbe, mielőtt felvirrad – súgta neki gondolataival. – Ne aggódj, drágaságom, nemsokára biztonságban leszünk!

Selyem elmosolyodott, bársonyos bőre melegséget árasztott. Szőke haja a fáklyák fényében aranygyapjúként ragyogott.

Szeretlek, anya – sugározta Hannénak. – Minden ruhának és állatnak szóltam, merre vittek, az összes utamba akadó kődarabnak. Tudtam, hogy végül rám találsz.

Hanne remegő büszkeséggel szorította magához lányát, miközben az erdő felé vette az útját. Selyem valódi volt a hazugságok tengerében, hús a húsából, vér a véréből.

A több számmal nagyobb, nevetségesen leffegő  ünneplő cipőket a bozótba rúgta, mielőtt kunyhójához ért volna a gyermekkel. Úgy merült álomba, hogy az arcán örömkönnyek csillogtak.

A pap meghalt – állapította meg az ágytakaró.

Igen – értett egyet vele a Hanne testéhez simuló sötét parazita, elégedetten borzolva bársonyos bundáját. – Érdemes volt megmenteni ezt a bűbájos kislányt a hegyek közt, mielőtt a Fény szolgái is felfigyeltek volna rá.

A démon, aki először csak tégelyként használta Hannét, elégedetten felböffentett. A templomban elemésztett lelkek jó időre kielégítették az éhségét. Persze ehhez test is kellett és egy hitehagyott pap sem ártott, aki engedett a hívásának, és sötét lénye megtermékenyítőjévé vált.

Selyem elmosolyodott. Amíg felcseperedik, bábként használja ezt a szerencsétlen, félig megtébolyodott, számkivetett nőt, akit különleges érzékenységgel áldottak meg az égiek, aztán amikor kellőképpen elkárhozott már, őt is jóízűen felfalja.

Szép álmokat, anyám! – sugározta a felnyögő Hannénak, aztán ő is békésen elszenderedett.