Madaras Márton: Rég nem látott idegen

„Haragos tekintettel jött föl a Nap, üvöltve ébredt vele a szél.”

Drága Emma,

Ezekkel a sorokkal kezdeném a levelem, mert ezek voltak az első gondolataim, mikor fáradtan kiléptem a nyirkos sátramból. Remélem otthon békében és egészségben találnak a szavaim. Szólj rá a szolgákra, hogy ne adjanak nedves abrakot a lovaknak, mert az a semmirekellő öreg Lukas legutóbb is lebetegítette a gyönyörű angol telivért, amit még Firenzében vásároltam. Bízom benne, hogy Martin jól halad a tanulmányaiban. Ha jól emlékszem, mára már be is töltötte a tízet. Ennyi idősen ne engedd ólomkatonákkal játszani, mostantól a fennmaradó idejét fordítsa a lovaglásra és a lövészetre. Horváth György barátom régóta rágja a fülem, hogy hozzá adja a lányát, de igen kevés a hozomány és érzésem szerint a leány kissé ütődött. Ezt a döntést rád bízom. Ha Martinnak nem menne az olasz, ismerek egy jó tanítót Trencsénben, minél előbb el kell küldenünk kollégiumba.

Egyébként velem minden rendben. Károly herceg csapatai bevették Budát. Egyelőre nem tudom ez mit jelent számunkra. Tovább fogunk haladni délre, szóval legnagyobb bánatomra egy ideig még nem térhetek vissza hozzátok. Az ostrom alatt kevés időm akadt jegyzetelni, de a felkörmölt sorokat továbbítom a levelemmel.

El nem múló szeretettel, férjed,

Baláž András

A gróf fáradtan pillantott a leírtakra. A keze remegett. Időről időre még mindig a sátor sarkába dobott lovassági kardját kereste. Ismét el kellett nyomnia a rátörő émelygését. A gyenge gyertyaláng megrezzent a táborból érkező ünneplés zajától. Nem hallott magyar szót.

Az utazóládájába gyűrt régi feljegyzéseire pillantott majd benyúlt értük. Egy ideig elmerengve gyűrögette a már egyébként is igen rossz állapotban lévő lapokat, majd mindet kifektette az asztalára és olvasni kezdett.

„1686. Június 20.

A dán aknászok már több külső falszakaszt leomlasztottak. A francia lövészek nagy erővel lőtték várost. A frank gyalogság ismét elszánt rohamra indult. A brandenburgi és sváb lovasság újból összecsapott a szpáhikkal Buda mellett.

Az olaszok a táborban üvöltöztek a katalán dragonyosokkal. Az írek már megint vedeltek.

A cseh muskétásoknak elfogyott a fojtása. A hollandok borért kiáltottak, míg az angolok az elmaradt zsold miatt elégedetlenkedve rágták a dohányt.”

András összegyűrte az első papírt majd a háta mögé dobta. Egy pillanatra elhomályosodott a látása és hallotta a saját szívdobogását. Olyan erővel szorította meg a munkaasztalát, hogy megreccsentek az öreg deszkák.

„1686. Július 3.

A világ lángokban állt. Lehet, könnyebb lenne azt hazudni, hogy két halott Isten miatt döfték egymás nyers húsába a szuronyukat a férfiak, de ők már az első muskétagolyó elé állva élettelenül rogytak térdre és az emléküket az eltiprott csontjuk pénzcsörgés szerű roppanása rántotta örök feledésbe.”

András felmordult a saját olcsó szóvirágjait olvasva. Jobban áll a kezében a pisztoly és a kard, mint a toll és a tinta. Kintről lövöldözés hallatszott. Azok az átkozott brandenburgiak mindig csak pazarolták az értékes lőszert. Mintha mozgást látott volna a szeme sarkából, de mikor oldalra kapta a tekintetét, csak a jó öreg lovassági vértjét látta felakasztva. Meg kell csináltatnia, mert egy janicsár golyója eltörte a vállpántot.

„1686. Július 11.

Több ezer ember halálának a célja egy rom birtoklása volt, amit Budának neveztek. A szél hollandul, szerbül, albánul, törökül és németül káromkodott, viszont mindig egy nyelven halt meg.”

A gróf elégedetlenül rázta meg a fejét. Az előző felismerése igaznak bizonyult, semmi tehetsége nincs a szavak forgatásához. Mit is gondolt, hisz többet beszélgetett a lovaival, mint más emberekkel.

„1686. Július 19.

Az elsők között léptem a lángokba öltöztetett romba. Hidzsábot viselő fehér bőrű nők rimánkodtak magyarul Krisztushoz, miközben halálra erőszakolták őket a horvátok. Meghalni küldtek minket előre, Károly herceg nem bízott bennünk. Nem tudom hibáztatni érte, ugyan annyi magyar szót halhatott még Bécs lábánál a saját sorai közül, mint a törökök oldaláról. A lábunk elé köptek a saját felszabadítóink, ha megláttak minket. „Zrádce”, azaz áruló, harákolt egy nyüves fogú cseh zsoldos mikor felálltunk a végső rohamhoz. Egy janicsár puskatusa szakította be a koponyáját a Bécsi kapu előtt. Nem tudta, hogy értem, amit mond, mikor felvázolta, hogy vágja majd el a torkom a csata forgatagában.”

Ne!

András olyan lendülettel ugrott talpra, hogy felborította a székét. A lovassági pisztolyával a kezében fordult körbe a sátorban. Nem látott senkit, biztos kintről szűrődött be a kiálltás. Nem volt olyan sereg, ami ne hozott volna magával néhány szajhát. Ezek száma most valószínűleg megnőtt az ostrom után.

„1686. július 29.

A pusztítás épp ésszel fel nem fogható. A Mátyás templom közelében 800 tonna lőpor robbant föl. Egy bajor szerzetes a saját találataként ünnepli a mértéktelen rombolást. Még mindig furcsállom, hogy mennyi pap ért az ágyúk kezeléséhez. A civil menekültek rémülten számoltak be a városban keletkezett károkról. Továbbra is egy romért harcolunk.”

Ne! Jóuram, kérem!

A gróf két kézzel mart az arcába. Egy félelemtől tébolyult nő tekintete jelent meg egy pillanatra a szeme előtt. Minden lángolt körülötte, semmi mást nem hallott a szívverésén kívül. A Bibliotheca Corviniana polcai között állt. Vértócsa gyűlt a lábai alatt. Az ő vére lenne? Golyót kapott a bal vállába, de a mellvért pántja felfogta a találatot. Az egész könyvtárat tűz mardosta. Üvöltöző részeg csehek több száz éves corvinák lapjait tömték fojtásnak a kopott muskétáikba. Rájuk akart szólni, hogy hagyják abba, de nem bírta kinyitni a száját. A talpa alatt szétterülő vértócsától nem bírt megmozdulni. Kinek a vére ez? Lassan sikerült oldalra fordítani a fejét. Egy hatalmas, üveges, barna szempárt látott.

– Uram! – András zihált, a homlokán hideg verejték gyöngyözött, ahogy kiszakadt a merengésből. Egy magas, sovány férfi állt a sátor bejáratában. A lovassági kardja hüvely nélkül volt az övébe fűzve, a ruhája a kabátjától kezdve a csizmájáig egy merő sár volt. Imre, ugrott be az idegen neve Andrásnak. Alatta szolgál, a trencséni lovasság tagja. Ő lőtte keresztül a fejét annak a pávatollas szpáhinak a Városmajor lejtőinél, jó száz méterről rohamozás közben. Szép találat volt.

– Imre közlegény! Szalutáljon, ha belép egy feljebbvalója sátrába, vagy legközelebb megbotoztatom – törölte meg izzadt homlokát András. Sikerült úrrá lennie a remegésen. Imre közlegény olyan részeg volt, hogy majdnem orra vágódott, mikor vigyázba vágta magát. – Most pedig mondja, mit akar.

– Uram! A fiúkkal a felő’ szeretnénk érdeklődni, hogy nem csatlakozna-e hozzánk! A lengyelekkel éppen föld alá isszuk azokat a rohadt fartúró franciákat, aztán disznóhúst akarunk etetni a foglyokkal!

András egy pillanatig értetlenül nézett az előtte álló férfira, majd rá kellett jönnie, hogy a felfoghatatlan mennyiségben elfogyasztott bor miatt beszél ilyen függelem sértően vele az egyik beosztottja. Normális körülmények között nem számítana mentségként az alkoholos befolyásoltság és a hajnali órákban kivégeztetné Imrét, de most a győzelemre való tekintettel csak elzavarta és felszólította, hogy a nap első sugaraival együtt jelentkezzen botozásra.

A gróf újra az asztal felé fordult, majd elkezdett kutatni a jegyzetei között. A mai napot, szeptember másodikát még nem vetette papírra. A remegés olyan erővel tört rá, hogy féltérdre rogyott. A szíve a déli harang erejével kalapált a fülében.

Lángokat látott, és halált. Ismét Bibliotheca Corvinianbán volt. A tűz száraz gallyként emésztette a felbecsülhetetlen köteteket. A védők kisebb csapatokra szakadva próbálták tartani a vonalaikat, az ostrom azonban már rég eldőlt. Égett hús szaga szállt a levegőben. A lovát rég kilőtték alóla, a szűk utcákon belül azonban egyébként sem vette volna sok hasznát. A beosztottjaitól elszakadva került a könyvtárba. Egy harcsabajszú nagydarab janicsárral vívott, aki berúgta az épület ajtaján. Talán bosnyák lehetett, mivel értette néhány káromkodását. Rohadtul hasonlítanak ezek a szláv nyelvek. A férfi saját görbe tőrét verte bele a fülébe miközben egy felborult könyves polcon birkóztak. Úgy visított, mint egy disznó. Lehányta a csizmáját a kimerültségtől. Akkor rohant neki a barna szemű nő, mikor a falnak támaszkodva zihált, ettől pedig mind a ketten a földre zuhantak. Az idegen a lovassági vértjét kezdte el rángatni miközben törökül kiabált vele. András egy szót sem értett csak döbbenten meredt a hidzsábot viselő, barna szemű, fiatal lányra. A következő pillanatban a nő már az oldalán fityegő tőre felé kapott majd dulakodni kezdtek.

– Ne! Jóuram, kérem ne! – rimánkodott a lány. András szeme ismét elkerekedett a döbbenettől.

– Hát magyar vagy, te szuka! – Vörös köd öntötte el az elméjét. Ezért harcoltunk? Ezért haltunk meg? A saját földünkön idegenként? Hogy kést rántsanak ránk azok, akiket fel akarunk szabadítani?

A cseh zsoldosok több száz éves felbecsülhetetlen értékű könyvek lapjaiból csináltak fojtást a muskétájuknak. A brandenburgi lovasok azokba tekerték a dohányukat. A katalánok meztelenül futtatták körbe-körbe a magyar gyerekeket, amíg össze nem estek a fáradtságtól.

A lány alig sírt, amíg András megerőszakolta. Miután az elméjét uraló téboly fáradt ködként szállt fel újra, a gróf ismét hányt. A barna szemű lány kifejezéstelen arccal kuporgott a felborult polc mellett. Nem sírt, nem könyörgött, nem mozdult. András nem tudott ránézni a nőre. Remegő kézzel töltötte újra a lovassági pisztolyát.

András ismételten a sátrában volt. Lassan állt föl a roham után. Összegyűjtötte a jegyzeteit és az asztalán pihenő gyertya gyenge lángjával meggyújtotta őket. A levél végéről kihúzta az utolsó mondatot, ügyelve arra, hogy véletlenül se lehessen kibogarászni. Ahogy a sátor kijárata felé fordult, egy hidzsábot viselő, barna szemű, törékeny lány állt az ajtóban. A homlokán egy golyó ütötte lyukkal. András nem remegett, a szíve nem dübörgött a fülében többé. Egy márványszobor kemény tekintetével sétált át a jelenésen, majd elindult, hogy csatlakozzon az ünnepléshez.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (5 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nehezen tudom megfogalmazni amit érzek. Igen, ez már a ma történetírása, még ha a múltról is szól. Nem pátoszos, bár a megfogalmazás szép, a szókincs gazdag. Képi világa egy mai háború borzalmait viszi vissza a múltunkba, úgy, ahogy akkor nem írták le. Egy-két emberöltő, és a csaták, háborúk, már csak a történelemkönyv egy fejezete… Nagyon aktuális írás azt hiszem, abban az értelemben, hogy mi, a „béke viselt nemzedék” nem néztünk soha úgy bele a háború kegyetlen arcába, ahogy elődeink. Kicsit visszás Sztálintól idézni, de a megállapítás sajnos nagyon is reálisnak tűnik: „Egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika” Köszönöm, hogy testközelből lapozhattam bele a történelembe, bár amit ott találtam arra senki nem lehet büszke. Jó írás! Mondanivalója tekintetében abszolút mai, a kor és a stílus ellenére. Gratulálok hozzá!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük